„Hol vagy magyarok tündöklõ csillaga?”

A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány tagjainak

és baráti körének emberjogi megfigyelõ útja Kárpátalján

4. rész

Kárpátaljai utazásunk végefelé, útban hazafelé, az élmények felidézésére kértem néhány utazótársunkat az autóbuszban. Íme:

Morvai Krisztina büntetõjogász, a Jobbik EP-képviselõjelöltje: – Nagyon megrázó és egyben felemelõ élményeim voltak. Elég, ha az utazó-társaimra gondolok, a sok csodálatos emberre, akiket összekovácsolt az otthoni diktatúra. Mert lássuk be önkritikusan: ha nem uralkodna otthon egy „országromboló rabló banda”, és a diktatúrában nem lõtték volna ki a magyar emberek szemét, akkor nem jött volna létre a Civil Jogász Bizottság, nem vált volna közismertté a Nemzeti Jogvédõ Szolgálat, nem ismertünk volna meg olyan kiemelkedõ személyiségeket, mint Csókay András, vagy Éger István, akik tigrisként harcolnak az egészségügy szétzúzása ellen.

Az ellenségeink kihozták belõlünk a legjobbat. Összefogtunk, összeszövetkeztünk, közösségeket hoztunk létre, s most egy újonnan kovácsolódott közösség jött létre a három és fél nap alatt: a közös élmények, a közös lelki történések összehoztak bennünket, s most megerõsödve térhetünk haza.

Nekem különleges élményt jelentett Szolyván, a kommunizmus áldozatainak emlékmûve. Nagy tanulság, milyen keveset tudunk a Malenkij robotra, a Gulágra hurcoltakról, arról a százmillió emberrõl, akik a kommunizmus áldozatai lettek. Nagyon helyesen sokat tanultunk és beszéltünk Auschwitzról, és a Holokausztról, de a lényegesen több halottat számláló, szintén embertelen keserveket okozó kommunizmus rémtetteirõl még mindig nagyon keveset tudunk. Ezzel szembesültem Szolyván.

Emberi-jogi szempontból legnagyobb probléma a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatáshoz való jog kérdése. Szembesültünk egy rendkívül diszkriminatív változással, mely a közelmúltban történt: ahhoz, hogy valaki egyetemre felvételt nyerjen, szükséges az ukrán nyelv alapos ismerete. Azok, akik eddig magyar iskolába jártak, akármilyen tehetségesek, és felkészültek, nem tudnak egyenlõ eséllyel versenyezni az ukrán iskolába járókkal. Semmiféle akadálya nem lenne annak, hogy ezen a helyzeten változtassanak.

E diszkriminatív döntés következménye, hogy egyre több szülõ rémültem íratja át gyermekét ukrán iskolába, illetõleg eleve ukrán iskolába íratja be, a magyar iskolák pedig elhalnak. Számos helyen már csak a cigány gyermekekre való tekintettel tudják megtartani a magyar osztályokat, mert a nem cigány származású magyar szülõk nem íratják magyar iskolába a gyermekeiket, mert félnek, hogy karrierjüket gyökereiben elfojtják. Ez a legsúlyosabb ember-jogi probléma, amellyel a magyar kormánynak is foglalkoznia kell, valamint a civil társadalomnak is tisztában kell lennie.

Mint Európai Uniós Parlamenti képviselõjelölt úgy gondolom: ez európai téma is, annak ellenére, hogy Ukrajna nem európai uniós tagállam, de Magyarország Európai Uniós tagállam, ezért ezt a kérdést napirendre kell tûznie.

