Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok

8. rész

A kommunista diktatúra Romániában csakúgy szedte élõ „áldozatait”, mint Magyarországon. A Jancsó család kálváriáján keresztül képet kaphatunk arról, hogyan is mûködött ez az embertelen gépezet. Hantó Zsuzsa Kitiltott családok címû kötetében tragikus sorsú életutakat állít elénk. Íme a Jancsó család sorsa!

Jancsó Béla családjának sorsa

Romániában és Magyarországon 1945 és 1963 között

Részlet egy kolozsvári újságból: „Történelmi szakaszt zárt le a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyûlése Elnöksége tanácsának Rendelettörvénye. Államosította a volt földbirtokosoknak az 1945. évi földreform után megmaradt vagyonát is. Ezzel szocializmust építõ népi demokráciánk, a nép elsöprõ ereje véglegesen felszámolta hazánkban a földesúri kizsákmányolás utolsó maradványait… Ezeket a birtokokat használták fel az ország termelésének szabotálására, ezeken igyekeztek összeesküvéseket szõni, akciókat indítani a dolgozók ellen. A dolgozó nép érdeke, Népköztársaságunk fejlõdése nem tûrhette tovább ezeknek a rablófészkeknek a létezését.”

Részlet a Brassói Népújság 1945. március 6-i számából: „Ezeknek a darázsfészkeknek a felszámolása különös jelentõséggel bír. Háromszék megyében, ahol nagy számban voltak feudális csökevények, amelyeknek létezése, mint beteges góc, kórosan befolyásolta népi demokratikus rendszerünk zavartalan kialakulását.”

Jancsó Béla Erdélyben Sepsimagyarós nevû falu jegyzõje és földbirtokosa volt. Lányai Jancsó Sarolta és Jancsó Katalin családjaikkal Budapesten éltek Jancsó Sarolta férje Pongor Miklós ezredes volt és a VIII. ker. Bezerédi út 17. sz. alatt éltek. Jancsó Katalin újságíró férjével, Koréh Ferenccel Budapesten a Szentkirályi utcában élt és ott született kislányuk Enikõ is. 1945 nyarán Koréh Ferencnek menekülnie kellett, Amerikába távozott. Haláláig a Szabad Európa Rádió New York-i tudósítója volt. A románok háborús bûnök elkövetésével vádolták és üldözték Amerikában is. Koréh Ferencet a front után Pesten is keresték, nemcsak a feleségét zaklatták, hanem a sógornõjét, Pongor Miklósné Jancsó Saroltát is. Ki akarták hallgatni vagy letartóztatni. Az egyik alkalommal megfenyegették Pongornét, ha nem találják meg a sógorát, a feleségét viszik el helyette. Ezért Koréh Ferencné a csecsemõvel még abban az évben hazatért Erdélybe szüleihez Sepsimagyarósra, a szülõi házba, ahonnan 1949-ben kitiltották. Szüleivel és gyermekével Sepsiszentgyörgyre mentek, egy nyári konyhába. Jancsó Béla és felesége onnan jártak munkára, oda, ahol éppen foglalkoztatták õket. Jancsó Béláné börtönbe is került a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása miatt, miközben földjüket elvették, még a falujukból is kitiltották õket. Jancsó Bélát pedig kényszermunkára akarták vinni, mert a nem létezõ birtokai utáni beszolgáltatási kötelezettségét nem telejsítette. Mivel õt nem találták lányát, Koréh Ferencné Jancsó Katalint hurcolták el, négy éves kislánya mellõl 1950. szeptemberében. 1956-ban Jancsó Katalin csodával határos módon érkezett haza. 1963-ban szabadul meg a D.O. minõsítéstõl. 1964-ben a Magyarországon élõ Jancsó testvérek: Jancsó Sarolta, Jancsó Tibor, dr Jancsó Ferenc évekig tartó kérvényezése után, az idõs szülõk, és Katalin, – lányával Enikõvel együtt – Budapestre érkezett egy szál bõrönddel. Ifjú Jancsó Béla testvérük elesett a második világháborúban, a legkisebb testvért Jancsó Ivánt a csurgói gimnáziumból leventeként vitték Németországba. Késõbb Franciaországban élt, és ott is halt meg. Jancsó Katalin évekkel késõbb mesélt sorsáról. Budapesten halt meg 2000-ben.

