Új Könyv/Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok

„Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar”

1. rész

Szenzációs kötet látott napvilágot, ha beszélhetünk egyáltalán szenzációról, amikor a magyarság tragikus tönkretételével szembesülünk Hantó Zsuzsa most megjelent kitûnõ és az utókor számára nélkülözhetetlen kötetében. A kitiltott családok címû, számos dokumentumot tartalmazó könyv elsõ része elemezi a II. világháború befejezése és az 1953 közötti tragikus idõszakot, levéltári források segítségével. Hantó Zsuzsa bevezetõjében megállapítja:

– Az 1947. évi békeszerzõdés aláírásáig a befolyás mértékének 75-25%-os megosztása a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között korlátlan beavatkozást biztosított a Szovjetunió számára a magyar belügyekbe is. A népbíráskodás a háborús bûncselekmények jogi megtorlásának eszköze lett. Ellentétben a nyugat-európai országokkal, ahol az emberiség ellen elkövetett bûntettekért történt felelõsségre vonás a polgári peres és a büntetõ eljárásokban illetékes szakbíróságok elõtt zajlott, hazánkban a népellenes cselekedetekért vontak felelõsségre embereket és a laikus pártkatonák lettek a bírák… A civil társadalom felszámolási kísérlete magában foglalta nemcsak a háborús szerepvállalás miatti kollektív felelõsségre vonást, mint a felvidéki magyarok, magyarországi németek esetében, hanem a kommunista vezetõk egymás közötti háborúja során népcsoportokat kiáltottak ki bûnösnek.

A belsõ reakció elleni harcban, amelynek célja a múlt megtagadása és kommunista átfestése volt, az „ellenségek és osztályidegenek” lettek a felelõsek a belpolitikai bajokért. Internálás, börtön, NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Del = Belügyi Népbiztosság Különleges Ügyosztály) elõtti felelõsségre vonás lett azok sorsa is, akik a háborúból történõ kiugrási kísérlet szereplõi és támogatói voltak.

A „börtönvilágot” két térképen mutatja be a szerzõ, a gyûjtõ- és internálótáborokat, valamint a Közérdekû Munkák Igazgatósága alá tartozó munkahelyeket, ahol rabok és elítéltek dolgoztak.

Hantó Zsuzsa megállapítja: – 1949-50-tõl már nemcsak egyéneket, hanem családokat is – beleértve a csecsemõket – felelõssé tették, a népi demokrácia építésének akadályozásáért. A lakóhelyrõl történõ kitiltás oka az „osztályidegen” származás lett, a következmény az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzása bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal.

A Kitaszítottak címû sorozat négy kötete 2002-ben feldolgozta a 12 zárt táborba deportált közel tízezer ember sorsát. E könyv a négy kötet rövid összefoglalását adja. A könyvhöz mellékelt CD bemutatja a 12 tábor katonai térképeit 1952-ben és 1982-ben, valamint a táborok helyszínrajzait. Található egy Magyarország térkép is a könyvben, amely azt az 515 települést tünteti fel, ahonnan a családokat a 12 táborba elhurcolták.

Ebben a kötetben a budapesti kitelepítettekkel kapcsolatos adatbázis bemutatására kerül sor a levéltárban fellelhetõ források alapján – igazít el bennünket a kötet szerzõje. Az adatbázis tartalmazza a családfõ nevét, foglalkozását, születési évét, eredeti lakóhelyét (kerület, utca, házszám) és a kitiltási helyet, megye és település szerint. A családtagok esetében a rokonsági fokot jelölték (pl. miniszter unokája). A családtagok mellett a név és a születési év csak esetenként szerepel. A CD tartalmazza azt a 10 911 nevet, amelyet a levéltári adatbázisban talált a kötet szerzõje, és amelyet 10 989 fõre egészített ki a családok egy részével folytatott egyeztetések során. A CD térképei kerületenként, utca és házszám feltüntetésével mutatják, honnan vitték el a családokat és azt is, hová kerültek, megye és település megjelölésével. Budapest 22 kerületérõl 44 térkép készült – honnan-hová –, valamint egy-egy összesítõ térkép, amely mutatja, ahová elvitték a kitelepítetteket megyék és települések megjelölésével.

Gyekiczky Tamás tanulmánya a kitelepítettek jogi diszkriminációjával foglalkozik, kiindulva jogrendszerünk történeti, szociológiai jellemzõinek, tévútjainak bemutatásából. A kitelepített családok közül sokan – visszatérve Hortobágyról, vagy másik kényszerlakhelyükrõl, élve a jog eszközével – kártérítési pereket indítottak vagyonuk visszaszerzésére. A politika válasza abszurd, cinikus és brutális volt, különbözõ jogi trükkökkel megakadályozták ezeknek a kereseteknek érvényesítését. A Legfelsõbb Bíróság még arra sem volt rest, hogy elvi állásfoglalással zárja ki magának a keresetindítás jogi lehetõségét.