_________________

Gaudi-Nagy Tamás, az NJA ügyvezetõje: – A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány (NJA) által szervezett út során az elsõ kiindulási pontunk az volt, hogy egy csapatépítõ jellegû kirándulást szervezzünk, az NJA ügyvédei, együttmûködõ partnerei és támogatói kör tagjainak részvételével, akik fontosnak és hasznosnak tartják a Nemzeti Jogvédõ Szolgálat és Alapítvány jogvédõ tevékenységét. Az út szervezése során azonban rövid idõ alatt kiderült, ennél többet is meg kellene célozzunk, mégpedig azt, mivel mi jogvédõk- és jogászok vagyunk, valamint nemzeti felelõsséget érzõ emberek, ezért nem elégedhetünk meg azzal, hogy kirándulunk az elszakított nemzetrészünkön, a legmostohább sorsot szenvedõ Kárpátalján, hanem lehetõségeink és eszközeinkhez mérten megpróbálunk nyitott szemmel járva, probléma-feltáró, úgynevezett monitorozó úttá alakulni, melynek két fõ vizsgálati iránya volt: a kárpátaljai magyarság egyéni- és kollektív jogainak érvényesülését próbáltuk felfedni különbözõ helyszíneken, különbözõ szereplõkkel, vagyis arra kerestük a választ: valójában hogy áll a kárpátaljai magyarság állapota?

A négynapos út, melybõl tisztán három napot jutott Kárpátaljára, szûk lehetõségeket biztosított számunkra, mégis kaphattunk néhány nagyon elementáris erejû benyomást arról, melyek azok a problémák és érzékeny pontok, amelyek nagyon feszítik a kárpátaljai magyarság lelkivilágát, amellyel meg kell küzdeniük. Sajnos az anyaország jelenleg nem adja meg azt a szükséges támogatást kormányzati szinten, amelyet minden tisztességes nép megtesz sorstársaival – hasonló helyzetben.

Az oktatásügy témakörére külön ráfókuszáltunk, hisz már a hírekbõl tudtuk: elképesztõ dolog történt idén Ukrajnában, jelesül az, hogy idén márciusban bevezettek egy olyan törvényt, mely szerint a felsõoktatási intézményekbe felvételizni kívánó magyar ajkú diákoknak kötelezõ vizsgát tenniük ukrán nyelvbõl és irodalomból is. Ez komoly megmérettetést jelentett a magyar diákoknak. A beregszászi magyar nyelvû fõiskolán, illetve a mezõvári középiskolában jártunk, ahol találkoztunk oktatókkal és diákokkal, s mindkét helyen azt a véleményt fogalmazták meg, hogy ez a döntés két irányban hatott negatív módon: egyrészt a magyar fiatalok többsége nem nyert felvételt a felsõoktatási intézményekbe. Ez azért szomorú, hisz a kárpátaljai magyar értelmiséget lényegében 1944-ben és 1945-ben lefejezték a szolyvai halál-táborban, ahol most emléktáblát avattunk. Ekkor a megtorlások-, és a Vörös Hadsereg rémuralma miatt elveszette értelmiségi bázisát a kárpátaljai magyarság. Tehát a mostani oktatási törvény a kárpátaljai magyarságnak óriási tõrdöfést jelentett. Ez a döntés megmutatkozott az iskolai beiratkozások arányaiban is, mégpedig elképesztõ arányban íratják be magyar szülõk a magyar gyermekeket ukrán tannyelvû iskolákban, színmagyar településeken is. Néhány példa is elhangzott: ahol eddig húsz-harminc elsõs gyermek indult a magyar tannyelvû osztályokban, jelenleg csak négyen-öten jelentkeztek, s közülük is inkább a cigányság tagjai képviseltetik magukat.

Elhagyatottnak érzi magát a kárpátaljai magyarság, s részben indokkal másrészt indokolatlanul „bûnösként” kezelik a Csonka-országból érkezõket. Egyfajta megbántottságot észleltünk, valamint kis elzárkózást tapasztaltunk. Itt azért jegyezzük meg a történeti hûség kedvéért: nem az anyaország taszította el a kárpátaljai magyarságot, hanem a történelem gyalogolt végig Magyarországon, s ennek keretében csatolták el Kárpátalját Magyarországtól.

