Fõúri öltözetek az Eszterházy-kincstárból

Kiállítás az Iparmûvészeti Múzeumban

2010. december 21 – 2011. szeptember 4.

A „Fõúri öltözetek az Esterházy-kincstárból” címû kiállítás az Esterházy-kincstár páratlan textilgyûjteményét mutatja be. A látogató megismerkedhet a XVI-XVII. század itáliai, francia és török szövõmûvészetének, a magyar és külföldi fém-, bõr-, varró- és hímzõmûvesség, továbbá a paszományos- és csipkekészítõ mûhelyek remekeivel, bepillantást nyerhet a magyar fõúri családok, az Esterházy, Thurzó, Thököly, Bethlen, Kéry, Lorántffy, Oláh és más családok életmódjába, szokásaiba, háztartásába és ruhatárába.

– A leggazdagabb magyar fõúri kincsgyûjtemény, az Esterházy-kincstár több mint 300 magyar, nyugat-európai és keleti remekmûvet foglal magába – mondta a kiállítás megnyitója elõtti sajtótájékoztatón Pásztor Emese, a tárlat egyik kurátora. Hangsúlyozta: – A kincstár részét képezik a pompás textíliák, férfi és nõi fõúri viseletek, lakástextíliák, kárpitok, terítõk, paplanok, ágytakarók, valamint európai és török dísz-lófelszerelések, dísznyergek, ló- és nyeregtakarók, tegezek. Ezen belül ritkaság a XVI-XVII. századi magyar viseletet reprezentáló, 21 darabos öltözék-együttes, amelyhez fogható kosztümsorozat Közép-Európában ezen kívül nem maradt fenn. Páratlan anyagi értékén túl, mint teljes fõúri gyûjtemény is egyedülálló a magyar mûvelõdéstörténetben.

– Az Iparmûvészeti Múzeum arra vállalkozik, hogy elsõ alkalommal teljes egészében a nagyközönség elé tárja ezt a rendkívül jelentõs textilgyûjteményt – jelentette ki Tompos Lilla, a gyûjtemény másik kurátora, aki rámutatott: – Általuk a magyar történelem olyan korszaka válik érthetõbbé, amelyben a történelem drámai eseményei ellenére a társadalomban erõs maradt a civilizált megjelenés és az esztétikus környezet, a kultúra iránti igény.

A budavári Esterházy-palota 1945-ös bombázása, majd a romjai alatt töltött négy esztendõ a textíliákban igen súlyos károkat okozott. A drága selyemszövetek, bársonyok színüket vesztették, az arany- és ezüsthímzések megszürkültek, az igazgyöngyök, korallszemek megfakultak. Megmentésükre, konzerválásukra az Iparmûvészeti Múzeum az 1960-as évek óta nagy hangsúlyt fektet. A kiállítás egyik érdekességének ígérkezik, hogy egyszerre kerülnek majd a közönség elé a régen és újonnan restaurált, valamint a restaurálás alatt lévõ darabok. Az Esterházy-kincstár textilgyûjteménye mellett ötvösmunkák, valamint a családtagokat ábrázoló festmények és metszetek teszik teljessé a kiállítás nyújtotta élményt.

Az Iparmûvészeti Múzeum a kiállításhoz kapcsolódóan jelenteti meg az Esterházy-kincstár textilanyagát feldolgozó szakkatalógusát, amely több évtizedes tudományos kutatás eredményeit tárja a szakmai közönség és az érdeklõdõ látogatók elé.

