Új Könyv/Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok


„Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar”


1. rész



Szenzációs kötet látott napvilágot, ha beszélhetünk egyáltalán szenzációról, amikor a magyarság tragikus tönkretételével szembesülünk Hantó Zsuzsa most megjelent kitûnõ és az utókor számára nélkülözhetetlen kötetében. A kitiltott családok címû, számos dokumentumot tartalmazó könyv elsõ része elemezi a II. világháború befejezése és az 1953 közötti tragikus idõszakot, levéltári források segítségével. Hantó Zsuzsa bevezetõjében megállapítja:


– Az 1947. évi békeszerzõdés aláírásáig a befolyás mértékének 75-25%-os megosztása a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között korlátlan beavatkozást biztosított a Szovjetunió számára a magyar belügyekbe is. A népbíráskodás a háborús bûncselekmények jogi megtorlásának eszköze lett. Ellentétben a nyugat-európai országokkal, ahol az emberiség ellen elkövetett bûntettekért történt felelõsségre vonás a polgári peres és a büntetõ eljárásokban illetékes szakbíróságok elõtt zajlott, hazánkban a népellenes cselekedetekért vontak felelõsségre embereket és a laikus pártkatonák lettek a bírák… A civil társadalom felszámolási kísérlete magában foglalta nemcsak a háborús szerepvállalás miatti kollektív felelõsségre vonást, mint a felvidéki magyarok, magyarországi németek esetében, hanem a kommunista vezetõk egymás közötti háborúja során népcsoportokat kiáltottak ki bûnösnek.


A belsõ reakció elleni harcban, amelynek célja a múlt megtagadása és kommunista átfestése volt, az „ellenségek és osztályidegenek” lettek a felelõsek a belpolitikai bajokért. Internálás, börtön, NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Del = Belügyi Népbiztosság Különleges Ügyosztály) elõtti felelõsségre vonás lett azok sorsa is, akik a háborúból történõ kiugrási kísérlet szereplõi és támogatói voltak.


A „börtönvilágot” két térképen mutatja be a szerzõ, a gyûjtõ- és internálótáborokat, valamint a Közérdekû Munkák Igazgatósága alá tartozó munkahelyeket, ahol rabok és elítéltek dolgoztak.


Hantó Zsuzsa megállapítja: – 1949-50-tõl már nemcsak egyéneket, hanem családokat is – beleértve a csecsemõket – felelõssé tették, a népi demokrácia építésének akadályozásáért. A lakóhelyrõl történõ kitiltás oka az „osztályidegen” származás lett, a következmény az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzása bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal.


A Kitaszítottak címû sorozat négy kötete 2002-ben feldolgozta a 12 zárt táborba deportált közel tízezer ember sorsát. E könyv a négy kötet rövid összefoglalását adja. A könyvhöz mellékelt CD bemutatja a 12 tábor katonai térképeit 1952-ben és 1982-ben, valamint a táborok helyszínrajzait. Található egy Magyarország térkép is a könyvben, amely azt az 515 települést tünteti fel, ahonnan a családokat a 12 táborba elhurcolták.


Ebben a kötetben a budapesti kitelepítettekkel kapcsolatos adatbázis bemutatására kerül sor a levéltárban fellelhetõ források alapján – igazít el bennünket a kötet szerzõje. Az adatbázis tartalmazza a családfõ nevét, foglalkozását, születési évét, eredeti lakóhelyét (kerület, utca, házszám) és a kitiltási helyet, megye és település szerint. A családtagok esetében a rokonsági fokot jelölték (pl. miniszter unokája). A családtagok mellett a név és a születési év csak esetenként szerepel. A CD tartalmazza azt a 10 911 nevet, amelyet a levéltári adatbázisban talált a kötet szerzõje, és amelyet 10 989 fõre egészített ki a családok egy részével folytatott egyeztetések során. A CD térképei kerületenként, utca és házszám feltüntetésével mutatják, honnan vitték el a családokat és azt is, hová kerültek, megye és település megjelölésével. Budapest 22 kerületérõl 44 térkép készült – honnan-hová –, valamint egy-egy összesítõ térkép, amely mutatja, ahová elvitték a kitelepítetteket megyék és települések megjelölésével.


Gyekiczky Tamás tanulmánya a kitelepítettek jogi diszkriminációjával foglalkozik, kiindulva jogrendszerünk történeti, szociológiai jellemzõinek, tévútjainak bemutatásából. A kitelepített családok közül sokan – visszatérve Hortobágyról, vagy másik kényszerlakhelyükrõl, élve a jog eszközével – kártérítési pereket indítottak vagyonuk visszaszerzésére. A politika válasza abszurd, cinikus és brutális volt, különbözõ jogi trükkökkel megakadályozták ezeknek a kereseteknek érvényesítését. A Legfelsõbb Bíróság még arra sem volt rest, hogy elvi állásfoglalással zárja ki magának a keresetindítás jogi lehetõségét.


Bank Barbara és Bandi István tanulmánya a romániai kényszerlakhelyeket mutatja be 1949 és 1951 között. A D. O. a kényszerlakhely rövidítése (Domiciliu Obligatoriu), amely országszerte jóval több, mint 3500 családot érintett, ezen belül is a magyar arisztokráciát és nemességet. A térkép bemutatja a kényszerlakhelyeket (D. O.), a kényszermunkatáborokat (”telepesfalvak”) és a börtönöket Romániában 1951 és 1964 között, ahol magyarok is sínylõdtek.


A könyv második része családok életének epizódjait villantja fel, mutatva, hogy a család egy tagjának meghurcolása – népbíróság és igazoló bizottság elé állítása, „B” listára vétele, internálása, elítélése, behívása munkaszolgálatra – milyen következményekkel járt a családtagokra és az egész családra, rokonságra nézve. Az egyes családok kálváriájának állomásai térképen is jól láthatók.


A könyv CD melléklete a felsoroltakon kívül tartalmaz törvényeket, bemutatják a Pécsváradi kuláklistát és az eljárás során felvett felülvizsgálati jegyzõkönyveket, Apró Antal irataiból – a délszlávok vagyonjogi ügyeinek rendezésével kapcsolatos dokumentumokat. A melléklet bemutat az 1961-ben hat évre ítélt Bolza Mariette képeibõl néhányat, valamint Zichy Mihály a rajzoló fejedelem kiállítási megnyitóját. Továbbá tartalmaz még kitelepítési emlékmûveket, dr. Nagy Barnabásné fotóit, az Ebesen a deportáltak emlékére létrehozott egyetlen állandó kiállítás megnyitójáról fotókat, képet a kommunista diktatúra 1945-1953 között elhunyt áldozatainak emlékére Ebesen 2007-ben felállított síremlékmûrõl. A CD-re tettek még néhány képet egykor a Zichy család tulajdonában lévõ kastélyról stb. A rendkívül érdekes, sok családot még ma is érintõ kitelepítésekrõl, és egész családokat tönkretevõ sorsokról szóló kötet a Magyar Ház Kiadó (Bencsik András) gondozásában jelent meg tavasszal. A kötet ára: 3900 Ft.



„Nemzetközileg el kell szigetelni Magyarországot


és jelentõs jóvátétel fizetésére kell kötelezni”



A második világháború következtében Magyarország 1944/45-re megszállt, szuverenitását vesztett állammá vált és a nagyhatalmak egyezményei alapján a Szovjetunió érdekszférájába került. 1944 augusztusában lépett Magyarország területére a szovjet hadsereg, 1944 novemberében Gerõ Ernõt, Nagy Imrét, Révai Józsefet és Farkas Mihályt, a szovjet kommunista emigráció prominens tagjait a szovjet vezetõk utasították, hogy térjenek vissza Magyarországra. Kezdeményezésükre jött létre 1944. december 2-án a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), a Demokrata Polgári Párt, a Független Kisgazda Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt és a független szakszervezetek részvételével. A MNFF fogadta el a kommunisták akcióprogramját, kisebb módosításokkal, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyûlés kormányprogrammá emelt. Az Ideiglenes nemzetgyûlés létrehozásáról, összetételérõl, programjáról, idõtartalmáról is Moszkvában döntöttek. Szovjet részrõl a tárgyalópartner Molotov volt, aki egyeztetett a Horthy által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság tagjaival, Teleki Géza egyetemi tanárral, – Teleki Pál miniszterelnök fiával –, Szentiványi Domokos követtel – a Kiugrási Iroda vezetõjével –, Faraghó Gábor vezérezredessel, a csendõrség egykori felügyelõjével… – olvasható a kötetben.


