Kínhit

Gavallér János

Kínhit

Miért is állok szóba magammal néha néha

léha módra hazudva híve ember vagy te is

ha kicsit hazug is magamra rántva vakablakok rácsait

és fogolyként bömbölve tördelem a kezemben a köveket

lemorzsolva az idõt

miszerint mások kilátnak remete börtöneikbõl

lázadnak akarnak élni tenni vigadni szeretni

szárnyaló madarakkal énekelni párzani

földön vízen levegõben

méltón nevükhöz emberként viselkedni

s zúgnak a képzelet félrevert harangjai az elvarázsolt erdõk mélyén

csipkerózsika álomból sose ébredõ glóbuszon

szunnyad a mindenség sugallatát fogó humánum

Állok bénán gólyalábon bambán

s a béka ugrál elõttem szúnyogokat falva

hízva földrepedések közé halva

érthetetlenül a változások fölött bámulom

a tovarepülõ vágyak fellegvárait míg elmúlik a tegnapérzés

mit tudom én ki mit gondolt

de nem akar itt senki tenni semmit

csak faljuk a mannát a hazug szabadságot

belerészegülve zsarolt fosztogatók parancsolatainak

hozsannát zúgó ölelésébe prostituáltként elfogadva a jutalékot

kielégülés nélkül színleljük

sõt kínvergõdés közben kéjsikolyt hallatunk

a rajtunk csattanó ostorok alól kisercenõ vérben

a bõr földrepedései között elvérzünk

Egyre hangosabb cirkuszi mutatványokat gyártanak a zsiványok

ámulatba ejtve míg a koalíciós zsebes kikotorja zsebeink mélyérõl

a vég tartalékait mulatva adjuk a módját a végnek

halál-biznisz-kötéltánc után tapsviharban várjuk az összeomlást

de se a kötél se lelkünk nem szakad belé

míg cibálják a szociális hálót mint mindig

vigadva halunk mások boldogulásáért

akarjuk stáció kálváriánkat mert pusztulásért jár a puszta

Isten asztalán a nyögvenyelõs vacsora.

2008.09.01.