Olyan népbõl születtem, mely bízik a feltámadásban

Beszélgetés László Váradi Gyulával, a Budavári Zenemûvészeti Alapítvány alapítójával, zenetörténész-filmrendezõvel

– 17 éve alapította a honi legrangosabb fesztiválok egyikét, a Budavári Zenemûvészeti Alapítványt, melynek legmagasabb fóruma az Egyházzenei Fesztivál-sorozat, mely minden évben szeptember elsõ hetében zajlik. Mi ennek az oka?

– Kevesen tudják, hogy Budavárában, az Altemplomban lévõ királyi kápolnában mûködött az elsõ Scola Capella, melynek elsõ, máig ismert karnagya Garamszentbenedeki Péter fia Miklós volt. A királyi kápolna tehát a szervezett magyar zenekultúra bölcsõje. Budavár török hódoltság alóli felszabadulásához, 1686. szeptember 2-hoz kötõdik a Fesztivál idõpontja. Az Alapítvány célkitûzéseiben és szellemiségében Budavár történelmi örökségéhez, szellemi hagyományaihoz fûzõdik. Az Országház történetének elsõ koncertje után a Királyi Kápolnában és a Királypincében is emlékezetes, gyönyörû elõadásaink voltak. A Garamszentbenedeki Péter Fia Miklós emlékplakettet felkérésemre László Gyula régészprofesszor-képzõmûvész alkotta. Elsõként Farkas Ferenc kapta meg ezt a kitüntetést 1996-ban, a Zeneakadémián.

– Az utóbbi években – feltehetõen anyagi támogatások hiányában – csak egy-egy mû bemutatására kerül sor. Hogyan látja a Fesztivál sorsát?

– 1991-ben hoztam létre a Budavári Zenemûvészeti Alapítványt. Az elsõ Egyházzenei Fesztiválunkkal a magyar zenei életben új korszak kezdõdött. Fel kívántuk mutatni, hogy Szent Korona országának kultúrája sokszínûségében is egységes, s amíg egységes, addig a nemzet egy és oszthatatlan. Ezért különösen fontosnak tartom az élõ mûvészi kapcsolatot. Ennek módja azon zeneszerzõk s mûveik bemutatása, népszerûsítése, bekapcsolása az élõ magyar zenei élet vérkeringésébe, akiket ’90 elõtt elhallgattak, elûztek szülõföldjükrõl, akiket az utóbbi két évtizedben is mellõztek, generációk mûveltségébõl szorítottak ki, szakrális mûveikrõl még csak nem is tudott a nagyközönség, vagy igen szûk körben voltak ismertek.

Az elsõ Egyházzenei Fesztivált 1992-ben rendeztem Budapest/Budavár-Eger-Esztergom-Székesfehérvár történelmi városainkban. Kultúrtörténeti jelentõségû, hogy a megnyitó hangverseny egyben az Országház történetének elsõ nyilvános koncertje volt. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, Pászthy Júlia, Takács Tamara, Gulyás Dénes, Melis György, Molnár András közremûködésével, Erdélyi Miklós vezényletével a szerkesztésemben Erkel Ünnepi nyitány, Liszt XIII. zsoltár (magyar nyelven) Kodály Két dal és Budavári Te Deum címû mûveit adta elõ. Ezzel vette kezdetét a szakrális zene történetére való visszatekintés, az áhítatos, mûvészi élményt nyújtó elõadások sorozata. A Fesztivált azóta is a legrangosabb zenei fesztiválok között tartják számon.

– Legjelentõsebb zeneszerzõink mûveit alig hallhattuk a múlt rendszerben. Mi ennek az oka?

– Kutató és mûvészi munkám során arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar zenetörténetet át kell értékelni, méltó helyére kell emelni elfelejtett nagyjaink egyetemes kultúrát gazdagító életmûvét, kiemelten a szakrális alkotásaikat. Ennek pótlására egy-két éve történt kísérlet némely zenetörténeti dolgozatok „felújított” kiadásában, de az átfogó, korrekt feldolgozás még várat magára. Nemzedékek nõttek fel a csonka zenetörténeti összefoglalásokon, ez pedig bûn.

– Az Egyházzenei Fesztivál éveken át próbált ebbõl az egyoldalú szemléletbõl kitörni…

– Elmondhatom, hogy a korszakváltás nemzetközi viszonylatban is jelentõs. Bizonyítják ezt a Nagyváradon, Kolozsváron, Pozsonyban rendezett õsbemutatók közönségsikerei, az erdélyi mûvészek budapesti szereplése, a szakmai elismerés; az érzékeny fogadtatás az akkori, aktuális vatikáni, osztrák, francia, szlovák, román diplomácia részérõl.

