Az anyák hónapjában (május) szeretettel küldöm: Ágnes

____________

Amivé lettem, anyám érdemeinek

és imáinak köszönhetem

Mindszenty József édesanyjához fûzõdõ kapcsolatáról

„Minden nagy ember mögött, az élet fejlõdésének

minden fokán és változatában, minden siker

és vállalkozás mögött ott van valahol a nõ,

a serkentõ, – láthatóan vagy láthatatlanul.”

(Mulford Prentice)

Mindszenty József néhai bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek szilárd jellemû, erõs akaratú, szikár férfiként vonult be a történelem lapjaira. Rendkívül finom lelkialkatára kevesen figyeltek fel, pedig mártír-sorsú papi életében – hol láthatóan, hol láthatatlanul – feltündöklik az egyetlen nõ: az Édesanya alakja.

___________________________

Bensõséges, mély kapcsolat fûzte Édesanyjához, s összetartozásukat a börtön rideg valósága sem szakíthatta szét. Életük jelentõs részét távol töltötték egymástól. Lelki összetartozásuk látható bizonyítékaként azonban egy-egy fényképet õriztek – kölcsönösen – egymásról. S noha a Bíboros a küldött fényképet csak évek múlva kaphatta meg, annál nagyobb becsben tartotta élete végéig. E szent kép sorsáról így írt ’Emlékirataiban’: „1950 májusában lefényképezette magát számomra. Gyönyörû dedikációt írt alá. Elküldte a miniszternek, hogy adják át rab fiának. Nem tették meg. 1955. július 16-án a leltározott tárgyakkal együtt azután kiadták. Egyetlen képem volt a világból. Kihelyezem. Minden este megcsókolom. Egész fogságom alatt naponta egy tized rózsafüzért mondottam el érte.”

Ma már tudjuk, Édesanyja temetésekor koporsója, ravatala fölé helyezték távollevõ fia képét, az Õ szobájának féltett kincsét. Anya és fia – így maradt az ínséges idõkben is – örökké együtt.

De ki ez a nõ, ki ez az Édesanya, aki sosem ismert lehetetlent, ha kellett kilincselt hivatalról-hivatalra, Péter Gáborhoz, a hírhedt ÁVH-fõnökhöz is elment, aki fûtetlen vonatokban utazott – mindig civil ÁVH-sok kísérték –, levelezett miniszterekkel és fõpapokkal, csakhogy láthassa fiát.

Kovács Borbála „szelíd és nagytürelmû asszony volt, aki azonban akaratát bámulatos szívóssággal tudta keresztülvinni. A Bíboros tõle örökölte nemcsak arcvonásait, de jellemének alapvonásait is” – vélte róla Vecsey József teológiai tanár, a Hercegprímás késõbbi személyi titkára.

Harangozó Ferenc, a fõpap késõbbi titkára szerint a lelkületét is tõle örökölte. A híres Zrínyi család leszármazottja hat gyermeket szült. Elsõnek, Józsefet, a késõbbi bíborost. Erõs akaratának és Fehér tanítónak köszönhette a fiatal, tehetséges fiú, hogy az elemi iskola elvégzése után nem Édesapjára hallgatott, aki gazdálkodót nevelt volna belõle, hanem Édesanyja elképzelése gyõzedelmeskedett és beíratták õt a gimnáziumba. Az út innen egyenesen vezetett a papi pálya felé. Nem véletlen, hogy a bíborossá vált férfi így emlékezett vissza Édesanyjára: „Hatgyermekes édesanya, akit élete alkonyán, 85 éves korában, 14 unoka és ugyanannyi dédunoka tisztelettel és szeretettel övez mindszenti otthonában. Letartóztatásom és meghurcoltatásom idején 74 éves és már két év óta özvegy. Az egyszerû falusi környezetbõl siet védelmemre. Odaadó anyai szeretettel, nagy okossággal és ügyességgel áll szilárdan haláláig mellettem. Ebben a felfordult és kegyetlen világban is rámtalál a bolseviki börtönökben. Azelõtt sohasem járt minisztereknél. Most elment a törvénytelen eszközökkel hatalomhoz jutott pártnagyságokhoz. (Micsoda keresztet jelentett ez neki!) …Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem…”

A mártírsorsú fõpap – mint ismeretes –, nyolc évig sínylõdött különbözõ börtönökben, és tizenöt évig élt menekült-vendégként az amerikai követségen. Édesanyja szeretetével ekkor sem hagyta magára. Amilyen gyakran csak lehetett, havonta egyszer, majd háromhavonta, az amerikai követségen pedig csupán évente kétszer látogathatta meg szeretett fiát.

