Dr. Balogh István tábori lelkésszel, nekünk csak Pista bácsival még gimnazista diákkoromban ismerkedtem meg. Apámmal, nõvéremmel és egy piarista atyával kerestük fel egy észak-magyarországi utazásunk alkalmával. Pista bácsival késõbb nagy levelezést folytattunk, többször megfordultunk Nála gönci plébániáján, s Nagyapám mellett Õ gyakorolt rám a legnagyobb hatást. Mivel? Tartásával, sziklaszilárd jellemével, magyarságszeretetével. Egy idõ után tudtuk, hogy a kegyetlen kínzásoknak köszönhetõen sokféle gyógyszert szed, éjszaka levelezett, s reggel mégis õ volt a legfrissebb közülünk. Fájdalmáról sosem beszélt, pedig komoly kínzatásnak vetették alá az ÁVÓ-sok magyarországi börtönökben.

Õ nem prédikálta a szeretetet, hanem élte! Miután a katolikus egyház akkori elõljárói féltek a hazatért politikai foglyoktól, egy kis észak-magyarországi falucskába, Göncre likvidálták, abban bízva, ott majd hátha elõbb-utóbb a feledés homálya fedi. Õ azonban a fiatalokat maga köré gyûjtötte, szépre, jóra, nemesre nevelt bennünket, elvitt rokonaihoz, ismerõseihez, emlékszem, még egy tokaji borosgazdát, mûgyüjtõt is meglátogattunk. Máskor esküvõn, falusi mulatságon vettünk részt Vele. Levelezett velünk, mint afféle "felnõttekkel", idõnként meglepetésként érkezett tõle egy-egy könyv, sõt, ha úgy érezte, hogy szükséges, pénzbeli adományt is küldött. Csak úgy, feladó nélkül! Mi aztán tudtuk, kinek köszönhetõ az angyali küldemény.

S ebben a szeretet-szolgálatban nem egyedüliként támogatott minket, több száz, talán ezer fiatalt indított el a keresztény élet útján, de az idõsekrõl sem feledkezett meg soha. Mint ahogy Róla sem feledkeztek meg azok az egykori üldözött hadifoglyok hozzátartozói, akiket szabadulása után értesített, hazahozva a többezernyi dögcédulát. Kemény jellemének köszönhetõ, hogy bajtársai és az elhunytak dögcédulái nélkül nem fogadta el a többször is felajánlott szabadulást. Rendkívül érdekes és szerteágazó levelezést folytatott éjszakánként a világ magyarjaival... Nem tudták beszorítani egy kis falu zárt világába, odazarándokolt hozzá a világ magyarsága! Õ mindannyiunk Pista bácsija volt. Utolsó éveiben meglátogattam székesfehérvári papi otthonában, s noha már nehezen mozgott, hogy nekem örömet szerezzen, egy elegáns étteremben fogyasztottuk el közös ünnepi ebédünket! Ilyen ember volt Pista bácsi. Nem tudom, benyújtották-e már szentté avatási kérelmét rokonai, ismerõsei! Dr. Balogh István tábori lelkész ugyanis szent ember volt!

Frigyesy Ágnes

Emlékképek Balogh István tábori lelkész kálváriájáról

„Legjobb tudomásom és emlékezetem szerint semmivel sem szolgáltam meg a káromkodások, rugdosások, ütlegelések egész tömegét.”

Ahogy isteni Mestere soha életében egyetlen pillanatra sem alkudott meg még átmenetileg sem a gonosszal, úgy Balogh István sem ismerte a kétszínûség, a hazugság iránti megértés fogalmát. A mai ember számára már-már érthetetlen makacssággal ragaszkodott egész életében a megismert igazsághoz, a krisztusi alapelvekhez, egyházához, magyarságához. Ennek a kitartó makacsságának köszönhette, hogy 1945. májusában mint tábori lelkész fogságba esett. Többször is hazaengedték volna Oroszországból, de õ nem volt hajlandó a nála levõ halottak listája nélkül visszatérni.

Amikor hatévi nehéz fogság után, 1951 márciusában végre hazakerül, itthon a szabadulás helyett újabb két és féléves rabság vár rá. Elõször a Mosonyi úti Toloncházba viszik, majd onnan a kazincbarcikai internáló táborba hurcolják. 1952 végén visszaviszik Budapestre, ahol az ávósok tíz hónapig válogatott kínzásokkal gyötrik. Õt azonban semmiféle eszközzel sem sikerül megtörni. Végül 1953. október 22-én, teljesen legyengülve, elgyötörve kilökik a toloncház kapuján.

A sok szenvedés, megpróbáltatás után életének legfájdalmasabb emléke, hogy szabadon bocsátása után egyházi elöljárói tartózkodóan, részvétlenül fogadják. Pedig a világ, az egyszerû hívek, mûvész, tudós barátai ma is ragaszkodnak hozzá. Amikor 1986. július 1-jén felkerestük õt gönci plébániáján, éppen Balczó András a hatszoros magyar olimpikon, a nemzet büszkesége a vendége. Alig múlik el nap, hogy egy-egy híresség ne tenné nála tiszteletét. Balogh István nem engedelmeskedik annak a parancsnak, hogy a fogolytábor területén tilos gyóntatnia, miséznie, tilos a haldoklókat a betegek szentségében részesíteni, a halottakat egyházi szertartással temetni. Kitartó jellemének híre terjed, és nemcsak fogolytársai, de rabtartói is tiszteletben tartják személyét. A szabadulás lehetõségét kétszer is visszautasítja. Miután a hazai ÁVH rabságából is megszabadult, káplánként, helyettes plébánosként szolgált Hernádnémetiben, Tarcalon, Körömben, Szerencsen és Salgótarjánban. 1965-88-ig, nyugdíjba vonulásáig Gönc község plébánosa. A nagy paphiányra való tekintettel ezután — betegen, megtört egészséggel — még elvállalta a kékedi plébánia vezetését. 1993-ban a székesfehérvári papi otthonba költözött.

Budapest Fõváros Fõügyészének Budapest Igen Tisztelt Fõügyész Úr!

Alulírott Dr. Balogh István, róm. kat. lelkész, születtem Sárospatakon, 1917. július 3-án, anyám neve Trócsányi Erzsébet, jelenlegi lakhelyem Salgótarján, Rákóczi út 178, tisztelettel kérem törvényességi óvás kezdeményezését a következõ ügyben: 1963. év júliusában jutott tudomásomra, hogy a Fõvárosi Bíróság irattárában lévõ akták szerint a Budapesti Megyei Bíróság 1953-ban B.II.0556/1953-5. szám alatt el voltam ítélve 3 év 9 hónapra izgatásért. A legfõbb ügyészhez írtam 1963 augusztus 26-án, kiegészítõleg aug. 27-én, és törvényességi óvás kezdeményezését kértem, mert soha bíróság elõtt nem álltam, tudtommal és jelenlétemben el nem ítéltek. A legfõbb ügyészségtõl 0040.036/2/1963. szám alatt kérelmemet elutasították azzal, hogy az aktákon ott van az aláírásom, tehát az eljárás törvényessége nem vonható kétségbe.

