Kik akadályozták a rendszerváltozást

húsz évvel ezelõtt?

Levettük a vörös csillagot –

Horváth Béla kötete az 1988-1990-es történelmi idõkrõl

Történt-e rendszerváltás 1988-90-ben? Ha igen, miért ülnek nyakunkon ismét a kommunisták? Ha nem, mi történt velünk idestova húsz esztendõvel ezelõtt? Horváth Béla egykori alapító MDF-es, majd kisgazda országgyûlési képviselõ „belülnézetbõl” tárja fel e rendkívüli évek esemény-sorozatát. Több helyen csak sejtteti, hol siklott ki a rendszerváltozás „vonata”. De ne siessünk, haladjunk vele a „Levettük a vörös csillagot… Rendszerváltás ’belülnézetbõl’” címû most megjelent kötete idõrendi kronológiája szerint.

Horváth Béla így kezdi kötetét: „Hihetetlen korban éltem, a XX. század közepén születtem. 1945-ben bejöttek a szovjetek, pontosabban – ahogy minden magyar ember mondja – az oroszok, és utána több generáció úgy érezte, soha nem fognak elmenni Magyarországról.” 1990-ben mégis elhagyták hazánkat az idestova 45 évig hazánkban „ideiglenesen állomásozó” orosz csapatok. Mi történhetett? Mi állhatott a háttérben? Hogy is kezdõdött a kommunista rendszer bomlásának folyamata? Talán az egész az 1940-es évekig nyúlik vissza, amikor kitelepítettek családokat, tönkre- vagy börtönbe tették az értelmiséget, a parasztságtól elvették a földjét, lakásuktól, vagyonuktól fosztottak meg családokat. Horváth Béla például jómódú polgári családba született, ennek következtében, ahogy e cikk szerzõjének Nagyapját kitelepítették Ikladra, és elvették Kecskemét utcai, hallos otthonát, Horváth Béláék családját is „kizsuppolták a Vígszínházzal szemközti szép lakásból, ott kellett hagyni a nagy hallt, ahol rollerrel száguldoztam, mivel a közeli Honvédelmi Minisztérium egyik tisztje vetett szemet otthonunkra – írja a kötet fõszereplõje. Akkoriban ezek a jogtalan rablások mindennaposak voltak, s ha netán az áldozat ellenállt, vagy börtönbe- vagy a Hárs-hegyre került, esetleg fõbe lõtték!

A rendszerváltozás okait tehát valahol itt kell keresnünk e hihetetlenül elképesztõ igazságtalanságoknál. Aztán, aki nem lépett be a pártba, nem haladhatott elõre a ranglétrán! Sokan ezt ma már próbálják tagadni, illetve szépítgetnek, azzal mentegetik magukat, ha valaki eredményt akart elérni, be kellett lépnie a pártba. Csakhogy nagyon sokan ellenálltak, mint például Horváth Béla édesapja is. Így emlékezik erre az idõszakra a fia: „Apám szombatonként az idegességtõl gyötörve jött haza éveken át a munkahelyérõl, akkor még szombaton délig dolgoztak. Ültünk az asztal körül, kanalaztuk a levest és hallgattuk: a vezérigazgató ismét behívatta, hogy lépjen be a pártba, akkor kapunk új lakást. Apám ellenállt. Ilyen áron nem kellett az élhetõ lakás, magasabb fizetés, fõmérnöki állás…”

Szinte minden családban volt „osztályidegen elem”, ahogy a kommunisták nevezték a „rendszer árulóit”: az X-esket, a magyar értelmiséget, az arisztokratákat, vagy a tehetõsebb magyar parasztságot. A társadalmi igazságtalanságot évtizedeken át némán cipelte magával a magyar nép jelentõs része. Így érkeztünk meg a rendszerváltozás éveihez. E cikk szerzõje ekkor kezdte az újságíró pályát, s rendkívüli eseményként élte meg a rendszerváltás emelkedett pillanatait Kecskeméten, közel Lakitelekhez. Ám sajnálatos módon a „rendszerváltozás vonata” hamarosan kisiklott.

De mi történt Horváth Bélával mindeközben Budapesten? „1987-ben váratlanul megjelent egy nyilatkozat, hogy szeptember 27-én Lakiteleken a magyar szellemi élet több mint másfél száz tagja baráti eszmecserére gyûlt össze, s a találkozóra meghívták Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront fõtitkárát is. Nocsak, gondoltam magamban…”

Micsoda döbbenet, ma szinte ugyanott tartunk, mint 1987-ben, amikor a lakitelki találkozó mintegy 150 tagja nyilatkozatban állapította meg: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentõen hiányos. Összeomlással fenyegetõ gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövõképe.”

Volt-e értelme a rendszerváltozásnak, ha ma ugyanott tartunk, mint húsz évvel ezelõtt? Nehéz kérdés, nincs rá válasz. Mindenesetre 1988-ban nagyon sokan hittek a rendszerváltozás akkori fõ erejében, a Magyar Demokrata Fórumban. Horváth Béla, a késõbbi XII. kerület elnöke így emlékezik az indulásra: „Az alakuló ülést 1988. december 3-án 10 órára tûztük ki. Az Ugocsa mozi egyik elõadásidejét béreltük ki magunknak… Megdöbbentett a tömeg vonulása. Észrevettem dr. Hasznos Miklóst, alapító tagunkat, a késõbbi kereszténydemokrata politikust, odamentem hozzá: ’Gyere, menjünk be az Ugocsába!’ – szóltam neki. ’Még maradok, figyelem, jönnek-e a munkásõrök’ – válaszolta szikrázó tekintettel, eltökélten.”