Bank Barbara és Bandi István tanulmánya a romániai kényszerlakhelyeket mutatja be 1949 és 1951 között. A D. O. a kényszerlakhely rövidítése (Domiciliu Obligatoriu), amely országszerte jóval több, mint 3500 családot érintett, ezen belül is a magyar arisztokráciát és nemességet. A térkép bemutatja a kényszerlakhelyeket (D. O.), a kényszermunkatáborokat (”telepesfalvak”) és a börtönöket Romániában 1951 és 1964 között, ahol magyarok is sínylõdtek.

A könyv második része családok életének epizódjait villantja fel, mutatva, hogy a család egy tagjának meghurcolása – népbíróság és igazoló bizottság elé állítása, „B” listára vétele, internálása, elítélése, behívása munkaszolgálatra – milyen következményekkel járt a családtagokra és az egész családra, rokonságra nézve. Az egyes családok kálváriájának állomásai térképen is jól láthatók.

A könyv CD melléklete a felsoroltakon kívül tartalmaz törvényeket, bemutatják a Pécsváradi kuláklistát és az eljárás során felvett felülvizsgálati jegyzõkönyveket, Apró Antal irataiból – a délszlávok vagyonjogi ügyeinek rendezésével kapcsolatos dokumentumokat. A melléklet bemutat az 1961-ben hat évre ítélt Bolza Mariette képeibõl néhányat, valamint Zichy Mihály a rajzoló fejedelem kiállítási megnyitóját. Továbbá tartalmaz még kitelepítési emlékmûveket, dr. Nagy Barnabásné fotóit, az Ebesen a deportáltak emlékére létrehozott egyetlen állandó kiállítás megnyitójáról fotókat, képet a kommunista diktatúra 1945-1953 között elhunyt áldozatainak emlékére Ebesen 2007-ben felállított síremlékmûrõl. A CD-re tettek még néhány képet egykor a Zichy család tulajdonában lévõ kastélyról stb. A rendkívül érdekes, sok családot még ma is érintõ kitelepítésekrõl, és egész családokat tönkretevõ sorsokról szóló kötet a Magyar Ház Kiadó (Bencsik András) gondozásában jelent meg tavasszal. A kötet ára: 3900 Ft.

„Nemzetközileg el kell szigetelni Magyarországot

és jelentõs jóvátétel fizetésére kell kötelezni”

A második világháború következtében Magyarország 1944/45-re megszállt, szuverenitását vesztett állammá vált és a nagyhatalmak egyezményei alapján a Szovjetunió érdekszférájába került. 1944 augusztusában lépett Magyarország területére a szovjet hadsereg, 1944 novemberében Gerõ Ernõt, Nagy Imrét, Révai Józsefet és Farkas Mihályt, a szovjet kommunista emigráció prominens tagjait a szovjet vezetõk utasították, hogy térjenek vissza Magyarországra. Kezdeményezésükre jött létre 1944. december 2-án a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), a Demokrata Polgári Párt, a Független Kisgazda Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt és a független szakszervezetek részvételével. A MNFF fogadta el a kommunisták akcióprogramját, kisebb módosításokkal, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyûlés kormányprogrammá emelt. Az Ideiglenes nemzetgyûlés létrehozásáról, összetételérõl, programjáról, idõtartalmáról is Moszkvában döntöttek. Szovjet részrõl a tárgyalópartner Molotov volt, aki egyeztetett a Horthy által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság tagjaival, Teleki Géza egyetemi tanárral, – Teleki Pál miniszterelnök fiával –, Szentiványi Domokos követtel – a Kiugrási Iroda vezetõjével –, Faraghó Gábor vezérezredessel, a csendõrség egykori felügyelõjével… – olvasható a kötetben.

Majd így folytatódik: – Magyarország háború után betöltendõ szerepérõl napvilágot látott I.M. Majszkij, – 1943 és 1946 között külügyi népbiztos helyettes – 1944 elején írott feljegyzése. E szerint a Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után a korábban ellenséges országok társadalmi berendezkedése a széles demokrácia elvein nyugodjék, a népfront eszméjének szellemében. Más országok belügyeibe történõ beavatkozástól nem kell visszariadnia, mert a demokratikus államberendezkedés a béke tartósságának feltétele. A Szovjetunió viszont nem érdekelt abban, hogy a háború után erõs Magyarország jöjjön létre. Magyarországnak területét a néprajzi elvre kell szûkítenie s a környezõ államokkal felmerülõ területi kérdéseket Magyarország ellenére kell megoldani, hazánk háborúban betöltött pozíciója miatt. Nemzetközileg el kell szigetelni Magyarországot és jelentõs jóvátétel fizetésére kell kötelezni.