Az út tapasztalatait probléma-feltáró jelentésben szeretnénk összegezni, melyben megpróbálunk rámutatni azokra a pontokra, melyek valóban kifogásolhatók. Nevesített panaszok hangzottak el például azzal kapcsolatban, hogy a mindennapi nyelvhasználat egyre inkább szûkül, kórházakban, közintézményekben egyre nehezebb magyarul boldogulni egy kárpátaljai magyar embernek, aki pedig õshonos nép. Fontos értelmeznünk illetve bevezetnünk ezt a fogalmat, hasonlóan a Kanadában élõ indiánokhoz, akik valóban õshonos népi státuszból fakadóan komoly jogosultságokat szereztek, és élveznek. Ezért nem fogadható el, hogy másodrangú kisebbség lenne a kárpátaljai magyarság!

Nekünk kötelességünk elmondani a véleményünket, ha nem mondanánk el, és nem jönnénk el ide, akkor lennénk alávaló emberek. Nagyon nehéz magyarnak lenni Kárpátalján, de nem lehetetlen. A konfrontációt pedig bizonyos szituációkban vállalni kell!

__________________

Juhász Imre, a Független Rendészeti Panasztestület elnöhelyettese: – A Panasztestület különbözõ rendõri intézkedések és mulasztások civil kontrolljaként jött létre. De korábban a Civil Jogász Bizottságban teljesedett ki az az emberi jogvédõ munka, amelyet jogászként, egyetemi oktatóként évek óta végzek, illetve képviselek. E munka szerves része a határon túli magyarok jogi helyzetének megismerése, felmérése, valamint esetleges megoldási módozatok, javaslatok kimunkálása. Ebbõl a szempontból nagyon fontos volt a kárpátaljai út, hiszen az ott élõ magyarság a széles közösség, illetve a szakemberek által az egyik legkevésbé ismert magyar közösség.

Az út elsõdleges tanulságaként megállapítható: egyrészt a helyzet valóban sok meglepetést tartalmazott, mert nem ismerjük eléggé Kárpátalját, másrészt vannak lehangoló jelenségek. Az egyik a számbeli fogyás, amely azzal fenyeget, hogy a mostani 150-160 ezres kárpátaljai magyarság néhány évtizeden belül eltûnhet arról a területrõl, ahol 1100 éve biztosan megtelepedett és élte a maga mindennapi életét. Eltûnne a magyarság egyik színfoltja, amely a Honfoglalás óta jelen van, kulturális értékeivel, valamint a Vereckei-hágóval, mely a magyarság egyik szakrális helye, történelmünk fontos eseménye kötõdik hozzá.

Lehangoló élményeket szereztünk, s ezt nem csak a számbeli fogyásra értem, hanem a jelenlegi államalkotó nemzet, az ukrán, a közel 50 milliós, nagy ország, a 90-es évek elején kapott szabadsággal oly módon próbál visszaélni, hogy kõkemény nemzet-államot épít. Ukrajnában sajátos a népcsoportok helyzete, hiszen harminc-negyven százalékra tehetõ az orosz anyanyelvû lakosság jelenléte, különösen az ország keleti részén. Az orosz-ukrán ellentét több évszázadra vezethetõ vissza. Gondoljunk a XX. századi nagy ukrán éhínségre, amely – bizonyos becslések szerint – öt-hatmillió áldozatot szedhetett. S ebben a szovjet-orosz rendszer hibáztatható. Az ukránoknak is megvan a maguk keresztje. Ám az aránylag frissen kapott szabadságot arra használják fel, hogy az oroszon kívül nem túlzottan nagyszámú, és õshonos kisebbségekkel szemben megszorító intézkedéseket hozzanak, vagy már be is vezettek, például az oktatási rendszerben. Olyan helyzetet teremtettek egyik pillanatról a másikra, mely a felvételit például nagyon megnehezítette a magyar közösség számára. Erõltetik az ukrán nyelv ismeretét bizonyos nyelvi tesztek formájában, valamint arra készülnek, hogy egyes tantárgyakat a magyar nyelvû iskolákban is ukránul kell tanulni.

