A szépség a legáthatolhatatlanabb sötétségében is

az erkölcsi tartás negyven napon túl tartó fényözöne

Kiosztották a Szervátiusz Jenõ díjat

Idén hatodik alkalommal osztották ki a Szervátiusz Jenõ díjat 2008. november 17-én Budapesten, a Hilton-Szálló Anjou-termében. Szervátiusz Jenõ díjban részesült Somogyi Gyõzõ, Munkácsy díjas festõmûvész, Kalocsai Andrea, a Duna Televízió fõmunkatársa, a Duna Televízió Kulturális Mûsorok Fõszerkesztõsége, valamint Kulcsár Edit, az Erdély Mûvészetéért Alapítvány elnöke.

– Mások megmentése az ember legmagasabb rendû lelki, szellemi képessége. A megmentés képessége, mivel emberi tulajdonságjegy, csak érintõlegesen metsz bele a megváltás fogalmába, amely Isten adottsága – kezdte méltató gondolatait Kovács István költõ, történész, aki Somogyi Gyõzõ munkásságát méltatta. Majd így folytatta: – A mûvész lelki közelségbe kerül Istennel. A mû-alkotás teremtés. A mûvész, Somogyi Gyõzõ, a felejtéstõl, a feledéstõl menti meg az általa megörökített neves és névtelen hõsöket, legyenek hadvezérek vagy közkatonák, fejedelmek vagy királyok, szentek és boldogok. Tudnunk kell – ezt Kinga szentté avatásakor II. János Pál pápa is kiemelte – dinasztiaként az Árpád-ház adta a legtöbb boldogot és szentet az egyetemes történelemnek és a katolikus egyháznak. Somogyi Gyõzõ a felejtéstõl menti meg az embert, mûveivel persze elsõsorban a magyar népet akarja megmenteni, mert – hiszi – eltûnésével, önfeladásával, szegényebb lenne Isten eredendõen gazdag világa.

Somogyi Gyõzõ a felejtés bûne ellen, az egyéni hatalomvágyakat fel-fellobbantó kollektív földi tenyészés, a halál ellen fest, rajzol, készít metszeteket, szitanyomatokat. Somogyi pontos az esemény megjelenítésében, a történelmi háttér fölvázolásában, az ismert hõsök arcvonásainak visszaadásában, s pontos a viselet, felszerelés, fegyverzet részleteinek megfestésében is. A pontosság ebben az értelemben a megjelenített igazság bearanyozatlan kerete.

Kovács István kiemelte: – A pontosság mellett a szépség Somogyi Gyõzõ mûvészetének meghatározó jegye. A szépség a legáthatolhatatlanabb sötétségében is az erkölcsi tartás negyven napon túl tartó fényözöne. Ilyen értelemben szépek Somogyi Gyõzõ metszetei, szitanyomatai, amelyek kortársainkat és sorstársainkat, testvéreinket, szüleinket, nagyszüleinket mutatják be. Az önmagát a minden átélt gyötrelem, szenvedés ellenére is megõrzõ embert, aki úgy válik mások számára követendõ példává, esetenként köznapi szentté, hogy annak nincs tudatában. Képein legéppisztolyozott és felakasztott parasztok, a történelmi kiszolgáltatottság vértanúi. Képein hõs öregasszonyok, akik hétköznap elcsoszognak a hajnali misére, hogy ne kongjon a teremtett ember ürességétõl a templom. Ott van képén 1956 õszének hõse, aki a háztetõn kapaszkodva benzines palackot dob a Budapestre becsörtetõ szovjet tankokra, amelyek rabszolgává akarják ismét félemlíteni a megalázottságból öntudatra ébredt népet.

A felejtés az Istentõl való végérvényes eltávolodás lehetõsége. A felejtés elleni küzdelem a földi élet vállalása, – ahogy Somogyi Gyõzõ mûvei ajánlják – az Istenhez való közeledés bizonyossága. A felejtés elleni küzdelem megmaradásunk biztosítéka – zárta laudációját Kovács István.