Jancsó Katalin: Emlékképeim

Államosítások, kényszerlakhely Romániában

Férjemet a második világháború után a nyomozók Budapesten állandóan keresték testvéremnél Saroltánál is, meg nálam is. Le akarták tartóztatni. A szokás az volt, ha nem volt meg a férj, a feleség is jó lett nekik. Férjem szerencsére hagyott címet, egy ügyvédét. Ha valami probléma van, forduljak ehhez a bizonyos Kornélhoz. Mikor a nyomozók másodszor jöttek értem a budapesti Bezerédi utcába, csak Sarolta testvérem volt otthon. Mondták neki, ha a férjemet nem találják, helyette engem visznek.

Korán rohantam az ügyvédhez a Kálvin térre. A szobalány nyit, hogy a doktor úr nem fogad nõket ilyenkor reggel. Legyen olyan kedves, életbevágó tanácsért jöttem; Koréh Ferencné vagyok. Az ügyvéd, a Kornél, azt tanácsolta, adjak fel expressz ajánlva lapot, hogy nevezett személy Erdélyben tartózkodik. Otthon épp Enikõnek melegítettük az uzsonnát, s zörgettek. Mutatták a hajtókájukat. Rám förmedtek: magát meg ki tanította arra, hogy expressz ajánlva küldjön levelet? Mondom, engemet senki. Aznap még megkapták a levelet, próbáld ki máma ezt Budapesten. Enikõ az ölemben ordítozott, látják, éhes. Jó, jó fogja a cumit.

Ekkor beláttam, hogy férjem üldöztetésének sosem lesz vége, vissza kell menni Erdélybe! Arra értem haza Sepsimagyarósra, hogy apáméknál megcsinálták a földreformot, s égbe emelték az adót. Szüleim rám bízták a háztartást, apámnak ötven, anyámnak külön még 25 holdja maradt a másik faluban, Barátoson. Apuska cukorrépamagra vetette rá magát, az oroszok alig hagytak pár állatot. Negyvennyolc õszén akkora víz lett, hogy a krumpli mind a földben rohadt. A Regátból hozatták a krumplit a disznóhízlaláshoz.

1949-ben jött az igazi államosítás. 6 disznó húsa volt felfüstölve a padláson, s egy este zörgettek. Hideg szél fújt, de olvadt a jég az ereszrõl. – Nyissák ki az ajtót, s jöjjenek ki! – ezt románul üvöltötték. – Mondja meg, hogy Ön kicsoda – kiáltott ki édesapám.

Menjen ki merre lát!

Ajándék az államnak

– Az állam nevében – felelte erre valaki csendesebben magyarul. Bejöttek. Nekünk azt parancsolták, öltözzünk. Apánknak meg: írja össze s egybe az ingó meg az ingatlan vagyont. Az állatokat is! Ebbõl kevés volt. Apám átment a dolgozószobába tintáért. Visszahozták karonfogva, hogy a hálószobában dolgozzék, és még egy példányt másoljon. Ahogy kész lett; na most írja alá, hogy odaajándékozza. – Kinek? – A román államnak! Mit gondolt?

Apám azt felelte, ha a kormány ilyen rendeletet hozott, az õ dolga. De olyan nincs, hogy én lemondjak a javára. Nekem meg öregségemre semmi se maradjon? Eltették a papírokat. Befogattak a béresgazdával a nagyobbik szekérbe, s gyerünk, mindenki föl. Fújt a szél, valami permetelt is. A lovak lecövekeltek. A román felvett egy durungot, s neki a deresnek. A marhák bõgtek az istállóból.

Hozzanak másik lovakat – intézkedett a magyar végrehajtó. Hoztak két gebét, s azok elindultak. Be sem csukták a kaput. Sepsiszentgyörgyön reggeledett, mire beértünk. A rendõrség udvarára kitettek. Akkor már nem Siguranta-nak, hanem Securitatenak hívták a rendfenntartókat. Adtak egy papírost. Menjen, ki merre lát. Lesz lakáskiutalás, de a városból senki el nem mozdul. Elõször az ismerõs bábaasszonytól kaptunk szép szobákat.