Nem ismert, hogy Majszkij elképzelése mennyiben képviselt hivatalos álláspontot, viszont a szovjet külpolitika késõbbi lépései összhangban álltak Majszkij feljegyzéseivel – állapítja meg Hantó Zsuzsa.

E cikk szerzõje szerint szovjet-orosz gyarmatósítóink már ekkor megfogalmazták a gyenge Magyarország rémképét, melyet évtizedeken keresztül megvalósítottak.

De térjünk vissza Hantó Zsuzsa gondolatmenetéhez: – Ebben nyilván fontos szerepet játszottak Churchill és Sztálin 1944. októberi tárgyalásai, ahol döntöttek abban a kérdésben, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között a befolyás mértékének korábban tervezett 50-50%-os megosztását 75-25%-ra módosították a Szovjetunió javára a békeszerzõdés aláírásáig. Churchill és Sztálin még 50-50%-os formulában állapodott meg, de két nappal késõbb Molotov Edennel szemben e megállapodást 75-25%-os orosz túlsúlyra korrigálta, amelyben az 1944. október 15-i magyar fegyverszüneti kísérlet kudarca is szerepet játszott… Magyarország esetében még nem volt végleges a döntés, ezért engedélyezték nemcsak Ausztriában, hanem Magyarországon is a szabad választásokat…

A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság (SZEB) elnöki posztját Magyarországon a Szovjetunió kapta, a 75-25%-os megosztásból következõen. Az elnök Vorosilov marsall lett, aki 1946 nyaráig töltötte be az irányító pozíciót. A SZEB angol és amerikai képviselõi csak a szovjet fõparancsnokságon keresztül érintkezhettek a magyar hatóságokkal. A Vörös Hadsereg 1944 októberétõl tejhatalmat kapott 1947. szeptember 15-ig, a békeszerzõdés ratifikálásáig. A gyakorlatban a tejhatalom azt jelentette, hogy a kormány és a helyi önkormányzatok intézkedéseihez a SZEB szovjet fõparancsnokának elõzetes hozzájárulására volt szükség, aki még a népbíróságok munkáját is felügyelte…

A jaltai konferencia 1945 februárban döntött az összes háborús bûnös bíróság elé állításáról. A jaltai egyezmény ugyanakkor minden háborúban részt vevõ ország részére a politikai és gazdasági kérdések demokratikus eszközökkel történõ rendezését írta elõ. Az új helyzetben is fontos volt a közbiztonság megteremtése és a szabad választás révén történõ kormányalakítás. Ezért nevezték ideiglenesnek a létrejött kormányt, amely csak a szabad választás után alakítandó kormány létrejöttéig maradhatott hatalmon… – olvasható a kötetben.

Majd szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogyan alakult meg a diktatórikus, kommunista rendõrség és az ÁVH: – 1945. január 19-én a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése döntött a rendõrség kiépítésérõl. A budapesti rendõr-fõkapitányság vezetõje Sólyom László lett, helyettese pedig Kádár János. Kinevezéseiket a Budapesti Nemzeti Bizottságtól kapták, míg a politikai rendõrség élére került Péter Gáborét az MKP Politikai Bizottsága. Tömpe András és Péter Gábor közötti összeütközés elkerülése érdekében a belügyminiszter a Budapesti Rendõr-fõkapitányság mellett Vidéki Fõkapitányságot is létrehozott. Az utóbbi politikai rendészeti osztálynak a vezetõje lett Tömpe András, míg a Budapesti Rendõr-fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát továbbra is Péter Gábor irányította. Ez a rendõrségen belül kialakult politikai rendészeti struktúra volt hivatott a háborús és népellenes bûnelkövetõk felkutatásának és cselekményeik feltárásának feladatát ellátni egészen 1946 októberéig.

