Kedves Olvasóim,

az alábbi fontos õszi tudósításom - a technika ördöge miatt - kikerült a rovatomból. Íme, mától ismét olvasható. Üdvözlettel, a Szerzõ

Magyarnak lenni büszke gyönyörûség

Kiosztották a Szervátiusz Jenõ díjat

Hetedik alkalommal adták át a Szervátiusz Jenõ díjat 2009. november 23-án, Budapesten a Budavári Hilton Hotel Anjou-termében. Idén e magasrangú elismerésben részesült Bakay Kornél régész-történész, Bardócz Lajos, erdélyi származású grafikusmûvész, valamint Jánó Mihály mûvészettörténész, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának igazgatója.

* * * * * * *

Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományát hozta magával

Keresgéltem Bardócz Lajos mûvészetérõl született írások és a saját beszélgetéseink emlékezete között. Szûkszavú, szikár tényekbe ütköztem: 1936-ban született Szászsebesen. Képzõmûvészeti tanulmányait a Bukaresti Fõiskolán végezte. 1988 óta él Magyarországon. Tagja a Magyar Grafikusmûvészek Szövetségének. 1960 és 69 között Bukarestben grafikai szerkesztõként dolgozott, 1970 és 88 között Kolozsvárott a Képzõmûvészet Középiskola rajztanáraként tevékenykedett. A szárhegyi mûvésztelep, a salgótarjáni rajzbiennálé, a tiszakécskei évek, a kecskeméti kollégák is elõsorakoznak a közelmúltból – kezdte Bardócz Lajos grafikusmûvész, a másik kitüntetett méltatását Loránd Klára, a kecskeméti Bozsó Gyûjtemény igazgatója.

Laudációjában rámutatott: – Bardócz Lajos életének, mûvészetének sarkalatos pontjai a gondolat szabadsága, a hit, a történelem, a természet folyamai. Aki grafikáit valaha látta – legyen az az induló mûvésztõl, a számtalan könyvet illusztráló alkotótól, a díjakkal elismert tanárig – az megállapíthatta, hogy virtuóz rajzi tudással bír. Mégsem akar külsõségeiben hatásos mûvekkel elkápráztatni, a felületes látvánnyal leigázni. Az erdélyi magyar grafika legjobb hagyományát hozta magával: a szûkszavú drámaiságot. Kompozíciós felépítésében mindig a feszültség uralkodik. Reá jellemzõ megfogalmazásként az expresszivitást, a szenvedések érlelte balladaiságát emelem ki. Mert nem tudja, nem akarja felejteni a gyökereket, legyen az hit, természet, vagy történelem. Soha nem mond le alapvetõ céljáról, a katarzisról…

Bardócz konok következetességgel félti a valódi értéket, ebbõl nem enged. Évezredekben méri a természetet, õsi hitrõl, sámánokról regél. Amikor a magyar történelem alakjait idézi, nem héroszokat gyárt, nem fordul önsorsrontó temetkezésbe, sem édes-bús nosztalgiába. Sorsokat kutat, magatartásokat mérlegel. Akár tetszik korunknak, akár nem: szembesít, nem fél tragédiákról, fenyegetettségrõl beszélni, kimondja a kimondhatatlant.

Nem sodródik a nemzeteket, történelmet beolvasztó, egyéniségeket elvesztõ, mindent, általánosító divatos, globalizáló szemlélet és stílusmaszatolások felé.

Mûvészete mégis szétfeszíti a hagyományos megfogalmazásokat, bardóczi úton jár. Olyan festõi felületeket alakít ki grafikai lapjain, amelyek a megszokott mûfaji határokat, meghatározásokat is felrobbantja. A felületi játékok tapinthatóvá teszik az amúgy szûkszavú megfogalmazásait, a fekete-fehér tömbökbõl megrázó színek csattannak fel, expresszív sikolyt hallunk: Nem látod ember mi történt, mit teszel! Nem könnyû váteszi hanggal szembesülni, nem könnyû szembesülni, azzal, hogy felelõsek vagyunk magunkért, a jövõnkért, de Bardócz veszi a bátorságot és kegyetlenül, kéretlenül, felelõsen szembesít vele, hogy a múltunkért is felelõsek vagyunk, nem hagyhatjuk veszni.

Lóránd Klára felidézte a mûvész rakoncátlan lovait, a megsebzett természetért aggódó sorozatát. Az õsi magyar hitvilág jelrendszere mellett a bibliai, mitológiai tanúságok is átszövik képeit. Az utóbbi évek alkotásaiban egymásból nõnek ki, egymásba olvadnak évezredes hitek és mítoszok emberi vonatkozásai a látvány és a mondanivaló szintjén is, ami Bardócznál sohasem választható el, mert nem öncélú. Triptichonjain, ikerlapjain állati- és emberkoponya, a szarvassá vált fiú, a kétarcúság, a jó és a rossz démoni viadala, a fenyegetõ és a fenyegetettség egyidejû, szétválaszthatatlan kánonja szól. A papír felületén szakadások, sebek, törött pecsétek, máló pergamen idézi a Hunyadiak, Rákóczi, a nagy fejedelem korát, a kuruc idõk névtelen emberét. A természetbõl is idéz ismét…

… Önarcképén is nyomon követhetjük a folyamatot, akárcsak a mindannyiunk által tisztelt két alkotóról készült portrén. Wass Albertet ábrázoló mûvén sejtelmes ablakon keresztül idézi fel az írót. Páskándi Gézáról készített portréján az író hajpántja sámán jellé lényegül át. Legújabb alkotásai között szerepel a XXI. századi Veronika kendõje zaklatott redõkbe rendezve a kitörölhetetlen arcot.

