Tizenkilenc éve Temesvár szellemében

Tõkés László EP-képviselõ Sajtóirodája az alábbi közleményt jelentette meg 2008. december 20-án Temesváron: – Tõkés László püspök, EP-képviselõ 2008. december 20-án Temesváron, a belvárosi református templom Újvárossy Ernõ termében emlékezett az 1989-es forradalmi események 19. évfordulója alkalmából.

A nyílt sajtótájékoztató formájában meghirdetett rendezvényen Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnökének moderálásában szólaltak fel a meghívottak: Nicolae Corneanu, Bánát ortodox metropolitája, Nicolae Teodorescu görög katolikus püspökhelyettes, Paul Costin professzor, a Temesvári Zsidó Hitközség elnöke, Traian Orban, a temesvári Forradalmi Emlékház igazgatója, Florian Mihalcea, a Temesvári Társaság elnöke, Ligia Dugulescu, Jézus Románia Reménysége Egyesület elnöke.

Az igazi ökuménia szellemében egymással párbeszédet folytató rövid elõadások után a megemlékezõk megkoszorúzták a templom falán található, a forradalom kezdetére emlékeztetõ márványtáblát és Csizmarik László karnagy emléktábláját, akit 1989. december 17-én gyilkoltak meg Temesváron, miközben a „Deºteaptã te, române” (Ébredj, román!), azóta államhimnusszá választott dalt szövegét osztogatta. Végezetül fejet hajtottak és elhelyezték a kegyelet koszorúit Újvárossy Ernõ sírjánál, akit Temesvár elsõ halottjaként tartanak számon. Tõkés László akkori temesvári lelkész mellett kiálló Újvárossy Ernõt 1989 szeptemberében gyilkolták meg, máig kiderítetlen körülmények között.

Tõkés László 2008. december 20-án elhangzott beszéde

Hittel, megalkuvás nélkül

1. Megboldogult Édesanyám születésének mai, 90. évfordulóján a közel húsz évvel ezelõtti temesvári ellenállás emberi dimenziói kívánkoznak elõtérbe.

Az elmúlt évek folyamán többen is feltették nekem azt a kérdést: nem éreztem-e lelkiismeret-furdalást akkor, amikor a korabeli hatóságokkal való szembeszegülésemmel családom, feleségem, a kicsi Máté fiam életét veszélyeztettem.

A nem minden alapot nélkülözõ, már-már provokatív kérdésre nagyobb Családom, Édesanyám példájából és magatartásából merítettem a választ. Szeretõ szívû Szüleimnél jobban bizonyára senki sem féltett engem és kicsiny Családomat. Ennek ellenére, sem Anyám, sem Apám soha nem mondta, hogy küzdelmemben meghátráljak, hanem éppen ellenkezõleg − Feleségemmel együtt − egész Családom egy emberként állt ki mellettem. Szélesebb összefüggésben ugyanez mondható el egész zaklatott és megfélemlített Gyülekezetemrõl.

Hogyan is mondhatták volna, hogy másképpen cselekedjem? És õk maguk is miképpen cselekedhettek volna másképp? Mindvégig kitartottunk, és félelmeinket leküzdve kiálltunk igazunk, egyházunk és népünk ügye mellett − nem csupán azért, mert meg voltunk gyõzõdve magatartásunk helyességérõl, hanem éppen azért is, mivel tudatában voltunk annak, hogy amit teszünk, az éppen féltve szeretett és veszélyeztetett családjaink, gyermekeink és szeretteink javát szolgálja hosszú távon.

A vívódásokkal teli, nehéz kérdésre ez hát a helyes válasz. Éppen a saját gyermekeink azok, akik megérdemelték, hogy kockázatot és veszélyt vállaljunk értük, mert végképp nem tûrhettük, hogy Isten- és embertelen, testet-lelket nyomorító diktatúrában éljenek tovább.

Adassék tehát tisztelet az Édesanyáknak, Édesapáknak és Testvéreknek, akik 1989 szabadító Karácsonyának havában életüket adták vagy kockáztatták Szeretteikért, közös jövendõnkért!

2. A felvetett kérdésre hasonló értelemben adhatunk választ a hit dimenziójában. A Biblia Esztendejében (2008) hadd idézzük az igaz hit példaképeinek apostoli evangéliumát a Zsidókhoz intézett levélbõl: „Az igaz pedig hitbõl él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid. 10,38−39).