Az Erdély Mûvészetéért Alapítvány- és annak vezetõje, Kulcsár Edit munkásságát Lakatos Istvánné, Németh Ágnes méltatta: – Egy országot határokkal szét lehet választani, de az egy nyelvet beszélõk nemzeti kultúrája közös és oszthatatlan. Persze elvárható, hogy a nagyobbik testvér támogassa, és bizonyos szempontból példakép legyen az elszakadt számára. Sajnos a magyarság az elmúlt ötven év során nemcsak segíteni nem tudta, de példakép sem tudott lenni, mert erkölcsileg mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor – mondta Németh Ágnes.

Majd így folytatta: – A Lakitelki találkozó felrázta az emberek jobbjait, egyre többen keresték a rést, amelyen a remény, az életösztön utat talál. Ekkor határozta el öt ember: az elsõ Bethlen Gábor-díjas Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erõszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi egység határokon átnyúló újrateremtésének megvalósításáért. Úgy érezték, az egység erõsítéséhez, megteremtéséhez a kultúrán keresztül vezet az út. Az alapítók támogattak ezért minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzet egészét tartja szeme elõtt, és felidézi az emlékezetünkbõl kiszorult történelmi emlékeket. Az évek során részt vettek tiltakozó felvonulásokon, szerveztek elõadásokat, könyvbemutatókat, konferenciákat és képzõmûvészeti kiállításokat. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb omló helyzetben levõ része a népmûvészete és képzõmûvészete. Írások, kották átrepülnek a határokon, a képek és szobrok – nem. Ezek bemutatását, megismertetését csak intézményi háttér segítségével lehet megoldani. Az öt alapító ezért 1988. március 30-ára – egész véletlenül éppen a Fidesz megalakulásának napján – összehívta barátait a Kulcsár és Demeter házaspár lakására. És, immár hivatalosan – elvben – megalapították az Erdély Mûvészetéért Alapítványt. A Bethlen Gáborról elnevezett elsõ magán alapítvány engedélyezése 1979-tõl 85-ig tartott. Az Erdély Mûvészetéért Alapítvány a második magán alapítvány az országban már szerencsésebb volt, egyrészt, mert kitaposták elõtte az utat, másrészt mert az alapítók ügyesen, az engedélyek kijárását a fiatal Demeter házaspárra bízták. Csak amikor a kuratórium névsorát kellett bemutatniuk, akkor ámult el a gyanútlan, visszakozni már nem tudó tisztviselõ, mondván: pedig olyan ártatlannak tûntek. A lényeg az, hogy 20 évvel ezelõtt megkapták végül az engedélyt, s mi itt ma ezt ünnepeljük.

Németh Ágnes rámutatott: – A hivatalosan is bejegyzett testület így már hathatósabban tudott dolgozni az erdélyi mûvészet megismertetéséért. Az elsõ évben vándorkiállításokat szerveztek, melyben legnagyobb segítséget nyújtott az Országos Széchenyi Könyvtár. A bejárathoz vezetõ folyosón nyitották meg a máig mûködõ Vitrin Tárlatot. Ezen kiállítások során, a sikerek hatására egyre határozottabban érezték: az erdélyi mûvészeknek állandó kiállítási helyet kell teremteni, megérdemlik, hogy valódi otthonuk legyen Budapesten. Kulcsár Edit és mûvészettörténész barátnõje Csernitzky Mária elindult, hogy belvárosi épületek kihasználatlan pincéi közül keressenek és találjanak egy kiállítások céljára is megfelelõt. Hosszas keresgélés után találták meg a nyirkos Vármegye utcai szenespincét, amely elvárásaiknak megfelelt. De hogy lesz ebbõl kiállító helyiség, minden állami támogatás nélkül?