Pedig az ukrán törvényhozásnak nagy adóssága van. Ha jól tudom, Ukrajna az Európa Tanács tagja és aláírta a Regionális és kisebbségi nyelvek chartáját, melybõl következik néhány olyan törvény, amelyet meg kellene alkotnia, a nemzeti kisebbségek jogait pedig garantálnia kellene. Úgy tûnik, ez nem történt meg, mióta csatlakoztak a Chartához.

Gimnazista korom óta érdeklõdöm a nemzetiségi sorban élõ magyar testvéreink sorsa iránt. Szüleim abban segítettek, hogy amikor autót vásároltunk, gimnazista koromban bejártuk a Felvidéket egy-két napos kirándulásokkal. Ugyanakkor sikerült tapasztalatokat szereznem Erdély vonatkozásában is. Kárpátalján a kilencvenes évek elején jártam elõször. A családban ügyeltünk arra, hogy ne csak Csonka-Magyarországban gondolkozzunk, hanem keressünk fel olyan helyeket, melyek a magyarság történelmében fontos szerepet játszottak. Egyetemista koromban már a nemzetiségi jog irányába fejleszthettem a tudásomat. Így szakdolgozatomat már a magyar nemzetiségi jog és nemzetiségi politika témában írtam.

Arra hiába várunk, hogy mások oldják meg a mi nemzeti problémáinkat, akár Trianon következményeit, akár a nemzetiségi sorban élõkre gondolunk. Sorsuk jobbra fordulása nem megy az adott kisebbség aktivitása nélkül. Hozzunk egy nagyságrendben hasonló példát! Ukrajna – mint arról már szó volt – mintegy 50 milliós állam, Olaszország lakossága ugyanakkora. S ott a dél-tiroli németség, körülbelül háromszázezer ember kiharcolta a jogait. Pedig õk is hátrányos helyzetbõl indultak, gondoljunk a vesztett világháborúra, vagy a németek felelõsségére. Olaszország hozzá is kezdett e terület elolaszosításához. Nehogy azt higgyük, hogy ott nem voltak beolvasztási törekvések, de ez ellen a dél-tiroli németek fellázadtak, s komoly – erõszakos cselekményekben is megnyilvánuló – ellenállás bontakozott ki. Erõszakra senkit nem buzdítanék, de az aktivitás követendõ példa. Ne felkelésre gondoljunk, de egy aktív, nemzetiségi jogokért és lehetõségekért kiálló közösségre igen. Mert pl. amikor ki lehetne írni valamit magyarul és nincs kiírva Kárpátalján, az hiba! Az egyik iskola nevét kiírták magyarul, a másik iskolaépületen nem. Tehát, ha még az alapvetõ jogainkkal sem élünk, nehezen juthatunk elõre. Vagy azt várjuk, hogy az ukrán hatóságok, civil szervezetek felkérjék a kárpátaljai magyarságot, írják már ki legyenek kedvesek magyarul is az iskola nevét?! Mindenki a maga nemzete sorsáért felelõs.

A dél-tiroliak példája azért jó, mert ne felejtsük el, ha egységes nemzetben gondolkodunk, akkor az anyaország szerepe is nagyon fontos. A dél-tiroli példa arra is tanít bennünket, hogy Ausztria kivívott magának egy védõhatalmi státust, osztrák-olasz egyezmény született, és ha felmerül bármilyen probléma, az olaszok és osztrákok ezt megbeszélik. A védõhatalom, a „tokkal-vonóval” nyolcmilliós Ausztria kötötte meg ezt a szerzõdést az 50 milliós Olaszországgal, hosszas huzavona után. Ausztria anyaországként ott állt a dél-tiroliak mögött. Magyarországnak is aktivizálódnia kell a határainkon túlra szakadt magyar testvéreink támogatása ügyében! Ez nem megy egyik percrõl a másikra, de vannak jó példáink, ahol már elõrelépések történtek. Csak egységes nemzetben gondolkodva oldható meg elszakított nemzettestvéreink problémája.