* * * * * * * *

Erdély falfestészetének feltárója és védelmezõje

Jánó Mihály felismerte, hogy nem csak egyes emlékek történetét nem ismerjük részletesen, de az erdélyi falfestészet és általában a középkori mûemlékek kutatásának története is ismeretlen. Különösen nagy a homály a XIX. század második felét tekintve – a ködbõl hegycsúcsokként kiemelkedik ugyan Orbán Balázs, Rómer Flóris vagy éppen Huszka József munkássága, de eredményeiket, vagy környezetüket, kapcsolatrendszerüket nem igazán ismertük. Jánó Mihály arra vállalkozott, hogy leereszkedjen ebbe a ködbe, és egyben megkísérelje azt el is oszlatni – mondta Jánó Mihályt méltatva Jékely Zsombor mûvészettörténész, aki laudációját így folytatta: – Jánó Mihály pályafutását a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumban kezdte, Incze László mellett, és közben levelezõ szakon elvégezte a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. Ezután 1983-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetõje volt, majd a kilencvenes években Kovászna megyei mûvelõdési fõtanácsos. E minõségében szervezõje a Musica sacra egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil mûvelõdési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megbízatása lejártával visszatért a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenõ Képtárába, és innen ment tavaly nyugdíjba.

Jánó Mihály maradéktalanul kihasználta azt a lehetõséget, amelyet Kovászna megyében betöltött pozíciója lehetõvé tett, és falképek aktív kutatója, feltárója, sõt megmentõje is lett. Nevéhez köthetõ Sepsibesenyõ elpusztultnak vélt Szent László-legendájának újbóli feltárása, már ami megmaradt belõle. Õ a szacsvai László-legenda megtalálója és elsõ publikálója, és õ állította még idõben le a kászonimpéri kápolna felújításának elsõ szakaszát (=teljes vakolatleverés), amelynek köszönhetõen ma onnan is ismerhetünk XV. századi falképeket. Fontos szerepet játszott a sepsikilyéni falképek újbóli feltárásában, és a gelencei templom építészeti restaurálásában.

Figyelme természetesen nem korlátozódott a középkorra, hiszen figyelemmel kísérte a perkõi kápolna XVII. századi freskóinak feltárását, és ott volt az altorjai Apor-kastély barokk kifestése feltárásának évtizeddel ezelõtti kezdeteinél, Kiskászonban pedig létrehozta a Búcsújárók emlékházát. A Székely Nemzeti Múzeumban számos (vagy inkább számtalan) XIX-XX. századi témájú kiállítás rendezõje volt, melyek közül kiemelkedik az 1998-ban rendezett Barabás Miklós kiállítás és a hozzá kapcsolódó konferencia megrendezése – valamint a kettõs vállalkozást kísérõ két szép kötet. Mindeközben sorra jelennek meg írásai, kritikái a kortárs erdélyi mûvészekrõl. Már önmagában ezért a tevékenységéért is megérdemli a Szervátiusz-díjat.

Jékely Zsombor kijelentette: – A középkori Európa – Itáliát leszámítva –, talán leggazdagabb ilyen jellegû emlékanyaga maradt fenn a Kárpát-medencében. A középkori Magyar Királyság falfestészete még úgy is, hogy az ország központi területének emlékanyaga nagyrészt elpusztult, összefüggõ, változatos és igen magas színvonalú emlékanyagot jelent. Ebbõl is kiemelkedik Erdély falfestészeti anyaga, melyrõl az elmúlt két évtizedben szerencsésen gyarapodtak ismereteink. Gyarapodott maga az emlékanyag is, az intenzív kutató-feltáró munka és a restaurálások során, de örvendetesen szaporodnak az emlékekre vonatkozó mûvészettörténeti kutatások is.

Kevés olyan területe van Európának, mint pl. a Homoródok vidéke. Ma is páratlan élmény egy nap alatt Székelyudvarhelyrõl indulva megnézni Felsõboldogfalva, Bögöz, Székelyderzs, Székelydálya, Homoródjánosfalva, Homoróddaróc és Karácsonyfalva XIV-XV. századi falképeit. És akkor Homoródszentmárton Huszka által feltárt, de azóta elpusztult falképciklusairól vagy az oklándi templom vakolat alatt rejtõzõ kifestésérõl még nem is szóltunk.