Hantó Zsuzsa tényfeltáró kötetében drámaian nyomon követhetõ az elnyomó gépezet kialakulásának folyamata: – A fasizmussal való leszámolás a fegyverszüneti megegyezés feltétele is volt. Amikor 1945. január 3-án a magyar delegáció bekapcsolódott a béketárgyalásokba, Molotov a hadsereg újjászervezése és a földreform mellett az ország „fasiszta elemektõl” való megtisztítását követelte. A fegyverszüneti megállapodás a magyarok számára elõírta az aktív közremûködést a „háborús bûnösök” felderítésében, letartóztatásában és elítélésében. Emellett a magyar kormányt kötelezte az összes Hitler-barát és fasiszta politikai, katonai és paramilitáris szervezet felszámolására.

A háborús bûncselekmények jogi megtorlása 1942-ben merült fel elõször, amikor Roosevelt elnök kifejtette, hogy igazságos és szigorú ítélettel kell sújtani azokat, akik ártatlan emberek szervezett meggyilkolásáért felelõsek. Molotov, szovjet külügyminiszter nemcsak egyetértését fejezte ki az amerikai elnöki szándékkal, de a felelõsség kiterjesztését javasolta egyes népekre, így németre és magyarra is.

A MNFF 1944. december 3-án közzétett programja a demokratikus újjáépítés elsõdleges céljává a hazaárulók és háborús bûnösök népbíróság elé állítását, a fasisztabarát szervezetek felszámolását, a közigazgatás és igazságszolgáltatás megtisztítását, a reakciós törvények és rendelkezések megszüntetését állította…

A Katonapolitikai Osztályt a hadsereg kommunista ellenõrzésére hívták életre, feladata a hadsereg „megtisztítása” volt a „horthysta elemektõl”. Szervezetileg a honvédelmi minisztérium állományába tarozott, a honvédelmi miniszter 1945. március 12-én kelt rendelete intézkedett a VKF/2 jogutódjaként felállítandó szerv létrehozásáról. Nyomozásai elsõsorban az egykori csendõrség tiszti és tiszthelyettesi állományára, a VKF/2 vezetõire, beosztottjaira, ügynökeire és a volt munkaszolgálatos századok kerettagjaira irányultak… – olvasható a kötetben.

Szembesülünk Kéri Kálmán koronatanú hányattatott sorsával, aki még megélhette az 1989-es változásokat: – 1945. március 4-én letartóztatták Kéri Kálmán vezérkari ezredest. Kéri a II. világháború idején az I. magyar hadsereg vezérkari fõnöke volt, részt vett a fegyverszüneti tárgyalásokon és megbízást kapott az új honvédelmi minisztérium megszervezésére is, de hamarosan leszerelték. Március 4-i elfogatását követõen rövidesen kikerült a börtönbõl, de a katonapolitikai osztály augusztus 8-án ismét letartóztatta és átadta a szovjeteknek, ahol az elhárítás 1945. december 31-ig fogva tartotta. A következõ letartóztatásáig a svájci Ciba gyógyszercég alkalmazottja volt, mivel tanult gyógyszerkémiát. 1949. február 2-án a Katonapolitikai Osztály ismét letartóztatta, azzal a váddal, hogy kémszervezet vezetõje volt. Ekkor Berkesi András és Kardos György voltak kihallgató tisztjei. A Katonapolitikai Osztály börtönébõl Kistarcsára majd Recskre került, ahonnan 1953-ban nem szabadult, mivel a bíróság négy évre ítélte. Viszont beszámították addigi internálásait, így büntetését letöltöttnek ítélték. Szabadulása után az országos Fordító Irodánál helyezkedett el, de onnan is eltávolították. Nyugdíjazásáig az Astoria szállóban dolgozott, mint éjjeliõr…

De nézzük tovább, hogyan szûntetik meg a magyar nép érdekképviseleti szerveit: – A semmibõl létrejött, alulról szervezõdött helyi közösségek, valamint nemzeti érdekeket is képviselõ nemzeti bizottságok elsorvasztása a központosított államhatalom jóvoltából felülrõl történt. Ebben a bizonytalan helyzetben egy ideig még tovább mûködtek a mezõgazdasági termelési bizottságok, a községi földigénylõ bizottságok, üzemi bizottságok, a közigazgatási-politikai vákuumba egyre agresszívebben behatoló kommunisták tevékenysége azonban folyamatosan ellehetetlenítette a magyar demokrácia újbóli felépítését. „A semmibõl való kezdés idõszaka a magyar demokrácia életében ezzel le is zárult – írja Hantó Zsuzsa.