Erre behívnak a rendõrségre. Mit képzelünk? Lezavartak a pincébe. Ott több ismerõs üdvözölt. Lábszárig ért a víz. Felkuporodva ültek a padon. Félóra múlva megint le a vízbe: itt a maguk lakcíme, hogy is szólítsuk, nagyságos, méltóságos, kegyelmes asszony? Kijelölt kényszerlakhelyünk a paplak udvarán a nyárikonyha lett. Nem tartózkodtunk benne mindig négyen. Apuska feljárt a Sugásba, erdõlni. Fakitermelésen dolgoztak. Anyuska kijárt Barátosra, a nénjeihez. Nekik se maradt már elkobozni való földjük.

Anyuskáékat onnan küldték volna börtönbe a beszolgáltatás elmulasztása miatt. De csak õt tudták leültetni három hónapra. Cigányok közé került. Õk kiszolgálták, együtt danoltak vele. Csak a nedvességtõl egy életre asztmát kapott. Szüleimmel és kislányommal közel öt évig éltünk hol Barátoson, hol a szentgyörgyi nyári konyhának nevezett putriban.

Amikor a biztonságiak jöttek, hogy elvigyék, az egész családot kényszermunkára, Enikõvel voltam otthon egyedül. Nemrég érkeztem meg a legelõtisztogatásból. A rönköket kellett onnan kiszedni. S akkor beállítottak. Mutassam meg az igazolványomat. Azzal kezdték, nem vakartam-e ki belõle a D.O.- t? Mert akkor biztosan szökni akarnék. Domicilu Obligatori – kötelezõ lakhely. A pecsét 1949. március 3-tól 1963. augusztus 23-áig maradt érvényben. A dobrudzsai kényszermunkások papírján mind szerepelt. Egyvalakién nem. Õ azért került velünk együtt a bajba, mert az egyik családhoz látogatóba jött Magyarországról.

Éjjel fél kettõkor zörgetett be a négy katona, egy oláh tiszt s a székely rendõr. A puskát keresték, s hogy hát én itten ki vagyok? Mondom, a jegyzõ lánya. Az unokával. Erre a rendõr, hogy öltözködjünk, megyünk. Ezt a gyermeket én ugyan nem viszem! Felkaptam Enikõt. Fönn állt az ágyon hálóingben és sikítozott. Magamhoz vettem, hogy csitítsam. A katonatiszt meg – elõ a revolvert. Ránk fogta egyenesen.

Én kiborultam: maga engem itt öljön meg, de a gyermek nem megy innen sehová, érti? A székely rendõr: mit akar csinálni? Átvinni a szomszédba. Nem lehet. Akkor ráadom a kabátot. Vigye át maga a szomszédba, s tegye be. Jó, adja, majd intézkedünk. Maga meg öltözzék. Mire vár?

A katonák nézelõdtek. A tiszt megint rákezdte, hol az apám. Nem mondtam már, hogy künn az erdõn, de fogalmam sincs, merre jár. Felöltözködtem, s látom, hogy pecsételné le a rendõr az ajtót. Összekapkodtam Enikõ ruháit. Kidobáltam az udvarra az egészet. – Mit csinál maga? – kérdezte a tiszt. – Megbolondult? Nem látja, hogy nincs holmija? Másnap megtalálták a szomszédok.

Indulás, elég ebbõl – hadonászott a tiszt. Erre a két katona engem a hónom alatt megfogott, s a teherautóba föltuszkoltak hátulról. Beszóltak a szomszédba: ott a gyerek, értesítsék a rokonokat. Elhajtottak velem a Securitatehoz. A katonák le nem vették volna a kezüket a puskájukról a platón.

Koréh Enikõ ugyanerre így emlékezett: – Nálam errõl filmszakadás van. Arra tértem észhez, hogy egyedül vagyok és sikítok. A kályhában még pislogott kicsit a hamu. Az udvaron járkáltak a szomszédok. Nem mertek bejönni a pecsételt ajtón. Integettek a lámpával, nyissam ki az ablakot. Én az ágyból nem mertem kimenni. A lábom rettenetesen fázott. Már szürkült, s én azt hittem, végleg otthagytak, amikor nagyanyó testvére, Irmus, a kocsissal betörette az ablakot. Fölvettek és betakargattak. Amikor Barátoson nagyanyókát megláttam, egyet se sírtam, de csak dadogva tudtam megszólalni. A malackámat kértem, s Zsuzsit. Azt harmadnap még elhozták a putri mellõl.