___________________

Reiner Péter, a kárpátaljai utazás szervezõje: – Ez az út egyenes folytatása annak a gondolatnak, mely a 2006. október 23-i forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján velünk történt rendõri attak önkény következtében felvetõdött bennem, mivel ennek bemutatása nemzeti belügy. December 6-án Brüsszelben megismerkedtem Gaudi-Nagy Tamással és Morvai Krisztinával, s már akkor felkért a Civil Jogász Bizottság: mutassuk be a Kárpát-medence elszakított magyarságának, mi történt velünk a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. E gondolat jegyében hat utat szerveztem, ez a hetedik út, amely a jogvédelem speciális területére fókuszált, s a határon túlra szakadt magyarsággal történõ jogsértéseket volt hivatott vizsgálni. Mivel arra gondoltam, ez egy száraz téma, igyekeztem megtölteni mélyen emberi tartalommal. Tehát az ember-ember közötti kapcsolatnál jobb megoldás nincs ahhoz, hogy megismerjük egymást. Ezért szálltunk meg családoknál. A „kirándulás” mind tartalmában, mind formájában nem titkolt, kemény politikai töltést viselt magán a tekintetben, hogy Szolyván, a sztálini lágerek, a kommunizmus magyar áldozatainak emlékparkjában – hihetetlen találékonysággal – emléktáblát avattunk fel, négy civil szervezet – a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat, az Október 23 Bizottság Alapítvány, a Nemzeti Konzervatív Kör, valamint a Hegyvidéki Trianon Társaság – összefogásaképp. Üzenetünk reméljük messzire elhallatszott: – A nácizmus iszonyata után még nagyobb pestis következett: a bolsevizmus. Nem titkolom, miközben büszke vagyok arra, hogy a nemzet szerves részeként magyar embernek vallom magam, vállalnom kell – nem tehetek mást –, magyarországi zsidó gyökereimet is. Külön üzenetértéke van annak, hogy a barna pestis után együtt emlékeztünk a bolsevizmus vörös pestisére, mely attól tartok, mire a szomorú leltár végére érünk: számbelileg felül múlja majd a barna pestis pusztítását.

Nem nekünk kell megmondanunk, mit akarjanak kárpátaljai magyar testvéreink, hanem nekik kell megfogalmazniuk a céljaikat. Azokat a célokat kell támogatnunk, amelyeket õk elénk állítanak. A több mint 46 milliós Ukrajnában a 150 ezres magyarság lehetséges politikai megoldásai, melyek Székelyföldön járható útnak bizonyulnak, itt nem érvényesek. Fontos, a kisebbség-ellenes tanügyi törvényre fel kell hívnunk az Európai Unió, az ENSZ valamint a világ figyelmét.

_________________

Dr. Csókay András idegsebész: – Nagy hitet találtunk Kárpátalján. Ez nem csoda, mert kárpátaljai magyar testvéreink sokkal rosszabb helyzetben élnek, mint mi az anyaországban. Még nagyobb elnyomást kell elviselniük, szellemi értelemben. Ezt túlélni, tényleg csak jobb hittel lehet, s ez nekünk példát jelent. Tehát mi merítkeztünk a hitükbõl, kitartásukból, s megerõsítést kaptunk arra, hogy még jobban küzdjünk azért, hogy megváltozzon a helyzet az anyaorsazágban. Ebbõl a kívánatos megváltozott helyzetbõl majd elérhetõ, hogy valóban komoly érdemi segítséget nyújthassunk a határon túli magyaroknak, fennmaradásukért. Ez egy kör. Õk megerõsítenek minket, példát adnak nekünk, mi pedig ezzel az erõvel gyõzelemre visszük otthon az ügyünket. Õk jelen pillanatban többet adtak nekünk, mint amit mi adhattunk nekik. Mert mi ott voltunk, vittünk némi anyagi segítséget, de érdemi, komoly elõrelépés kormányközi egyezmények kiharcolása nélkül nem érhetõ el.