Különösen a szakrális mûvekre irányítjuk rá a figyelmet, melyeket kiemelve a liturgiából, a maguk szépségében, teljességében mutatunk be. Elég, ha Dohnányit, Lajthát, Mosonyit említem. Dohnányi méltó „rehabilitálása” is a Budavári Zenemûvészeti Alapítványhoz fûzõdik. 1997-ben az Egyházzenei Fesztivált az õ tiszteletére rendeztük. 1993-ban volt Mosonyi Mihály F-dúr miséjének gondozásomban való felújító elõadása, melyet azóta is mûsoron tartunk. A kritikusok elismeréssel írtak az elõadásról s zenetörténeti értékmentésként értékelték. Hogy mennyire idõszerû a missziónk, bizonyság erre az, hogy Kodályt szinte ismét vissza kell emelnünk a köztudatba. Elég végiglapozni egy koncertiroda mûsorfüzeteit. Kodály nevével, különösen szakrális mûveivel elvétve találkozunk.

– A jelenlegi oktatási rendszer kritikus állapotba került, a tudásszint minden területen minimálisra csökkent. Hatványozottan érvényes ez a zene-oktatásra…

– Ma már úgy is kaphatnak diplomát tanárok és tanítók, hogy fogalmuk nincs a Kodály-módszerrõl, nem hogy alkalmaznák. Holott úgy három évtizeddel ezelõtt, akinek nem volt zenei elõképzettsége, nem játszott valamilyen hangszeren, a tanítóképzõbe, óvónõképzõbe sem felvételizhetett. Mára az összes iskolatípust érintõ helyi és országos kórusmozgalom gyakorlatilag elhalt. A zeneszeretetre nevelni kell az embereket, szó szerint, ahogy Kodály megfogalmazta: már a gyermek születése elõtt kilenc hónappal.

– Szellemi, így zenei értékeink, kincseink a porban hevernek...

– Tragikus, hogy így eltékozoljuk szellemi kincseinket, hagyományainkat. Elég rámutatnom arra, hogy a mûvészeti tárgyakat elsorvasztották, pedig a zenei, manuális, képi és mozgáskultúra fejlesztése minden más képesség fejlesztésének az alapja, hogy a gyermek majd harmonikus, a mûveltségre igényes, a magasabb mûvészeteket is befogadó személyiséggé váljék. Talán nem véletlen, hogy elsõként ezeket a képzéseket „reformálták” az alapiskolai képzéstõl kezdve. Ha tehetném, megvizsgálnám, hány iskolának van még zongorája, hány rendszeresen fellépõ kórusa, hány tanár alkalmazza a Kodály-módszert.

Soha nem felejtem el. A 90-es évek elején alkotótársammal, Török Judit dramaturggal készült egy rádióinterjú az Egyházzenei Fesztiválról. A riporter nekiszegezte a kérdést: Egyházzenei Fesztivál? Van rá igény? A kérdés ezzel a szemérmetlen hangvétellel hangzott el: Kell ez nekünk? Lehet ez kérdés Magyarországon, hogy van-e igény Kodályra, Dohnányira, Mosonyira, Bartókra, Beethovenre, Mozartra, Farkas Ferencre, Ligetire, Lajthára, az addig nagyközönség elõtt el nem hangzott szakrális mûveikre?! Kodály és Bartók hazájában ez felháborító. Ma már feltehetnénk ugyan, de nem mindegy, hogy hogyan és kinek. Most én és mindazok, akik a húsz év alatt közremûködtek a missziónkban, joggal szegezhetjük a kérdést azoknak, akiket illet. De számon kérõn: Van rá igény? S ha nincs, vagy elenyészõ, azért kik a felelõsök?!

– Miközben kultúraápoló, és zenei hagyományõrzõ munkát végez, évente megemlékezik agyonhallgatott zeneszerzõinkrõl, mára odajutottunk, hogy az Ön munkája is védelmet kellene élvezzen…

– A mi munkánk védett. Olyan szellemi-mûvészi oltalom alatt áll ma is, mely nem mérhetõ pénzben, nem forintosítható, s ezt már soha nem vonhatja el tõlünk senki. Az elmúlt 17 év alatt határon innen és túl többezer mûvész hozott nemes áldozatot azért, hogy az Egyházzenei Fesztivál programja, a szakrális elõadások, filmek megvalósuljanak. Ezeket a produkciókat rögzítettük, megõriztük az utókornak.

– Alkotó munkája során emlékezetes barátságok is születhettek…

– A mûvészeti fõvédnök 1991-tõl haláláig Farkas Ferenc zeneszerzõ volt, akinek az élete átívelte a XX. századot. Vele atyai jó barátságot ápoltunk, a rendszeressé vált vasárnap délelõtti, egy pohárka vörösbor melletti beszélgetésünk során nagyon sokat mesélt az életérõl. Felkérésemre alkotta életének utolsó, nagylélegzetû mûvét, a Kölcsey szózata címû oratóriumot, melyet 1996-ban mutattunk be a Zeneakadémián az Állami Hangversenyzenekar és Kórus, Molnár András énekmûvész közremûködésével, Ligeti András vezényletével.

