Lélekúton

Gavallér János
Lélekúton

Drágul szívemen rongy-jelmez,
fedve emberré tett létem,
visongnak lózung legények,
s kopik az érzés, az élet.
Mit érnek keserû tények?
Csak nyeljük, nyeljük a mérget!
S rázzuk a rongyot. Bohócok,
gyûrûs férgek, bank-parancsot
nyeletnek a szomjazókkal:
Itt papírjog, erkölcs, maszlag!
Kutyának vetett csont; oson
szaglószervünk elõtt, lét-komp,
s beszálló kártya nélkül itt,
itt marad a gond, nyakunkon.
Látszat csillog a tereken,
s nem ölelnek a gyerekek.
Futószalagon a jelen,
folyó, rét, erdõ, szeretet,
és mûvirág illatától
bódul az álom, álvágyon.
Rohan, adós rongy ruhában,
rohan hazug bálvány, bálba…
terített asztal alatt sár,
sár rakódik a valóságra.
Kirekesztett gyerek álom;
kirakatban álvalóság,
s látom, csattog könny-vágyostor
lélekhasító suhintást:
Örök nyomot hagyott a vágy!
Osztozkodhat a bank-haszon,
kóválygó lélek-koldusok
fölött! Tömött erszény, szerény
erény, vádlón sikolt a kor:
Haszonhajhász, itt, itt maradsz,
a végtelen kapujában!
Itt fogsz sikítni örökre,
fényes aranykalitkában!
2008.11.03.