Megismétlem a törvényességi óvás kezdeményezésének kérelmét a következõ indoklással: 1/ az aktákban szereplõ bírósági tárgyalás 1953 októberében lett volna (22-én) Kistarcsán. — ezzel szemben törvényes felelõsségem tudatában kijelentem: a/ Kistarcsán sohasem voltam, sem fogolyként, sem szabad emberként. b/ 1953. október 22-én nem lehettem személyesen jelen Kistarcsán, mert aznap délelõtt 9 óra körül engedtek szabadon a budapesti Mosonyi utcai volt Toloncházból, ahol szovjet hadifogságból történt hazatérésem, majd minden indoklás nélküli folytatólagosan történt internálásom és kényszermunkára történt befogásom után a kazincbarcikai munkatáborból elõttem ismeretlen okból és szándékból történt elszállításom után hónapokat töltöttem magánzárkában, közben az intézetbõl soha ki nem vittek, sehová, egészen szabadon bocsátásom pillanatáig.

c/ 1953. október 22-én délelõtt a Toloncház kapujától egyenesen a Központi Papneveldébe mentem, az elöljáróknál jelentkeztem, mint az intézet egykori növendéke, csaknem évtizedes távollét után hazatért volt tábori lelkész. — Kértem a Papnevelde elöljáróságát, hogy nyomban jelentsék hazatérésemet Dr. Czapik Gyula egri érseknek és Brezanóczy Pál helynökének Egerbe, valamint öreg szüleimnek Sárospatakra, akiknek a hadifogságból hazatérve egész magyarországi fogvatartásom alati (munkatábor, Toloncház) se nem írhattam, se nem üzenhettem két és fél éven keresztül. d/ Nagyon rossz egészségi állapotom miatt a Budapesti Központi Papneveldében maradtam 1953. október 24-ig, és onnan mentem Egerbe jelentkezni egyházi elöljáróimnál. e/ Egerbõl elöljáróim 1953. október 27-én bocsátottak haza, és aznap érkeztem meg Sárospatakra szüleimhez.

2/ Az aktákon szereplõ elítélésem megokolásában egyik vádpontkén szerepel egy olyan dolog, amit sem akkor nem tartottam bûnnek, sem ma: t.i., hogy a Rajk-pert törvénysértési eljárásnak neveztem, és bíráit rágalmaztam elfogultsággal. Ilyen megokolással alátámasztott ítélet ellen elvbõl tiltakozom. De hozzáteszem, hogy az ítélet eme megállapítása egyszerûen nem felel meg a tényeknek.

3/ Elítélésem megokolásában szereplõ másik pont: hogy a hadifogságban a munka ellen, nevezetesen a hadifogoly tisztek munkája ellen lázítottam. Nos: a hadifogoly tisztek munka-viszonyait nemzetközi egyezmények szabályozzák, amelyeket jól ismertem, és tiszteletben tartottam. Ha úgy láttam, hogy azokat megsértették, néhány esetben tiltakoztam a helybeli szovjet parancsnoknál, mindig illetékes fórumnál, nyíltan, és sosem csináltam hangulatot társaim között, nem vállaltam felelõsséget, hogy az esetleges opponálásból hátrányaik származzanak. Emiatt vitáim lehettek, de a szovjet hatóságoknak sosem jutott eszébe engem vád alá helyezni ebbõl kifolyólag. Nem is büntetendõ cselekmény, különösen nem az évekkel utóbb, a saját hazám jogrendje szerint. Legfeljebb a Rákosi Mátyás-féle önkényeskedésnek idején lehetett büntetendõ cselekményként kezel¬ni. Azokkal a tisztekkel, akik önként vállaltak munkát, általában szívélyes, baráti viszonyban állottam, az egymás közötti érintkezést nem befolyásolta, hogy valaki önkéntes munkát vállal-e vagy sem.

4/ Elítélésem következõ pontja szerint Mindszenty hercegprímás mellett csináltam hangulatot... Hivatalos lelkészi tevékenységemet mindig szigorúan elválasztottam a politikától, engem még arra neveltek, hogy így járjak el. Mindszenty hercegprímás közéleti szereplésérõl biztos értesüléseink nem voltak, felelõtlenség lett volna „mellette" vagy „ellene" korteskedni. Magánbeszélgetésben — tekintve a vele járó óriási felelõsséget: hazaszállítás idõpontja, sorrendje stb. — sose vettem magamnak a bátorságot, hogy valakit befolyásoljak ebben a kérdésben. Nem is tartozott feladatomhoz, nem is volt rá szükség: mindenki megformálhatta véleményét a sajtó és az otthonnal való levelezés útján, illetve az ezekbõl levont következtetések alapján. Annyira tiszteletben tartották fogolytársaim a semlegességemet, hogy nem is kívántak nyilatkozatot tõlem: veszélyeztethettem volna ilyenekkel a köztünk végzett lelkészi munkám szabadságát.

5/ A bírósági aktákon szereplõ két tanú vallomásához ennyit szeretnék hozzáfûzni: Az egyikkel sohasem beszéltem, ennek ellenére azt állítja, hogy én elõtte a vádpontok kérdésében bizalmasan nyilatkoztam. — Akár igazam volt akkor, akár nem, magamban sokkal jellemtelenebb embernek ismertem, semhogy kísértésbe hozott volna vele szóba elegyednem, fõleg nem olyan szellemben, amilyenben másokkal beszélgettem. Azóta, tudomásom szerint külföldre szökött. Ugyancsak tudomásom szerint önkéntes S.S.-tiszt volt a háború során, nem értem hirtelen fellángolt buzgólkodását az ország új rendje mellett... A másik tanú vallomása sokkal inkább tartalmazza az akkori tipikus internáló tábori „vallomások" témáit, mint a köztünk valaha is lefolyt beszélgetések anyagát. Az akkori viszonyok közé beállítva annyira „típus-vallomás" (lásd: Rajk-per, munka stb.), hogy nem is kívánok vele foglalkozni. Holtbiztos, hogy pl. a Rajk-perrõl ezzel a tanúval nem beszélgettem, de mivel ez 1953-ban fõbûn és fõtéma volt, úgy látszik, kiderült, hogy ez a tanú is emlékezik velem kapcsolatban kifogásolható nyilatkozatokra.

6/ Megismétlem igen határozottan, hogy BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁSON NEM VETTEM RÉSZT, legalábbis öntudatomnál lévõ állapotban nem! Tehát ébren és beszámítható állapotban nem.

7/ Az aktákon szereplõ „ügyvédemet" sohasem láttam, sem akkor, sem azóta.

8/ Figyelembe kérem venni még, hogy az akták szerint ügyvédem AZ ÉN FELLEBBEZÉSEMET VISSZAVONTA, holott én ilyen meghatalmazást NEM ADTAM neki, õ ilyent magától jogszerûen nem tehetett, és jellemzõ körülmény, hogy papíron ilyen meghatalmazásnak nyoma sincs az akták közt.

9/ Az elõzmények rövid vázolása engedtessék meg nekem: Magyar földre lépésemtõl kezdve embertelen bánásmódban részesültem, indoklás nélkül börtönbe, majd kényszermunkára vittek, majd a kazincbarcikai kényszermunka¬táborból megokolás nélkül és elõttem ma sem világos okból egymagamban visszavittek a budapesti Mosonyi utcai volt toloncházba, amely akkor börtönnek volt berendezve. Itt végig magánzárkában tartottak, és szabadulásomig, majd egy egész éven át a legbrutálisabb bánásmódban részesítettek. Legjobb tudomásom és emlékezetem szerint semmivel sem szolgáltam meg a káromkodások, rugdosások ütlegelések egész tömegét. Többször leütöttek, eszméletlenül hevertem a börtön kõpadlóján. Valami fantasztikus kísérlet lehetett-e, ma sem tudom: szokatlan nyájasan mondták egyszer, hogy ha valami kell, csak kopogjak a cella ajtaján. Halk kopogtatásomra többen berontottak: „Mit lármázik, mit zavarja az intézet nyugalmát!..." és hasonló kiáltozással kurtavasba vertek. Ezt aztán heteken át többször megismételték néha anélkül, hogy kopogtattam volna az ajtón, vagy bármi más zörejt okoztam volna. A kurtavasat néha kényszerzubbonnyal cserélték fel, amit az egész dolgot nem értõ embernek nyugodt beletörõdésével tûrtem, és az volt többször a benyomásom, hogy akik viselkedésemre hivatkozva a kényszerzubbonyt hozzák rám, inkább maguk lennének abba valók, annyira erõltetett volt és eltúlzott ez a sok, számomra igen keserves hasonló jelenet. Többször hagytak félnapokig, sõt néha tovább is kényszerzubbonyban, gúzsba kötve, kurtavasban stb... Idõnként ismételten adatokat vettek fel, és aláírattak különféle íveket. Kérdezõsködni nem lehetett, hogy mit ír alá az ember, komoly verés járt' érte, gúnyolódásokkal és megalázásokkal...