S valójában ezért mondtam el a Galéria keletkezésének történetét – talán kicsit részletesebben is a szükségesnél – mondta a méltató, hogy felidézhessem azt a 20 év elõtti hangulatot, amikor természetes volt hinni a jó célokban, összefogni, és elképzelhetõ volt, hogy pusztán lelkesedésbõl, kalákában egy kis közösség felépítsen egy kiállító termet. 1992-ben, amikor Erdélyben már betiltották és elsorvasztották a magyar mûvészeti élet összes rendezvényeit, az Erdély Mûvészetéért Alapítvány megnyitotta a Vármegye Galériát.

– A Galéria hittérítõ szerepet vállalt magára. Egyéni és csoportos kiállításokon bemutatta az erdélyi nagymestereket, akik közül sokat sajnos a hazai közönségnek valóban be kellett mutatni, ugyanakkor kiállítási lehetõséget biztosított fiatal mûvészeknek, akik nem készültek külföldre, odatapadtak hûségben a gyönyörû tájhoz, és sorstudatot mutató néphez.

A Galéria megnyitása óta több mint száz egyéni és félszáz csoportos kiállítást rendezett. A Vármegye utca járdája alatt, a járókelõk bámészkodása közben, láthattuk Zsögödi Nagy Imre, Szolnay Sándor, Kulcsár Béla, Szervátiusz Jenõ, Szervátiusz Tibor, Páll Lajos, Maszelka János és Leiter Artúr remekeit, – hogy csak néhány mûvészt említsek. Erdély jött el hozzánk ezekkel a mûvekkel. Az az Erdély, melynek sokkal tartozunk – mûvészei, halálos ölelésben, elszigetelve mutatják föl Erdély szépségeit, hagyománykincsét, az ott élõ emberek mindennapi életét, s mindenek felett szeretetüket és ragaszkodásukat szülõföldjük és az erdélyi szellemiség iránt – mutatott rá Németh Ágnes.

Majd kijelentette: – Az Erdély Mûvészetéért Alapítvány, s rajta keresztül a Vármegye Galéria úttörõ szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a mai határon túli mûvészet megismertetésében, bizonyítva ezzel, hogy a politika országhatárokat módosíthat, de a lelkek fölött nincs hatalma. Következetesen megvalósította ars poeticáját: Erdélyt bekapcsolja a magyar mûvészeti élet egészébe, az egységes magyar kultúra és nemzeti hagyományok terjesztõje, az erdélyi magyarság önazonosság-tudatának ébren tartója, ugyanakkor az anyaországiakat is figyelmezteti: becsüljük nagyjainkat, ismerjük meg példamutató munkásságukat, és védjük ezt a megsemmisítésre ítélt gazdag örökséget.

Az egyes kiállítások költségeit pályázati pénzbõl fedezik, de a kiállítás megtervezése, a mûvészekkel tárgyalás, képek behozatalának, vámolásának, biztosításának elintézése egyetlen személyre Kulcsár Editre vár, õ a Galéria motorja. Leírhatatlan életerõvel, jó kedvvel, fortéllyal és leleményességgel szervezi számunkra ezeket a megismétlõdõ csodákat. Hite ereje mûvészetpártolók seregét gyûjtötte a Galéria köré, akiktõl azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiség bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni.

Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak az igazán jó ügy érdekében – még a közszellem ellenében is – jogosultsága van hazánkban. Sõt, hívei is támadnak, hisz ebben a Galériában minden elõadó, mûvész szeretetbõl dolgozik – hangsúlyozta a méltató.

Németh Ágnes, Németh László leánya kitért az író szellemi hagyatékára is. Mint mondta, édesapja a „A minõség forradalma” címû tanulmányában írja: – Ha elérjük, hogy az emberek szenvedélye és munkája közelebb kerül egymáshoz, azaz az emberek szenvedéllyel fogják végezni munkájukat, az lesz az igazi minõség forradalma. Kulcsár Edit megvívta a maga minõség-forradalmát!

A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor szobrászmûvész alapította 2003-ban, édesapja Szervátiusz Jenõ születésének 100. évfordulójára. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenõ díjat azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében élõ magyar mûvészetre.

Frigyesy Ágnes