Az Esterházy kincstár rövid története

A kincstár létrejötte a család két kiemelkedõ személyiségéhez, Esterházy Miklóshoz és fiához, Pálhoz köthetõ. A Miklós nádor halála után felvett kincstárjegyzék már ragyogó gazdagságról árulkodik, fia pedig nemcsak a ráhagyott kincsek megõrzését érezte feladatának, de tudatos gyûjtõ- és mecénási tevékenységgel tovább gazdagította azt. 1695-ben, hogy a szétaprózódástól megkímélje, családi hitbizományt alapított. Valamennyi mûfaji egysége – az egzotikus anyagokból készült tárgyak, a hadi- és díszfegyverek, ötvösmunkák, ékszerek és órák, érmek és rendjelek, textíliák – bõvelkedik kiemelkedõ értékû alkotásokban. Mintegy 12 évvel a herceg halála után, az 1725-ben felvett mûtárgyjegyzék szerint 83 „almariumban” mintegy 1600 mûtárgyat, és 8900 érmet vettek számba, de a XIX. században a kincstár csupán néhány tárggyal gyarapodott. 1919-ben a Tanácsköztársaság kulturális népbiztosának rendelete nyomán köztulajdonba vették, és Fraknóról Budapestre szállíttatták a mûtárgyakat. A Tanácsköztársaság bukása után herceg Esterházy Pál az Iparmûvészeti Múzeumban letétbe helyezte, a II. világháború alatt azonban, biztosabb helyszínt keresve, a gyûjteményt végül az Esterházy-család budai Várnegyedben lévõ palotájának pincéjébe menekítették. A házat bombatalálat érte, és a leomló falak maguk alá temették és szétzúzták a mûtárgyakat tároló ládákat. A pusztítás felmérése 1948-49 telén vált lehetségessé. Azonnal megkezdõdött a tisztítás, restaurálás, tudományos feldolgozás, és elkészült a veszteségek jegyzéke is: a fémtárgyak, ötvösmûvek és ékszerek közül hetvenhetet restauráltak, konzerváltak azóta, de hatvannyolc tárgy teljesen megsemmisült. A különbözõ típusú órák gazdag sorozatából tizenegy darab túlélte a háborút, nyolc elpusztult. A fegyverek közül harmincöt tönkrement, huszonhatot restauráltak. A textíliák és ruhadarabok közül hatvanat meg tudtak menteni, bár a földben töltött évek alatt a hímzések felbomlottak, a színek elvesztették eredeti árnyalatukat, és huszonhét elpusztult. A veszteségek ellenére is elmondható, hogy a fraknói kincstár Európa mûgyûjteményei között kitüntetetten rangos helyet foglal el.

Férfi öltözetek

A XVI-XVII. században a spanyol királyi udvar etikettje és divatja követendõ mintát adott Európának. Eszerint öltözködtek uralkodók és fõnemesek, sõt a gazdag polgárok is. A magyar fõurak azonban a divatos selymekbõl, bársonyokból a hagyományos, orientális vonásokat õrzõ viseletüket varratták meg, hiszen öltözetük drága textíliája, arany csipkéje, szõrméje, ékköves díszeik, süvegeik, öveik, nem csak a társadalomban elfoglalt magas rangjukat, gazdagságukat, de mindenekelõtt nemzeti identitásukat szimbolizálta.

Öltözetük két kabátfélébõl, a mentébõl és az ingen viselt dolmányból állt. Ez utóbbiakat pamut- és selyemszövetbõl, bársonyból, posztóból is varratták és viselték, az idõjárástól és nem utolsó sorban viselõje rangjától függõen. Hordták a hosszú, fél lábszárig, de a rövid, csípõig érõ változatot is. Derekukat ötvös mívû, vagy selyemfonalból kötött zsinórövvel fogták össze. A posztóból, bársonyból készült hosszú és bõ téli mentéket szõrmével, míg a nyáriakat selyem- vagy pamutszövettel bélelték. Ujjszabásuk eltérõ, a mente aljáig függõ sípujj a legtetszetõsebb és talán a legkedveltebb, de készült könyékig és csuklóig érõ változatban is. A sípujjú hordhatóságában is jól variálható, panyókára vetve, de az ujjakat sûrû ráncokban feltûrve is viselték. Talán a legmutatósabb, amikor a vállon vágott hasítékon áttették karjukat, így az elütõ színû dolmányujj is elõvillant. A menték alól az urak magyar nadrágjának szûk szára és színes bõrkapcába, fémsarkú papucsba, vagy csizmába bújtatott lába tûnik elõ. Az öltözet elmaradhatatlan kiegészítõje a forgós, tollbokrétás, nyusztos süveg az elõkelõség jelképe, köz- vagy parasztember számára viseletét az egész országban tiltották.

Harminchat színpompás dolmányból, húsz mentébõl, tizenöt nadrágból, tizenhárom nyusztos süvegbõl és húsz övbõl állt Esterházy Pál ruhatára egy 1685-ben kelt jegyzék szerint. Halála óta néhányat megõriztek a kincstárban, így általuk képet alkothatunk magunknak a fõúri öltözetek egykori gazdagságról.