A cellámból közvetlen a szabadulásom elõtt két-három ízben vittek egymagamban sétára a börtön udvarán. Az intézetet szabadulásomig soha el nem hagytam: megismétlem, hogy tudtommal és ébren. Szabadulásom elõtti napokban a cellámban akartak velem aláíratni valamit, miszerint el voltam ítélve, de „amnesztia" révén szabadulni fogok. Ezt az aláírást következetesen megtagadtam és hangoztattam, hogy sem elítélve nem voltam, sem bíróság elõtt nem álltam. Olyankor hallottam a vésztjósló válaszokat: „azt maga nem tudhatja", vagy: „az nem a maga gondja" és hasonlókat. Kurtavas, guzsbakötés: a foglyok kínzásának egyik legkegyetlenebb formája.

Erdey Sándor, a recski haláltábor egykori rabja ismerteti könyvében: „A delikvensnek két kezét elõre kellett nyújtania, nyitott tenyereknek egymással szembe nézve, majd azokat a csuklóknál vastag spárgával összekötözték. Most le kellett úgy ülni, hogy a két térd az összekötözött kezek közé kerüljön. A következõ fázisban egy kõtörõkalapács nyelét dugták a két térdkalács alá, úgy, hogy a szorosan összekötözött csuklók a karokkal a térdek alá lettek feszítve. A csuklókat szorosan összekötö zsineg mélyen belevágott a húsba, elszorította az ereket, a felhúzott térdeket rögzítõ kalapácsnyéltõl pedig az egész alsótest elzsibbadt. Leírhatatlan szenvedés következett be, mindenki már tözenöt perc után levegõért kapkodott, majd rendszerint eszméletlen ájulás következett. Ezt az önkívületbe esést nem tûrték a kegyetlen örök, egy vödör vízzel visszakényszerítették az áldozatot a szomorú valóságba, és kezdõdött minden elölrõl." Erdey Sándor: A recski tábor rabjai. München, 1984. p. 82).

Ennek a kínzásnak másik, a kegyetlenebb, de gyakran alkalmazott változata, amikor a zsineget lánccal helyettesítik, és azzal a bal csuklót a jobb bokához, a jobb csuklót pedig a bal bokához kötik. Igen sok papot kínoztak meg így. A jezsuita Tüll Alajost és Vid Józsefet egy hónapon keresztül minden másnap éjjel hat óra hosszat tartották kurtavasban. Nappal dolgozniuk kellett. Vid atya belehalt szenvedéseibe. Az ÁVH még ezt a kínzási módot is tudta fokozni: az itt leírt módszert úgy alkalmazta, hogy a foglyot nem elõre, hanem testét hárafelé görbítve kötötte gúzsba. Ezt „dupla-kurtá"-nak nevezték. Föleg a középkorban volt szokásos kínzási módszer.

Október 22-én délelõtt — mint késõbb kiderült: 9 óra után — többen bejöttek cellámba, hozták a hadifogságbeli hátizsákomat és a hadifogságom alatt végig megõrzött tábori lelkészi felszerelést, és közölték velem, hogy mehetek haza. A Mosonyi utcából alig tudtam kivánszorogni, olyan gyenge voltam, és ma is érdekesnek találom, hogy sem útiköltséget, sem menetlevelet, semmiféle hivatalos írást nem kaptam. Igaz, elõtte kérdezték, hová megyek, ha kiszabadulok. Egyenesen a Budapesti Központi Papneveldébe mentem, az elöljáróknál jelentkeztem, mint volt növendékük vendégszeretetüket kértem arra az idõre, míg egyházi elöljáróimhoz eljutok. A Papnevelde elöljárói nyomban táviratoztak dr. Czapik Gyula egri érseknek és dr. Brezanóczy Pál egri helynöknek, hogy élek, és szabadlábra kerültem. Két nap múlva Egerbe vittek, és rövid gondozás után, amit leromlott egészségi állapotom és megrendült idegzetem tett szükségessé, haza küldtek Sárospatakra szüleim házához azzal, hogy pihenjem ki magamat, közben pedig elõkészítik kórházi kivizsgálásomat és gyógykezelésemet.

Még egyszer megismétlem: tudtommal és ébren nem álltam bíróság elõtt, és Kistarcsán soha nem is voltam. Mint érdekességet említem: a Legfõbb Bíróság irattárában emlékezetem szerint szerepel egy idézés, amit Sztálinvárosban (Magyarországon!) írtam volna alá: ott sem jártam soha abban az idõben! (Nb.: lehet, hogy ez a tanúnak szóló idézés, erre nem BIZTOSAN emlékszem...) Az elõadottal kapcsolatban hivatkozom arra: hogyan lehet érvényben egy ítélet, amelynek egyik komoly pontja sérti a baráti jugoszláv nép iránti lojalitásunkat? Kihallgatási jegyzõkönyvemben szerepelnek olyan „vallomások" részemrõl, amelyeket soha nem tettem, de nem is lettem volna hajlandó rá, mert képtelenségek is, meg a saját szerepemet gyalázatos színben tüntetik fel emberi becsületérzés szempontjából, pl.: „mint tábori lelkésznek feljebbvalóim utasítására kötelességem volt a katonákat is az ellenség iránti gyûlöletre uszítani..." — nos: ez százszor letárgyalt téma, és mindenki tudja, hogy nem igaz, sõt feljebbvalóim — az egyháziak — felfüggesztettek volna hasonlóért máshol meg: „hadifogoly társaimat éhségsztrájkra szerveztem, de én magam nem kapcsolódtam bele, hogy a gyanút magamról eltereljem..." — szellemes trükk lehetne, de olyan ocsmány eljárás lett volna társaimmal szemben, hogy az életem árán sem tettem volna ilyet.

ALÁÍRÁSAIM: a kihallgatási jegyzõkönyveken is, meg a bírósági „ítélet"-en is lehetnek az enyémek: a kézvonásokat nézve akkor olyan testi állapotban voltam, hogy akár tízféle írás is származhatott nyomorékká vert kezemtõl. Határozottan rá nem ismerek kézírásomra bennük, de határozottan tagadom, hogy azok, ha tõlem származók, úgy kerültek az említett okmányok alá, hogy én ismertem volna azok tartalmát. Nem szívesen idézek szomorú emlékeket, de az ilyesmi AKKOR nem lehetett egyedüli eset. Amiért felhoztam az ügyet: 10 éven keresztül kísért átkos emléke! Sok helyzetben és esetben érezhettem, hogy gyanakvóbb, sõt eleve rosszhiszemûbb szemmel néznek, mint más hasonló embert, vagy mint ahogy azt magam kiérdemeltem volna. Ettõl szeretnék szabadulni, és szeretném, hogy tárgyilagosan mérjék le magatartásomat, ne hajszoljanak bele szinte elõre kiszámítottan az oppozícióba, ne könyveljenek el „hivatalból" ellenségnek, mintha annak az évtizedes fogságnak idegenbõl hazaküldött és idehaza gyártott „okmányai" mind abszolút csalhatatlanok és tárgyilag igazak lennének... IAláírás és dátum hiányzik a lap aljáról.

