„Sem magasság, sem mélység nem rettent”

Dr. Frigyesy Ferenc ügyvéd, agrármérnök 80 esztendõs

„Gyermek” szólt ki a bábaasszony az elõszobában türelmetlenül, mégis türelmesen várakozó Apámnak 1929. május 5-e hajnalán, amikor megérkeztem a világra. Jászárokszállás akkor még falu volt – ma már város. Számunkra a várost eleinte Szolnok jelentette, majd Kecskemét. Két éves lehettem, amikor szüleim tanító kollégájuktól hallották, hogy Kecskeméten olcsón lehet homoktalajú termõföldet venni. Ettõl kezdve a „tanya” és a „szõlõ” lett legkedvesebb tartózkodási helyem.

1939. szeptember elsején kezdtem középiskolai tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban. Apám, annak ellenére, hogy német vér is folyt benne, izzó magyar hazafi, sõt „kuruc” volt, s tõle és tanáraimtól kaptam ennek megfelelõ útravalót, a klasszikus mûveltségnek megfelelõen. Sajnos nem csak alapvetõ mûveltségem indult el ekkor, hanem a II. világháború is. Hátrányt jelentett, hogy külföldi tanulmányokat nem folytathattam. Édesapám, aki tartalékos katonatiszt volt – többször kapott katonai behívót a területi visszacsatolások idején, Kecskemétre pedig népmûvelési titkárnak nevezték ki, melyre egyre nagyobb szükség volt, mert a katonának behívott parasztemberek családjait kellett jövedelemnöveléshez juttatni háziipari tanfolyamok szervezése útján, amit Apám sikerrel teljesített.

Legnagyobb megrázkódtatást az jelentette, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a városunkat, mely ekkor teljesen üres volt, hisz itt akarták megállítani a frontot Budapest elõtt. A kiürített város lakásait feldúlták, kifosztották, az útjukba került nõket tömegesen megerõszakolták, és nem volt kihez fordulni segítségért.

A Piarista Gimnázium ebben az idõben hadikórházként szolgált, de 1945 õszétõl az Angolkisasszonyok iskolájának épületében délelõtti-délutáni váltakozással folyhatott az oktatás. A Piarista Gimnázium épületét csak 1947-ben kaptuk vissza, s ekkor a korábbi folyamatos tanulás folytatásaként kitüntetéssel érettségiztem, s az volt a legnagyobb gondom, hol tanuljak tovább? Végül a Pázmány Péter (jelenleg Eötvös Lóránd Tudományegyetem) egyetemjogi karán kezdtem meg tanulmányaimat.

Több, mint egy éven át zavartalanul tanulhattam, míg el nem érkezett 1948. novembere. Akkor a pesti Szent Imre Kollégiumba bejött egy népes NÉKOSZ-csapat és közölték: alá kell írni egy nyilatkozatot, mely szerint követeljük Mindszenty bíboros, hercegprímás bûnvádi felelõsségre vonását. Ezt a nyilatkozatot nem írtam alá, így el kellett hagynom a Kollégiumot. 1951-ben ennek ellenére befejeztem jogi- és államtudományi tanulmányaimat, de oklevelem nem adták ki, hanem minden vizsgakötelezettségem teljesítése ellenére kizártak az Egyetemrõl. El kellett mennem dolgozni, voltam bérelszámoló, technikus, gazdálkodó (szüleim kis birtokán, amit késõbb elvettek), míg végre az elsõ Nagy Imre korszakban kiadták az oklevelem és 1955-ben ügyvédjelöltként dolgoztam. Kilenc fõnököm bõven elláttott munkával, így nagy gyakorlatra tettem szert.

Az 1956-os forradalom alatt tovább dolgoztam, 1957-ben ügyvéd lettem. Ám 1958-ban – a leszámolások idején – eltiltottak az ügyvédi hivatás gyakorlásától, noha nem szervezkedtem, „csupán” véleményt nyilvánítottam, ha valakit érdekelt. Fellebbezésem elutasították, másirányú elhelyezkedésem gátolták. Így elõbb fémesztergályos, majd tehergépkocsi vezetõ lettem, késõbb kertész szakmunkásként kerestem kenyerem, míg fel nem vettek a Duna-Tisza közi Mezõgazdasági Kutató Intézetbe.

1960-ban házasságot kötöttem Várkonyi Erzsébettel. Házasságunkból 1961-ben Anna, 1963-ban Ágnes gyermekünk született. Anna angol tanárnõ, Ágnes újságíró, akinek mesélem életem történetét.

1962 és 1967 között felsõfokú kertészeti tanulmányokat folytattam, és a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki képesítést szereztem. Diploma-munkám lényege az volt: számítógépes programmal, hogyan lehet gyorsan meghatározni a kertészeti és mezõgazdasági termelés, feldolgozás, és forgalmazás optimumát. Diplomamunkám Erdei Ferenc kezébe került, aki hozzájárult ahhoz, hogy külföldön hogyan hasznosíthatjuk kutatási eredményeimet. Az õ pozitív véleménye is hozzájárult ahhoz, hogy 1969-70-ben, több, mint egy évet töltöttem Franciaországban, ösztöndíjasként.

Módszeremet konzervgyárak nyersanyagellátásnak szervezésére alkalmaztuk, sikerrel. 20-25 %-kal javítottuk a konzervgyárak kapacitás-kihasználását. Franciaország elismerõ oklevéllel jutalmazta náluk végzett munkámat.

Késõbb a Kertészeti Egyetem Kertészeti Fõiskolai karán termelésszervezést és matematikát oktattam 1989-ben történt nyugdíjazásomig. 1986-ban a kertészettudományok doktorává avattak a Kertészeti Egyetemen.

1984-ben a Kereszténydemokrata Néppárt jelöltje voltam az országgyûlési és megyei önkormányzati választáson. Az utóbbi sikerrel járt, s megyei képviselõként sikerrel küzdöttem az általam kezdeményezett szekszárdi és dunavecsi Duna híd megépítésén, hogy csökkentsük az ország Duna általi kettészakításán, valamint javaslatokat dolgoztam ki a gyümölcs- és szõlõtermesztés ésszerûsítése és a Duna-víz jobb hasznosítása végett.

Betöltöttem 80. életévemet. Kecskemét jelmondata meghatározta mindenkori életutamat: „Sem magasság, sem mélység nem rettent” – tett vallomást életútjáról Frigyesy Ferenc újságíró lánya elõtt.

Frigyesy Ágnes