Az út alatt nekem nagy ráismerés volt újra: azért fontos a magyar nyelv, a magyar kultúra ápolása, mert ez is egy út az Isten felé. Sok út vezet Felé, de könnyebb az embernek saját kultúráján, saját nyelvén keresztül közelebb kerülni Istenhez. Az emberi élet célja pedig végeredményben ez.

Az utazásunk alkalmával találkoztunk a nagy Véletlennel, mely Isten „mûvész-neve”. Gaudi-Nagy Tamás képviselt volna egy 75 éves férfit a budapesti bíróságon, aki az õszödi beszéd után költözött haza, mintegy 50 év múlva Londonból. Mert tarthatatlannak tartotta, ami itthon zajlik. Budapesten próbált segíteni. S legutoljára, a szeptember 20-i tüntetés alkalmával cipõt tolt be egy kordonon át, melyért rendõrség elleni erõszak miatt bíróság elé állították. Jó lett volna, ha ezt a bírósági tárgyalást elnapolják, mert a védõje, Gaudi-Nagy Tamás velünk utazott Kárpátaljára. Reggel kilenckor, amikor kezdõdött a tárgyalás, utazótársaságunk az egyik templomban kéz a kézben imádkozott ezért a magyar honfitársunkért. Majd ezt követõen Tamás kapott egy sms-t Budapestrõl, hogy elnapolták a tárgyalást, mert elromlott a bíróság magnója, a tárgyalást nem tudták lefolytatni. A Jóisten meghallgatta az imát, és „elrontotta” a magnót. Akik ezt nem hiszik, azt mondják: véletlen, de nekem erre az a válaszom: Isten mûvész-neve a véletlen. Nagyobb kaliberû dolgoknál is így van ez. Ha milliók imádkoznak valamiért, biztosan sikerülni fog a kérés.

Nekem most közeledik az újjászületésem 10. évfordulója. Ez volt a legnagyobb kegyelem, amit kaptam: 1998. december 12-én visszatérhettem a gyermekkor hitéhez, ez persze nem saját erõmbõl történt, hanem erõs krisztus-élményt kaptam egy keresztnél, a domonkos templomban. Ez vitt, ez térített vissza a helyes útra, amely nem jelenti azt, hogy az ember nem hibázhat, de legalább megvan a hajlamunk és a szándékunk a lelkiismeret vizsgálatra, s a megbánásra. Nekem a tíz évvel ezelõtti kegyelem egy megtérési kulcs-élmény. Ez meghatározó lett nemcsak a magánéletemben, a hivatásomban, de megnyitott egy kreativitást a gondolkodásomban, s ebben vannak tudományos sikerek is. A kegyelem kisugárzik az ember egész életére, nem folyosó-szerû fény, hanem az kisugárzik az egész életünkre. A kárpátaljai út is megerõsített, mert csak hittel bírható ki, ahogy ott él a szorvány magyarság.

______________

Dr. Éger István orvos: – Gyakorlatilag magánemberként veszek részt ezeken az utakon, már nem elõször. De járok, hol szervezetten, hol egyéni szervezésben a történelmi Magyarország különbözõ elcsatolt területein Erdélyben, Kárpátalján. Számomra mindig lelki feltöltõdést és erõt adnak ezek az utazások, hogy saját életemben, és munkámban kitartó legyek a hitem szerint. Erõt ad az itteni emberekkel való találkozás, a vidék és a táj szépsége, amely még sokkal tisztább és érintetlenebb, mint az elkényelmesedett, és elromlott gondolkodású anyaországban.