„Nálam volt már 1948. november 19 óta és így tanúja prímási rezidenciám rendõrségi körülzárásának és letartóztatásomnak. Velem akart jönni, amit természetesen nem tehetett meg. Másnap azonban már jön utánam a fõvárosba védõt keresni. Otthonában éli át mély, keserû bánatában az Andrássy út 60-at, a Markó utcát és az ítéletet. Látja és hallja a fia körül tomboló rágalomözönt. Kötve a keze, nem tehet semmit meghurcolt fiáért, pedig az életét is odaadná érte. Csak akkor jöhetett hozzám, amikor már életfogytiglan tartó fegyházra ítélt rab voltam” – írta róla a Hercegprímás. Soha nem láthatta meg azt a helyet, ahol élõhalott fiát õrizték és megérzése szerint „kezelték” is.

Volt idõ, amikor visszavonták tõle a látogatási engedélyt, s már-már azt hitte, fia meghalt, vagy Szibériába hurcolták. Az anyai fájdalom ekkor ilyen sorokat irat le vele levelében: „Az én számomra nincs semmi vigasztalás a földön, elvesztettem egyetlen fiamat. Kivették karjaim közül.” Más alkalommal bátorságáról tett tanúbizonyságot, amikor látogatáskor széket kért a fiának, s azzal a válasszal tagadták meg tõle, hogy tiltják a börtönügyi elõírások. Ekkor az idõs, de finom-lelkû asszony fiával együtt állva maradt…

Az anyai szív megérezte, s ezt is rögzítette Emlékirataiban Mindszenty József: „Az volt a benyomása, hogy a kommunisták a szükséges orvosi kezelés megvonásával természetes halálomat készítik elõ, s arra is gyanakodott, hogy mesterségesen idéznek elõ szervezetemben kóros folyamatokat. Hihetõleg édesanyám látogatásait akarták felhasználni arra, hogy a rossz egészségi állapotomról így kiszivárgott és szorgalmasan terjesztett hírekkel az ország közvéleményét elõkészítsék „természetes” halálomra.

A késõbbiekben épp az ellenkezõjét akarták elérni. Az 1950-1955 közötti találkozások rendszerint kirakatszerûek voltak. A társalgás csak családi ügyeket érinthetett. „Levonták rólam a szeges bakancsot, az immár gõzös-bûzös darócot. Rendkívüli idõben simára borotváltak, fekete civilbe bujtattak, kalapot is adtak, sõt a raktárból zsebórámat és a fõpapi gyûrût is rámparancsolták. Ez az utolsó pillanatban zsebbe került, mert nem akartam segíteni a világcsalást. Édesanyám pedig mindenen átlátott. Ha figyelmeztették, hogy politizálni nem szabad, mosolyogva felelte: 80 éves, tudatlan falusi asszonyoktól ne féljenek, nem értenek azok a politikához. Legnagyobb öröme rabságom idején, hogy késõbb Püspökszentlászlón fia kezébõl vehette az Úr Szent Testét”– emlékezett rá a Bíboros.

Vecsey József Svájcban megjelent könyvébõl tudjuk (Emlékezés Mindszenty József édesanyjára, 1970.), hogy Mindszenty József 1948-as letartóztatása elõtt, de már egy házkutatás után, mindketten sejtették: anya és fia, hogy a Bíboros nem kerülheti el mártírsorsát. Ekkor Mindszenty négyszemközt beszélgetett az Édesanyjával és felkészítette õt elõre még nem látható, de sejthetõ kálváriájára. „Magamban már elõkészültem letartóztatásomra. Esztergomba hívtam 74 éves édesanyámat azzal a gondolattal, hogy talán könnyebben el tudja viselni a csapást, ha közelemben tartózkodik, és nem a távoli családban éri a szomorú hír. Nagy aggodalommal foglalkoztam azzal, hogyan tudnám könnyíteni és amennyire lehet, elviselhetõvé tenni szenvedéseit. Sokat beszéltem vele errõl. Édesanyám azonban azzal nyugtatott meg, hogy a Fájdalmas Szent Szûz nyomán akar járni nehéz keresztútján” –idézte fel az Anya nemes alakját a Fiú. Anya és fiú: megerõsítették egymást lélekben.