Dr. Balogh István úgy emlékezik, hogy a fenti okmányt 1963 õszén küldte el a címzettnek.) Mi százhatvanezer magyar katona, 1945-ben egy nappal késõbb tettük le a fegyvert Prága és Olmütz között, mint a német hadsereg. A németek megüzenték nekünk, hogy május 8-án 2 órakor leteszik a fegyvert, ehhez tartsuk magunkat. Nekünk azonban tizenegyezer lány és asszony volt a pártfogásunkban. Kárpátaljáról, Észak-Magyarországról, Sátoraljaújhelyrõl, Felvidékrõl menekültek a hadsereggel együtt. Mindig 2-300 kilométerre voltak a fronttól, és magyar katonai ellátásban, ruházatban részesültek. A férfiak közül, aki akarta, egyenruhát kapott a hadseregtõl.

Én akkor tábori fõlelkész voltam századosi rangban. Hadseregparancsnokunk — a késõbb kivégzett Karácsonyi László tábornok — azt mondta, hogy a tizenegyezer polgári személyt nem lehet az oroszok prédájára adni. Mert ahova az oroszok betették a lábukat, egyetlen nõ sem maradt elõttük biztonságban. A fegyverletétel elõtt mind a tizenegyezer polgári személyt repülõgéppel az amerikai zónába szöktettük. Az amerikaiak óriási repülõgépeket küldtek mentésükre. Vitték, vitték a nõket, de a fegyverletétel után egy nap késéssel értek a végére. Ezért kellett még egy nappal tovább harcolnunk az oroszok ellen. Az amerikaiak három példányban adtak pontos névsort azokról, akiket átvettek tõlünk. A nõk legtöbbje kint maradt, férjhez ment, az asszonyok késõbb hazajöttek. Akadt néhány tiszt, aki nem engedte el feleségét a repülõgéppel. Ezeket az orosz katonák halálra erõszakolták. Az oroszok bezártak bennünket egy óriási parkba, a tisztikart különválasztva a legénységtõl.

Három hétig voltunk Csehországban, amikor kitört a tífuszjárvány. Ekkor elszállítottak bennünket marhavagonokban Jászvásárhelyre. Egy vagonba kilencvenhatan voltunk bezsúfolva. Jászvásárhelyen aztán szelektáltak. Osztályoztak bennünket, hogy ki a fõfasiszta, ki a közepes és ki a kisfasiszta. Ismét vagonokba tereltek, és két hónapig utaztunk embertelen körülmények között. Egy-egy vagonban itt is kilencvenhatan voltunk. Lefekvésrõl szó sem lehetett. A szerelvényen nyolcezernégyszáz magyar fogolyból legalább kétszázan megfagytak. Két hónap után kiszálltunk Szibériában. Ott már nem volt nevünk, csak számunk.

Én Kamcsatka félszigetre kerültem. Alaszkát majdnem hogy kézzel elértük. Velem érkezett dr. Sárközi Lajos református pap barátom is. — Hogy bírtad ki két hónapig az éhezést ? — Nem tudom. Erõs szervezetem volt. Sportoltam, cserkész voltam. Volt úgy, hogy 5¬6 napig egy falatot sem ettem. Ha belöktek idõnként egy vödör moslékot, kiálltam a sorból, hogy megvagyok. A vagonunkban haldoklókat, akármilyen vallásúak voltak, elláttam a szentségekkel. Csak egyetlen ember volt, egy német katona, aki megtagadta a papi szolgálat igénybevételét. Eltolt magától az utolsó percben is. Irkutszban újabb elosztóhely volt. Negyvennyolcan voltunk papok. Huszonnégy katolikus és huszonnégy protestáns. Jött egy orosz pufajkás, a lapockáján is átzsírosodott a pufajka. Tábornok volt. Elénk állt és felajánlotta: Mi a papokat nem öljük meg, de csak terhünkre vannak. Ezért aki megígéri, hogy nem imádkozik nyilvánosan, és nem tart istentiszteletet, azt soron kívül hazaküldjük. Aki nem ígéri meg, az itt fog megdögleni. És volt, aki a tábornok ajánlatának elsõ részét elhitte. Én nem.

Vajon azért vittek bennünket két hónapig Irkutzkig, hogy onnan azonnali hatállyal hazaküldjenek? Nagyon szelíden és barátságosan azt mondtam: Tábornok Úr, nagyon köszönjük kedves ajánlatát, a többieket tessék megkérdezni, én személy szerint nem tudom elvállalni, mert a katolikus egyház szolgálatában pár évvel ezelõtt egészen másra tettem esküt. Álljon félre! — szólt rám a tábornok. — Nem állok, én jóhelyen állok, ahol vagyok — feleltem. — Mi történt ekkor? Néma csönd. Iványi Endre — azóta már meghalt, szívbeteg volt, kalocsai egyházmegyés pap volt — elõlépett és hangosan így szólt a tábornokhoz: Ha Balogh István kiesik a sorból, én a katolikus egyház nevében állok a helyére. — Ekkor odalép egy református lelkész, Ötvös Ferenc — most az Andrássy úton lakik, az apja makádi lelkész volt, — és kijelenti: A magyar református egyház részérõl az istentiszteleteket és a lelkészi teendõket õ kívánja végezni a táborban. A többiek, harmincan elmentek lesütött szemmel.

Ekkor nekem esik tizenöt: Ki vagy te, taknyos? Mit ugrálsz itt? Elrontod mindannyiunk helyzetét. Kigomboltam a köpönyegemet, parancsoljatok: Három signum laudis, német elsõ és másodosztályú vaskereszt. Láthatták azt is, hogy százados vagyok, õk fõhadnagyok. Hát én vagyok az a taknyos. Kis ember voltam, magunkfajta cserkésznevelésû, jól kisportolt. Szüleim egyszerû emberek voltak, de a tisztességtelenséget nem tûrték, azt gyomlálták a hét gyermekükbõl. A piaristáknál végeztem, a pesti papneveldében voltam kispap, és erre voltam nevelve. Kiállásommal tehát nem csináltam semmi különöset. Nem büntettek meg érte? — Különválasztottak hármunkat. Ötvös Ferit és Iványi Endrét elvitték egy külön csoportba, engem pedig a halálra ítéltek közé. Tizennégy hadseregnek nyolcezernél több tisztjéhez. Ebbõl mintegy háromszáz tábornok volt, közülük hat japán, harmincöt román, harminc magyar, 220 német. Továbbá kémek, kémelhárítók, vezérkari tisztek, katonai attasék, csendõrök, csendõrtisztek.