Erdélyi Miklós karnagyhoz mély, testvéri barátság fûzött. Örömmel üdvözölte az Egyházzenei Fesztivált, azt különösen, hogy a szakrális mûveket a liturgiai rendbõl kiragadva, koncentráltan irányítjuk rá a figyelmet a magyar és a világ szakrális zeneirodalmának remekeire. Komoly közös terveink voltak. 1993. augusztus végén, a Királypincében tartott sajtótájékoztatónk után kinyittattam a hátsó, kovácsoltvas kaput, hogy Feri bácsinak ne kelljen a fájós lábaival lépcsõznie. Mikor a kocsimmal megérkeztem, Farkas Ferenc és Erdélyi Miklós a kapu elõtt, a fák árnyékában, egy kövön ültek, úgy várakoztak rám. Máig is elõttem a kép, ahogy Feri bácsi két karját keresztbe téve a botjára támaszkodik, mellette Miklós a világos öltönyében, nyári kalapjában. Anekdotákat meséltek egymásnak a régi idõkrõl, s jókat nevetgéltek egymás történetein. Miklós néhány nap múlva, szeptember másodikán, a Zenekadémián rendezett Beethoven Missa solennis bemutatója elõtti estén ment el, pótolhatatlan ûrt hagyva maga után.

– Végezzünk összesítést! Mely mûvészekre emlékezik szívesen, akik mûvészi teljesítményeikkel gazdagítottak a Fesztivál-sorozat sikerét?

– A teljesség igénye nélkül Medveczky Ádám, Ligeti András, Kovács János, Rajter Lajos Kovács László karnagyok, Melis György, Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor, Daróczi Tamás, Misura Zsuzsa, Német Judit. Farkas Éva, Pászti Júlia, Szüle Tamás, Ardó Mária, Takáts Tamara, Takács Klára, Bercelly István énekmûvészek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, a Szombathelyi-, Debreceni-, Miskolci-, Pécsi Szimfonikus Zenekar, a Bartók Vonósnégyes, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az Állami Énekkar, a Debreceni Kodály Kórus, a Budapesti Kórus mûködött közre az elõadásainkon. Bekapcsoltam a társmûvészeteket, az oratórikus elõadásokon a zene, a líra és táncmûvészet kiválóságai szerepeltek, mint Ladányi Andrea, Pazár Krisztina, Bajári Levente, Császár Angéla, Kubik Anna, Pápai Erika, Mécs Károly, Gera Zoltán, Koltai János és Bubik István színmûvészek járultak hozzá az elõadások sikeréhez érzékeny, igényes mûvészetükkel.

– Szakrális filmjei egyedülállóak, mégis, mintha nem kerültek volna méltó helyükre…

– A szakrális filmjeim megvalósításában, melyek a Magyar Filmszemlén is megjelentek, a legrangosabb filmmûvészek mûködtek közre, úgymint Andor Tamás H.S.C., Mertz Lóránt H.S.C. operatõrök. A Dona nobis Pacem és más szakrális filmjeim is a kultúrtörténeti értékeket mentõ misszióhoz kötõdnek, melyeket Erdélyi Miklós, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernõ, Lajtha László, Farkas Ferenc emlékére és Szent István királyunk tiszteletére rendeztem. A Dona nobis Pacem címû filmem megtekintése után Illés György, a kortárs filmmûvészet azóta már eltávozott doyenje a látottakat így foglalta össze: „A film a kép és a zene szimfóniája”.

Több ezer mûvész a legjobb tudásával társult a munkánkhoz, akiknek a nevét a hely szûke miatt képtelenség felsorolni. A 17 évet átívelõ missziónkat könyvben fogom összefoglalni, melyben minden mûvész, együttes nevét pontosan fel fogom tüntetni. Nagy tisztelettel, hálával adózom nekik. Nélkülük ez a misszió nem valósulhatott volna meg.

– Missziós- és nagyon fontos tervei anyagiak hiányában – jelenleg – nem valósíthatók meg. Mondhatnánk, amilyen mélyre süllyedt az ország gazdasági-, kulturális helyzete, oly lehetetlen helyzetbe kerültek kulturális értékeink… Hogyan vélekedik errõl? Jelenleg kivár?

– Nem várok ki. Minden évben megjelentünk, s meg is fogunk jelenni. Természetesen, ha anyagi tehetségünk engedné, akkor folytatnánk a nagyívû koncertsorozatokat, elõadássorozatokat is. Azt mondom: nem vagyunk utána. Néhány, akár egyetlen elõadáson is közvetíthetjük ugyanazt az üzenetet. Most ennek van itt az ideje.

