Nem állíthattunk emléket nagyjainknak

hosszú évtizedeken át

Beszélgetés a 75 esztendõs Hunyadi László szobrászmûvésszel

– A Görgényi havasok lábainál ülünk, szemben a Kelemen csúcsaival, erdei faházban. Körülöttünk fenyvesek, a friss hegyi levegõ éltet a forró nyári napon, a természet maga a mûvészet. Ebben a környezetben az alkotás vagy az ihlet megtalálása nagy élmény lehet. Hogyan indult mûvészi pályája? – kérdezem Hunyadi László erdélyi származású szobrászmûvészt, aki formába öntötte Szent István királyt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petõfi Sándort, Tamási Áront, valamint a II. világháború áldozatainak emlékszobrát.

– Együtt nõttem fel vele. Egész kicsi korom óta, amennyire visszaemlékezem rá és a tudatomban él: tégla- és cserépgyárban nevelkedtem. A késõbbiekben ez még kibõvült edény-gyárral is. Úgyhogy körülvettek engem az agyag-gyúró iparosok. Gyermekkoromban már megformáltam egy-egy állatfigurát, ember-alakot. 1940-ben, a bécsi döntés elõtt kerültem Marosvásárhelyre, ott jártam két évig a Református Kollégiumba, ott kezdtem az ábc tanulását. De édesanyám nem tudott eltartani bennünket – hárman vagyunk testvérek –, ezért visszamentünk a szülõfalumba, Küküllõdombóra.

A háború után ismét bekerültem Marosvásárhelyre, a Református Kollégiumba, ott végeztem a középiskolai tanulmányaimat is, s szerencsémre csodálatos ember keze alá kerültem: Bandi Dezsõ szobrász nagy lelkesedéssel tanította az ifjaknak a kézimunkát és felhívta a figyelmünket a népmûvészet szépségeire. Egész életét a hazai népmûvészet megõrzésére szentelte, a szövéstõl a fonásig mindennel foglalkozott, s próbálta átadni a tradíciókat az ifjúságnak. Fafaragó táborokat szervezett, csodálatos ember volt.

Bandi Dezsõ egyszer azt mondta az édesanyámnak: – Ez a gyermek hiába akar építész lenni, úgyis szobrász lesz belõle. És úgy lõn. Habár érdekelt a mechanika, a mûszaki dolgok. Sok verést kaptam, mert mindig ott lábatlankodtam a lakatos mûhelyben, reszeltem, barkácsoltam.

– Gondolom édesanyja otthon maradt a három gyermekkel…

– Igen, de nagyon szerette a gazdasszony munkát, amit a falusi asszonyok végeztek. Dicsõszentmártonból, városi leányként jött férjhez apámhoz falura, de megtanult fonni-szõni, hímezni. Szépen kézimunkázott.

– Honnan származik a Hunyadi-, ez a patinás, történelmi magyar név?

– Ezzel a kérdéssel Kelemen Lajos foglalkozott. Erdélyben két helyen élnek Hunyadiak: a Szilágyság déli részén van néhány falu, ahol elõfordulnak, és a Kisküküllõ mentén, Küküllõdombón, Magyarkirályfalván stb. A közelben található a Küküllõvár, amely valamikor királyi birtok volt. Egyes történészek azt állítják, hogy a jobbágyok felvették az úr nevét. Nekem van egy más feltételezésem: ez pedig a következõ, Bocskai hajdúkat telepített a Nyárád-és a Küküllõ-mentén, a hajdúk között pedig gyakori volt a Hunyadi név.

– Ön is efféle családból származott?

– Talán elszékelyült hajdúk, de az is lehet, hogy jobbágyok voltak az õseim, biztosat nem tudok. Anyai ágon kutyabõrös nemesek az elõdeim. Dédanyanyám Firtos névre hallgatott, a Firtos-vára környékérõl származott.

– A név kötelez. Szégyent így sem, úgy sem hoz elõdeire, legyenek azok jobbágyok, hajdúk, vagy a nagy Hunyadiak, hisz végignézve alkotásait, remek magyar személyiségek szobrait készítette el.

– Igyekeztem. Engem befolyásolt az átkos kommunista rendszer is, melynek kapcsán eltiltottak bennünket saját nemzeti kultúránktól, történelmünktõl. Iskoláinkban nem taníthattuk, nem állíthattunk emléket nagyjainknak hosszú évtizedeken át. Jómagam kötelességemnek éreztem, hogyha kicsiben, mégis tudjak valamit megformázni ezekbõl a nagy magyar emberekbõl.

– S ez a vágy fiatal kora óta követelte magának a „jogot”?

– Igen. Az elsõ Petõfi szobromat 14 esztendõs koromban készítettem, Sütõ András író barátom megemlékezett róla egyik írásában.