Betereltek bennünket egy 5x5 méteres szögesdrótkerítés mögé, melybe aknazárat is telepítettek. Tizenkét barakkba nyolcezernél több ember helyeztek el. A tizenkét barakk elég lett volna talán ötezer embernek. Minden barakkban két benzinkályha. Mi jó társaság voltunk a németekkel meg a kisebb nemzetségekkel, akik önként csatlakoztak hozzánk. Mi 1945. szeptember 1-jén érkeztünk. De ott találtuk azokat, akik már a doni ütközetnél estek fogságba. A barakkokban általában négyemeletes, korhadt priccsek álltak, tele poloskával, tetûvel. A mennyezetet fával bélelték, csorgott be rajta az esõ. Hiába volt a barakk a föld alá süllyesztve, földdel leborítva, örökké csöpögött ránk a víz. Reggel kiráztuk a takarónkat, és meg lehetett olvasni a tetûket. Megfagytak a havon. Kétszáznegyven volt a rekord. Én egy alkalommal száznegyvenet olvastam. A poloskák a vérünket szívták, a tetvek meg a betegséget, a tífuszt terjesztették. — Írhattatok haza levelet? —

1948-ig nem is írhattunk, nem is kaphattunk levelet. Rengetegen meghaltak közülünk. Én tizenkétezer ember személyi adatait hoztam haza, olyanokét, akiket én temettem. — Nem vették el tõled ? — Nem, mert én háromszor kiálltam a hazamenetelre kijelöltek csoportjából. Kijelentettem, hogy a névsor nélkül nem megyek. Harmadszorra, 1951-ben aztán megunták, menjek a francba. Állítólag azt mondták, ha majd hazamegyek, a csekisták elzarándokolnak a templomba, és hálát adnak Istennek. Amikor hazajöttem, a halott foglyok hozzátartozóit mind értesítettem. Nem postán, hanem biciklivel jártak körül ismerõseim az országban. — Volt papi öltözéked a táborban? — Volt, de idõnként elkobozták. S ha vissza is adták, egyenruhában miséztem, stólával a nyakamon. Elõször a magyar reformátusok kerestek meg, és kértek, nem lehetne-e a misén zsoltárokat énekelni. Örömmel engedtem. Az evangélikusoknak is, amit akartak. A románoknak is voltak kívánságaik. Ma sem tudom, jól tettem-e, de teljesítettem. Minden vasárnap tartottam szentmisét. Nyolc nyelven prédikáltam.

Egy dolgot szégyellek utólag is, de ma már másképpen csinálnám. Akkor még fiatal voltam és római katolikus. Kértek a másvallásúak, magyarok, németek tömegével, hogy áldoztassam meg õket. Nem tettem. Elhárítottam kérésüket azzal, hogy ezt a szentséget nem szolgáltathatom ki, csak katolikusoknak. Ma már szó nélkül megáldoztatnám õket. — Honnan vetted az ostyát? — A szakács készítette az élelmiszernek kiadott lisztbõl. — Gyóntattál is? — De még mennyit! És minden haldoklóhoz elvittek, akármilyen vallású, akármilyen nemzetiségû volt. A vasárnapi istentiszteletbe nem engedtem beleszólni. Az egyedül rám tartozott. És múltak a hónapok, az oroszok belátták, hogy a latin misével nem zavarunk senkit. Volt misekönyvem is. Többször elvették, de mindig visszaverekedtem. A mise szövegét egyébként kívülrõl tudtam. Azért volt jó a latin mise, mert minden nemzetség azt hitte, hogy az õ nyelvén mondom. Hoztak valahonnan egy akkumulátoros mikrofont, mert már csak suttogva tudtam beszélni.

Sokáig gróf Batthyány Ferenc — a híres szemorvos, Batthyány László fia — volt a ministránsom. Huszonöt évi börtönre ítélték, de szabadult, és most Ausztriában él. Volt egy hivatalos, katonalelkészi kehely, haza is hozhattam. Most a sárospataki plébánián az egyházi gyûjteményben õrzik. Amikor hazajöttem, odaadtam a pesti papneveldének ajándékba az egész felszerelésemet. Meg voltak ijedve, hogy elfogadhatják-e, mi lesz a papnevelde sorsa emiatt. Akkor ilyen világ volt. Aztán túladtak rajta. A táborban volt egy kis kofferom, abban tartottam a miseruhát, a kelyhet és misekönyvet. Ebbe nyíltan nem avatkoztak bele, csak idõnként lázítással, izgatással vádoltak. Egyik nagyhéten közénk hoztak öt olasz tisztet fegyencként, és becsukták õket a börtönbe. Köztük volt egy pap is.

Jön hozzám egy magyar huszártiszt, hogy Páter, kérlek, az olaszok üzentek: gyónni és áldozni szeretnének, mert nagypéntek van. Csak egy baj volt: a fogdánál végzõdött a nyílt latrinaárok. Kétoldalt gerenda, amelyen egyszerre 25-25 ember végezhette szükségét. A fogdának volt itt egy kis ablaka. Azt õk majd kiemelik a helyérõl, ha én hajlandó lennék az ürüléken átgyalogolni az ablakig. Ez a szennyes lé éppen derékig ért akkor. Ezen ne múljék, mondom. Nem leszel rosszul? — kérdezték. Volt egy orosz közlegényruhám, abba átöltöztem. Na, gyerünk! Odaértem a fogdaablakhoz, az olaszok sorban odajöttek, meggyóntak, megáldoztattam õket a szennyes lében állva, aztán visszamentem. Azt mondja a magyar tiszt barátom: Páter, kérlek, ezt a ruhát most bennhagyjuk a gödörbe, te pedig fürödj meg a hóban, ahányszor csak bírsz. Én addig megyek a mosdóba, ha lehet, lopok egy kis lúgfélét, és lemosdatlak. így is történt.

1948 nyarától kezdve havonként egy lapot kaphatott mindenki hazulról. És havonta írhatott is egyet. Anyámnak írtam elõször. Múlnak a hónapok, egyszer csak hívatnak a táborparancsnokságra. Odavezetnek egy kályha mellé. — Fogsz még misézni, prédikálni vasárnap? — kérdezték. — Fogok. — Elõvettek egy pakli levelezõlapot, megmutatták, anyámnak igen jellegzetes, szép írása volt — ott elõttem kettétépték, és be az egészet a kályhába. Nem hagytak belõle egyetlen egy darabot se. —Hogyan oldottátok meg a tisztálkodást? Minden szombaton minden táborban adtak egy úgynevezett „bocska" langyos vizet. Ez körülbelül egy 10-15 literes favödör volt. Havonta adtak 10 deka szappant, azzal bekente magát az ember, fejére öntötte a vizet, és megvolt a mosdás. Az oroszoktól tanultuk. Nem akartunk mocskosak maradni. Szibériában remekül fürödtünk a hóban. — Mit kaptatok enni? — Reggelire a rántott levesnél is ocsmányabb gyenge levest. Nem lehetett tudni, mibõl készítették. Néhány köles vagy zabszem úszott benne.

Reggel kiadták az egész napi kenyeret. Nagyon vizes, fekete kenyér volt, általában zabból és árpából készült, és hántolatlanul õröltek. Ha megette az ember, végigkarcolta a belét. Szinte mindenki véreset székelt tõle. Gyógyszerellátás nulla volt. Nekem volt hastífuszom, kiütéses tífuszom, négy vírusos máj¬gyulladásom és mindig vérhas. Dehát mindenkinek ez volt ettõl a kenyértõl. Az ázsiai májgyulladás minimum hat hétig tartott, és nem lehetett tudni, milyen étel okozta. Besárgult a szemünk, megduzzadt a máj, elment az étvágy. Mit lehetett tenni? Fagyott krumpliból pürét enni, meg sok sok cukrot fogyasztani. Naponta mindenki 1 dkg cukrot kapott. Ott feküdtem a szalmán a betegek barakkjában. S mi történik? A magyar és német tisztek napokig lemondtak a napi cukoradagjukról, összegyûjtötték, és odatették a fejemhez. Hatvan kiló cukrot, hatezer ember fejadagját.