Tõsgyökeres budapesti vagyok, már többször jártam Kárpátalján és Erdélyben. Nekem egyfajta lelki és fizikai kikapcsolódást jelentenek a találkozások. Örömmel beszélgettem el a szállásadóimmal, akikkel már többször találkoztunk, és barátként üdvözöltük egymást. Találkoztam a falvakban azokkal az emberekkel is, akikkel korábban már ismeretséget kötöttem. Nekem a sok élmény személyes öröm, és lelki támasz. Erdély és az elcsatolt részek szeretetét még a szüleimtõl, fõleg édesanyámtól kaptam, akik ebben a szellemben neveltek. Elõször Erdélybe vittek, még gyermekként, s ez az élmény megalapozta a irányultságomat és tudásomat az elcsatolt területek iránt.

Szolyva azért volt számomra döbbenetes, mert noha már sokszor és sokfelé találkoztam az emberi kegyetlen pusztítással és az esztelen népirtással ország- és világszerte, itt élõ valóságként élhettük meg az egykori tragédiát. Sok európai emlékhelyen, koncentrációs táborban jártam, megtekintettem a székely hõsök, a siculicidium emlékmûvét Erdélyben, és sorolhatnám az elrettentõ példákat az örményektõl kezdve. Szolyván találkoztam azzal az érzéssel, hogy az egykori dráma a maga élõ valóságában elér a napjainkig. Hiszen október 1-én megkoszorúztuk a szolyvai emlékmûvet, és elolvastuk a szállást-adó magyar falu áldozatainak neveit. Tegnap este pedig a vacsoránál a szállásadóm mellettem ülve, könnyek között mesélte el, hogyan hurcolták el a nagyapját, illetve az édesanyját, a nagyanyja kisdedként hogyan cipelte a karján, és próbálta kimenekíteni a férjét ebbõl a halál-transzportból. A maga élõ valóságában utánunk nyúlt 1944 és Szolyva borzalma, s ezáltal a napi élet fájdalmára lefordítható közvetlen megtapasztalássá vált, amely közvetlenül érthetõvé tette ezt számunkra. Ez több, mint történelem!

_______________

Göllner Gusztáv nyugalmazott újlipótvárosi ügyvéd: – Nagy emlékekkel megdúsulva jövök haza a baráti autóbuszos közösséggel.
Számomra azért volt érdekes és megnyugtató ez az utazás, mert a
szülõföldemen jártunk. Munkácson születtem 1944-ben, s a drága
édesapám kéthónapos koromban önkéntesként bevonult, akit csak 1948 késõ
õszén láttam viszont, már Budapesten. Édesanyámmal egyedül maradtunk, és
a zseniális kapcsolatainak köszönhetõen 1947 végén, az elsõ családok
között hagytuk el legálisan a Szovjetuniót, miután megkaptuk az
úgynevezett kivándorló útlevelet. Késõbb 1948 õszén édesapám már
Budapestre érkezett vissza, a Kijev melletti darnyicai lágerben eltöltött, közel négy esztendõs hadifogságából. Így gyakorlatilag négyéves korom óta élek Budapesten.

Számomra a kisebbségi sors, a kisebbségi lét, a jó értelemben vett
multikulturalitás, a kultúrák befogadása és a kultúrák együttélése
már a kora gyermekkoromban világos tényezõ volt, a mai napig
ebben a gondolati környezetben élek. Több nyelvet tanultam, mert
Munkácson több közösség élt együtt, a legnagyobb békében egymás mellett:
a ruszin, a magyar, a zsidó, a tót és a többi bevándorló.