Majd így folytatódik: – Magyarország háború után betöltendõ szerepérõl napvilágot látott I.M. Majszkij, – 1943 és 1946 között külügyi népbiztos helyettes – 1944 elején írott feljegyzése. E szerint a Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után a korábban ellenséges országok társadalmi berendezkedése a széles demokrácia elvein nyugodjék, a népfront eszméjének szellemében. Más országok belügyeibe történõ beavatkozástól nem kell visszariadnia, mert a demokratikus államberendezkedés a béke tartósságának feltétele. A Szovjetunió viszont nem érdekelt abban, hogy a háború után erõs Magyarország jöjjön létre. Magyarországnak területét a néprajzi elvre kell szûkítenie s a környezõ államokkal felmerülõ területi kérdéseket Magyarország ellenére kell megoldani, hazánk háborúban betöltött pozíciója miatt. Nemzetközileg el kell szigetelni Magyarországot és jelentõs jóvátétel fizetésére kell kötelezni.


Nem ismert, hogy Majszkij elképzelése mennyiben képviselt hivatalos álláspontot, viszont a szovjet külpolitika késõbbi lépései összhangban álltak Majszkij feljegyzéseivel – állapítja meg Hantó Zsuzsa.


E cikk szerzõje szerint szovjet-orosz gyarmatósítóink már ekkor megfogalmazták a gyenge Magyarország rémképét, melyet évtizedeken keresztül megvalósítottak.


De térjünk vissza Hantó Zsuzsa gondolatmenetéhez: – Ebben nyilván fontos szerepet játszottak Churchill és Sztálin 1944. októberi tárgyalásai, ahol döntöttek abban a kérdésben, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között a befolyás mértékének korábban tervezett 50-50%-os megosztását 75-25%-ra módosították a Szovjetunió javára a békeszerzõdés aláírásáig. Churchill és Sztálin még 50-50%-os formulában állapodott meg, de két nappal késõbb Molotov Edennel szemben e megállapodást 75-25%-os orosz túlsúlyra korrigálta, amelyben az 1944. október 15-i magyar fegyverszüneti kísérlet kudarca is szerepet játszott… Magyarország esetében még nem volt végleges a döntés, ezért engedélyezték nemcsak Ausztriában, hanem Magyarországon is a szabad választásokat…


A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság (SZEB) elnöki posztját Magyarországon a Szovjetunió kapta, a 75-25%-os megosztásból következõen. Az elnök Vorosilov marsall lett, aki 1946 nyaráig töltötte be az irányító pozíciót. A SZEB angol és amerikai képviselõi csak a szovjet fõparancsnokságon keresztül érintkezhettek a magyar hatóságokkal. A Vörös Hadsereg 1944 októberétõl tejhatalmat kapott 1947. szeptember 15-ig, a békeszerzõdés ratifikálásáig. A gyakorlatban a tejhatalom azt jelentette, hogy a kormány és a helyi önkormányzatok intézkedéseihez a SZEB szovjet fõparancsnokának elõzetes hozzájárulására volt szükség, aki még a népbíróságok munkáját is felügyelte…


A jaltai konferencia 1945 februárban döntött az összes háborús bûnös bíróság elé állításáról. A jaltai egyezmény ugyanakkor minden háborúban részt vevõ ország részére a politikai és gazdasági kérdések demokratikus eszközökkel történõ rendezését írta elõ. Az új helyzetben is fontos volt a közbiztonság megteremtése és a szabad választás révén történõ kormányalakítás. Ezért nevezték ideiglenesnek a létrejött kormányt, amely csak a szabad választás után alakítandó kormány létrejöttéig maradhatott hatalmon… – olvasható a kötetben.


Majd szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogyan alakult meg a diktatórikus, kommunista rendõrség és az ÁVH: – 1945. január 19-én a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése döntött a rendõrség kiépítésérõl. A budapesti rendõr-fõkapitányság vezetõje Sólyom László lett, helyettese pedig Kádár János. Kinevezéseiket a Budapesti Nemzeti Bizottságtól kapták, míg a politikai rendõrség élére került Péter Gáborét az MKP Politikai Bizottsága. Tömpe András és Péter Gábor közötti összeütközés elkerülése érdekében a belügyminiszter a Budapesti Rendõr-fõkapitányság mellett Vidéki Fõkapitányságot is létrehozott. Az utóbbi politikai rendészeti osztálynak a vezetõje lett Tömpe András, míg a Budapesti Rendõr-fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát továbbra is Péter Gábor irányította. Ez a rendõrségen belül kialakult politikai rendészeti struktúra volt hivatott a háborús és népellenes bûnelkövetõk felkutatásának és cselekményeik feltárásának feladatát ellátni egészen 1946 októberéig.


Hantó Zsuzsa tényfeltáró kötetében drámaian nyomon követhetõ az elnyomó gépezet kialakulásának folyamata: – A fasizmussal való leszámolás a fegyverszüneti megegyezés feltétele is volt. Amikor 1945. január 3-án a magyar delegáció bekapcsolódott a béketárgyalásokba, Molotov a hadsereg újjászervezése és a földreform mellett az ország „fasiszta elemektõl” való megtisztítását követelte. A fegyverszüneti megállapodás a magyarok számára elõírta az aktív közremûködést a „háborús bûnösök” felderítésében, letartóztatásában és elítélésében. Emellett a magyar kormányt kötelezte az összes Hitler-barát és fasiszta politikai, katonai és paramilitáris szervezet felszámolására.


A háborús bûncselekmények jogi megtorlása 1942-ben merült fel elõször, amikor Roosevelt elnök kifejtette, hogy igazságos és szigorú ítélettel kell sújtani azokat, akik ártatlan emberek szervezett meggyilkolásáért felelõsek. Molotov, szovjet külügyminiszter nemcsak egyetértését fejezte ki az amerikai elnöki szándékkal, de a felelõsség kiterjesztését javasolta egyes népekre, így németre és magyarra is.


A MNFF 1944. december 3-án közzétett programja a demokratikus újjáépítés elsõdleges céljává a hazaárulók és háborús bûnösök népbíróság elé állítását, a fasisztabarát szervezetek felszámolását, a közigazgatás és igazságszolgáltatás megtisztítását, a reakciós törvények és rendelkezések megszüntetését állította…


A Katonapolitikai Osztályt a hadsereg kommunista ellenõrzésére hívták életre, feladata a hadsereg „megtisztítása” volt a „horthysta elemektõl”. Szervezetileg a honvédelmi minisztérium állományába tarozott, a honvédelmi miniszter 1945. március 12-én kelt rendelete intézkedett a VKF/2 jogutódjaként felállítandó szerv létrehozásáról. Nyomozásai elsõsorban az egykori csendõrség tiszti és tiszthelyettesi állományára, a VKF/2 vezetõire, beosztottjaira, ügynökeire és a volt munkaszolgálatos századok kerettagjaira irányultak… – olvasható a kötetben.