– Idén Bubik István halálának 5., Radnóti Miklós születésének 100. évfordulóján bemutatásra kerül Radnóti Miklós Credója In memoriam Bubik István címmel 2009. szeptember 7-én Budapesten az Egyetemi templomban, ám a rendezvény a 2004. szeptember 7-i õsbemutató elõadás hangfelvétele. A jelenlegi kultusztárca semmi támogatással nem illeti a BZA rendezvényt?

– A támogatás hiánya és az, hogy az elõadás hangfelvételrõl megy, nem függ össze. 2004. nyár elején kértem fel Bubik István színmûvészt az õsbemutatón való mûvészi közremûködésre, s Õ a legnagyobb örömmel, lelkesedéssel vállalta. Vázoltam elképzeléseimet, miszerint Õ jeleníti meg a Költõt, s kértem, hogy adjon javaslatot a Próféta szerepére. István elõször Bessenyei Ferencet ajánlotta, ez ügyben meg is látogatta a tanyáján, de õ egészségi állapotára hivatkozván nem vállalta a fellépést. Ezt követõen a másik kitûnõ barátját, Koltai Jánost említette, mint akinek a mûvészi felfogása hozzá a legközelebb áll. János nagy szeretettel fogadta a felkérést. Az õsbemutatóig volt két hónapunk, István Gyulára készült, a Várszínház egy bemutatójára. Még alakult, formálódott a forgatókönyv, a szövegkönyv, kérte, hogy mégis hadd vigye magával. „Hogy addig is dédelgessem”- mondta. A fõpróbán a zenei anyagot nagyon szépnek találta, s ennek apropóján hívott meg a Szentivánéji álom bemutatójára, melyet egy orosz rendezõ, Szergej Maszlobojscsikov nagy sikerrel vitt színre az Új Színházban. „Olyan csodálatos zenét szerkesztett Maszlobojcsikov, hogy ezt neked meg kell hallgatnod.” A Radnóti-oratórium õsbemutatójára magával hozta a rendezõt, aki elismerését fejezte ki az elõadásért. Bubik István- a Költõ és Koltai János- a Próféta. Kettejük átszellemült alakításán is átszûrõdõ mûvészbaráti kapcsolata örökre összefonódik bennem Radnótival. Radnóti Miklós Credója – szakrális oratórium idei bemutatóját Bubik István színmûvész barátom emlékének ajánlom. Az õsbemutatóról hangfelvétel született. Szeptember 7-én ezt az elõadást hallhatja a közönség.

– Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Nagyvárad, Budapest – e négy város határozza meg életútját. Lélekben visszajár-e az erdélyi városokba? Otthonra talált-e Budapesten?

– Sepsiszentgyörgyön születtem. Azt szoktam mondani: életem, szellemi építkezésem három pillére, szentháromsága Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Nagyvárad. Ott építkeztem, itt megvalósítottam a mûvészi elképzeléseimet. Én mindig itthon voltam. Akkor is, amikor „falakkal”, határokkal vagyunk körülvéve: Kárpát-medence a hazánk. Otthon is, itthon is a magyarság múltja, az õseim múltja és a személyes múltam vesz körül. 65 éves vagyok. A sorsom, mûvészetem, a misszióm sorsa is bizonyság arra, hogy nem lehet szellemi határokat vonni sem vasfüggönnyel, sem sorompóval, fizikai rombolással, anyagi ellehetetlenítéssel vagy közömbösséggel.

Budán élek immár 26 éve. Amikor ebben a lezüllesztett metropoliszban kilépek az utcára, sokszor nem érzem jól magam. Ezt a pszichikai terhet nehéz cipelni. De megfigyeltem, hogy a természet, az élet nem adja fel, a kemény aszfaltot, a bedöngölt köveket is elõbb-utóbb megrepesztik a fák, bokrok gyökerei, és a törmeléket lepergetve magukról utat törnek fölfelé. Horváth Imre nagyváradi költõvel gyakran sétáltunk a Körös partján, sokat hallgattunk együtt és sokat beszélgettünk, Kosztolányit idézett, Juhász Gyulához fûzõdõ barátságáról mesélt. Az Õ s sorait idézem:

"...Iszonyú, hogy elporlad a

testem, és hogy elszáll a lélek.

Hogy a halálnak horga ma

vagy holnap már könnyen elérhet,

mégsem fürdöm õrületben,

mint Hölderlin és annyi társa,

mert olyan népbõl születtem,

mely bízik a feltámadásban.”

(Horváth Imre: Származásom Nagyvárad, 1990. április 27.)

Frigyesy Ágnes

Képaláírás: Bubik István, Sinka Kisztina, Koltai János, László Váradi Gyula ­– Õsbemutató, 2004. szeptember 7.