Magyarnak lenni jó!

Felhívás népünk megszámlálásra és önazonosságunk vállalására

Az egyesülõ Európában újbóli történelmi lehetõség és erkölcsi korparancs, hogy magyarságunk végre magára találjon, és millenáris örökségének folytatásaképpen talpra álljon – remélt jövõje érdekében. Biztató jelnek számító keretként tekinthetünk arra a Nemzeti Összetartozásra, melynek Napját a Magyar Országgyûlés nemrégen nyilvánította ki, és 2010. június 4-én, elsõ ízben tartotta meg. Éppen ideje volt a szólásnak és a kiállásnak, melynek rendjén a magyar nemzet – jelképes módon – végérvényesen lezárta a vészterhes XX. századot, és – Trianon gyógyításaképpen – belevághatott a XXI. századba, melynek során részévé válhat a Nemzetek Európájának.

A Trianoni Törvény Tanúságtételében ez áll: „A Magyar Köztársaság Országgyûlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok fölötti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebbõl kiindulva az Országgyûlés megerõsíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevõ közösségi autonómia különbözõ formáira irányuló természetes igényének támogatására.”

Egységes nemzet és közösségi autonómiák – errõl szól Európa. Ez Európa. Maurits Coppietersnek, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alapítójának mondása szerint: „Légy flamand, hogy európai lehess”. Magyar olvasatban, a nemzeti összetartozás klasszikus költõi átfogalmazásában ez a példamondat a következõképpen hangozhatna: „Magyarnak lenni Európában – ez a mi munkánk, és ez nem is kevés.”

Eszmei és lelki tartalmán túlmenõen, egy gyakorlati megfontolás is arra sarkall bennünket, hogy magyarságunk vállalását most a „mi munkánk” gyanánt jelöljük meg. 2011-ben a Kárpát-medence több, magyarok lakta országában népszámlálásra kerül sor. Ebben a vonatkozásban a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács 2010. május 7-i Nyilatkozatában találhatunk eligazítást: „Gondolatban itt áll elõttünk a Kárpát-medencei magyarság, területenként különbözõ sajátos problémákkal, de általában anyagi lehetõségeiben lemaradva, lelkiekben meggyötörve, szétszóratva, alapvetõ közösségi jogaitól megfosztva, egymás ellen kijátszva, saját oktatásának, kultúrájának, hagyományainak gyakorlásában korlátozva. És elõttünk áll a mai Magyarország, ahol a testi, lelki elnyomorodás másféle, nem kevésbé súlyos tünetei tapasztalhatók. Nemzetünk állapotának romlását az elmúlt húsz esztendõben esetenként csak lassítani tudtuk, sorskérdéseink megnyugtató megoldására nem voltunk képesek. Erõsödjön önbizalmunk, higgyünk az összefogás és együttmûködés erejében, a magyar tehetségben és alkotóerõben, amely nehéz helyzetekben sokszor megmutatkozott.”

Ebben a hitben erõsít meg bennünket a magyar állampolgárság határon túlra való kiterjesztése – ami nemzetpolitikai fordulatként értékelhetõ, s amely szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy nemzetünk talpra álljon.

Legyen világos elõttünk: a formális összetartozás – mégha oly erõs közjogi végzés is hitelesíti – csak elodázza, de nem állítja meg az utódállamokban élõ nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betûjét meghaladóan: gyökeres szemléletváltozásra van szükség.

Hinnünk kell saját erõnkben, hinnünk kell abban, hogy erõink összeadódnak, hinnünk kell abban, hogy – költõóriásunk megfogalmazásában –: a „perc-emberkék ideje lejárt”. Ady Endre így folytatja: „...építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk!

Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítõ kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk.

Szülõföldjükön élõ, atyáik örökéhez ragaszkodó, erõs identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevõ, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követõire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövõje érdekében szóltak és küzdöttek.

A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Éljünk ezzel az eséllyel és lehetõséggel.

Azzal a felhívással fordulunk az egész magyarsághoz, hogy: magától értetõdõ természetességgel, kétség és zokszó nélkül vállalja önazonosságát!

Arra kérjük egyházainkat és a civil szférát, politikai érdekképviseleteinket és a médiát, hogy a nemzet, a kisebbségbe szakadt magyarság önmagára találását minden lehetséges eszközzel munkálják és támogassák!

Ennek érdekében hozzunk létre olyan széles körû összefogást, amely a társadalom minden területét átfogja. Alkossunk külön stratégiákat a tömbmagyar területek, valamint a szórványvidékek magyarságának minél teljesebb mozgósítására. Diogenész módjára: az utolsó magyart is kutassuk fel. Tudatosítsuk nemzettársainkban a népszámlás fontosságát, segítsük és erõsítsük egymást – hogy „ne találtassunk híjával”.

Hívjuk ifjainkat is, hogy saját nyelvjátékuknak megfelelõen szólítsák meg a fiatalságot. Használjuk ki a világháló biztosította eszközöket, hogy megtaláljuk és elérjük egymást. A szószéken és a mikrofonok elõtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!

Ez a tudat és elhatározás jelentse és jelezze itt és most nemzeti mivoltunk megvallását és vállalását, önfeladásra hajló magyarságunk új életre eszmélését.

Számoljuk meg, hogy hányan vagyunk, és kikre számíthatunk!

Budapest, 2010. december 1.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács

Elnöksége nevében