Szembesülünk Kéri Kálmán koronatanú hányattatott sorsával, aki még megélhette az 1989-es változásokat: – 1945. március 4-én letartóztatták Kéri Kálmán vezérkari ezredest. Kéri a II. világháború idején az I. magyar hadsereg vezérkari fõnöke volt, részt vett a fegyverszüneti tárgyalásokon és megbízást kapott az új honvédelmi minisztérium megszervezésére is, de hamarosan leszerelték. Március 4-i elfogatását követõen rövidesen kikerült a börtönbõl, de a katonapolitikai osztály augusztus 8-án ismét letartóztatta és átadta a szovjeteknek, ahol az elhárítás 1945. december 31-ig fogva tartotta. A következõ letartóztatásáig a svájci Ciba gyógyszercég alkalmazottja volt, mivel tanult gyógyszerkémiát. 1949. február 2-án a Katonapolitikai Osztály ismét letartóztatta, azzal a váddal, hogy kémszervezet vezetõje volt. Ekkor Berkesi András és Kardos György voltak kihallgató tisztjei. A Katonapolitikai Osztály börtönébõl Kistarcsára majd Recskre került, ahonnan 1953-ban nem szabadult, mivel a bíróság négy évre ítélte. Viszont beszámították addigi internálásait, így büntetését letöltöttnek ítélték. Szabadulása után az országos Fordító Irodánál helyezkedett el, de onnan is eltávolították. Nyugdíjazásáig az Astoria szállóban dolgozott, mint éjjeliõr…


De nézzük tovább, hogyan szûntetik meg a magyar nép érdekképviseleti szerveit: – A semmibõl létrejött, alulról szervezõdött helyi közösségek, valamint nemzeti érdekeket is képviselõ nemzeti bizottságok elsorvasztása a központosított államhatalom jóvoltából felülrõl történt. Ebben a bizonytalan helyzetben egy ideig még tovább mûködtek a mezõgazdasági termelési bizottságok, a községi földigénylõ bizottságok, üzemi bizottságok, a közigazgatási-politikai vákuumba egyre agresszívebben behatoló kommunisták tevékenysége azonban folyamatosan ellehetetlenítette a magyar demokrácia újbóli felépítését. „A semmibõl való kezdés idõszaka a magyar demokrácia életében ezzel le is zárult – írja Hantó Zsuzsa.



„A cél a teljes korábbi politikai elit


vádlottak padjára ültethetõsége volt”



A népbíróságok felállításának története is mód felett izgalmas. A kötetben részletesen olvashatnak róla. Íme: – A Budapesti Nemzeti Bizottság már január végén döntött a Budapesti Népbíróság felállításáról. A Néptörvényszéknek nevezett testület elnökévé 1945. január 30-ával Major Ákost nevezték ki, a következõ napon pedig Szabó Ferenc lett a népbíróság ügyésze…


A kommunisták a MNFF-on belül a különbözõ taktikázások eredményeképpen a magyar jogrendszerbe is bevezették a népbíróság intézményét… Elvi kérdéssé vált, hogy minden népellenesnek minõsített cselekedet abban az esetben is büntethetõ, ha nem ütközött korábban érvényben lévõ jogszabályokkal, vagy éppen azok végrehajtásával kapcsolatosak voltak. A nemzetközi határozatok emberiségellenes bûntettekrõl szólnak. A Nemzetközi Katonai Törvényszék megkülönböztetett béke elleni bûncselekményeket, háborús bûncselekményeket és emberiségellenes bûncselekményeket. A magyar jogszabályok szóhasználata a népellenes bûncselekményekrõl arra hívja fel a figyelmet, hogy a felelõsségre vonás „osztályharcos” jelleget is öltött, mint Kelet - Közép Európában…


A megyékben, megyei városokban és Budapesten létrehozott népbíróságok politikailag elkötelezett laikus bíróságok voltak. Országosan a budapestivel együtt 25 mûködött, különbözõ ideig, 1945. január és 1950. áprilisa között. Az igazságügy miniszter által kinevezett vezetõ bíró véleménye alapján öt delegáltat választottak a MNFF pártjaiból, akiket a fõispán bízott meg…


A népbíróságok hatásköre kiterjedt a civil társadalomra, a rendvédelmisekre (rendõrség, csendõrség), csakúgy, mint a külföldi állampolgárokra. Egyaránt nemcsak a bûnt, hanem a büntetést is meghatározták, amely a foglalkozástól való eltiltástól a pénzbüntetésen át a halálos ítéletig terjedt. Tételei kezdetben mint fõbüntetés: halál, fegyház, börtön, fogház, internálás, valamint mellékbüntetésként vagyonelkobzásig terjedõ pénzbüntetés, állásvesztés vagy foglalkozástól való eltiltás és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése volt. 1945. május 1-je után fõbüntetésként: halál, kényszermunka, fegyház, börtön, amíg a mellékbüntetések annyiban változtak, hogy a pénzbüntetés és a vagyonelkobzás külön ítéltettek meg.


A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bûnös”, a „népellenes bûntett”, és a „népellenes vétség” fogalmát. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültethetõsége volt.„ (Szerencsés Károly)…


Halálbüntetés várt a felelõs pozíciók betöltõire (miniszterek, magas rangú hivatalnokok és alárendelt tisztségviselõk stb.), de a nem-vezetõket is 10-15 évi fegyházra vagy 1-5 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Az 1440/1945. M.E. számú rendelet ezen büntetési tételeket szigorította. Nagyobb teret hagyott a halálbüntetések kiszabására, és a legalacsonyabb büntetési tétel az 5-10 év közötti börtön, fegyház, vagy kényszermunka lett. Gyakori büntetési tétellé vált az életfogytig tartó kényszermunka vagy fegyház, illetve a 10 évnél nem kevesebb kényszermunka vagy fegyház…


A népbíróságok ítélete ellen csak bizonyos büntetési tételek felett lehetett fellebbezni… Egy törvénymódosítás értelmében minden politikai bûncselekmény, amelyet 1919 és 1944 között követtek el a népbíróság hatáskörébe került. Nemcsak az ismert Prónay Pált ítélték el, de perbe fogták a Horthy korszak azon bíráit és ügyészeit is, akik a kommunisták ellen ítélkeztek, sõt azokat is, akik kommunista perek idején tisztséget viseltek az igazságügyben. 1945 február 16-án az Ideiglenes Kormány nyilvánosságra hozta a háborús bûnösök listáját, amit néhány nappal késõbb egy második követett… – írja a kötet szerzõje.


S hogy lássuk, kiket ítélt el az akkori népbíróság, Hantó Zsuzsa Soós Mihály levéltári forrásaira hivatkozik, aki a háborús és népellenes cselekmények népbírósági tárgyalásokon felelõsségre vont elkövetõit nyolc csoportra osztotta:


1. Az elsõ csoportba tartozik Magyarország felelõsségre vont miniszterelnökeitõl, minisztereitõl, államtitkáraitól kezdve, országgyûlési képviselõin, fõispánjain keresztül, a legkisebb eljárás alá vont városi, illetve falusi tisztviselõig mindenki, aki politikus volt, vagy a közigazgatás valamely szintjén hajtotta végre a politikusok háborúsnak vagy népellenesnek minõsülõ döntéseit 1944. október 15-ig.


2. A második csoportba sorolhatók a honvédség állományába tartozók közül azok – a tábornoki rangú vezérkari fõnököktõl egészen a honvédekig –, akik valamely háborús vagy népellenes bûntettet követtek el 1944 október 15-ig.


3. A harmadik tematikus csoportba tartoznak mindazok a személyek, akik a rendõrség személyi állományának tagjaként követtek el háborús vagy népellenes bûntettet.


4. A csendõrség kötelékében szolgáló háborús, illetve népellenes bûntetteket elkövetõ személyek esetében (hasonlóan a rendõrséghez beosztottakhoz) nem húzható idõhatár. 1944. október 15-elõtt és a nyilas hatalomátvétel után is jelentõs számú bûncselekményt követtek el ezeknek a testületeknek egyes tagjai.


5. A nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetõk csoportjába tartoznak mindazok a személyek, akik a nyilas uralom alatt valamilyen vezetõ tisztséget vállaltak, s ebbéli minõségükben követtek el háborús vagy népellenes bûntettet. Így Szálasi Ferenc, valamint miniszterei, államtitkárai, minisztériumainak vezetõi, a fõispánok, a közigazgatás egyéb irányítói, a katonai parancsnokok, a gazdasági és a kulturális élet nyilas vezetõi.


6. A meglehetõsen nagyszámú, a nyilas párttagok és pártfunkcionáriusok valamint a nyilas fegyveresek csoportja.


7. A hetedik csoportba tartoznak azon német nemzetiségû magyar állampolgárok, akik beléptek a Volksbundba, illetve azok a túlnyomó többségében német nemzetiségûek, akik a Waffen SS tagjává váltak.


8. Az utolsó, nyolcadik csoportba sorolhatók mindazok a dossziék, amelyek olyan személyek, többnyire kisemberek ügyeit tartalmazzák, akik nem tartoznak a másik hét csoport személyi körének egyikébe sem.



A népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fõ került, ebbõl 55 322 fõ (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fõ (5,56%) ügye áthúzódott késõbbre; 26 997 fõt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 fõt (24,78%) felmentettek, 12 644-nél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult. 1945. február és 1950. április 1. között a 24 mûködõ népbíróság háborús és népellenes bûncselekmények miatt halálra ítélt 477 személyt, akik közül kivégeztek 189-et…


A népbíróságok a közhivatalnokokat azért büntették, mert a törvények szellemében cselekedtek a második világháború elõtt és alatt, mely törvényeket visszamenõleg demokráciaellenesnek minõsítették. 1945. szeptember 13-a után az „önmagát magyarázó nép elleni cselekedet” törvényi lehetõséget adott arra, hogy bármikor bárki büntethetõ legyen.



A „hóhértörvény” – a népbíróságok külön tanácsai



Hantó Zsuzsa külön fejezetben foglalkozik a hóhértörvénnyel és a B-listázásokkal. A magyar nép tönkretételéhez: – a jogi alapot az 1946. évi VII. törvény adta, amely „a demokratikus államrend és köztársaság büntetõjogi védelmérõl” címet viselte. 1946. március 26-án hirdettek ki, és amely az ilyen eljárások lefolytatását a népbíróságok külön tanácsára ruházta át, azaz a háborús és népellenes bûnöktõl független politikai bûntetteket nem a szakbíróságokra bízta, hanem a laikus népbíróságok külön tanácsaira. Ezt a törvényt dr. Sulyok Dezsõ hóhértörvénynek nevezte. Képzett jogászok úgy gondolták, hogy a köztársaság és az állam rendjének védelmét nem lehet pártkatonák kezébe adni, ezért elutasították a törvénytervezetet. Ez volt a konkrét oka például Sulyok Dezsõ és húsz társa kizárásának a kisgazdapártból 1946 márciusában…írja Hantó Zsuzsa, majd így folytatja: – A törvény a bûnt (1-8.§) és a büntetés mértékét is meghatározta. A büntethetõk körét két csoportra osztotta, akik bûntettet és akik vétséget követtek el. Bûntett a demokratikus államrend vagy köztársaság megdöntésére irányuló cselekmény. Bûntettet követ el az, aki a köztársasági elnök életére tör, bántalmazza, vagy akadályozni kívánja a köztársaság elnökét hatalma gyakorlásában, valamint ebbe a körbe tartozik a lázítás és az izgatás személyek vagy csoportok demokratikus meggyõzõdése ellen. Bûntettet követ el az is, aki a felsorolt bûncselekmények valamelyikének elkövetésére másokkal szövetkezik. Vétséget az követ el, aki népellenes bûntettet magasztal, az államrend nemzetközi megbecsülését csorbító valótlan tényt híresztel, vagy az ilyen cselekményekrõl tudomást szerez, de azt nem jelenti.


A bûntettek elkövetõinek fõbüntetésként, a minimális büntetése az öt évnél nem kevesebb kényszermunka, a legmagasabb halál vagy életfogytig tartó kényszermunka lehetett. A vétség minimális büntetéseként öt évig terjedõ fogház vagy börtön, maximális büntetése két és 10 év közötti fogház vagy börtön járt fõbüntetésként. A fõbüntetések mellett a törvényben meghatározott bûncselekmények mellékbüntetése minden esetben a hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése volt. A bûntett miatt elmarasztalt személyek mellékbüntetése ezen felül lakóhelyrõl történõ kitiltás, teljes vagy részleges vagyonelkobzás. Ha külföldi a bûntett elkövetõje az országból ki kell utasítani és a visszatéréstõl örökre el kell tiltani.


A törvény igazi veszélyessége abban állt, hogy nemcsak bûntetteket, hanem az un. izgatást is bûncselekménynek minõsítette. Nyugati közremûködéssel hazánkban a demokrácia tökéletes megnyilvánulási formájaként a megszálló Szovjetunió társadalmi, politikai rendszerét kellett elfogadnunk, melynek egyetlen támogatottja a kommunista párt volt.


Az 1946. évi VII. törvény alapján 1946 tavasza és 1950 eleje között – a Budapesten, Debrecenben, Gyõrött, Pécsett és Szegeden mûködõ népbírósági külön tanácsok elé 12 276 fõt állítottak, közülük 5861 fõt marasztaltak el, csaknem a felét az eljárás alá vont személyeknek. A huszonöt népbíróságból tizenöt 1948 januárjára már befejezte mûködését. A Budapesti Népbíróság 1949. október 31-ig mûködött. Az utolsó népbíróság Szegeden fejezte be mûködését, 1950. április 1-jén.


Azonban a háborús és népellenes bûncselekmények elítéltjei hiába töltötték le büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. Az 1960-as, sõt az 1970-es évtizedbõl is talált Soós Mihály példákat a titkos megfigyelésekre, az ún. „figyelõztetésekre” és a nyílt eljárásokra egyaránt.


A háborús és népellenes bûntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerõsen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Rendszeres zaklatásuk napirenden volt. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos utasítására bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerõsen felmentetteket preventív céllal internálhatták.


A népbírósági eljárások lehetõséget nyújtottak a legfontosabb minisztériumok irányítói pozícióit birtokló kommunistáknak arra, hogy az igazságszolgáltatás felhasználásával leszámoljanak politikai ellenfeleikkel. Felszámolták a bírói függetlenséget, több ezer bírót eltávolítottak hivatalukból és helyükre „gyorstalpalón” képzett pártszolgákat állítottak. Megszûnt a törvény elõtti egyenlõség, helyébe osztálybíráskodás lépett, azaz a vádlott származása enyhítõ vagy súlyosbító tényezõ lett. Az „osztályidegenek” ugyanazokért a cselekedetekért a kiszabható legsúlyosabb büntetést kapták. Megszûnt az ártatlanság vélelme, elég volt a bizonyíték nélküli vád, vagy a vádlott kikényszerített „beismerõ vallomása” – olvasható a kötetben.



„B-listázás” ruszki módra



Az utókor és az unoka szemszögébõl tekintve a kommunista diktatúra eme rémséges korszakára, akinek Nagyapját szintén kilakoltatták Budapestrõl Ikladra, megállapítható: aki ellenségnek számított, de nem internáltak, vagy nem került börtönbe, a B-listázások következtében lehetetlenítették el. Hantó Zsuzsa szerint a munkáspártok az igazolási eljárások eredményeivel elégedetlenek voltak. Így került sor a közalkalmazottak létszámcsökkentésére, az ún. „B” listázásra, a „fasiszta maradványokat” felszámolni igyekvõ eljárás „eredménytelenségének” ürügyén. E tevékenységben kezdetben a nemzeti bizottságok is részt vettek véleményezési jogkörrel, de a munkáspártok célja nemcsak a korábbi rendszer – az országot háborúba vivõ – tagjainak eltávolítása volt a közéletbõl, hanem a polgári nézeteket képviselõk széles rétegét kívánta állásából eltávolítani. Az 1945-ös választásokban a Kisgazda Párt abszolút többséget szerzett (57%), szemben a kommunistákkal (alig 17%, szociáldemokraták 17,4%, Paraszt Párt 6,9%). Ezt követõen a közszolgálati szférában a tisztogatás más politikai dimenzióba került. Megváltoztak a célcsoportok, eszközök és eljárási módok, mivel az eddigiek, a kommunisták megítélése szerint nem vezettek eredményre. A választási vereség után a kommunisták revansra, ugyanakkor politikai hatalomra is vágytak, s nem utolsó sorban a szovjet tanácsadók hathatós segítségével, megkezdték a politikai paletta átalakítását, a koalíció bomlasztását...