„A cél a teljes korábbi politikai elit

vádlottak padjára ültethetõsége volt”

A népbíróságok felállításának története is mód felett izgalmas. A kötetben részletesen olvashatnak róla. Íme: – A Budapesti Nemzeti Bizottság már január végén döntött a Budapesti Népbíróság felállításáról. A Néptörvényszéknek nevezett testület elnökévé 1945. január 30-ával Major Ákost nevezték ki, a következõ napon pedig Szabó Ferenc lett a népbíróság ügyésze…

A kommunisták a MNFF-on belül a különbözõ taktikázások eredményeképpen a magyar jogrendszerbe is bevezették a népbíróság intézményét… Elvi kérdéssé vált, hogy minden népellenesnek minõsített cselekedet abban az esetben is büntethetõ, ha nem ütközött korábban érvényben lévõ jogszabályokkal, vagy éppen azok végrehajtásával kapcsolatosak voltak. A nemzetközi határozatok emberiségellenes bûntettekrõl szólnak. A Nemzetközi Katonai Törvényszék megkülönböztetett béke elleni bûncselekményeket, háborús bûncselekményeket és emberiségellenes bûncselekményeket. A magyar jogszabályok szóhasználata a népellenes bûncselekményekrõl arra hívja fel a figyelmet, hogy a felelõsségre vonás „osztályharcos” jelleget is öltött, mint Kelet - Közép Európában…

A megyékben, megyei városokban és Budapesten létrehozott népbíróságok politikailag elkötelezett laikus bíróságok voltak. Országosan a budapestivel együtt 25 mûködött, különbözõ ideig, 1945. január és 1950. áprilisa között. Az igazságügy miniszter által kinevezett vezetõ bíró véleménye alapján öt delegáltat választottak a MNFF pártjaiból, akiket a fõispán bízott meg…

A népbíróságok hatásköre kiterjedt a civil társadalomra, a rendvédelmisekre (rendõrség, csendõrség), csakúgy, mint a külföldi állampolgárokra. Egyaránt nemcsak a bûnt, hanem a büntetést is meghatározták, amely a foglalkozástól való eltiltástól a pénzbüntetésen át a halálos ítéletig terjedt. Tételei kezdetben mint fõbüntetés: halál, fegyház, börtön, fogház, internálás, valamint mellékbüntetésként vagyonelkobzásig terjedõ pénzbüntetés, állásvesztés vagy foglalkozástól való eltiltás és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése volt. 1945. május 1-je után fõbüntetésként: halál, kényszermunka, fegyház, börtön, amíg a mellékbüntetések annyiban változtak, hogy a pénzbüntetés és a vagyonelkobzás külön ítéltettek meg.

A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bûnös”, a „népellenes bûntett”, és a „népellenes vétség” fogalmát. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültethetõsége volt.„ (Szerencsés Károly)…

Halálbüntetés várt a felelõs pozíciók betöltõire (miniszterek, magas rangú hivatalnokok és alárendelt tisztségviselõk stb.), de a nem-vezetõket is 10-15 évi fegyházra vagy 1-5 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Az 1440/1945. M.E. számú rendelet ezen büntetési tételeket szigorította. Nagyobb teret hagyott a halálbüntetések kiszabására, és a legalacsonyabb büntetési tétel az 5-10 év közötti börtön, fegyház, vagy kényszermunka lett. Gyakori büntetési tétellé vált az életfogytig tartó kényszermunka vagy fegyház, illetve a 10 évnél nem kevesebb kényszermunka vagy fegyház…

A népbíróságok ítélete ellen csak bizonyos büntetési tételek felett lehetett fellebbezni… Egy törvénymódosítás értelmében minden politikai bûncselekmény, amelyet 1919 és 1944 között követtek el a népbíróság hatáskörébe került. Nemcsak az ismert Prónay Pált ítélték el, de perbe fogták a Horthy korszak azon bíráit és ügyészeit is, akik a kommunisták ellen ítélkeztek, sõt azokat is, akik kommunista perek idején tisztséget viseltek az igazságügyben. 1945 február 16-án az Ideiglenes Kormány nyilvánosságra hozta a háborús bûnösök listáját, amit néhány nappal késõbb egy második követett… – írja a kötet szerzõje.

S hogy lássuk, kiket ítélt el az akkori népbíróság, Hantó Zsuzsa Soós Mihály levéltári forrásaira hivatkozik, aki a háborús és népellenes cselekmények népbírósági tárgyalásokon felelõsségre vont elkövetõit nyolc csoportra osztotta:

1. Az elsõ csoportba tartozik Magyarország felelõsségre vont miniszterelnökeitõl, minisztereitõl, államtitkáraitól kezdve, országgyûlési képviselõin, fõispánjain keresztül, a legkisebb eljárás alá vont városi, illetve falusi tisztviselõig mindenki, aki politikus volt, vagy a közigazgatás valamely szintjén hajtotta végre a politikusok háborúsnak vagy népellenesnek minõsülõ döntéseit 1944. október 15-ig.