Lezsák Sándor alakja többször szerepel a kötetben, hisz az MDF atyja, a lakiteleki sátor felállítása után ekkor már éjt-nappallá téve járta az országot. Az I. Országos Gyûléssel lezárult az MDF hõskorszaka, ahogy Lezsák Sándor fogalmazott: ’Lakitelek átadja a helyét a budapesti központnak.” Horváth Béla beszámol az országos MDF alakulásának örömérõl, hisz óriási tömeg érdeklõdik az MDF iránt, ugyanakkor már akkor komoly nehézségbe is ütköztek a szervezõk: „Itt van például a párt bejegyzésének kérdése: azért húzódott az MDF pártként való elindulása, mert nem volt bank Magyarországon, amely folyószámlát nyitott volna számára.” Ma már ez szinte hihetetlennek tûnõ akadály. Pedig bizonyára így volt!

De egy másik akadályt is le kellett küzdeniük az MDF-eseknek: „1990 februárjában a kormány úgy határozott, hogy a pártokat el kell helyezni, és ennek érdekében az MSZMP leadja irodáit. Antall József a kormányzati negyed környékén, a pesti belvárosban szeretett volna pártszékházhoz jutni, például az V. kerületben, a Mérleg utcában, de azt az épületet az SZDSZ szó szerint ’lenyúlta’ az MDF elõl – emlékezik Horváth Béla.

Egy másik esetben így ír róluk: „Voltak próbálkozások, hogy az SZDSZ-szel közösen rendezzünk fórumokat, de hamar rájöttem az ebben rejlõ csapdára. A kis létszámú SZDSZ így szerette volna megszerezni tagságunkat, elképzelésük az volt, hogy õk adják az elõadókat, mi meg töltsük meg a termet érdeklõdõkkel…”

Kulisszatitkokat is megtudhatunk, például hogy késleltette a KDNP megalakulását Füzessy Tibor és Keresztes Sándor, idõközben az utóbbiról kiderült, hogy beszervezték a kommunista rendszerben… Vagy egy másik kulisszatitok: Nagy Imre temetésén az MDF biztosította a 40 fekete öltönyben megjelenõ szervezõt, akik a rend fenntartásáért feleltek.

Aztán érdekes, hogy lesz Antall József az MDF elnöke, valamint Für Lajos és Pozsgay Imre helyett miért lesz köztársasági elnök Göncz Árpád? Vajon miért maradt el a beígért nagytakarítás, amikor ilyen plakátot jelentetett meg az MDF: „KÖRÖZZÜK azokat a személyeket, akik az utóbbi 40 évben tönkretették országunkat. A nyomravezetõk jutalma: független, szabad Magyarország. Magyar Demokrata Fórum.” S vajon hogy kerültek az MDF listára a keményen dolgozó párt-aktivisták elé a párt-karrieristák, akik csak akkor jelentek meg, amikor pozícióhoz lehetett jutni?

Horváth Béla szól arról a rágalom-hadjáratról is, mely szerint a New York Times antiszemitizmussal vádolta meg az MDF-t. „Ez az állítás felháborító rágalom, melyet politikai ellenfeleink – nem feltétlenül az SZDSZ – terjesztenek…– áll Csóti György, az MDF Hivatalának vezetõje cáfolatában, mely megjelent a Magyar Nemzet 1989. november 29-i számában. Horváth Béla erre az idõszakra így emlékezik: „Nagy volt az MDF-ben a felháborodás, és mindnyájan éreztük, hogy alpári kampányra számíthatunk. Az szinte mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nemzetközi sajtót az SZDSZ mozgatja ellenünk…”

S még egy érdekes momentum: amikor országszerte gyõzött az MDF az elsõ, szabadon választott parlamenti választásokon, Horváth Béla így emlékezik Antall Józsefre: „Az eredmények véglegesítése után, meglepõ módon, Antall József szûk stábjával visszavonult egy zártkörû tanácskozásra, magukra hagyva az ünneplõket. A pártelnök igen gondterheltnek tûnt, feszültséget lehetett rajta érzékelni, nem volt maradéktalanul boldog a választási végeredménytõl. Antall József elvonulását több vezetõ furcsállotta, a késõbbi események szerint nagy valószínûséggel már az MDF-SZDSZ paktum felvetése lehetett a megbeszélés témája…”

Horváth Béla, 2000-ben a Kommunizmus áldozatainak emléknapja kezdeményezõje az Országgyûlésben, most megjelent kötetével segít felidézni bennünk a majd húsz évvel ezelõtti történelmi eseményeket. Ma már tudjuk: az MDF rendkívüli indulása után valahol, valakik kisiklatták a „rendszerváltozás vonatát”.

Az sem véletlen, hogy 2002-ben épp az alapító honatyákat zárták ki a rendszerváltó pártból Lezsák Sándor alapítóval az élen. De, mint Lezsák írja utószavában: „a multúnkból bennünket kizárni nem lehet.”

Horváth Béla most megjelent kötete segít abban, hogy tisztábban lássuk az egykori események összefüggéseit, de segít az emlékezésben, a válaszadásban is. Vajon kik akadályozták már a kommunizmus bukása hajnalán a rendszerváltozás felhõtlen sikerét? Kik akadályozták meg, hogy a magyar nép ne örülhessen kitörõ örömmel, s ezt ne nyilváníthassa ki, amikor elhagyták orosz elnyomóink a hazánkat? Kik voltak a magyar rendszerváltozás akadályozói? Ismerjük ma õket? Felelõsségre vontuk õket? Kiknek állt az érdekében, hogy az MDF mini-párttá zsugorodjon? Megannyi kérdés, válaszoljanak rá az olvasók, ha tudnak…

(A kötet a Papirusz Book Kiadó gondozásában jelent meg, ára 2300 Ft)

Frigyesy Ágnes