A közalkalmazotti létszámot csökkentõ „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani. A cél az lett, hogy betöltendõ állásokat biztosítsanak arra szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek: A = megbízhatóak, B = elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetõk, C = politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehetõk…


A Kommunista Párt központi bizottsága már 1945. november 22-én kiadott egy „elsõ tervezetet”, amely szerint minden „jobboldali” beállítottságú közszférában dolgozó hivatalnokot és alkalmazottat „B” lista alapján le kell építeni. Azokat is el kell bocsátani, akik az igazoló eljárás során nem kaptak felmentést, és azokat is, akik csak megrovásban részesültek. Ugyanaz nap Rákosi az új stratégiát azzal foglalta össze, hogy „elõször a reakciósokat kell nyugdíjaztatni”. Ezt a politikai irányvonalat erõsítette meg a Politikai Bizottság 1946. január 31-én azzal, hogy a leépítés pénzügyi okokból „sürgetõ szükségszerûség”. Egyúttal utasította az új kommunista belügyminisztert, Nagy Imrét arra, hogy növelje minisztériumában a párttagok részvételét és állítson fel négy ún. „mozgó bizottságot” a megyei közigazgatás tevékenységének ellenõrzésére. A fõispánoknak a megüresedett helyekre kommunistákat, szociáldemokratákat és szakszervezeti tagokat kellett bevinni. A cél nyilvánvalóan egy országos kampány szabadjára engedése volt, amely a kormányra, különösen a kisgazdákra akart nyomást gyakorolni. A politikai rendõrség 1946-ra kiadott jelszava az volt, hogy a nyilaskeresztesek likvidálása után kegyetlen harcot kell indítani a „reakció” ellen is…


A Kommunista Párt következõ fontos taktikai lépése az volt, hogy 1946. március 8-án Nagy Imre helyére Rajk Lászlót „ültette” a belügyminiszteri székbe, mellyel végérvényesen biztosította befolyását a rendõrség, a sajtó, a társadalmi szervezetek, a helyi és a regionális közigazgatás irányítása fölött…


A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt képviselõi megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a rendelet végrehajtásánál az abban lefektetett helyes politikai és gazdasági szempontok érvényesülése helyett a polgári gondolat képviselõinek megsemmisítése és pártjuk tagjainak a városi és állami közigazgatásból való kirekesztése lett a végrehajtó szervek részérõl célul kitûzve és végrehajtva. A levelet aláírták (géppel) I. ker Dessewffy Gyula és párttársai.


De olvasható a kötetben Kovács János körjegyzõ megdöbbentõ esete, aki 38 év utáni öregségi nyugdíjának elvonása miatt került lehetetlen helyzetbe. Nyugdíja elvonásához elegendõ volt egy csepeli munkás vallomása, aki azt állította, hogy 1943-ban szülõfalujába Zalabaksára látogatott és kijelentette, hogy gyengék vagyunk és elveszítjük a háborút. Vallomása szerint e mondatáért Kovács János rendõri felügyelet alá helyeztette. A körjegyzõ 1942. július 1-e után nem látott el jegyzõi feladatokat. Amikor a nyugdíj elvonásáról a körjegyzõséghez tartozó községek lakossága értesült, mind az öt község vezetõi és lakosai kézzel írt aláírásaikkal igazolták, hogy Kovács János egész életében a magyar nép érdekei szerint járt el, és ezt alátámasztották azzal is, hogy felsorolták, mit tett körjegyzõként. A csepeli munkás hamis vallomása a tényeket semmissé tette. A 74. életévét betöltött körjegyzõ fellebbezéseire az volt a válasz, hogy dolgozzon még 10 évig és akkor 84. életévének betöltése után kaphat majd öregségi nyugdíjat.


(Folytatjuk)


Frigyesy Ágnes



Képaláírás: Az elûzöttek emlékére állított emlékmû



Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok


„Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar” 2. rész



Zsindely Ferenc öregségi nyugdíjának elvonása



Zsindely Ferenc (jogász, író, kereskedelmi miniszter a Kállay-kormányban) öregségi nyugdíja folyósítását is megszüntették. Az õ sorsa azért is különleges, mert feleségével Tüdõs Klárával több ezer üldözött életét mentették meg a háború végén, többek között Rajk László, Piros László, Kovács István, Apró Antal kaptak élelmet, ruhát és átmeneti fedelet a Zsindely családnál. Apró Antal felesége, két gyermeke, valamint Gáspár Sándor felesége a villában érték meg a szovjet csapatok bejövetelét. Az ellenálló múlt elvben megvédte a Zsindely házaspárt a kitelepítéstõl, de õk mégis rákerültek a listára, annak ellenére, hogy a villát, ahol az üldözötteket mentették a református egyháznak ajándékozták. Azaz sem vagyonuk, sem demokráciaellenes múltjuk nem volt. Ravasz László püspök abban tudott segíteni a Zsindely házaspárnak, hogy telekkönyvileg az egyházra íratott villát visszaadták az eredeti tulajdonosoknak, hogy azok az ÁVH-ra íratott tulajdonjogért cserébe szabad elköltözést kaptak a fõvárosból. (Micsoda aljas tolvajlás ez. Kinyílik a nem létezõ (képletes) bicska az olvasó zsebében. Szerk. megj.) Így kerültek Balatonlellére egy ügyvéd nyaralójába, bérlõként. A bérleti díjat rövid ideig tudták fizetni, mert 1952 januárban elvonták Zsindely Ferenc nyugdíját. (A gazemberség tetõfokra hág. Szerk. megj.) Ekkor fordult segítségért Zsindely Klára Apró Klárához. Kézzel írt levél, másfél oldal – írja Hantó Zsuzsa. Érdemes elolvasni:



Balatonlelle1952. II. 22


„Kedves Klári.


Úgy érzem magam, mint a kísértet, aki éjfélkor az övéinek ablakán kopog.


Amióta utoljára találkoztunk sürgöny stílusban leírom ami velünk történt. Kitelepítésünket a Belügyminisztérium szabad elköltözésre enyhítette, László sógoromékkal együtt. Õk a két fiával (iskolások) négyen vannak, s mi Ferivel ketten, mert elválásunk után édesanyám röviddel meghalt. Lellén egy villában kaptunk házfelügyelõséget úgy, hogy mindnyájan lejöhettünk együtt. László közigazgatási bíró volt, nyugdíját nov. 1-tõl beszüntették. Feri bácsi február 1.-én egy szörnyû szívrohamot kapott. Ötödikén az OTI beutalta a Hajnal klinikára. A vizsgálat szívtrombózist állapított meg. Digitális kúrára áttették a Bajcsy-Zsilinszky kórházba, ahol most kezelik. Tegnapelõtt államosították azt a villát ahol lakunk, ami reméljük, hogy nem tesz bennünket újra hontalanokká. A mai postával megjött Feri bácsi nyugdíjának megszüntetésérõl az értesítés, melynek másolatát ide mellékelem. Õ elmúlt 60 éves és nagyon megrokkant. Eddig szorgalmasan kertészkedett, de sajnos a szívével ez most már nem megy. Én 56 éves vagyok, nagyon elfáradtam s a napszámos munkát, amit még kaphatnék nem nagyon bírom. Amikor régi otthonunkat elhagytuk mindenemet szét ajándékoztam nincstelen fiatal pároknak. Vagyoni helyzetünk tehát a templom egerével azonos.


Nem tudom Klári tudtok e és akartok é rajtunk segíteni.


Kicsi dologért nem kopogtattam volna s akkor sem, ha Feri bácsi nem beteg, de így meg kellett próbálnom, hogy hátha emlékeztek még ránk.



Szeretettel ölel Tónival együtt


Klára néni”


*******



„Országos Nyugdíjintézet


Bp. V. Guszev –u. 10-12


81/1952. –E


Értesítem, hogy a 4.400/1947.M.E. rendelet alapján ellátásának folyósítását március hó 1.-tõl kezdõdõ hatállyal megszüntetem.


Intézkedésem ellen 30 napon belül hozzám benyújtandó, kellõen megindokolt fellebbezéssel élhet,


A fellebbezést írásban, postán kell elküldeni,



Budapest, 1952. február 20.


Fodor Gyula s.k.


Elnök”



Apró Antal e kérdésben nem mert egyedül dönteni, levelet írt Kovács Istvánnak.



Kovács István Elvtársnak’


M.D.P. Központ


Tudom sok dolgod van, de a mellékelt levelet olvasd át. Zsindelyné, akit Te is ismersz, azt kéri tõlünk, hogy férje kapja vissza a nyugdíjat, amit most vesznek el tõle. A szabadsághegyi villájából tavaly lett kitelepítve. Balatonlellén házmesterkedik. Mivel 44.-ben sokat segített bennünket, úgy gondolom folyósítani kellene számára a nyugdíjat. De szeretném véleményed megtudni, mielõtt az ügyben intézkednénk.