1989 villany- és lélekoltó sötétségében ennek a meggyõzõdéses hitnek az erejével kellett szembenéznünk a Ceauºescu-diktatúrával és áttörnünk a félelem és a hallgatás áthatolhatatlannak tûnõ falát.

De lehangoló tapasztalataink szerint a meghátrálás kísértése és veszélye a diktatúra bukása óta is éppen olyan nagy, és éppen olyan súlyos következményekkel járhat, mint annak elõtte. Tulajdonképpen errõl − is − szól az egész posztkommunista korszak és társadalmi visszarendezõdés. Az opportunista megalkuvásról. Az eredeti forradalmi célok és eszmények feladásáról. Románia félrevezetett népének a meghátrálásáról. „Temesvár szellemének” a hanyatlásáról. A Temesvári Kiáltvány 8. pontjának a cinikus kijátszásáról. Sokak félreállásáról, beletörõdésérõl vagy „dezertálásáról”. Akik egykor a szabadságért, az igazságért halni mertek volna − most élni nem tudnak, nem mernek érte.

1989 szabadító Karácsonya, az ateista-kommunista rezsim bukásának közelgõ 20. évfordulója eluralkodó kicsinyhitûségünkben hitünk igazságára emlékeztessen bennünket − arra, hogy: „mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!”

3. Strasbourgban, az Európai Parlamentben a napokban osztották ki az idei Szaharov-díjat. Ez az esemény hajdani kiállásunk, valamint a mindenkori − helyes − politizálás erkölcsi dimenzióit illetõen igazít el bennünket.

A világ legnagyobb országában mindmáig a legnagyobb a kommunista terror − és ennek börtönében sínylõdik a bibliai „kicsiny Dávid” módjára Hu Csia emberjogi harcos.

A nyári olimpia megrendezésével kérkedõ kínai kommunista állam, pontosabban a mindenható kommunista államrezon igazolva érzi szabadságharcosai üldözését, a tibeti nép brutális jogfosztását vagy a Dalai Láma számûzetését.

Minderre a helyes választ a Béke Nobel Díjas Andrej Szaharov orosz tudós szavaival adhatjuk meg, akit a díjátadó ünnepségen özvegye és harcostársa, Jelena Bonner asszony idézett. „Egy politikai döntés soha sem lehet helyes, amennyiben nem erkölcsös” − mondotta.

Egy totalitárius diktatúra: az elnyomás, az emberi vagy a kisebbségi jogok eltiprása soha sem igazolható vagy fogadható el − tehetjük hozzá −, mivel Isten- és embertelen voltában erkölcstelen. Ez az a meggondolás, amelynek alapján, két évtized után, továbbra is állhatatosan sürgetjük az Európai Parlamentben a kommunizmusnak a nemzeti szocializmushoz hasonló, azonos mértékû elítélését, Romániában és a többi volt kommunista országban pedig az igazság- és jóvátételt, posztkommunista társadalmaink erkölcsi megtisztulását.

Szaharov akadémikus idézett kijelentése értelmében megalapozott fenntartásokkal követjük a hazai belpolitikai viszonyoknak a legutóbbi választások utáni alakulását − példának okáért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség gátlástalan hatalomvágyát vagy egyes egyházi köröknek a hatalommal való elvtelen megalkuvását. Csak remélni lehet, hogy az ún. nagykoalícióból nem válik posztkommunista „szörnyszövetség”...

4. (Epilógus) Most, ezen a kevésbé jeles 19. évfordulón hadd idézzük végül Péter apostolnak azt a bizonyságtételét, mely annak idején mindvégig egyik vezérigéje volt a kicsiny és kiszolgáltatott temesvári református gyülekezetnek: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29).

A '80-as években a Ceauºescu-rezsim még papírmalomba küldte és WC-papírt gyártott abból a tízezernyi Bibliából, melyeket Egyházunk nyugati testvéreinktõl kapott adományként. Kezdeti elvárásainkhoz képest bármennyire is elégedetlenek volnánk a jelenlegi helyzettel − ennek ellenére, mégiscsak a jövõbe vetett reménységgel adhatunk hálát Istennek azért, hogy − rövid − két évtized leforgása után, a múlt héten a brüsszeli Európai Parlamentben rendezhettünk világra szóló nemzetközi Biblia-kiállítást.

„Isten szava megáll mindenha” − tartja egy református ének.

„Isten malmai lassan, de biztosan õrölnek” − állítja egy bölcs népi mondás.

Továbbította:

Frigyesy Ágnes