Jön az orosz altábornagy, kérdi mi ez. Mondom, cukor. Hogy kerül ide? Én most májbeteg vagyok, láthatja a szememen. Az Úristen meghallotta, hogy a Szovjetunió nem képes a betegeit gyógyítani, hát elküldte nekem az angyalokkal ezt a hatvan kiló cukrot... Lehetett velük így beszélni, tudták, hogy tréfa, nem nehezteltek meg miatta. Hazatérésünk után a magyar ávósokkal szemben ezt a hangot nem lehetett használni. Az orosz elfogadta az elkeseredett ember vicces komiszkodását. Azt mondja erre: Ezt a hatvan kiló cukrot vigyék el a konyhára és osszák ki. A lelkész úrnak pedig hozzanak a raktárból annyi cukrot, amennyi csak kell neki, és még egyszer annyit. Tegyék mind ide, az ágya mellé.

1951 márciusában végre belekerültem a hazainduló transzportba a névsorommal együtt. Mielõtt Kieven keresztül Máramarosszigetre értünk, gondolkoztunk, leszálljunk-e a Kárpátoknál, a magyar határnál, hogy megcsókoljuk az édes anyaföldet. Egyesek azt mondták, elég lesz azt Záhonynál is megcsókolni. Máramarosszigeten körülbelül tíz napig szortíroztak bennünket, mert sokan Erdélybe mentek, mások a Felvidékre, de legtöbben az anyaországba. Tíz nap után megindult velünk a vonat. A kísérõ orosz tisztek nagyon kedvesek és udvariasak voltak. Ekkor már fegyvert nem is viseltek. Ez többeknek igen gyanússá vált. Itt valami baj lesz. Az oroszok Záhonynál leszálltak, és átadtak egy sereg ávós tisztnek. Mi nem tudtuk, hogy kik azok, csak azt láttuk, hogy tányérsapkájuk van és kék parolijuk. Ezek rögtön ocsmány káromkodással fogadtak. Az oroszok káromkodásaihoz képest ez minden képzeletet felülmúlt. Tették ezt minden ok nélkül. Mert mi nem csináltunk semmi rosszat.

Megdöbbentünk egy kicsit, és elgondolkoztunk, hogy hát most megcsókoljuk-e az anyaföldet vagy ne. De a többség leszavazta, hogy ne siessünk vele. Az ávósok minden vagonba bejöttek, és a legmocskosabb káromkodások közepette ránkszegezték a géppisztolyt: „Mindenki maradjon a helyén, mindenki tartsa fel a kezét!" Nem tartotta föl senki. Hát mit gondolnak ezek? Hazajövünk a saját hazánkba, és tartsuk fel a kezünket? Mik vagyunk mi? Utólag kitudódott, hogy az egész szerelvényen senki se tartotta fel a kezét. Elég egységes volt a hangulat. Kétezren jöttünk ezen a szerelvényen. Senki se mozduljon! — kiáltotta az ávós. Velem szemben az ülésen haldoklott egy fiatal szabósegéd, közkatona. Egészúton tápláltam, itattam. Egész úton vonaglott, szenvedett, azt hiszem, rákja lehetett. Felálltam, megitattam, volt még egy kis víz a kulacsában. Ekkor puff, tarkóncsapott az egyik ávós a gumibotjával. Mondom, hát ez mi? „Kuss, fogja be a pofáját! Még egyszer fel ne álljon, mert keresztüllövöm!" Ilyen volt a fogadtatás. Egyszer-kétszer még megitattam a fiúcskát. Már haldoklott. Debrecenbõl hazavitték valamelyik hajdusági faluba, ahol napokon belül meghalt. Szabó Istvánnak hívták.

A vonat ment tovább Budapest felé az ávósok kíséretében. Enni nem kaptunk, felállni nem volt szabad, WC-re menni nem lehetett... Megérkezünk a Keleti pályaudvarra. Jönnek végig a listával, s körülbelül nyolcvanunkat leszállítanak, közöttük engem is. A polgári közönséget a pályaudvarról kizavarták arra az idõre. Egyenruhában voltam, kitüntetésekkel. Ekkor elszállítottak Kazincbarcikára egy munkatáborba. Több mint egy évig dolgoztattak itt. [...] Egy szép napon jönnek értem: irány Budapest, a Mosonyi utcai toloncház. Ezt akkor börtönnek alakítottak át. Levittek egy alagsorba, bezártak egy betoncellába, amelynek semmilyen ablaka vagy szellõzõje nem volt. Priccs se volt benne. Egy szál ruhában úgy voltam ott tíz hónapig. Valami oxigénszûrõ volt az ajtón.

Az ávósok be-benéztek, amikor már fuldokoltam, meg ha nem, akkor is, és tetszésük szerint engedtek be egy csepp levegõt. Az ajtó teljesen légmentesen zárt. Idõnként bejöttek, össze-vissza rugdostak, aztán kurtavasba tettek. A kurtavasnak az elõnye, hogy egyenes vas, és átfogja a bokát és a csuklót is. A régi hadseregben volt ilyen fenyítés a garázda katonák megbüntetésére. A jobb csuklót a bal bokához, ez sem volt népünnepély, meg fordítva. Engem hasra fektettek, a hátam mögött keresztbe kulcsolták össze a kezemet, lábamat, és akkor ráálltak és taposták a két vasat. — Gyakran megtették ezt veled? — Egyszer harminchat óra hosszat benne felejtettek. Teljesen elkékültem, hetekre érzéketlen volt a tenyerem. — Mit mondtak, miért teszik ezt veled? — Nem mondtak semmit. Oroszországból küldtek velem egy vastag dossziét, abban benne volt minden. Itthon aztán kiértékelték. Hogy gonosz, elvetemült ember vagyok, ellensége szocializmusnak, kommunizmusnak, és nem tudom, még minek. Idõnként bejöttek, megrugdostak, hogy jól fekszem-e a kurtavasban. Ezt többször is újra rám rakták. A kezemen, a bokámon és a két csuklómon ma sem nõ ki a szõrzet, annyira elhasználta a kurtavas. A fejemre, nyakszirtemre ütöttek, néha a hátgerincemre gumibottal, keresztbe a tarkómra, aztán kimentek és röhögtek.

— Nem emlékszel a nevükre? — Hogyan emlékeznék? Nem mutatkoztak be. Jobb is nekik. Mind fiatalabbak voltak, mint én. Némelyikük még biztosan él. Itt a községemben is van néhány véreskezû pribék 1945-bõl, 55-bõl, 56-ból. Jönnek-mennek az utcán szabadon. Egyszer megkérdeztem egyiküktõl: Mondja, tud aludni? Ez a kínzás tíz hónapig tartott. Három héttel szabadulásom elõtt bejöttek, hogy írjam alá, miszerint amnesztiát kaptam. Mondtam, nem írom alá. Önök kérjenek bocsánatot tõlem a bánásmódért. Amnesztiát nem kérek, nem szorulok rá. Fogságbeli tapasztalataim után, korábbi neveltetésem eredményeként nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy elõbb tõlem kérjenek bocsánatot. A tíz hónapi kínzással sem tudtak megtörni. Próbálkoztak azzal, hogy valljak azok ellen a csendörtisztek, katonatisztek ellen, akik velem együtt jöttek haza a fogságból. Mert hogy õk nekem, mint lelkipásztoruknak sok mindent elmondtak életükböl. Annyit ki tudtam nyögni két megkínzás között, hogy korábban keljenek föl, ha ilyenhez akarnak preparálni. Az utolsó három hét alatt mindennap bejöttek, eredménytelenül. Aztán egy szombati napon megragadtak, már jártányi erõm se volt, kezembe nyomták lelkészi kofferemet, benne a kehellyel, miseruhával, meg a tizenkétezer halott adataival, hogy vigye, és kilöktek az utcára. Se elbocsátó, se igazolás!

