A Metamorphosis Transilvanie címû kiállítás - a Tavaszi Fesztivál keretén belül - nyílt meg 2011. március 23-án Budapesten, a Vármegye Galériában. A kiállításon Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke olvasta fel Tõkés László, az Európai Parlament alelnökének, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének köszöntõ sorait. Íme Tõkés László üzenete a Nemzet Tavaszán Brüsszelbõl: - A székelység írófejedelme, Tamási Áron nagy lélegzetû trilógiájában többek között arra a kérdésre keresi a választ: „mi célra vagyunk a világon?” A választ talán mindannyian ismerjük: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azt azonban már ritkábban tesszük hozzá, hogy Ábelnek, a farkaslaki székely ifjúnak ezt a választ Amerikában adja meg egy öreg néger, aki „ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az elõbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával.” A folytatásban Ábel, minekutána megismétli a választ, érzelmeirõl ekképpen vall: „És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derûs idõ nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.” Utóbb Ábel hazajön „Erdélybe, a Hargitára”, arra a helyre, melyet nem sokkal késõbb, nagyhatalmak diktátuma nyomán már más nemzet sajátít ki hazájának, és amelynek magyar õslakóit a hivatalos államnyelven immár „bozgor”-nak nevezik, ami – köztudomásúlag – „hazátlant” jelent. Habár önmagában már az is igen fájdalmas, hogy szülõhazánkat, Erdélyországot kizárólagosságra törekvõ honfoglalók elvitatják tõlünk, a rossz emlékû 2004. december 5-i népszavazásra visszagondolva, ennél is inkább fájdalmunkra szolgál, hogy Tamási legendás hõse annak idején nem máshová, mint a késõbbi „huszonhárom millió román” országába tért haza.
Ennek a korszaknak azonban – Istennek hála – immár vége van. A tétlen csodavárás és a múltból örökölt felelõsségáthárítás „következmények nélküli országának” passzív sodródásával szemben – végre – a teljes körû összefogáson alapuló, felelõsségteljes cselekvés útjára léphetünk.
Számunkra, erdélyi magyarok számára éppen kilencven esztendõvel ezelõtt a „programbeszédet” már megfogalmazták: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája” – ekképpen hangzik Kós Károly jelszó-tömörségû hitvallása. Az autonómia hallatán általában belsõ Anyaországunk, Székelyföld sajátos jogállására szokás gondolni. Nekünk viszont az a meggyõzõdésünk, hogy Székelyföld mellett a határ mentén húzódó Partium tömbben élõ magyarságának is jár a területi autonómia. És területi kötöttségektõl függetlenül, egész erdélyi – romániai – közösségünket megilleti továbbá: az ún. személyi elvû, kulturális autonómia.
A nemzeti önrendelkezéshez vezetõ utat – Kiáltó Szavában – szintén Kós Károly fogalmazta meg a legpontosabban: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. Az autonómia erdélyi apostolának szellemében tehát: munkához láttunk. Azzal a különbséggel, hogy azóta Kós Károly helyzetértékelését a történelmi idõ részben már meghaladta. Õ ugyanis még így fogalmaz: „De csak magunkban ezentúl, magunkért! – majd ekképpen folytatja – : Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.” Ezzel szemben viszont mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy most, az új nemzeti kormánynak köszönhetõen nem „magunkban magunkért” kell küzdenünk, hanem egy erõs Anyaországot és – vele együtt – az egész magyar nemzetet tudhatjuk magunk mellett.
De az is legyen világos elõttünk: a formális összetartozás – még hogyha oly erõs közjogi végzés is hitelesíti – csupán elodázza, de meg nem állíthatja az utódállamokban élõ nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betûjét meghaladóan, valamint azt kiegészítve: gyökeres szemléletváltozásra van szükségünk. Hinnünk kell abban – amint Ady Endre mondja –, hogy „a perc-emberkék ideje lejárt”. Hinnünk kell saját erõnkben, és abban, hogy erõink összeadódnak, és hogy – amint a Költõ folytatja: „…építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk! Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktatási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítõ kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk. Szülõföldjükön élõ, atyáik örökéhez ragaszkodó, erõs identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevõ, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követõire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövõje érdekében szóltak és küzdöttek. A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Ezt az esélyt és lehetõséget vétek volna elszalasztanunk!
A prófétai ige üzenetével köszöntöm a tehát nemzet- és – 2011. március 14-tõl immáron – polgártársaimat: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltõk alapzatait felrakod, és neveztetel Romlás Építõjének, ösvények Megújítójának, hogy ott lakhassanak” (És. 58,12). Együttes erõvel hadd építsük meg a „régi romokat”, hogy „itt lakhassunk”, hogy közös Kárpát-medencei Hazánkban végre valóban otthonra leljünk.

A tárlaton kiállító mûvészek: Isa Schneider (Marosvásárhely Latvijas), Fazakas Csaba (Csíkszereda Bécs), Kovács Dénes (Temesvár Graz), Pallos Sch. Jutta (Szászrégen München), Paulovics László (Szatmárnémeti Iserlon) és Szalay József (Nagyvárad Genf).