A maga történetét Katalin így folytatta: – Ezt meg se merték írni nekem a rizsföldekre, amikor már megkapták a címemet – jelezte vészjóslóan Katinka. – Másodikban kérte a másik tanítónõ, Forró Margit, hogy adják az õ osztályába. S õ valamit tett a dadogás ellen, mert az megszûnt.

Visszatérve az elhurcolásomhoz, nekem akkorát rendült a szívem, mikor a Securitate világos ablakait megláttam, hogy azt hittem, kiesett. Hát az esett le ott nekem, hogy visznek Szibériába rögtön. Ahogy a kocsi lassított, kidobtam magam. Jellemzõ, nem a katonák ugrottak utánam, hanem a sofõr, a Fancsali Rudolf. Ismertem Zilahról. De nem tört egyetlen csontom sem. Löktek befele a kapun. Ott álltak már vagy harmincan. Én félreszédültem a kerítés mellé. S ott elkezdtem pisilni, pisilni, pisilni… A katonatiszt ordított rám, meddig pisilek? Mire azt nyögtem, hallja, hogy pisilek, nem, s aztán odábbment. Sorakoztatta a többieket.

Az épületbõl ki sem jött senki. Pedig mocorogtak egypáran az ablakok mögött. A székely rendõr irányított bennünköt az autókra. Ilyen szovjetek voltak, Zil-gyártmányok. A többi sofõr pufajkában és usánkában. Úgy néztek ki, mint az oroszok. Bevittek Brassóba, a felhagyott repülõgépgyárba. Ott aztán megszaporodtak a katonák, körülforgott bennünket vagy egy század. Gyerekek is voltak már akkor a transzportban, lányom lett volna a legfiatalabb. S akkor aztán le kellett feküdni mindenkinek a földre. Esett ránk a havas esõ. Kitettek az udvarra egy asztalt. Odaült a tiszt meg egy másik rendõr. Térden kellett csúsznunk az asztalhoz, s bevallani, hány hold földünk volt, meg hogy elég-e, ha mindenki csak méltóságos, a szokásos idétlenkedés. De semmi feljegyzés, hanem megint vissza a teherautókra és irány az állomás, a legkülsõ rakvágány. Megint asztalt tettek a tehervagonok mellé, elkezdõdött a népszámlálás, nyolcvanan kellett volna lennünk. Ott hat órán át számoltak, megint guggolva kellett járnunk, hogy az utcáról senki ne vegye észre, mi történik. Általában többen lettünk, mert a gyerekek remekül szórakoztak. Visszamásztak az asztal mögül, s ismét megszámláltatták magukat.

Végre felszállhattunk a vagonokba. Mindenikbe két katonát is zártak a biztonság kedvéért. Hát ezek is velünk szenvedtek étlen-szomjan. Gyorsan mentünk a sötétben, kétszer ki kellett szállni, elvégezni a szükséget. Egy öreg néni nem mert odébb menni a vagontól, kapaszkodva pisilt. Biztos attól félt, hogy egyedül hagyják ott a sötétben. Reggel befutottunk a Cataloi nevû nyomorúságos településre 1950. szeptemberében. Újabb ponyvás teherautóra tereltek. Meg sem álltunk Macinig.

Macin-i kényszermunka

Harmincezer holdas állami gazdaság mûködött ott. A Dunából a csatornákon vezették a rizsföldekre a vizet. Foglalkoztak ott mindennel. A rizs kísérleti állapotban kínlódott. Nem értettek hozzá. A nád nõtte-nõtte körül. Az öregekbõl alakítottak ellene egy kaszás csoportot. Úgy hívtuk õket, halálbrigád. Sorakoztak a kaszával a hátukon. Ezekbõl lett a legtöbb tüdõbajos, 1952-ben az nagyon divatba jött. Gyermekparalízist kapott az egyik Beczássy lány, a Patyi. Vagy a Tánya? Mégis a Tánya, de elég hamar magához jött a brâilai kórházban.