Elvánszorogtam a Központi Papneveldébe. Véletlenül ott volt Ijjas József, a mostani kalocsai érsek, a háború elõtt elöljáróm és Marcell Mihály, a papnevelde rektora meg Schwartz-Eggenhoffer Artúr. Õk hárman röviden meghallgattak, ott tartottak ebédre, s egy napra elvittek Esztergomba, majd onnan Egerbe. Egerben akkor Czapik Gyula volt az érsek. Nekem, mint kassai egyházmegyésnek õ volt az apostoli kormányzóm, tehát érsekem, püspököm. Illõnek tartottam, hogy bemutatkozzam neki. Már Oroszországban megtudtam róla, hogy akiket korábban elbocsátottak a hadifogságból, és jelentkeztek nála, nem szívesen fogadta õket. Néhány ilyen látogatás után kiadta a parancsot a portásnak, hogy hadifogoly kinézésû férfiakat ne engedjen be a palotába. Nekem ezek megírták, hogy „te beszélsz itt a szenvedõk iránti anyaszentegyházról?" Rosszul esett ez nekem odakint.

Megérkezem délelõtt Egerbe. Budapestrõl autóval vittek oda. Az érsek hûvösen fogadott: „Megjött? Megjött?" A tartózkodó fogadtatás láttán elõadtam, hogy én nem szerettem volna korábban hazajönni, mert amíg ott kint tömegek vannak rabságban, sokkal nagyobb hasznát láttam annak, hogy mint pap, ott élek köztük. 1949-ben javasolták elõször, hogy hazamehetek, de csak azzal a feltétellel, hogyha befogom a számat, és csupa jót mondok a fogolytáborról. Czapik érsek hidegen ott tartott az ebédre, azt elfogyasztottam, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Jelen volt Brezanóczy Pál, a késõbbi érsek. (5 kassai egyházmegyés volt, tehát tõlünk származott. Háború elõtt kedves, jó ismerõsöm volt. Ebéd közben egy-egy intéssel többször jelezte nekem, hogy ne beszéljek. Ebéd után azt mondta az érsek, menjünk ki a kertbe, ott beszélgessünk. Kimentünk a kertbe, tíz percig beszélgettünk, s akkor mondta el, miért intett csendre.

Ezekben az esztendõkben már minden püspöki lakosztályban, a fõegyházmegye fontosabb hivatali helyiségeiben fel voltak szerelve az ÁVH titkos lehallgató készülékei. Brezanóczy Pál bizonyára emiatt integetett Balogh atyának, féltve õt további meghurcoltatástól. Ott hagyott Brezanóczyval kettesben. Brezanóczy elsõ szava az volt hozzám, hogy nem szabad így beszélni a mai Magyarországon. Miért nem? — kérdeztem. — Én bántottam másokat, vagy mások bántottak engem? Hamar kitelt a becsületem az érsekségen. Valósággal postára adtak. Brezanóczy adott rám egy ruhát, ami nagy volt nekem. Majd otthon átszabatod, mondta búcsúzáskor. Zavarta õket az egyenruha. Pesten az utcán mindenütt nagyobb becsületem volt. Mindenhol elõzékenyek voltak. Járdán, villamoson két fiatalember segített fogni a karomat, nem kértek tõlem jegyet. Egyszerû emberek megkérdezték, hova megyek, leszálltak velem, csomagomat segítettek vinni, és elkísértek. Megvolt a lelkész jelzésem és a rangom is. Egerben féltek tõlem, mint egy leprástól.

Harmadnapra jutottam el Sárospatakra anyámhoz. Jellemzõ az akkori állapotokra, hogy feladtam Pestrõl anyámnak egy táviratot, de õ nem kapta meg. Oroszországból minden hónapban lehetett írni, és megkapták. A Mosonyi utcából tíz hónapig egyetlen sort sem írhattam haza. — Mikor és hova kaptad az elsõ diszpozíciódat? — 1955-ben. Az a Brezanóczy, aki bevonulásom elõtt azt mondta, hogy máris hív Kassára teológiai tanárnak, tizenkét évvel késõbb azt mondta nekem: „Látom, most ki vagy fáradva, le vagy gyengülve, elhelyezünk téged káplánnak egy jó gazdag faluba, Hernád-Németibe, ahol sok gyümölcsfa van." Örömmel mentem. Nagyon szépen megvoltam ott. A hittanosaimmal különösen. Elkezdtem velük kajakozni, futballozni, télen sízni. Ez nagy hiba volt. Továbbhelyeztek.

Brezanóczy megnevezett egy plébániát, ahol nagy adósság volt, menjek oda, hozzam rendbe. „De elõre megmondom, ott nem maradhatsz." Már akkor észrevették, hogy a fél világ levelez velem. Egykor magas rangú külföldi tisztektõl, politikusoktól érkezett naponta halom levelem a világ minden tájáról. Mindannyian fogolytársaim voltak, és biztosítottak szolidaritásukról. [...] — Mit tapasztaltál, a magyar katolikus egyház, az egyszerû hívõk és a hierarchia megbecsüli-e, értékeli-e a bátor kiállást, amit értünk tanúsítottál? — A hierarchia részérõl mind a mai napig egyetlen jó szót sem kaptam. Létem, szenvedésem témáját inkább felejteni, áthidalni igyekeznek. Egyszerûen beszélni sem szabad a múltról közöttük. A hívek, az más. Az õ rokonszenvüket meg lehet nyerni önzetlen papi szolgálattal. õk megérzik, és nagyon hálásak, ha pártfogásba vesszük õket, különösen a szenvedõket, megalázottakat, nyomorgatottakat. Az utóbbi idõben többször elõfordult, hogy öregedõ, nálam idõsebb fogolytársaim elhozatták magukat gyermekeikkel, unokáikkal, hogy még egyszer akarnak látni életükben. [...]

(Részletek Dr. Balogh István hetvenegy oldalas szóbeli visszaemlékezéseibõl.) Az oroszok egyrészt gyûlölték, másrészt babonásan tisztelték õt. 1945 szeptemberében tartottuk az elsõ éhségsztrájkot, mert a lágerparancsnokság nem engedte a halottakat illõ módon eltemetni. A lágerba bejövet letette a kanalát. Hamarosan több ezer kanál került melléje: azoké, akik szolidaritást vállaltak vele. Méteres hóban, gyakran negyven fokos hidegben temette a halottakat. Minden vasárnap szabadtéri misét is mondott az egész tábor számára. Ehhez tûzzel-vassal ragaszkodott minden gyötretés és fenyegetés ellenére — a mise sohasem maradhatott el, a halottaknak egyházi temetésben kellett részesülni. ...az utolsó transzporttal jött haza — amíg foglyok voltak a táborban, kötelességének érezte, hogy maradjon, karakán helytállása következtében pedig „ki is érdemelte" ezt a büntetést. Az ENSZ ekkor már vizsgálatot indított a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok ügyében.