Zsindelyné levelét mellékeljük.



Elvtársi üdvözlettel:


Apró Antal


Építõanyagipari miniszter



*****



(Kézzel, pirossal ) Javaslom ne csinálj egy lépést sem


II/26


Kovács



A nyugdíjelvonást követõ idõ eseményeirõl a következõket írta Tüdõs Klára visszaemlékezésében: „Egy darabig csudamód még kapta Ferenc a nyugdíjat, aztán mégis eszébe jutottunk valakinek, s elvették a mienket is. Munka után néztek az öreg Zsindelyék mind a ketten, de csak Lacinak sikerült háziszolgai állást kapnia az egyik vendéglõben. Az uramat utcaseprõnek sem vették fel, s úgy látszott, hogy az Isten eltörölte nálunk a kenyér botját. Megtanultam, hogy a mindennapi kenyeret kérni kell. És én kértem, és az Isten megadta ’feljebb’, mint én kértem. Mert mint Illést a hollók, úgy tápláltak minket a sárga és rózsaszín postai utalványok. És milyen megható feladók voltak rájuk írva. Én valamikor sok pénzt kerestem, és könnyen és szívesen adtam sokaknak, sokat. Aztán amikor úgy fordult, hogy nekem szegény kis emberek forintjait és csomagocskáit kellet elfogadnom, összeszorult a szívem, és nagyon nehezemre esett. Akkor az én bölcs férjem azt mondta: - Meg van írva, hogy jobb adni, mint kapni. De hogy jössz te hozzá, hogy mindig tied legyen a jobbik rész? Megértettem. Egy életre.” [1]



„Amikor kitelepítettek bennünket és elvették a nyugdíjunkat, Kodályék és Pallóék fizették ki az egy évi lakbérünket.”



A Zsindely házaspár által segített és megmentett kommunisták közül Rajk László már nem élt. 1949. október 15-én kivégezték. Piros Lászlót leváltották tisztségérõl. A többieket a fortélyos félelem és nem a csalóka remény éltette. Egymástól is féltek és egymásnak sem segítettek, miért tettek volna különbséget egy „osztályidegen” Budapestrõl kitelepített házaspár javára.


De azért érdemes a kommunista idõkben neves költõvé misztifikált költõ, Faludy György vékeményét is elolvasni, aki akkoriban a Népszava irodalmi rovat szerkesztõje lehetett: „Vannak köztünk egyesek, akik a szocialista humanizmus elvét helytelenül értelmezik. E megtévedt társaink néhány órával ezelõtt, hamis szentimentalizmusuktól vezettetve gyûjtést rendeztek egy áruló feleségének javára. Hadd mondjam ki nyíltan és félreérthetetlenül, elvtársak: az árulónak nincs felesége, az árulónak nincs gyermeke, az árulónak nincs családja – az áruló dögöljön meg pereputtyával együtt.„[2] Sõt Schifferné Szakasits Klára elvtársnõ is hasonlóan magatartást tanúsított. .„Rajk letartóztatása után Edit férjét is elvitték. Justusné akkor telefonon felhívott, a férjemet kereste. Én röviden, tartózkodó, kitérõ válaszokkal felelgettem neki.” Még együttérzésérõl sem biztosította Justusnét, sõt felháborította az áruló feleségének telefonhívása. Viselkedését csak akkor értékelte át, amikor õt is kitelepítették, férjét és édesapját letartóztatták és az egykori barátok ugyanúgy reagáltak telefonjaira, mint õ Justusné Edit hívására.



A „B” listázás következményei




A „B” listázás országos következményei voltak: az 5000/1946. M.E. számú rendelet alapján 86 530 fõt bocsátottak el; a 9050/1946. M.E. számú rendelet alapján 25909 személy visszavételére tettek javaslatot, de az állásukba visszavettek száma csak 6489 fõ volt, és még az engedélyezett 10%-t sem érte el. A „B” listázás során eltávolítottak száma viszont meghaladta a 80 ezret.



„Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar!”



Gyarmati György választotta az 1947-es országgyûlési választásokról írott cikke címének a Farkas Mihálytól származó idézetet. Farkas Mihály az MKP fõtitkárhelyettese volt 1947-ben, s a párt megyei titkárait tájékoztatta az országgyûlési választások utáni politikai helyzetrõl, miszerint Magyarországon csak az történik majd, amit a kommunista párt akar.


Hantó Zsuzsa a Kitiltott családok címû kötetében rámutat: – A kommunista vezetõk a szovjet blokkhoz tartozó országban szovjet mintát követtek. A kommunizmus fekete könyve a szovjetesítési folyamat elnevezést használja e jelenségre. A folyamat lényege, hogy a szovjet befolyás és ellenõrzés alá került országokban meghonosították azt a bolsevik elméletet és gyakorlatot, amelyet 1917-ben kipróbáltak Oroszországban. A bolsevikok eltették láb alól 1917-es októberi szövetségeseiket, a szociálforradalmárokat és másokat is, tanítványaik hasonlóképpen likvidálták 1946-ban koalíciós társaikat. Ennek mintájára a többi országban arra törekedtek a kommunista pártok, hogy ártalmatlanná tegyék valóságos vagy lehetséges politikai és szellemi ellenfeleiket vagy vetélytársaikat. Ehhez bármilyen eszközt felhasználtak a bebörtönzéstõl a kivégzésekig és a kényszerítésig, hogy elhagyják országukat. A fegyvertár egyik eszköze a politikai per volt, amit kirakatpernek vagy koncepciós pernek is nevezünk.


A Kis Újság 1946. szeptember 28-i számában jelent meg Kovács Béla „Nélkülünk nincs demokrácia” címû cikke. A Kisgazdapárt fõtitkára azt fogalmazta meg, hogy nélkülük csak kisebbségi diktatúrát lehetne folytatni, hiszen a magyar nép a kisgazdákat hatalmazta fel a kormányzásra.


A másnap kezdõdõ MKP kongresszus a kisgazdáknak hadat üzent és azt követelték, hogy a párt reakciós jobb szárnyát, a „szemetet” ki kell söpörni a koalícióból. A jobb és baloldal koalíción belüli erõviszonyának megváltoztatása csak a pillanatnyi cél volt, a hosszú távú cél, annak elérése, hogy az történjen az országban, amit a kommunista párt akar. A hadüzenet ténylegesen a Független Kisgazdapárt vezetõinek szólt. 1947. január 5-én arról írt, a Szabad Nép, hogy veszedelmes köztársaság ellenes összeesküvést leplezett le az ÁVÓ. A persorozat keretében több mint 250 személyt tartóztattak le, közülük 229 vádlott került bíróság elé. Az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés"-i persorozat hat perbõl állt, a legismertebb dr. Donáth György és 12 társának, valamint Mistéth Endre és 43 társának koncepciós pere. (E cikk szerzõjének Nagyapja is a Donáth per utolsó rendû vádlottja volt. Szerk. megj.) A foglyokat brutális módon és eszközökkel igyekeztek alkalmas jegyzõkönyv-aláíróvá szelídíteni. A tényeket önkényesen és hamisan értelmezve születtek meg a vádiratok, amelyek legfõbb bizonyítéka a hónapokig kínzott vádlottak beismerõ vallomása volt. Általában addig verték, gyötörték a vádlottakat, amíg félig eszméletlen állapotba kerülve alá nem írták az eléjük tett „jegyzõkönyvet” – állapítja meg kötetében Hantó Zsuzsa.


A kommunisták elérték céljukat: sikerült szétverni a Kisgazdapártot. A sikert azonban nem a koncepciós per hozta meg, hanem a szovjet beavatkozás. Ha szabadon mûködhetett volna a magyar igazságszolgáltatás – az egész koncepció szétpukkadt volna, mint egy léggömb – hiszi Török Bálint koronatanú.


