Itthon Erdélyben és otthon Ausztriában

Beszélgetõkötet Vencser László életútjáról

„Nem tartom magam olyan személynek, aki történelmet írt, de történelmi idõket éltem meg, és meggyõzõdésem, hogy a történelmi korok fehér foltjainak megszûntetéséhez minden ember hozzájárulhat” – olvasható az „Itthon és otthon, Vencser László 60 éve” címû kötet bevezetõjében maga a fõszereplõ gondolata, aki egy találkozás alkalmával találkozott Varga Gabriella újságíróval, s felkérte – a majd késõbb kiderült Jakab Antal püspök rokonát –, életútjának megírására. A kötet tavaly elkészült, s sikere nyomán másodközlésre került sor, melynek ünnepélyes bemutatóját 2008. november 14-én tartották Budapesten, a Polgárok Házában. Varga Gabriella ügyes, aktív kérdezõ lényének köszönhetõen szinte regényes életutat követhetünk magunk elõtt mindmáig a születéstõl kezdõdõen.

„Édesanyám mesélte, hogy házasságkötésük napján reggel a szomszédasszonytól kért edényt, hogy tojást ránthasson, annyira szegények voltak. A legnagyobb kincset azonban már akkor, abban a kicsi bérelt szobában is birtokolták: a szeretetet és az összetartást.”

Megtudhatjuk, Vencser László szülei mélyen hívõ emberek voltak: „Az 1948-as tényleges hatalomátvétel idején, amikor a kommunisták a feszületeket az irodák faláról levették, édesapám reggel visszatette. Ennek az lett a következménye, hogy elbocsátották, és egy teljes évig nem alkalmazták sehol. Járta az országot, a Kárpátokon túlra is átment, és mindenfajta munkát, szénagyûjtést és préselést elvállalt, hogy a családját eltarthassa. Sosem tudott volna megalkuvó lenni, inkább vállalta a munkanélküliséget, a nehézségeket.

De mit is jelenthetett a kötet fõszereplõjének a szülõföld, az erdélyi táj, és az ott élõ emberek szeretete: „Mint minden ember életét, az enyémet is meghatározta és alakította a gyergyói vidék, annak hegyei, a fenyõk illata, az erdei gyümölcsök íze, hiszen gyermekkorom nagy részét, elsõsorban a nyarakat nagyapámmal, édesanyám édesapjával – aki állandóan székelyharisnyában járt –, az erdõn töltöttem. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy az egyenes fenyõk a gyergyói, s általában a székely embert valójában sajátos vonásokkal ruházták fel. Késõbb értettem meg, hogy a székely embert nehéz megtörni, megalkuvóvá tenni. A székely ember szereti az egyenességet, nem hajlik meg, inkább derékban eltörik.”

Vencser László szabónak készült, ám a gyulafehérvári bérmálkozás és édesanyja imái hozzájárultak ahhoz, hogy a papi pályára lépjen. 1961 Pünkösd vasárnapján rendkívüli esemény történt a fiatalember életében: „Amikor az orgona megszólalt és Márton Áron püspök bevonult, az egész testem lúdbõrös lett… Ez a katarzishoz fogható élmény eredményezte, hogy hazautazásunkat követõen néhány nap múlva szóltam a szüleimnek: ha vállalnák a költségeket, szívesen tanulnék Gyulafehérváron… Meggyõzõdésem, hogy a Gondviselés egy tizennégy éves gyermeknél is munkálkodik… A középiskola harmadik évében, vagyis két évvel az érettségi elõtt döntöttem el, hogy jelentkezni fogok a Teológiára, tizenhat éves koromban tehát világossá vált számomra, hogy hivatásomul a papi szolgálatot választom.”

A családi fészek melegét felváltotta a zord valóság: „A körülmények Gyulafehérváron elég ridegek voltak, nemhogy meleg, de hideg vezetékes víz sem volt, mosdó se, zuhanyozó se. Szalmazsákon aludtunk, amit mi töltöttünk meg. Az evõeszköztõl kezdve a legtöbb használati tárgyat vinnünk kellett otthonról. Szegény volt az iskola, az állam nem támogatta. A diákok befizetéseibõl és adományokból tartotta fenn magát.

’62-ben például, az emlékezetes kenyérhiány idején reggel kiadtak két szelet kenyeret, ez volt az egész napi adag. Azonban reggel, délben és este is a hideg felvágott puliszkát s a lekvárt az asztalra tették."

S milyen volt az élet a Teológián? „ Éppoly egyszerûek és ridegek voltak. Ott sem volt zuhanyzó, egyik-másik hálóterembõl a vezetékes hidegvíz szintén hiányzott. Hetente egyszer jártunk a közfürdõbe… Tanáraink is nagyon egyszerû körülmények között éltek… Nem volt fürdõszobájuk, az intézet közös mellékhelyiségeit használták, a szobában csak hideg víz csordogált a csapból.”