2. A második csoportba sorolhatók a honvédség állományába tartozók közül azok – a tábornoki rangú vezérkari fõnököktõl egészen a honvédekig –, akik valamely háborús vagy népellenes bûntettet követtek el 1944 október 15-ig.

3. A harmadik tematikus csoportba tartoznak mindazok a személyek, akik a rendõrség személyi állományának tagjaként követtek el háborús vagy népellenes bûntettet.

4. A csendõrség kötelékében szolgáló háborús, illetve népellenes bûntetteket elkövetõ személyek esetében (hasonlóan a rendõrséghez beosztottakhoz) nem húzható idõhatár. 1944. október 15-elõtt és a nyilas hatalomátvétel után is jelentõs számú bûncselekményt követtek el ezeknek a testületeknek egyes tagjai.

5. A nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetõk csoportjába tartoznak mindazok a személyek, akik a nyilas uralom alatt valamilyen vezetõ tisztséget vállaltak, s ebbéli minõségükben követtek el háborús vagy népellenes bûntettet. Így Szálasi Ferenc, valamint miniszterei, államtitkárai, minisztériumainak vezetõi, a fõispánok, a közigazgatás egyéb irányítói, a katonai parancsnokok, a gazdasági és a kulturális élet nyilas vezetõi.

6. A meglehetõsen nagyszámú, a nyilas párttagok és pártfunkcionáriusok valamint a nyilas fegyveresek csoportja.

7. A hetedik csoportba tartoznak azon német nemzetiségû magyar állampolgárok, akik beléptek a Volksbundba, illetve azok a túlnyomó többségében német nemzetiségûek, akik a Waffen SS tagjává váltak.

8. Az utolsó, nyolcadik csoportba sorolhatók mindazok a dossziék, amelyek olyan személyek, többnyire kisemberek ügyeit tartalmazzák, akik nem tartoznak a másik hét csoport személyi körének egyikébe sem.

A népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fõ került, ebbõl 55 322 fõ (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fõ (5,56%) ügye áthúzódott késõbbre; 26 997 fõt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 fõt (24,78%) felmentettek, 12 644-nél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult. 1945. február és 1950. április 1. között a 24 mûködõ népbíróság háborús és népellenes bûncselekmények miatt halálra ítélt 477 személyt, akik közül kivégeztek 189-et…

A népbíróságok a közhivatalnokokat azért büntették, mert a törvények szellemében cselekedtek a második világháború elõtt és alatt, mely törvényeket visszamenõleg demokráciaellenesnek minõsítették. 1945. szeptember 13-a után az „önmagát magyarázó nép elleni cselekedet” törvényi lehetõséget adott arra, hogy bármikor bárki büntethetõ legyen.

A „hóhértörvény” – a népbíróságok külön tanácsai

Hantó Zsuzsa külön fejezetben foglalkozik a hóhértörvénnyel és a B-listázásokkal. A magyar nép tönkretételéhez: – a jogi alapot az 1946. évi VII. törvény adta, amely „a demokratikus államrend és köztársaság büntetõjogi védelmérõl” címet viselte. 1946. március 26-án hirdettek ki, és amely az ilyen eljárások lefolytatását a népbíróságok külön tanácsára ruházta át, azaz a háborús és népellenes bûnöktõl független politikai bûntetteket nem a szakbíróságokra bízta, hanem a laikus népbíróságok külön tanácsaira. Ezt a törvényt dr. Sulyok Dezsõ hóhértörvénynek nevezte. Képzett jogászok úgy gondolták, hogy a köztársaság és az állam rendjének védelmét nem lehet pártkatonák kezébe adni, ezért elutasították a törvénytervezetet. Ez volt a konkrét oka például Sulyok Dezsõ és húsz társa kizárásának a kisgazdapártból 1946 márciusában…írja Hantó Zsuzsa, majd így folytatja: – A törvény a bûnt (1-8.§) és a büntetés mértékét is meghatározta. A büntethetõk körét két csoportra osztotta, akik bûntettet és akik vétséget követtek el. Bûntett a demokratikus államrend vagy köztársaság megdöntésére irányuló cselekmény. Bûntettet követ el az, aki a köztársasági elnök életére tör, bántalmazza, vagy akadályozni kívánja a köztársaság elnökét hatalma gyakorlásában, valamint ebbe a körbe tartozik a lázítás és az izgatás személyek vagy csoportok demokratikus meggyõzõdése ellen. Bûntettet követ el az is, aki a felsorolt bûncselekmények valamelyikének elkövetésére másokkal szövetkezik. Vétséget az követ el, aki népellenes bûntettet magasztal, az államrend nemzetközi megbecsülését csorbító valótlan tényt híresztel, vagy az ilyen cselekményekrõl tudomást szerez, de azt nem jelenti.