– Mely megjelent az ön munkásságáról, mûvészetérõl szóló reprezentatív album bevezetõjeként Magyarországon, 2006-ban. Ahogy végignéztem alkotásait, valóban jeles magyar személyiségeket formázott meg: Petõfi Sándort, Márton Áront, Apor Vilmost, Széchenyi Istvánt, Benedek Eleket, Orbán Balázst. Hogyan talált rá épp ezekre a kiváló személyiségekre?

– Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére pedig a segesvári plébános kért fel, készítsek szobrot a plébánia udvarára! Amikor sokak megelégedésére elkészült a kompozíció, szóvá tettem, hogy Márton Áront is meg kellene formálni, hisz õ volt Erdély nagy püspöke! Az összes felekezet elfogadta: protestánsok, zsidók, mindenki. Erre a plébános azt mondta: – Na, állj neki! Amikor elkészültem vele, üzentem neki, hogy megnézheti. Ám nem õ jött el, hanem a kántor, akinek nagyon tetszett a mû. Közben fényképeket is készítettem a szoborról, s valamiért Udvarhelyen jártam, ahol megmutattam a kollégáknak. Egyikük elkérte az egyik fényképet és megmutatta a helyi plébánosnak, aki néhány nap múlva telefonált, hogy mikor vagyok otthon, mert megnézné Márton Áront. Eljött, tetszett neki, és közölte, hogy ezt felállítják Udvarhelyen.

– Így került Márton Áron szobra Székelyudvarhelyre, 1995-ben!

– Igen, s ekkor Orbán Balázs szobrom felállítása már folyamatban volt Székelyudvarhely fõtéren.

– Érdekes, több papi személyiséget is megformázott. Ez véletlen, vagy tudatos döntése a mûvészi akaratnak?

– Azokhoz a személyiségekhez vonzódom, akik tettek valamit, nemcsak az egyházukért, hanem közösségükért is. Nekem mindegy, hogy ki melyik felekezethez tartozik, nem teszek különbséget vallás és vallás között, ám fontos, hogy az illetõ keresztényi módon éljen. Jómagam egyébként a legelfajultabb protestánsok közé tartozom: unitárius vagyok. Ez az egyetlen magyar eredetû vallás, mely Erdélyben alakult. Az unitáriusok vallják: egy az Isten! Nincsenek szentek, a szentek is emberek, õk a próféták, s Jézus maga is ember volt. De a legtökéletesebb ember! Az unitáriusok szerint hiába mész el a plébánoshoz, hogy elmondd neki a bûneidet, nem elég bûnhõdni, azt neked jóvá is kell tenned!

– Ezek szerint nem zavarja, hogy unitáriusként megformázta Szent István királyt, akinek köszönhetjük a kereszténység felvételét. Áll egy Szent István szobra Marosszentkirályon, a másik pedig Kiskunfélegyházán.

– A maroszentkirályi Szent István az elsõ. Kecskeméten meghirdettek egy pályázatot Szent Istvánra, amelyre meghívtak engem is, ahová a késõbbi kiskunfélegyházi szobrom vázlatát küldtem el, de nem nyerte el a tetszését néhány helybélinek, ezért mikor felkértek a kiskunfélegyháziak, e vázlat alapján készítettem el az alkotást.

– Így született meg az álló Szent István király szobra…

– Igen. Elsõsorban nem a szentet akartam megmintázni, hisz nagyon kemény és vaskezû király volt, hanem a bölcs uralkodót, aki elõrelátóan rájött arra: ha a magyarok megmaradnak az õsi hitnél, nem lesz helyük Európában.

– Itt látom Tamási Áron mellszobrának tervét. Ez miért maradt csak szoborterv?

– Vele mindig foglalkoztam. Egy alkalommal személyesen is találkoztam vele, 1956-ban Kolozsváron járt és a Bolyain tartott elõadást a magyar diákoknak. Nagy tisztelõje voltam, szerettem az írásait, mindig otthon éreztem magam bennük. Lényegében a szülõföldem nincs messze Farkaslakától. Amikor elkészítettem a Helikonos írók sorozatának dombormûveit – õ is odatartozott –, készítettem róla egy dombormûvet. Állandóan foglalkoztatott a téma. Késõbb a szülõfalujában felállítottak egy Tamási Áron mellszobrot az iskola elé, s akkor szóltak nekem is, de épp mással foglalkoztam, s nem tudtam elvállalni. Elkészült a szobor, úgy-ahogy elfogadható volt, de én jobbat képzeltem el róla. Ezért késõbb mégis nekiálltam egy másik Tamási szobornak. Bíztattak a farkaslakiak is, aztán felém se jöttek. Ott állt sokáig nálam a mûhelyben. Tavaly végülis valamelyik pesti társaság megvette tõlem és elvitték Farkaslakára. Azóta ott áll a szülõfaluban.