(Folytatjuk)



Frigyesy Ágnes



Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok


A civil társadalom felszámolásának folyamata


A törvénysértések csoportosítása 1945-1953


3. rész



– A második világháború végén embermilliók kényszerültek hazájuk elhagyására. A kisebbségben élõ németek és magyarok Közép-Kelet-Európában, mint a világháború kirobbantói szerepeltek. A kitelepítés vagy „lakosságcsere” elvi alapját a kollektív felelõsség kimondása teremtette meg. Aki magát német vagy magyar nemzetiségûnek nevezte, azt, mint a háború elõidézéséért együttesen felelõst, nemkívánatos személynek nyilvánították. Az országok közötti lakosságcsere befejezése után kezdõdött Közép-Kelet-Európában a belsõ lakosságcsere, amelynek indoka egyes csoportok kollektív felelõsségének kimondása szociális és vallási alapon – írja Hantó Zsuzsa történész Kitiltott családok címû tényfeltáró munkájában. Majd így folytatja: – Kollektív felelõsséggel terhelt személyek három csoportját különböztethetjük meg. Magyarországon. 1. A háború miatt kollektíven felelõsségre vont népességet, a magyarországi németséget a felvidéki magyarokat, a Szovjetunióból hazakerült hadifoglyokat. 2. A kommunista vezetõk egymás közötti háborúja („Títo, láncos kutya”) során felelõsségre vont népességcsoportokat, a magyarországi horvátokat, szerbeket, bosnyákokat. 3. A belsõ reakció elleni harcban „reakciósnak”, „osztályidegennek” bélyegzett embercsoportokat.


A németek és a magyarok elleni európai szintû kollektív büntetési eljárás lényegében eldõlt a potsdami konferencián. Churchill és Sztálin 1944. októberi megállapodása döntõ befolyást biztosított a Szovjetunió számára a magyar ügyekben is.


A kollektív bûnösség fogalmát a kommunisták kiterjesztették a korábbi magyar uralkodó- és középosztályra is. A „bûnössé bélyegzés“, a kollektív felelõsségre vonás együtt járt a vagyonkorlátozással, illetve vagyonelkobzással. De lássuk konkrétan, hogyan történ a németek kollektív felelõsségre vonása?



A németek kollektív felelõsségre vonása



Hantó Zsuzsa a következõket írja kötetében: – A magyarországi németek kollektív büntetésként élték meg, hogy a németek megszállókként 1944 márciusát követõen szabad kezet kaptak az SS alakulatokba történõ besorozásukra. Azok útja, akik az „önkéntes belépést“ megtagadták, a koncentrációs táborokba vezetett.


A szovjet hadsereg 1944. december 22-én kelt 0060. számú katonai parancsa alapján a debreceni magyar Ideiglenes Kormány beleegyezett abba, hogy mindazok, akiknek ereiben csak egy csepp német vér folyik, azok a Szovjetunióba kerüljenek helyreállítási munkákra. Ez volt a magyarországi németek háború idején elszenvedett második megpróbáltatása. A szovjet államvédelmi alakulatok pontos tervszámokkal érkeztek egy-egy településre, és ahol csupán német származású magyar állampolgárokkal nem sikerült a terv teljesítése, összeszedték a többi munkaképeseket is. E ténynek az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezményben egyetlen mondatot sem szenteltek. Az elhurcolásban érintett megyék fõjegyzõi Erdei Ferenchez, az Ideiglenes Kormány belügyminiszteréhez fordultak, hiába. „Január 5-én a gyulai kommunista pártszervezet nevében a megyei fõjegyzõ, dr. Hraskó Gyula fordult Erdei Ferenchez. Tudatta, hogy a szovjet parancsnokság semmibe veszi a helyi vezetést és önállóan jár el a németekkel szemben… Elismételte a gyulai németek magyar érzelmeirõl már ismert adatokat.”


Erdei Ferenc arról sem tájékoztatta az érintett megyék vezetõit, miként lehetséges, hogy a rövid idõre szóló munkákat, a malenkij robot-ot a Szovjetunióban kell végezniük.


Magyarországról 60-65 ezer német származású személyt vittek munkaszolgálatra, 17-48 év közötti férfiakat és 18-30 év közötti nõket. A munkaszolgálatra vitt személyek elsõ csoportja 1949. október 17-én érkezett vissza hazájába, a fogadó állomás Debrecen volt. A Szovjetunióból hazaszállított polgári személyek elsõ csoportjával 1126 személy hazaszállítása történt meg, akik közül 725 férfi, 392 nõ és 9 csecsemõ.


A budapesti nemzeti bizottság 1945. április 11-i ülésén foglalkozott a német kérdéssel, ahol a Magyar Kommunista Párt minden német megbüntetését javasolta.


Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. június 21-i bizalmas, közzé nem tett rendelete lehetõvé tette a bírósági ítélet nélküli internálást. A németség kollektív büntetésének harmadik állomása tömeges internálásuk volt arra az idõre, amíg végleges sorsukról nem döntöttek, vagyis arról, hogy áttelepítik õket Németországba, vagy Magyarországon vonják felelõsségre õket.


A magyarországi németeket sújtó kollektív büntetés negyedik állomása a földosztás kapcsán valósult meg. A törvény a földbirtok kisajátításának két formáját rögzítette: az elkobzást és a megváltást. "Teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül" elkobozták a "hazaárulók, a nyilas, nemzeti szocialista és egyéb fasiszta vezetõk, a Volksbundtagok, továbbá a háborús és népellenes bûnösök földbirtokait." Az államra szállt az említett cselekmények elkövetõinek földbirtoka, a föld megmûvelésére szolgáló eszközei, élõ és holt gazdasági felszerelései, a rajtuk lévõ épületek.


Hazaáruló, háborús- és népellenes bûnösnek minõsítette a törvény azt a magyar állampolgárt, aki "a német fasizmus politika, gazdasági és katonai érdekeit a magyar nép rovására támogatta, aki önkéntes jelentkezéssel német fasiszta katonai vagy rendfenntartó alakulatba belépett, aki valamilyen német katonai, vagy rendfenntartó alakulatnak a magyarság érdekeit sértõ adatokat szolgáltatott, vagy mint besúgó mûködött, aki ismét felvette német hangzású családi nevét.”


A törvény értelmében aki Waffen-SS katonaként, Hunyadi vagy Szent László páncélosként részt vett a háborúban, hazaáruló lett. Belépésük 1944 márciusa után nem volt önkéntes. A Németország területén kívül élõ németek mozgósítása a német hadsereg kötelékébe már 1940-ben felmerült. A magyar és a német kormány 1944. április 14-én megállapodást kötött vegyes sorozó bizottság felállításáról. Szálasi hatalomra jutását követõen a magyar haderõ ujjászervezését tervezték 4 hungarista és 4 SS hadosztály felállításával. A 8 tervezett hadosztályból kettõt sikerült felállítani a Magyar „Hunyadi” SS és a Magyar „Szent László” SS hadosztályt.


A német megszállás idején az önkéntes belépés elvérõl megfeledkeztek és kötelezték a németeket az SS keretein belüli katonai szolgálatra. A szolgálatot megtagadók és a „Hûséggel a Hazához” mozgalom tagjai a Gestapó pincéiben és koncentrációs táboraiban kötöttek ki.


A Volksbund tagok jelentõs része nem ismerte a tagsággal járó kötelezettségeket. Amikor ez tudomásukra jutott, sokan kísérelték meg a szervezetbõl történõ kilépést, de ez csak keveseknek sikerült.


Hantó Zsuzsa történész asszony nem talált arra vonatkozó információt, hogyan állapították meg, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem, és hány ember birtokait kobozták el ezzel a váddal. Ugyancsak nincs információja arra vonatkozóan, hány német család birtokait sajátították ki amiatt, hogy ismét felvették német hangzású nevüket. A statisztika csak a hazaáruló, háborús- és népellenes bûnösök teljes számát jelöli, akiknek birtokait ezen a címen kobozták el.


Az ötödik állomás a közel 200 ezer német származású magyar állampolgár 1946-47-ben lebonyolított Németországba történõ áttelepítése – írja Hantó. Majd rámutat: – A Népgondozó Hivatal adatai szerint 133655 németet telepítettek Németország amerikai zónájába 1946 január és december között. 1947 tavaszától több, mint 50 ezer németet telepítettek Németország szovjet megszállású övezetébe.