Páratlan gazdagságú és jelentõségû tehát az emlékanyag, amelyet örökül kaptunk – és minden jel arra mutat, hogy még számíthatunk újabb emlékek elõkerülésére, feltárására is. E falképek feltárója, õrzõje és védelmezõje Jánó Mihály.

* * * * * * *

Östörténetünk feltárása: Isten-rendelte feladat

“Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövõjét” – idézett az Alapítványt létrehozó Szervátiusz Tibor Ars poeticájából Gedai István, a Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, aki Bakay Kornél régész-történész életmûvét méltatta. – Ebbõl következik, hogy a Szervátiusz Alapítvány kitüntetettjének is meg kell felelnie e nagyszerû gondolatnak. Egy egészséges társadalomban természetes, hogy értelmisége azonosul népe, nemzete hagyományaival, sõt azt eszközként használva mûveli, fejleszti, viszi tovább a cél – erõs nemzettudattal rendelkezõ magyar társadalom – érdekében – mondta Gedai István. Majd így folytatta: – Az a történész, aki ezt az ars poeticát vállalja, nehéz helyzetben dolgozhat, mert egy nemzetellenes hatalom történelem-hamisításával találja szembe magát. Szinte hihetelennek tûnik, hogy ilyen körülmények között volt egy egyetemi professzor, László Gyula, aki tanítványai közül kinevelt olyan régészeket, akik egyrészt kitûnõ képességû szaktekintélyekké váltak, másrészt elfogadták Isten-rendelte feladatukat, s tehetségüket, képességüket, lehetõségeiket a nemzet szolgálatába állították. Ezek egyike Bakay Kornél – mutatott rá a méltató.

Majd így folytatta: – Bakay Kornél tudományos kutatásainak fõ témája a magyarság eredete, õstörténete, a honfoglalás, az állam- , majd a királyság alapításának kora. Szerintünk Szent István király létezõ államot emelt a királyság magaslatára.

Bakay Kornél számos monográfiáiból – önkényesen – háromkötetes munkáját – “Õstörténetünk régészeti forrásai” – emeljük ki. Bakay ebben áttekintést ad mindazon keleti népek emlékeirõl, akik az õsmagyarok eredetével számításba jöhetnek. Legtöbbet a szkítákkal, hunokkal, avarokkal foglalkozik, de nem hagyja figyelmen kívül még a neuralgikus Mezopotámiát sem és természetesen Belsõ-Ázsia szinte valamennyi történeti népével foglalkozik. Ez a munka ad részletesen kidolgozott alternatív eredetelméletet a finnugor rokonítással szemben, õseinket az említett népek között keresve. Természetesen – mint minden tisztességes kutató – nem tekinti véglegesen lezártnak, örök iguaságként a vitatott megállapításait. De a jövõ kutatóit mentesíti az egyetlen út kényszerétõl. Ez a munka egyetemi tankönyv is, amely Bakay oktatói tevékenységét is jelzi, fontosnak tartja, hogy az utánunk jövõ nemzedék a nemzeti értékrend mellett álljon.

Gedai István laudációjában hangsúlyozta: – Bakay Kornél múzeumvezetõ is volt, akinek munkájához tartozott kiállítások rendezése is. Témaválasztásában érvényesült az értékmentés, értékátadás. Ezen elv értelmében készült 1988-ban a kõszegi cserkész-kiállítás, mely érzékeltette, mit veszített Magyarország, melynek mai polgárai az általános emberi, nemzeti, erkölcsi értékrendet valló, 1948-ban megszüntetett cserkészet nélkül nõttek fel. A Sinkovits Imre nyitotta kiállítás akkor olyan városi esemény volt, melynek híre és hatása kiterjedt az egész országra.

Gedai szerint, napjaink nemzettudatát vesztett magyar társadalamában nemzeti értékrendet képviselõ történészeinek különleges feladata múltunk értékeinek ismertetése, nemzeti létünk megélésének bemutatása. Bakay Kornél ezt az Isten-rendelte feladatot is vállalta. Egyik könyvének már a címe: “Magyarnak lenni büszke gyönyörûség” – is utal céljára: vállaljuk magyarságunkat!

Bakay Kornél életének eddigi munkássága a nemzeti mûvelõdés gyökereit mutatja fel. Ezzel a Szervátiusz Jenõ Alapítvány céljának tesz eleget, méltó az Alapítvány kitüntetésére.

* * * * * * * *

A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor szobrászmûvész alapította édesapja, Szervátiusz Jenõ születésének 100. évfordulójára. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenõ díjat, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születõ magyar mûvészetre. A díjat a kuratórium évente adja át olyan képzõmûvészeknek, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú mûvészetet hoznak létre. A formakultúra ugyanis – a nyelv mellett – a legfontosabb identitás-megtartó erõ egy nemzet életében: megmaradásuk záloga. Két éve, felváltva mûvészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenõ díjat.

Frigyesy Ágnes

A szerzõ felvételeivel