„Megtettem mindent, amit megtehettem…”
Dsida-est Temesváron

Dsida Jenõ Sírfeliratával kezdõdött a temesvári belvárosi templomban a reformáció emléknapján, 2009. október 31-én a Dsida-est. Fazakas Sándor esperes jelenlegi házigazdaként külön köszöntötte a régi temesvári Tháliásokat, akik nem csak azért gyûltek össze, hogy együtt lehessenek, hanem hogy „együtt tehessenek valamit”, idézte a lelkipásztor. Hajdú József római katolikus plébános, aki bõ két évtizeddel ezelõtt is eleget tett az akkori temesvári lelkipásztor, Tõkés László felkérésének, és az igazi ökuménia szellemében akkor is, most is vállalta a szolgálatot, hangsúlyozta:
- A reformáció emlékünnepén külön öröm itt lenni. Ezelõtt húsz évvel nemcsak testileg, lelkileg is börtönben voltunk – mutatott rá igemagyarázatában Hajdú. És ott is maradunk, hacsak nem sikerül számot vetnünk mindazzal, amit az eltelt húsz évben tettünk azért, hogy kiszabaduljunk. A zsarnokság megszûnt, és ez innen, ebbõl a gyülekezeti terembõl indult el – és ezért hálásak akarunk lenni. Mert a történet megismétlõdhet, hívta fel a figyelmet az atya; bár utódai vagyunk a szenteknek, egyházi embereknek – de számot kell vetnünk azzal, hogy utódai vagyunk-e hõseinknek. Ez a kis egyházközség megmutatta: Jézus az úr. Ezelõtt huszonegy évvel Sámson példázatáról beszélt – a levágott haj visszanõ, Sámson visszanyeri erejét: tehát soha nem lehet és nem kell feladni.
A rövid igei szolgálat után került sor a „dsidások” elõadására. Bujdosó Andrea, Császár Sándor, Császárné Bogács Nóra, Gazda Árpád, Godráné Márton Hajnal, Pázmán Attila, Pázmánné Császár Enikõ, Szász Emese, Szilágyi Zsolt, Sata Árpádné Horváth Enikõ, Telegdy Álmos és Veress Kupán Enikõ szerte a világból összegyûltek, hogy rövid összpróba után gyertyafény mellett elevenítsék meg „a hallgatás falának ledöntésének” kezdeti lépéseit. Amint arra késõbb Tõkés László püspök, EP-képviselõ rámutatott: félrevezetõ az a megfogalmazás, hogy „a negyedik Dsida-estre” került volna sor. Hiszen nem egy színházi elõadásról, nem egy performanszról van szó – felemelõ érzés volt megtapasztalni, hogy „az ifjak” szolgálatot vállaltak, és szolgálatként élik meg ma is az egyik legnagyobb katolikus magyar költõnk verseinek tolmácsolását. Tõkés László a hiteles emlékezés kedvéért felelevenítette: az eredeti elképzelésük az volt, hogy a reformáció ünnepén más-más felekezetet hívnak meg, mivel ma már nem feleselnek egymásnak templomaink harangjai, a múltat békévé oldja az emlékezés – így került sor elsõként a római katolikus testvéregyházra 1988-ban. Szinte természetszerûen választották ki Dsida Jenõt – a vallani és vállalni jegyében –, hiszen versei igazi vallomástételt jelentettek abban az idõben. Prófétikus volt a mûsor, mintegy megelõlegezte az egy évvel késõbb történteket, elég csak az elõadás zárósoraira gondolnunk: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” Ezek a sorok azóta is vezérgondolatként élnek a nemrégiben leköszönt református püspökben.
Európai képviselõnk kegyelettel adózott Illyés Kinga mûvésznõ emlékének is, aki a húsz évvel ezelõtti reformáció ünnepén lépett fel Péterffy Lajos színmûvésszel közösen. Akkor volt az a híres áramszünet, emlékezett az egykori temesvári ellenálló, és idézte az 1989-es eseménynaptárát: „Október 31.: Reformáció emléknapja.
Templomépületünk szoros gyûrûben, fokozott megfigyelés alatt. Hatósági emberek és kétes alakok csellengnek körülöttünk. Templomi emlékünnepély – mely egyébként Papp püspök általános tilalma alá esik. Hogy ne tegyem ki õket újabb zaklatásoknak, nem a gyülekezet ifjúságát szerepeltetem. Vendégelõadók vállalják az ünnepi mûsor bemutatását: Illyés Kinga marosvásárhelyi és Péterffy Lajos kolozsvári színészek. – Áramszünet zavarja meg az ünnepélyt. Tartunk tõle, de végül is provokáció és rendzavarás nélkül oszlik szét a sötétben az ünnepi sokaság.” A hirtelen jött „áramszünet” alatt nem a sötétséget szidták, elevenítette fel Tõkés László, hanem gyertyák fényénél hallgatták tovább a verseket.
Az egykori temesvári lelkipásztor megemlékezett Hans Mokka temesvári költõrõl is, aki az elsõ elõadást még a belvárosi templom karzatáról hallgatta, és akinek az In memoriam Dsida Jenõ címû verse az est szerves részét képezi; valamint fejet hajtott Cseresnyés Gyula rendezõ emléke elõtt, aki a legelsõ est kezdetekor segítette az ifjakat.
Az est méltó zárásaként Tõkés László felolvasta az 1989-ben, a reformáció nagyhetében született „Vár és börtön” címet viselõ feljegyzését, amelynek üzenet a mai, megváltozott körülmények között is aktuális (a szöveget mellékeljük).
Temesvár, 2009. október 31.