Az ifjú papjelölt azonban vállalta a nehézségeket, s szerencsére Márton Áron püspök példája állhatott elõtte: „Márton Áron, Isten képmásaként ebben a világban igaz ember volt, bölcsen és szeretettel kezelte a más vallású és más nemzetiségû embereket. Olyan módon tudta védeni saját híveinek, népének jogait, hogy nem sértette vele mások jogát, emberségét...” a román rendõrség „1949 júniusától 1955 márciusáig börtönben tartotta, 1957 júniusától pedig szobafogságra ítélte…”

Márton Áron meg nem alkuvó természete miatt rendkívüli sorsot viselt, ennek ellenére szobafogsága idején is gondját viselte a kispapoknak: „Márton Áron, Erdély nagy püspöke szintén a tanáraink közé tartozott. Szobafogsága idején nem hagyhatta el a püspöki palotát, így elõadásaira mi jártunk át hozzá… Elsõ alkalommal az ötven perc leteltével egyikünk az órájára nézett. Ekkor Márton Áron szelíden megjegyezte: Fiam, nálam egy óra 60 perc.”

Vencser László ifjú papjelöltként kikerült Rómába, ahol szembesült azzal a ténnyel, hogy idõközben teljesen új irányzat bontakozott ki… „Az új felfogás áthidalni szándékozott az egyház tanítása és a mindennapok valósága közötti szakadékot.”

Megtudhatjuk, hogyan is került ki az Örök Városba, az akkor még kommunista, diktatórikus-rendszerû Romániából? – „Corneliu Manescu akkori román külügyminiszter VI. Pál pápát meglátogatta, a Szentatya felvetette a kérdést, mi az oka annak, hogy miközben a legtöbb kommunista országból – kivéve a Szovjetuniót – tanulnak kispapok Rómában, Romániából nem érkezik senki. Akkor a külügyminiszter megígérte, hogy intézkedni fog.”

Ám az engedélyezés ügye két évig húzódott. 1970. július elején Vencser László végülis harmadmagával megkapta az útlevelet és elindulhatott Rómába, ahol tárt karokkal várták az erdélyi kispapokat. Öt éves kint tartózkodása idején csak kétszer térhetett haza.

Vencser Lászlót 1971 szeptember 12-én szentelte pappá Márton Áron. A helyszín, a szokásoktól eltérõen nem Gyulafehérváron, hanem a felszentelendõ kérésére, szülõvárosában, Ditróban történt.

Késõbb megélhette Rómában azt a kegyelmet, hogy részt vehetett a VI. Pál pápa által püspökké szentelt Jakab Antal ünnepi beiktatásán. „Ahogyan álltunk mellette a székelyruhás rokonokkal a Szent Péter téren és a Szent Péter Bazilikában, úgy éreztük: idekerült Rómába egy darabka Erdély… Az olasz sajtó román népviseletbe öltözött erdélyiekrõl cikkezett. VI. Pál pápának is francia nyelvû beszédet készítettek elõ, de amikor õ bevezetõ szavaiban megjegyezte, hogy azért szól francia nyelven a vendégekhez, mert a románok tudnak franciául, Jakab püspök helyesbített, hogy ezek a vendégek nem románok, hanem magyarok. Akkor a Szentatya félretette az elõkészített beszédet – ami meglehetõsen szokatlan a vatikáni diplomáciában! –, odaadta a titkárának, és szabadon köszöntötte a csoportot olaszul, Jakab püspök pedig fordította. Nagyon szép és szívhez szóló volt az a beszéd.”

„Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy õ szolgáljon másokat.” (Mt. 20.28.) A felszentelt pap ezt a nemes gondolatot tûzte ki célul, „kiegészítve azzal, hogy nem azért jöttem, hogy ítélkezzem, hanem hogy irgalmat gyakoroljak. Ez a kettõ, a szolgálat és az irgalmasság irányított tanítói és nevelõi tevékenységemben.”

Vencser László 1975 és 1991 között a gyulafehérvári Hittudományi Fõiskolán erkölcsteológiát tanított. Ezzel párhuzamosan 1981-1991 között vicerektor, illetve a Papnevelõ Intézet gazdasági vezetõje. Ebben az idõszakban a gyulafehérvári Teológia javára sokféle segítség érkezett: „1980 és 1990 között tíz év alatt gyógyszerekkel és egyéb szükségleti cikkekkel magrakott hátizsákokkal a reggeli vonttal csaknem minden hónapban megérkeztek Gyulafehérvárra a fiatalok, a következõ éjjel már fordultak is vissza…”

Egy másik alkalommal a vicerektorsága elsõ évében történt egy eset: „Nyáron meglátogatott három volt római diáktársunk. Látva a nincstelenséget, svájci barátunk karácsonyra bejelentés nélkül egy tíztonnás vasúti vagonnyi élelmiszert küldött az Intézetnek. Óriási botrány lett belõle. A Vallásügyi Osztály illetékesei nem akarták elhinni, hogy én nem kértem a szállítmányt…”

S az akkori politikai állapotokra jellemzõ: „ A vagon közel két hónapig állt a gyulafehérvári vasútállomáson. Vissza kellett volna küldeni. Végül az államiak ’nálunk bõséges az ellátás’ tartalmú távirat küldésére köteleztek. Ebben kértem a barátomat, hogy irányítsa a vagont a Szentatya hazájába, a katowicei Papnevelde címére. Ezt õ meg is tette, de az állam az általa megjelölt Bécs útvonalat nem tartotta be, mivel a vagont közben a határon feltörték, és így hosszas kerülõ úton, kommunistabarát országok érintésével juthatott el Lengyelországba.”