Az áttelepítés kritériumai lényegében megegyeztek azokkal az indokokkal, amelyek értelmében a földosztáskor a németség egy részének birtokait elkobozták, ezek voltak a Volksbund tagság, az SS-be történõ önkéntes belépés, valamint a német hangzású nevek ismételt felvétele. Az áttelepítéshez egyetlen új szempont társult, annak, aki az 1941-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségûnek vallotta magát, el kellett hagynia befogadó hazáját. A fennálló törvények értelmében ennek bizonyítására nem volt mód. A statisztikai törvény szerint a népszámlálás személyi adatai titkosak, egyéni adatok csak az adatszolgáltatónak adhatók ki. A Statisztikai Hivatal munkatársai így összeütközésbe kerültek a politikai rendõrséggel, akik elvitték a névjegyzéket. Eljárás indult az együttmûködést megtagadó statisztikai hivatali munkatársak ellen, Thirring Lajost a népszámlálás irányítóját eltávolították hivatalából. A KSH történetében ez volt az elsõ törvénysértés.


Az áttelepülésre kötelezettek ingó és ingatlan vagyonát zár alá helyezték, melyet leltározni kellett. Külön belügyminiszteri rendelettel szabályozták, hogy az áttelepítésre kötelezett milyen ingóságait vihette magával.


A németséget ért hatodik kollektív büntetés az 1949 után hazatért egykori német hadifoglyok internálása a tiszalöki és kazincbarcikai táborokba.



Felvidéki magyarok kitelepítése


Sorozatosan perbe fogták a háború elõtti


magyar közélet jeles alakjait



Hantó Zsuzsa külön fejezetben foglalkozik a felvidéki magyarok kitelepítésével. Az õ sorsuk is tragikus: – A felvidéki magyarok kitelepítésének indokaként is azt a „vád”-at fogalmazták meg, hogy a magyar anyanyelvûeket „kollektív felelõsség” terheli a „fasiszta Németország és Magyarország” szövetségében viselt háború következményeiért. A „fasiszta magyaroknak” a „fasiszta Magyarországon” van a helyük. A kassai kormányprogram meghirdetését követõen 1945 végéig a népbíróságok mintegy 75000 szlovákiai magyart – elsõsorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bûnösként és utasítottak ki Csehszlovákiából. Sorozatosan perbe fogták a háború elõtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bûnössé.


Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervezõ csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki képviselõként nem szavazta meg a parlamentben a zsidó törvényeket, a háború alatt zsidókat, üldözötteket mentett, és mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani fegyházra módosították. 1957-ben halt meg egy morvaországi börtönben.


A szudétanémetek teljes kitelepítését követõen, 1946 tavaszán megkezdõdött Szlovákia magyar járásaiból a magyar nemzetiségûek tömeges deportálása. 44 ezer személyt (férfiakat, nõket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fûtetlen marhavagonokban Csehországba. A vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerõt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak – volt partizánok és kolonisták – számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelõi, idõvel pedig tulajdonosai lettek.



A csereegyezmény keretében áttelepített magyar nemzetiségûek száma: 89660 fõ volt. A korábbi lakóhelyük elhagyására kötelezettek ingó vagyonukat az egyezmény ételmében magukkal vihették. A szállításhoz szükséges eszközöket a csehszlovák illetve a magyar kormánynak kellett biztosítania.



Szlovákia megszabadult közel kilencvenezer magyartól



A lakosságcsere-egyezmény végeredménye az volt, hogy Szlovákia megszabadult közel 90 000 magyartól, akiknek a földtulajdona s egyéb ingatlan vagyona a visszatért szlovákok Magyarországon hagyott tulajdonának a többszörösét tette ki. A szegény, leginkább mezõgazdasági cselédmunkához szokott új gazdáknak biztosítani kellett a beilleszkedés és a boldogulás feltételeit, annak érdekében, hogy õk játsszák majd a fõszerepet a déli határvidék vissza-szlovákosításában. Az áttelepült szlovákok száma: 73 273 fõ volt.


A magyar kormány igyekezett a legkisebb költséggel megoldani a felvidéki magyarok áttelepítését hazánkba. A magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény végrehajtása a német lakosság ingatlanainak igénybevételével történt. Ezért olyan gazdaságokat írattak össze, amelyek nagysága megegyezett az áttelepítendõ gazdálkodók egykori birtokaival. Baranya megyében található a legtöbb gazdálkodásra megfelelõ ingatlan. A Baranya megyei alispán 1948 végén községszintû összefoglaló jelentést készített, mely szerint a községekben lakó németek száma 34 413 fõ volt. A megye területérõl a nagygazdákat kitelepítették, hiszen szükség volt a Felvidékrõl áttelepített magyarok részére a házakra és a gazdasági épületekre.


Hantó Zsuzsa élõ szemtanút is megszólaltat kötetében, melybõl kiderül, milyen embertelen körülmények között telepítették ki az egyes családokat, mint egy rongydarabot, s adták egy másik családnak a mások által felépített otthont. Az igazságszolgáltatás nem mûködött. Lássuk egy felvidéki hölgy esetét: – Tóth Erzsébetet (Schmidt Jenõnét) 18 éves korában telepítették át a Baranya megyei Mágocs községbe. Sok rokon maradt a felvidéki községben, ahol apja bíró volt. Az egész család a gazdaságban dolgozott, 22-23 kh földet mûveltek. Õ a Hanza szövetkezeti központban dolgozott könyvelõként. "A magyar érzelmû nagygazdákat telepítették ki, mi nemesi származásúak voltunk, Nemes Tóth volt a nevünk. Mindent el tudtunk hozni, mi tizenkilenc vagonnal jöttünk át a határon, a házból, sõt az udvarból is minden mozgathatót elhoztunk. Állatok voltak tehenek, fiatal állatok, lovak. Fájó szívvel jöttünk és nem tudtuk, hová jövünk. Dombóváron álltunk két vagy három napig, mire eldõlt, hogy hova jövünk. Elõször Mohácsra irányítottak, majd Mágocsra kerültünk 1947 májusában. Inhóff Antal házát kaptunk, igen szép és jó állapotban volt a ház is és a gazdaság. Anyagilag kárpótoltak, ha errõl lehet így beszélni, de nagyon nehéz volt beilleszkedni, a mi földünk sík vidéken volt, nagyon jó minõségû föld. A mi falunk Nemeskajal tiszta magyar község volt. Itt nagyon sajnáltuk az embereket, akiket kitettek a házukból. A kapuban álltak, de nekünk el kellett foglalni a helyet. Amikor minket beköltöztettek abba a házba, amit kaptunk, a kapuban állt a mama, papa, mindenki sírt. Ezt nagyon nehéz volt elviselni, el kellett jönni az otthonunkból és be kellett költözni mások otthonába. Nekik mindent itt kellett hagyni, csak a ruhájukat vihették el. A házban a bútor is itt maradt. Miközben mi üres házat hagytunk ott a Felvidéken az ingóságainkat tizenkilenc vagonnal magunkkal hozhattuk, megfelelõ házat és gazdaságot kaptunk az otthagyott helyett. Nekik mindent itt kellett hagyni. A bútort késõbb elszállították, de nem tudjuk, ki kapta. Nem az a család, amelyik itt lakott. A családnak borzasztó volt, de nekünk is, mert nem a miénk volt. A régi németek közül is sokan itt voltak és találkozni velük, nagyon szomorú volt mindannyiunknak.”


Gróf Zichy Aladár családjának az anyai nagyszülõkkel együtt el kellett hagyni 1944 végén a szlovákiai Für településen lévõ Walkó kastélyt, mert azt mondták, hogy nem akarnak szlovákokká válni. 25 kilogramm csomaggal áthajtották a családot az esztergomi pontonhídon. Ifjabb Zichy Aladár akkor 5 éves volt, húga három.


A magyarországi német nemzetiségûeket és a felvidéki magyarságot az ország határain kívüli áttelepítés mellett – mint láttuk – több atrocitás is érte. Az 1945 és 1948 között lebonyolított, az egyik országból a másikba történt áttelepítések a „kollektív bûnösség„ kimondásán alapultak, miközben a nemzetközi jog a „kollektív bûnösség elvét” nem fogadta és ma sem fogadja el – állapítja meg a kötet szerzõje.



Folyt. következik



Frigyesy Ágnes



(Megjelent a Kapu számaiban,


valamint a hollandiai Mikes International honlapon)