1948. december 26-án, a fõpap õrizetbe vételét végignézte az édesanya. S harcolt haláláig fia igazságáért. Tudta, hogy büntetlenül vitték el õt. Hogy nem tört össze testben és lélekben, valószínû, sokat jelenthetett neki a fent említett beszélgetés. A letartóztatás drámai pillanatáról így írt Magyarország Hercegprímása: „…vacsora óta az imazsámolyon térdelek, imádkozom és elmélkedem. Hirtelen kitárul az ajtó, s azon Décsi lép be elsõnek: – Azért jöttünk, hogy letartóztassuk önt. Ugyanekkor nyolc-tíz rendõrtiszt nyomul Décsi után a szobába, s amikor a rendõralezredes szavai elhangzanak, minden oldalról körülfognak. Amikor a letartóztatási végzést kérem tõlük, nyeglén odavetik, hogy nekik ilyenre nincs szükségük. Amikor pedig a bíboros különleges nemzetközi jogállására utaltam, Décsi fölényesen veti oda, hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket az éber demokratikus rendõrség akkor is kézrekerít, ha valaki bíborosi talárban van… Elhagytuk a szobát. A folyosón is szoros gyûrû vesz körül. Házam népébõl senki sincs a közelben. A házat megszálló mintegy 80 rendõrbõl jutott arra is, hogy tõlem távoltartsák õket. De édesanyám kilépett a vendégszobából, mert hallotta, hogy nagy zajjal visznek át a folyosón. Felsikolt. Visszaindulok, hogy elbúcsúzzam tõle. Nem akarnak engedni. Most azonban kitépem magam a rendõrgyûrûbõl, visszamegyek édesanyámhoz. Utánam jönnek. Édesanyám a nyakamba borul: – Hová visznek, édesfiam? Én is veled megyek! Csitítom, nem lehet. Megcsókolom kezét, arcát. Felzokog. Aztán eltuszkolnak mellõle és már sodornak le magukkal a kapulajba. Hatalmas, lefüggönyözött autóba ültetnek…”

Mindszenty József édesanyját áhítattal szerette. Tisztelete jeléül káplán korában megírta Az Édesanya címû könyvét, mely nagy sikert aratott már az elsõ megjelenéskor: „Az anya fölséges kiáradás, mint a nap, szüntelen ad és egyre csak ad” – írta e mûvében, mintha már elõre érezte volna kettejük sorsát. Az alábbi sorok is erre engednek utalni: „az emberi szív egyik legnagyobb gyötrelme, ha ’tilalom állja útját, hogy az édesanyja sírjához mehessen.”

„Ezt a fájdalmat neki is át kellett élnie. Nem állhatott ott haldokló édesanyja ágyánál, nem zárhatta le azt az áldott két szemet, melyet oly sokszor árasztottak el könnyek, épp az õ tragikus sorsa és nagy szenvedései miatt” – írta Vecsey József a fent említett könyvében.

Emlékirataiban így emlékezik Magyarország utolsó hercegprímása Édesanyja halálára: „Nagyon, nagyon szegény – s annál is szegényebb lettem. Nemcsak ünnepeimbõl, egész életembõl hiányozni fog most már: leesett a mi családunk koronája. Prohászka püspök írja anyja halálakor: eltört a drága kehely, amelyben Isten a te lelkedet a világra adta… Az én anyám zord idõk csillaga volt és szomorúságomban néha már csak az õ fénye vigasztalt. Most elment a csillag. Elhívta az örökkévalóság nagyobb fénye… Nemcsak szegény vagyok, de örök tartozásomat is érzem azzal a sírral szemben, amelynél nem voltam és amelyet talán soha nem is láthatok.”

Ma már tudjuk: valóban sosem láthatta e szeretett sírt. A kommunista hatóságok azonnal lefogták volna, ha a védett amerikai követség területét elhagyja. Nem tehette meg. Hozzátartozói miatt sem. Emlékirataiban errõl a szomorú eseményrõl így ír: „Már szombaton rendõrosztagok – egyenruhások és titkos rendõrök – érkeztek autóikon a faluba. Hírek terjedtek el arról, hogy miattam jöttek, s hogy amint kilépek az autóból, azonnal lefognak.” Így hát csak koszorút küldhetett az egyetlen nõnek, az imádott anyának, aki végigkísérte tragikus életét, akiben a legszentebb Szûzet is látta és köszöntötte. Akitõl – lélekben – sosem tudták elválasztani.

Sírja zarándokhely lett. Mindszenty József hugai elmesélték a bíborosnak: átmenõ autók állnak meg a temetõnél, utasai bemennek „anyánk sírjához, és ott imádkoznak. 1971-ben sírján találják egy esztergomi kispap fényképét a rab prímáshoz írt hûségfogadalommal.” E sír még Mindszenty József életében szent hellyé vált.

Végezetül álljon itt Mindszenty József egyik szentbeszédébõl néhány máig ható gondolata, mely az Édesanya tiszteletére is lelkesít: „Szeressétek egymást!… Szeressétek az Egyházat, az igazság oszlopát és a szeretõ édesanyát: szeressétek a hazát, mely ezernyi sebbõl vérzik. Ott állítsuk el a vérzést, ahol érjük… A magyar fa leveleit messze elhordta a világfergeteg… Vigyázzatok minden árva magyarra, mint a szemetek világára és ne múljék el egyetlen nap, hogy valamelyik árva falevélre jótéteményt ne írtatok volna.”

Frigyesy Ágnes