Egyetlen hatalmas barakkban laktunk, kétsoros priccseken, egyik fejtõl, másik lábtól. Férfiak, nõk, gyerekek, együtt. Az elsõ három hónapban a rizstelepre jártunk dolgozni. Hatszáz holdas területet vetettek be vele. A csatornából négy dízelmotorral húzták a vizet, harmadik telepre már alig jutott, azt nõtte be a nád pár szál rizs körül. A víz tele piócákkal. Eleinte megpróbáltuk lekapkodni. Teli lettünk sebekkel, annyira csimpaszkodtak. Késõbb adtak marhasót, attól hamar leestek. Ott feküdtek el, kövéren, mint a hüvelykujjam. A velünk hozott gyerekek is jobban bírták a viszontagságokat. Három kamaszlány például örökké vihogott. Az egyik késõbb férjhez is ment egy katonatiszthez. Az apjuk viszont megõrült. Bukaresbe szállították, s ott meghalt.

Három hónapig semmit sem kaptunk, csak kosztot. Reggel kiosztottak jó darab marmeládot, tudod, a Hitler-szalonnát. Ezt õk ügyesen csinálták, a nõknek ízlett. A tea hagymaízû, édeskés lötty. Ugyanabban a nagy fekete kondérban fõzték, mint a déli levest, a korpaciberét. Hol paszulyt, hol káposztát tettek belé, s párolt hagymát, rengeteget. Vödörszám öntötték hozzá. Estére kását adtak, kölesbõl, árpából, hajdinából, kukoricából. Egyhangú menüt, de sokat fõztek. A kenyér az mégis nagyon hiányzott. Meg a hús.

Három hónap múlva kaptunk elõször fizetést. Annyit, hogy fizetni bírtunk az ételért, amit a kantinban árultak, de lehettél önellátó, különösen késõbb. Ugyancsak negyedév múlva engedtek levelet írni. Igaz, gyakran több hónapos késéssel érkeztek meg a válaszok. Sokszor teljesen érthetetlenül az elõzõk jöttek meg utóbb.

Barátosra csak felbontott levelek érkeztek kihúzgált sorokkal – mondta Enikõ. – Engem ez nagyon bosszantott. Egy éves dadogás után akkor kezdtem végre olvasni. Azt hittem, hülye vagyok. Nem értettem, ha valaki egyszer már kitalálta, mit ír, akkor minek törli ki a sorokat tucatjával...

Azt bezzeg nem húzták ki a nekem jött levélbõl – folytatta Katalin – , hogy anyámat a beszolgáltatás miatt elítélték. Húsz évet is megérdemelne maga, ezt vetette oda neki a bíró – törölte meg a szemét Katalin. – Borbálát is el akarták vinni, de szívrohamot kapott. Ápolják föl, parancsolta a rokonoknak a román rendõr, s értesítsenek. Akkor õt is visszük. Szerencsémre elfelejtkeztek róla. Különben nem tudom, hat évig ki nevelte volna a lányomat. Apuskához is õk jártak mosni, fõzni, vonattal, 25 kilométerrõl a putriba.

Ötvenegy nyarán gátszakadás történt a Dunánál. A rizses részek tönkrementek. Bennünket átirányítottak dolgozni az állattenyésztésbe. Lakni végig a barakkban kellett. A létszám soha nem nõtt, páran meghaltak, hazaengedtek néhány gyereket, akiknek otthon vállalták az eltartását. Egy lányt hátba szúrt a román fõkertész. Nem akart vele lefeküdni. Aztán gyerekük lett, elvette. Õ is kikerült a barakkból.

A Duna-vizet úgy ittuk, mint a vizet. Egy látogató gyerek, ahogy látta, hogy a csatornában mossuk a csajkát meg a kanalat, azt mondta, micsoda dolog, az ökrök belepisilnek, maguk meg isszák belõle a teát?

Dolgozni 39 kilósan, maga tüdõbajos!

De azért dolgoztunk, lefogytam 39 kilóra. A telepvezetõ meglátott: maga tüdõbajos. Odarendelt egy szakállas orosz csónakost, s azzal beküldött a kórházba. Az orvos, a Rahoveanu megállapítja: asszonyom, tüdeje tiszta, mint a napsugár, de a szíve… Szóval operálni kell. Tiltakoztam. Errõl szó sem lehet. Adott huszonnégy injekciót. Az egyik sorstársnõm szúrta be egymás után, de Duna-vízben fõzték ki a fecskendõt. Udvarlóm is volt. Õ vágta ki a daganatomat. Tüzes bicskával, a tomporomról.

Folytatjuk

Frigyesy Ágnes