– Másik érdekes szobra az agyagfalvi székely nemzetgyûlés és az 1848-as emlékmû. Mire emlékeztet ez az alkotása?

– Ennek külön története van: az erdélyi karok és rendek összegyûltek Agyagfalván, és megtartották a nagy székely nemzetgyûlést, ahol eldöntötték, hogy csatlakoznak az 1848-as magyar forradalomhoz. E történelmi pillanat emlékére készült a mû. Ez még jóval a rendszerváltozás elõtt volt. Egy pályázatot hirdettek, s Kulcsár Bélát, szenzációs barátomat, aki idõsebb volt nálam, megbízták a kivitelezéssel, de sajnos már az egyméteres makettet sem fejezhette be, mert szívinfarktusban meghalt. A terv csak nagyjából készült el. De szerencsére akkor még Fazakas János ott volt a párt felsõ vezetésében, s õ elintézte, hogy megadták a jóváhagyást. A mû három évig készült, huszonegy köbméter kõ található benne. Kiss Leventével együtt ketten végeztük a kivitelezést. Iszonyatos nagy munka. Kõbõl faragtuk ki a formákat, három évig tavasztól késõ õszig, amíg a hó lehullott, ott voltunk a kõbányában és vertük a követ.

– Amikor készít egy-egy szobrot valamelyik nagyformátumú személyiségrõl, hogyan készül fel a munkára? Itt van például Márton Áron, akit Erdély legnagyobb püspökeként emlegetett.

– Fényképeket nézegetek, de meg kell ismerni az egyéniséget is. A fénykép önmagában nem elég. Ha valakirõl portrét készítek, legyen az akár festmény, rajz, vagy szobor, nem elég például a fejszerkezet ismerete, kifejezésben is tükröznie kell az egyéniséget. Néha el kell távolodni a realitástól. Sokszor millimétereken múlik, hogy a kifejezést fokozni tudjam. Nagyon sokat számít a mozgás. Lényegében a szobrászat nagyon közel áll a színészethez, csak épp néma. A szobor néma színész kell legyen, úgy, hogy ne legyen teátrális.

– De ha jó egy szobor, akkor szinte megszólal…

– Igen, beszélnie kell, de némán.

– Érdekes, a II. világháború áldozatainak emlékére készített szép szobra egy anyát ábrázol gyermekével.

– A háború áldozataiért készítettem.

– Volt-e valaki a családjában, aki odaveszett a háborúban?

– Több unokabátyám. Volt, aki Oroszországban, Szibériában végezte az életét. E szoborkompozíció elkészítésére a keszthelyiek kértek fel, akartak állítani egy emlékmûvet a háború áldozatainak. Egy helybeli szobrász készített egy elég elvont figurát, mely plasztikaként nagyon jól sikerült, de hiányzott belõle az ünnepélyesség. Az önkormányzat elfogadta, kiöntötték bronzból, de nem fogadta el a lakosság. Ekkor kértek fel, hogy készítsek én is egy szobrot e témakörben. Elkészítettem a vázlatát, az önkormányzat közkívánatra véleményezésre bocsátotta és a lakosságnak ez kellett. Mert kik az áldozatok? Az anyák és a gyermekek. A férjek és fiúk elpusztultak. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdõlt, ahogy a Szent Koronán is látható, de milyen szép!

– A hit mindig erõt ad. Szerintem nincs önön kívül még egy olyan szobrász, aki ennyi jelentõs történelmi alakot formázott volna meg.

– Péterfy Laci, Kõ Pali, azért akadnak néhányan.

– De önnél jobban kidomborodnak a nagy jellemek. Még nem is ejtettünk szót Wass Albert sírjáról, Marosvécsen.

– „Adjátok vissza a hegyeimet!” Itt láthatja azokat a hegyeket, melyekrõl írt az erdélyi író. Már gyermekkoromban, a negyvenes években hallottam Wass Albertrõl, az egyik unokanõvérem férjével – aki kisebb földbirtokos volt –, együtt vadásztak.

– A marosvécsi Wass sírhely is az ön keze munkáját dícséri…

– Valóban így van. Több helyen felállították ugyanezt a szobromat, másolatban. Debrecenben, Pesten, Zuglón látható. Szigligeten nem engedték felállítani az elvtársak, nehogy konfliktus legyen belõle, ezért ott magánterületre került, egy kocsmáros kertjébe.

– Kemény Jánosról még nem beszéltünk…

– Õt személyesen ismertem, nagyon jóba voltunk, gyermekeivel együtt nevelkedtem. Sajnos, már meghaltak. Két lánya közül az egyik nagyon jó énekes volt, de magas termete miatt csak súgó lehetett az Operánál. A nagyobbik lánya Angliában élt, majd visszajött Párizsba. Fia kiváló képzõmûvészként, 56 éves korában hunyt el rákban. Legkisebb lánya, Zsuzsa kiváló festõ férjével, Nagy Pállal, jó barátunkkal autóbalesetben halt meg.