Forrás: Tõkés László EP-képviselõ Sajtóirodája

Vár és börtön
(részlet egy nagyobb terjedelmû vázlatból)

A Temesvári Református Egyház ostromlott vár. Az állami és egyházi hatalom egyesített erõi vonultak fel ellene. Hét hónapja tart az ostromállapot. A tavaszi és nyári hadviselés könnyû tusai, sikeres rajtaütései, gyõztes viadalai elviharzottak. Október ólmos köde telepedett Temesvárra.
Jelentõs erõsítést kaptak az ostromlók. Bevetették a szekuritátét és a milíciát. Összpontosított, végsõ támadásra készülnek. Elakadt az utánpótlásunk, megszakadt minden kapcsolatunk a külvilággal.
A presbitériumon és a híveken lassan-lassan erõt vesz a kilátástalanság és a csüggedés. „Nincs értelme harcolni a túlerõvel szemben.” Ha nem is mondják még ki nyíltan: erõsen hajlanak a beletörõdésre, feladásra, megalkuvásra. Az árulás is kísért. A felmentõ seregekhez fûzött remények egyre halványulnak.
„Erõs várunk” börtönné változott. Helytállásunk foglyaivá lettünk. Helyzetünk átminõsült. Szabadok voltunk, amíg hittel harcoltunk. Foglyokká válunk, mihelyst reményvesztetté csüggedünk.
Nem a túlerõ fog legyõzni, hanem a túlerõ tudatának mágiája késztet önfeladásra, még mielõtt döntõ csatára kerülne sor. Nem az ostromgyûrû ejtett rabul, hanem mi zárjuk magunkra börtönként a várat.
Helyzetünk foglyai lettünk. „Ez a helyzet” – mondogatják egyre többen. „Ez van, ezt kell szeretni” – teszik hozzá, akik közönségesebben gondolkoznak. Egyszóval: megadják magukat a Helyzetnek. – Pedig a gyõzelem egyetlen esélye a helyzet megváltoztatásának a lehetõségében rejlik. Ezt a lehetõséget nem szabad feladnunk – és akkor nem kell feladnunk a várat. Legfeljebb elfoglalják.

Temesvár, 1989. Reformáció Nagyhetében
Tõkés László

Továbbította:
Frigyesy Ágnes