A bûntettek elkövetõinek fõbüntetésként, a minimális büntetése az öt évnél nem kevesebb kényszermunka, a legmagasabb halál vagy életfogytig tartó kényszermunka lehetett. A vétség minimális büntetéseként öt évig terjedõ fogház vagy börtön, maximális büntetése két és 10 év közötti fogház vagy börtön járt fõbüntetésként. A fõbüntetések mellett a törvényben meghatározott bûncselekmények mellékbüntetése minden esetben a hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése volt. A bûntett miatt elmarasztalt személyek mellékbüntetése ezen felül lakóhelyrõl történõ kitiltás, teljes vagy részleges vagyonelkobzás. Ha külföldi a bûntett elkövetõje az országból ki kell utasítani és a visszatéréstõl örökre el kell tiltani.

A törvény igazi veszélyessége abban állt, hogy nemcsak bûntetteket, hanem az un. izgatást is bûncselekménynek minõsítette. Nyugati közremûködéssel hazánkban a demokrácia tökéletes megnyilvánulási formájaként a megszálló Szovjetunió társadalmi, politikai rendszerét kellett elfogadnunk, melynek egyetlen támogatottja a kommunista párt volt.

Az 1946. évi VII. törvény alapján 1946 tavasza és 1950 eleje között – a Budapesten, Debrecenben, Gyõrött, Pécsett és Szegeden mûködõ népbírósági külön tanácsok elé 12 276 fõt állítottak, közülük 5861 fõt marasztaltak el, csaknem a felét az eljárás alá vont személyeknek. A huszonöt népbíróságból tizenöt 1948 januárjára már befejezte mûködését. A Budapesti Népbíróság 1949. október 31-ig mûködött. Az utolsó népbíróság Szegeden fejezte be mûködését, 1950. április 1-jén.

Azonban a háborús és népellenes bûncselekmények elítéltjei hiába töltötték le büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. Az 1960-as, sõt az 1970-es évtizedbõl is talált Soós Mihály példákat a titkos megfigyelésekre, az ún. „figyelõztetésekre” és a nyílt eljárásokra egyaránt.

A háborús és népellenes bûntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerõsen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Rendszeres zaklatásuk napirenden volt. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos utasítására bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerõsen felmentetteket preventív céllal internálhatták.

A népbírósági eljárások lehetõséget nyújtottak a legfontosabb minisztériumok irányítói pozícióit birtokló kommunistáknak arra, hogy az igazságszolgáltatás felhasználásával leszámoljanak politikai ellenfeleikkel. Felszámolták a bírói függetlenséget, több ezer bírót eltávolítottak hivatalukból és helyükre „gyorstalpalón” képzett pártszolgákat állítottak. Megszûnt a törvény elõtti egyenlõség, helyébe osztálybíráskodás lépett, azaz a vádlott származása enyhítõ vagy súlyosbító tényezõ lett. Az „osztályidegenek” ugyanazokért a cselekedetekért a kiszabható legsúlyosabb büntetést kapták. Megszûnt az ártatlanság vélelme, elég volt a bizonyíték nélküli vád, vagy a vádlott kikényszerített „beismerõ vallomása” – olvasható a kötetben.

„B-listázás” ruszki módra

Az utókor és az unoka szemszögébõl tekintve a kommunista diktatúra eme rémséges korszakára, akinek Nagyapját szintén kilakoltatták Budapestrõl Ikladra, megállapítható: aki ellenségnek számított, de nem internáltak, vagy nem került börtönbe, a B-listázások következtében lehetetlenítették el. Hantó Zsuzsa szerint a munkáspártok az igazolási eljárások eredményeivel elégedetlenek voltak. Így került sor a közalkalmazottak létszámcsökkentésére, az ún. „B” listázásra, a „fasiszta maradványokat” felszámolni igyekvõ eljárás „eredménytelenségének” ürügyén. E tevékenységben kezdetben a nemzeti bizottságok is részt vettek véleményezési jogkörrel, de a munkáspártok célja nemcsak a korábbi rendszer – az országot háborúba vivõ – tagjainak eltávolítása volt a közéletbõl, hanem a polgári nézeteket képviselõk széles rétegét kívánta állásából eltávolítani. Az 1945-ös választásokban a Kisgazda Párt abszolút többséget szerzett (57%), szemben a kommunistákkal (alig 17%, szociáldemokraták 17,4%, Paraszt Párt 6,9%). Ezt követõen a közszolgálati szférában a tisztogatás más politikai dimenzióba került. Megváltoztak a célcsoportok, eszközök és eljárási módok, mivel az eddigiek, a kommunisták megítélése szerint nem vezettek eredményre. A választási vereség után a kommunisták revansra, ugyanakkor politikai hatalomra is vágytak, s nem utolsó sorban a szovjet tanácsadók hathatós segítségével, megkezdték a politikai paletta átalakítását, a koalíció bomlasztását...