Nõi öltözetek

A magyar fõurak asszonyai és leányai öltözködtek a spanyol udvar által diktált divat szerint is, de a nemzeti identitást reprezentáló magyar „vállas szoknya” is beletartozott a ruhatárukba. A magyar ruhát már a XV. századi források is említik, de formáit az egy évszázaddal késõbbi kriptaleletek segítségével meg is határozhatjuk. A szoknyával összevarrt felsõrész ujjatlan, elöl kapcsokkal összezáródik. A XVII. század közepétõl kezdve az alsó és felsõrészt különálló ruhadarabként is viselték, sõt, különbözõ színû textíliából készítve, az öltözetek variálhatóvá és egyre színesebbé váltak. A fátyol inget csipke kézelõ, és vele azonos mintázatú gallér, a kor szóhasználatával élve „galléröltözet” egészítette ki. A szoknya elejét beborító kötény a kezdetektõl fogva a magyar díszöltözet elengedhetetlen részlete volt. Különleges kiegészítõ ez, ellentmond ugyanis annak az elméletnek, amely szerint a divatos textíliák és ruhadarabok a felsõ osztályok öltözeteibõl „ereszkednek alá” és épülnek be a köznép ruházatába. A derékra vagy a nyakba erõsített vászon vagy bõrkötény a középkortól kezdve mesterek, parasztok öltözékének védelmére szolgált. Könnyen belátható, hogy a kötény „mozgásának iránya” ellentétes más ruhadarabéval, az alsó osztályoktól indult és vált a magyar díszruhák részévé. Korábban a hímzett szegélyû, fátyol, patyolat kötények keskenyek, majd a XVII. században a drága, csipkével szegett kötények a szoknya teljes elejét beborítják. A szivárvány minden színében, finom kecske-, szarvas- vagy hattyúbõrbõl varrott nyári kesztyûk és a hímzett selyem, strucc vagy pávatollból készült legyezõk kizárólag a társadalmi ranglétra csúcsán állók jelképei. A fejfedõk és fejdíszek a családi állapotot hirdették, gyöngyös, köves boglárokkal ékes párta a leányokat, a hajat beborító fõkötõ az asszonyokat illette meg. Az öltözet a hajba illesztett, drágakõbe foglalt színes strucctollakkal, rezgõkkel, többsoros igazgyöngy övvel, függõvel, párban viselt karkötõvel és köves gyûrûkkel vált igazán pompássá.

Lóöltözetek

A lófelszerelések, vagy ahogyan egykor nevezték, a lóöltözetek megkülönböztetett helyet kaptak a XVI-XVII. századi magyar fõúri kincstárakban. A lovak száma, felszerelésük minõsége és mennyisége tulajdonosuk rangját és gazdagságát jelképezte. Hétköznap egyszerûbb, kevésbé díszes eszközöket használtak, amit kinjárónak, köznek, viselõnek vagy parasztnak neveztek. Az ékkövekkel, gyöngyökkel díszített, aranyozott ezüstlemezzel és bársonnyal borított ún. pompára való készleteket bõrtokokba, ládákba csomagolva tárházakban õrizték és csak ünnepi alkalmakkor vagy magas közjogi méltóságoknak járó tiszteletadás céljából vették elõ. Az értékes magyar és európai készletek között elõkelõ helyet foglalnak el a portainak nevezett oszmán-török nyergek, ló- és nyeregtakarók, íj- és nyíltegezek stb. Az Esterházy-kincstárba a török lóöltözetek többnyire diplomáciai ajándékként, hadizsákmányként vagy a rabok szabadulásáért fizetett váltságdíj formájában kerültek; a legkorábbi darabok azonban a feleségek hozományából származtak.

A kincstár nyergei változatos formájúak, egy magyar és két nyugat-európain kívül a többi török eredetû. Sajnálatos módon közülük több súlyosan roncsolódott.

A fõúri öltözetek az Eszterházy-kincstárból címû kiállítás 2011. szeptember 4-ig látogatható az Iparmûvészeti Múzeumban. A hagyományokat ápoló, történelmûnkrõl szóló kiállítást minden bizonnyal több tízezren vagy akár több százezren is megtekinhetik majd az elkövetkezendõ hónapokban.

Frigyesy Ágnes

A szerzõ felvételeivel