– Reprezentatív érem-sorozatot készített az erdélyi Helikon íróíról, õk is neves közéleti személyiségek…

– A 22 centiméteres dombormûvek meghaladják az érem méretét, Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készítettem idáig, de ötvenöt kell legyen. Néhány név közülük: Szemlér Ferenc, Szabédi László, Makkay Sándor, Áprily Lajos, Dsida Jenõ, Tamási Áron, Nyírõ József, Wass Albert. De sok más fontos személyiségrõl is mintáztam ilyen portrét. Bolyai Farkas, Dávid Ferenc, az unitárius egyház alapítója, Mikes Kelemen, Apor Vilmos, Márton Áron nevét említeném hirtelen…

– Pazar névsor. Pongrátz Gergely nem a Helikonos írók közé tartozik, de róla is készített szobrot…

– Ötvenhatos szabadságharcos, szamosújvári örmény-magyar. Szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Erre a munkára egy kiskunfélegyházi barátom kért fel, aki húsz éve dolgozik Ausztriában, egy nemzetközi cégnél, mint agrármérnök. Tarjányi József nagy Erdély-járó, felkérésére készítettem a szobrot.

– Ha visszatekint az életútjára, mennyire volt könnyû/nehéz ez a pálya?

– Sosem voltam megelégedve önmagammal. Mindig jobbat és igazabbat szerettem volna. Elsõsorban nem a szépre törekedtem, hanem az igazra! Számtalan munkám csak félig készült el, mert úgy éreztem, hogy nem sikerült. Tele van a mûtermem megkezdett, befejezetlen alkotásokkal.

– A kommunista idõkben hagyták dolgozni? Hisz alkotásainak többsége történelmi személyiségek, irodalmárok, egyházfõk.

– A Ceausescu-rendszerben kimaradt több, mint 15 év. Ebben az idõszakban egyáltalán nem készítettem szobrot.

– Eltiltották vagy elment a kedve?

– Nem volt miért. Sok figurát készítettem, kiöntöttem gipszbe, de nem tudtam, hol tárolni, ezért kikerült a szabadba és az idõ megette, elporladt.

– Tudja-e, hány köztéri szobra áll Erdélyben és Magyarországon?

– Nem számoltam össze, de körülbelül tizenöt. Szinte több van Magyarországon, mint itthon.

– Jelenleg min dolgozik?

– Mindszenty József portréján. Amikor elkészítettem kisméretû plakettjét, Tarjányi megnézte, megtetszett neki és azt mondta: milyen jó lenne, ha a hercegprímás szobra Fertõszéplakon állhatna, a plébánián. Jelenleg életnagyságú dombormûvén dolgozom.

– Ezek szerint valóban vonzza az egyházfõket…

– Igen, tisztelem õket és az egyházat.

– Szerencsére sok felkérése van… De a kitüntetésekkel mintha nem halmozták volna el! Milyen elismerésben részesült?

– Az elsõ kitüntetésemet a rajz- és képzõmûvész tanárok országos kiállításán kaptam. Késõbb, amikor felvettek a Magyar Mûvészeti Akadémiára, kaptam egy Koller-díjat.

– Ez kevés, ön sokkal többet érdemel… Hiányolom például a Kossuth-díját!

– Néhány éve, amikor még Iliescu volt a román államelnök, sok erdélyi magyar mûvész kapott kitüntetést, én is megkaptam a Kultúra tisztikeresztjét. Tavaly javasoltak Marosvásárhely díszpolgári címére, de nem kaptam meg.

– Mellõzésének következtében Magyarországon alig ismerik…

– A képzõmûvészek általában nem hangoskodnak. Azok az elismert mûvészek, akik beszélnek, írnak, hallatnak magukról. A képzõmûvészek némák.

– Nem hiányzik az elismerés?

– Nem. Sose törekedtem babérokra. Nem feladatom, s jogom sincs ahhoz, hogy megmondjam, mûvészet-e, amit mívelek? Ez a feladat az utókorra hárul. Sajnos a mai világban egyre kevesebben érdeklõdnek a mûvészet iránt. A szobrászat haldokló ága a vizuális kultúrának. A mai modern kultúra, a sok, óriási üveg-vas építmény száz év múlva elrettentõ példaként áll majd az utókor elõtt! Ma felborult minden, teljes zûrzavar és káosz tapasztalható a képzõmûvészeten belül is.

(A beszélgetés megjelenik a Hargita Népe 2008. november 29-i számában)

Frigyesy Ágnes