Koncepciós pert terveltek ki ellene: avval vádolták, hogy a lágerben a Vatikán számára kémkedett, s összeesküvést szervezett. Amikor a hadifoglyokat szállító vonat megérkezett a Keleti pályaudvarra, õt néhány társával azonnal letartóztatták. Újabb kínzások következtek, ezúttal már az ÁVH pribékjeivel és módszereivel. Semmit sem tudtak rábizonyítani, semmilyen vallomást nem tudtak kicsikarni belõle. Tíz hónap után kitették az utcára, a régi katonai ruhájában, rajta a vitézségi érmekkel... Egyenesen Egerbe ment, hogy fõpásztoránál jelentkezzék. Czapik Gyula egri érsek félelembõl elutasította: „rossz papírokat" kapott róla, nem alkalmazhatja egyházmegyei szolgálatra. Csak ezután ment haza édesanyjához. A fogolytáborból közel 4000 „dögcédulát", a halottakat azonosító lapocskát hozott haza magával. Hónapokat töltött ennek feldolgozásával: értesítette az elhunytak hozzátartozóit. Több hónapos kórházi kezelés következett. A halálra gyötört szervezetben ekkor már csak a gyémántkemény akarat tartotta a lelket. A kórház elhagyása után pap barátai fogadták be, majd újra egyházmegyei beosztást kapott. [...]

Nehéz volna néhány szóval összefoglalni lelkipásztori mûködését. A szó legtágabb értelmében mindenütt pásztora lett a rábízottaknak: jó pásztor, aki életét adja övéiért. Nemcsak lelki, hanem testi szükségleteikrõl is gondoskodott. Mindenütt összegyûjtötte a fiatalokat, akkor is, amikor ez még súlyos vétségnek számított. Különös gyöngédséggel törõdött az öregekkel, a betegekkel, a magukra maradottakkal. Ki tudja, hány százan, ezren köszönhetik neki gyógyulásukat, életük jobbra fordulását, a megélhetéshez szükséges anyagi segítségüket. Sokakat ismert, sokan szerették, tisztelték, a szerteágazó kapcsolatait pedig mások megsegítésére használta fel. Volt hadifogolytársai révén az egész világra szerteágazott levelezése. Hajdani tiszttársai, külföldön élõ magyar vagy külföldi paptársai anyagiakkal is segítették, hogy másoknak segítségére lehessen.

Lelki-szellemi központja lett a környék, fõleg az egri fõegyházmegyéhez tartozó „északi részek" papságának is. Íróasztalán mindvégig ott állott Mindszenty bíboros képe: amikor a papság is megoszlott, s ki-ki a maga lelkiismerete, nemritkán hibás vagy hamis elképzelése alapján kereste, milyen utat válasszon a megalkuvás, a józan és elvállalható kompromisszumok között — õ mindig a kristálytiszta igazságot képviselte, minden engedmény és megalkuvás nélkül. Ki tudja, hányan tanultak tõle bátorságot, tisztánlátást, egyházhûséget, a legnehezebb, legtöbb homállyal és zûrzavarral teli években is. Ugyanakkor azonban figyelmesen és nagyvonalúan segített paptársainak anyagi gondjaikban. Egyszemélyes „egyházmegyei központként" talán elsõként szervezte meg, hogy autóhoz jussanak a rászorulók, szerzett támogatást templomépítéshez, plébániák felújításához.

Plébániáján egymásnak adták a kilincset a látogatók, a segítséget, tanácsot, támogatást kérõk. Tette mindezt küldetéstudatból, kötelességét teljesítve. Nem várt érte emberi hálát, elismerést — bizonyára ma sem várja ezt. E sorok írója is csak az Úristennek tud köszönetet mondani — bizonyára sokakkal együtt, azért, hogy Balogh Istvánon keresztül jelen volt az ö kegyelme a háború és a fogság iszonyatában, eljuthatott az õ emberszeretõ jósága és igazságának fénye sokakhoz az elmúlt évtizedek zûrzavarában és megpróbáltatásaiban. Krisztus katonája ma is az õ seregében szolgál, megtört testtel is hüséges lélekkel, abban a falucskában, amelynek lelki gondozását elvállalta: Kékeden. Itt mutatta be aranymiséjét Mindenszentek ünnepén. (Lukács László) Balogh István a hadifogság után huszonnégy éven keresztül Göncön szolgált, majd elérve a nyugdíjkorhatárt Kékedre került. Ám õ nem az az ember, aki megpihen...

Amikor e csöndes kis faluban jártam, megkerestem Hankár Gyöngyi polgármesterasszonyt : „Amikor Pista bácsi idekerült, az elsõ dolga volt, hogy kisközösségbe gyûjtse a gyerekeket, a cigányokat is. Azelõtt a gyerekek nem jártak ministrálni, most mind ott vannak körülötte. Jelentõs közéleti tevékenységet folytat, jó tanácsaival engem is sokat segít. Csodálom megértõ, optimista természetét, kitartó erejét." Balogh István hûséges szolgája maradt mindvégig Istennek. Sehol sem feledte esküjét. Íróasztalán az alábbi bibliai idézet áll: „Nézzétek a szolgám, akit támogatok; a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztottam rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek." (Frigyesy Ágnes)

Levél az Egri Érsekségre Fõegyházmegyei Fõhatóság Eger Az 1995. évi IV. körlevél 879/1995. számú rendeletére közlöm katonai szolgálati adataimat, és tisztelettel kérem azokat Ladocsi tábori püspök úrhoz továbbítani. Több paptestvérem sürgetett erre a tábori lelkészi szolgálat újból történt bevezetése óta, de örülök, hogy hivatalos úton küldhetem el adataimat, amelyek a közben kiadott schematizmusokban igen hézagosan, adatokat mellõzve („korszerûen") láttak napvilágot. Gondolom, a tábori püspökség a valóságban teljesített „Szolgálatomra" kíváncsi. Nevem: Dr. Balogh István. születtem: Sárospatak, 1917. július 3-án. tábori lelkész lettem: 1944-ben, fõhadnagyi rendfokozattal. szolgáltam: a II. hegyidandárban. Fegyverletétel után 1945. május 9-tõl: hadifogság, több állomáson keresztül Szibéria északkeleti sarkában. A várható tilalmak ellenére ünnepnapokon miséztem 14 hadseregbõl összeszedett tisztek (305) tábornok és katonák számára. A miséken általában minden járni tudó részt vett. Halottainkat egyházi temetésben részesítettem, azt csakis annak köszönhettem, hogy mint egyetlen lelkészt az egész tábor egy emberként támogatott. El is várták tõlem, nem kellett hozzá személyes bátorság.

Több mint 6 év után hazaszállítottak a még élõ bajtársaimmal. Itthon azonnal börtönbe vittek, onnan kényszermunkára, majd újra börtönbe. 1954 elején szabadulásomkor jelentkeztem Czapik Gyula egri érseknél, mint kassai egyházmegyés papnak: apostoli kormányzóm volt. Magyar és német kitüntetéseimért és sebesülési emlékérmemért, századossá történt elõléptetésemért megkorholt, és közölte, nem tud papi beosztást adni, különben is menjek kórházba. Elsõ papi diszpozícióm 1955 márciusára szólt: káplán lettem Hemádnémetiben. További szolgálati helyeim nem érintik katonai szolgálatomat. 1993 végén rehabilitáltak, alezredessé elõléptettek. Közben a Legfelsõbb Bíróság titkos irattárában heverõ és hadifogságbeli magatartásomért járó (soha bíróság elõtt nem álltam) börtönbüntetést hatóságilag érvénytelenítették, és kényszerû távollétemet polgári vonalon beszámították nyugdíjba. Egyházi szolgálatból négy éve nyugdíjba kértem magamat, járásképtelenné váltam. Tisztelettel kérem katonai szolgálati adataimat elöljáróim tudomására hozni. Gyakorlatilag különben szolgálatképtelen vagyok Székesfehérvár, 1995. május 17-én. Dr. Balogh István tábori lelkész alezredes.

Forrás: Tábori Püspökség

Közreadja: Frigyesy Ágnes újságíró

Dr. Balogh István atya nagy tisztelõje