A közalkalmazotti létszámot csökkentõ „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani. A cél az lett, hogy betöltendõ állásokat biztosítsanak arra szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek: A = megbízhatóak, B = elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetõk, C = politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehetõk…

A Kommunista Párt központi bizottsága már 1945. november 22-én kiadott egy „elsõ tervezetet”, amely szerint minden „jobboldali” beállítottságú közszférában dolgozó hivatalnokot és alkalmazottat „B” lista alapján le kell építeni. Azokat is el kell bocsátani, akik az igazoló eljárás során nem kaptak felmentést, és azokat is, akik csak megrovásban részesültek. Ugyanaz nap Rákosi az új stratégiát azzal foglalta össze, hogy „elõször a reakciósokat kell nyugdíjaztatni”. Ezt a politikai irányvonalat erõsítette meg a Politikai Bizottság 1946. január 31-én azzal, hogy a leépítés pénzügyi okokból „sürgetõ szükségszerûség”. Egyúttal utasította az új kommunista belügyminisztert, Nagy Imrét arra, hogy növelje minisztériumában a párttagok részvételét és állítson fel négy ún. „mozgó bizottságot” a megyei közigazgatás tevékenységének ellenõrzésére. A fõispánoknak a megüresedett helyekre kommunistákat, szociáldemokratákat és szakszervezeti tagokat kellett bevinni. A cél nyilvánvalóan egy országos kampány szabadjára engedése volt, amely a kormányra, különösen a kisgazdákra akart nyomást gyakorolni. A politikai rendõrség 1946-ra kiadott jelszava az volt, hogy a nyilaskeresztesek likvidálása után kegyetlen harcot kell indítani a „reakció” ellen is…

A Kommunista Párt következõ fontos taktikai lépése az volt, hogy 1946. március 8-án Nagy Imre helyére Rajk Lászlót „ültette” a belügyminiszteri székbe, mellyel végérvényesen biztosította befolyását a rendõrség, a sajtó, a társadalmi szervezetek, a helyi és a regionális közigazgatás irányítása fölött…

A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt képviselõi megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a rendelet végrehajtásánál az abban lefektetett helyes politikai és gazdasági szempontok érvényesülése helyett a polgári gondolat képviselõinek megsemmisítése és pártjuk tagjainak a városi és állami közigazgatásból való kirekesztése lett a végrehajtó szervek részérõl célul kitûzve és végrehajtva. A levelet aláírták (géppel) I. ker Dessewffy Gyula és párttársai.

De olvasható a kötetben Kovács János körjegyzõ megdöbbentõ esete, aki 38 év utáni öregségi nyugdíjának elvonása miatt került lehetetlen helyzetbe. Nyugdíja elvonásához elegendõ volt egy csepeli munkás vallomása, aki azt állította, hogy 1943-ban szülõfalujába Zalabaksára látogatott és kijelentette, hogy gyengék vagyunk és elveszítjük a háborút. Vallomása szerint e mondatáért Kovács János rendõri felügyelet alá helyeztette. A körjegyzõ 1942. július 1-e után nem látott el jegyzõi feladatokat. Amikor a nyugdíj elvonásáról a körjegyzõséghez tartozó községek lakossága értesült, mind az öt község vezetõi és lakosai kézzel írt aláírásaikkal igazolták, hogy Kovács János egész életében a magyar nép érdekei szerint járt el, és ezt alátámasztották azzal is, hogy felsorolták, mit tett körjegyzõként. A csepeli munkás hamis vallomása a tényeket semmissé tette. A 74. életévét betöltött körjegyzõ fellebbezéseire az volt a válasz, hogy dolgozzon még 10 évig és akkor 84. életévének betöltése után kaphat majd öregségi nyugdíjat.

(Folytatjuk)

Frigyesy Ágnes

Képaláírás: Az elûzöttek emlékére állított emlékmû

(Megjelenik a Kapu, Az értelmiség magyar folyóirata 2009. májusi számában)