Kiválasztottak

Gavallér János

Kiválasztottak


Álmodjuk újra a világot!
Hisz egy szalmaszál csak az élet.
Hatvan, hetven, nyolcvan év nyomor,
vagy épp kéj-mámorba fúlt tett,
- mily pici az ember s vágya mily nagy-,
s hogy megbolondul, ha rá süt a nap!
Álom, vagy valóság a mindennap,
- senkit sem érdekel a holnap búja-,
csak a pillanat hevében lebzsel,
olvassa a múlt-sírok bûneit,
mereng, csak-csak visszanéz mindig
bálvány-panoptikumába,
s görcs rángassa lelkét, sok-sok bûn,
faragott szobrok imádata.
Talán most kéne pont megállni!
Az elektrosokkos mityûr-korban,
most kéne kiáltani egy nagyot:
Most akarok felébredni!
Most akarok ember lenni!
Most hagyjatok halászok, vagy most
szakítom szét körénk font hálótok!
Most, vagy soha juthatok a mennybe,
stációk rögös útján a szellemekhez!

Álmodjuk újra a világot!
Szaladjunk pár évszázadot ide-oda,
gyarló testünkre húzzunk maszkot,
jóval, rosszal szembesülve,
önmagunkat fedezzük fel újra,
hogy ártó szellem csak testbõl
szállt, erjedt a gondolatból,
hogy önmagunk ellenségei vagyunk,
mindahányan, mindahányan!
Önmagunkat fedezzük fel újra!
Árnyékunktól sose féljünk,
sebzetten is, a reménynek éljünk,
mert a lélekszolgáink hallgatnak ránk,
hallgatnak, s valósággá válik a vágy!
Üldöztetésünk itt a földön,
a mindenség törtemléke,
milliárd ködfátyolos eszme,
semmiség, csak szellem-rögeszme.
Néha-néha ránk súlyt az átok,
szellem-csordákból egy-egy mennykõ,
- villámcsapással játszik a teremtõ!
S ha nem öleljük át ma egymást,
ha írtjuk, öljük, pusztítjuk egymást,
ha rögeszménk a gyõzelem,
széthullik minden lélekelem!
Ha nem kötjük meg a lélekkel
és a szellemmel a szövetséget,
a test harmóniátlanul zúg,
mint félre vert harangodú,
segélykiáltásokba pusztul.
Most, e hidegrázós lázálomból,
most kell felébrednünk!
Most kell embernek lennünk!
Most, vagy soha juthatunk a mennybe,
stációk rögös útján, Istenhez!

Batyunkban van pogácsa s ábránd,
utunk körforgás, sírás-nyavalygás,
eszmélés, butulás, nagyravágyás…
utunk cserkészés, halálugrás.
A végtelen ûrben álmodó
parány-aránytalanság mohón
falja sejtjeinket, mert a legkisebb
a legnagyobb, s a legnagyobb a legkisebb.
Révült révület kelepcéi
fércelik mindennapjaink…
Most már fel kell ébredni újra,
Isten kezét megfogni újra,
Isten hagy vezessen át az életen,
mert most, vagy sohasem jutunk a mennybe!

2010. 01. 15.