Vencser László vicerektori tíz éves szolgálata alatt egyébként a Teológia „hétszázezer amerikai dollárnyi” segélyt kapott külföldrõl. Amikor a vicerektori kinevezését átvette, összeírta, milyen fejlesztéseket tart szükségesnek. Hatvankét pontban gyûjtötte össze, melybõl „egy kivételével valamennyi megvalósult.” Irányítása alatt felújult a gyulafehérvári Teológia, majd már Ausztriából írányítva felépült a Jakab Antal Tanulmányi Ház, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon, vagy például a ditrói Idõsek klubja stb.

A sok munka ellenére Vencser László nem önként hagyta el hazáját. A politikai változást követõen kapcsolatteremtés és ügyintézés céljából gyakran járt külföldre. Amikor 1990. májusában egy ilyen útjáról hazatért, levél várta az íróasztalán. A levélben az egyházmegye akkori fõpásztora, Bálint Lajos püspök – az egyházmegye késõbbi elsõ érseke – arról értesítette, hogy a Königsteinben mûködõ Kirche in Not/Ostpriesterhilfe nemzetközi segélyszervezethez szándékozik kiküldeni asszisztensnek Páter Szõke János mellé, késõbb pedig az õ utódlására. A Gondviselõ Jóisten azonban másképp „rendelte”. Vencser László Budapesten találkozott Szõke János atyával, aki arról tájékoztatta õt, hogy az ügy még nem idõszerû, egyelõre marad tovább a helyén, Vencser pedig legyen valahol Németországban plébános. Majd, ha nyugdíjba vonul, átveszi a munkahelyét. Vencser László azonban erre nem vállalkozott… Elöljárója viszont továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy hagyja el az országot, mert véleménye szerint, mely kritikát meg is fogalmazott, Vencser László Caritas vezetõként „egyházat hozott létre az egyházban”. A kötet fõszereplõje végülis Linzbe távozott, de mint írja: „Kivándorlóvá lettem, egyesek szemében ’árulóvá’… Mivel azonban nem önként, hanem erkölcsi kényszer hatása alatt tettem, ezért ma is az egyházmegyének vagyok a papja, és errõl nem is fogok önként soha lemondani.”

Ausztriában a linzi egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az Idegennyelvû Lelkészségek szakosztályának irányítója lett, 1994-1996 között pedig a gyulafehérvári fõegyházmegye pénzügyi kamarájának igazgatója. 1996-tól 2007-ig a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház rektora, majd igazgatósági tagja. 2000 óta az Osztrák Püspöki Konferencia keretében mûködõ Katolikus Idegennyelvû Pasztoráció országos igazgatója stb.

Vencser László külföldi tartózkodása ideje alatt is felelõsségteljesen gondolkodott szülõföldjérõl. Amikor megkapta a Hargita Megyéért Díjat, három kívánságot fogalmazott meg, melyek közül az elsõ így hangzik: „Erdélyben a magyar politikai erõk a sokféleségben is megtalálják az egységet szolgáló megoldásokat az elkövetkezõ években… Tõkés László püspök személye a romániai magyar érdekvédelem ügyében megkerülhetetlen...”

Arra a kérdésre, vajon politizálhat-e egy katolikus pap, markáns választ ad: „A mindennapi élet is politika. Ha valakinek az asztalán nincs kenyér, nem lehet hallgatni. Senki nem vetheti senkinek a szemére, hogy ez politizálás. Amikor saját népéért felemelte a szavát, Márton püspök sem politizált, hanem védte az emberi jogokat…”

Vencser Lászlóval készült beszélgetõkötet a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában jelent meg, immár második, javított kiadásban. A kötet nagy népszerûségnek örvend. S a ma már 61. életévét betöltött világot járt egyházi méltóságot a szülõföld hazavárja. Jövõre a budapesti Határtalanul Alapítvány, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Mûvészetéért Alapítvány, a Kilyénfalvi Római Katolikus Plébánia és Gyergyóújfalu Község Önkormányzata Jakab Antal püspök száz évvel ezelõtti születásnapjára emlékezik kétnapos rendezvénysorozattal. Az ünnepi esemény egyik mozgatórugója Vencser László. Aki itthon van Erdélyben és Isten kegyelmébõl otthonra talált Ausztriában. De a szülõföld hazavárja…

Frigyesy Ágnes