Az elsõ világháború után bekövetkezett a trianoni tragédia, amely ma is
sok bajt okoz a hazánknak. Tudomásul veszem a kisebbségi sorsban rejlõ
problémákat, és a Kárpátalján élõ magyar testvéreink mindegyikét nemzeti
hõsnek tekintem, hisz a magyarság kultúráját, eredetét, a magyarság
szeretetét az anyanyelvükön, a munkájukon és tehetségükön keresztül
élik meg.

Az úgynevezett anyaországi értelmiségnek, különösen az úgynevezett fõvárosi értelmiségnek fogalma sincs az ottani történésekrõl. Ezért figyelmesen
kell hallgatnunk az ottani testvéreink megnyilatkozásait. Minden magyar
kormány – függetlenül a színétõl és az összetételétõl – egységes
magyar nemzetet köteles képviselni. Gondolkozzon mindig az egységes
magyar nemzetben, amely hallatlanul nehéz feladat, mert 1945 óta
különbözõ problémák miatt, olyan történelmi paradigma-változás történt,
melynek eredményeképpen már a történelem- és irodalom tanárok sem
érzékelik megfelelõen ezeket a súlyos problémákat.

Nekem csodálatos gyermek- és ifjúkorom volt, s most látom, ez a pozitív
múlt milyen hihetetlen erõt és szellemi gazdagságot jelent. Édesapám
nekem nyolcéves koromban, 1952-ben azt mondta: – Drága fiam, én már nem
fogom megélni, de ha te meg akarsz élni bármilyen rendszer- vagy
helyzet-váltást Magyarországon, ne igyál, ne szedj gyógyszert, ne
drogozz, vigyázz magadra, mert változás csak 1995-ben lesz, amikor
letelik a jaltai 50 esztendõ. Ezt 1952 óta tudom, s úgy éltem, hogy
mindig erre készültem.

Azt nem tudhattam, hogy majd lesz Amerikának egy zseniális elnöke,
akinek ugyanúgy szobrokat kellene állítani az országban, mint magyar
nemzetünk nagyjainak, és nemcsak Budapesten, hanem más városokban is,
aki a maga zsenialitásával maga mögé állította a magyar zsidó
testvéreinket, Szilárd Leót, Teller Edét, Neumann Jancsit, a számítógép
atyját, s az összes magyar Nobel-díjast. Ronald Reagen azt mondta:
egyetlen fax-géppel, puskalövés nélkül térdre fogja kényszeríteni
Szovjetuniót. Természetesen ehhez kellett Gorbacsov is, aki „kivezényelte” az orosz hadsereget Németországból, Magyarországról, s ennek a hadseregnek a tagjai nem lázadtak fel, pedig a hazájukban a korábbinál sokkal rosszabb körülmények közé kerültek.

Drága édesapám azzal bocsátott engem útra, hogy mindig használjam a
saját szemem, saját fülem és lábam. Ott voltam 1989-ban, amikor
kikiáltották a Kossuth Lajos téren a Köztársaságot, ott voltam a Kossuth
téren az öszödi beszéd után egy órával, majd másnap a televízió elõtt.
Azóta is így élek: figyelõ, látó és gondolkodó ember vagyok, és ezt
javasolom másoknak is.

_____________

Gonda László, a budapesti Kossuth tér egyik vezéregyénisége: – Olyan emberekkel utazom, akikkel öröm együtt lenni. „Magunkfajták”, akik azonos hullámhosszon „énekelnek”, akik ugyanazt gondolják lényeges dolgokról, amely egy nemzetnek fontos. Megható és mély benyomást hagyott bennem: olyan emberekkel találkoztunk, akik olyan ügyekért küzdenek, olyan ügyeket próbálnak megoldani, mely reménytelennek tûnt még néhány esztendeje. 1996 óta kínlódtak például a vereckei emlékmû felállításával, mely ma alaposan megalapozva, a szikláig leásva és betonozva, mindenféle áskálódás ellenére, szívós munka eredményeképp ma áll. Majd miután lerombolták, újra felállították. Ez a legfontosabb tanulság: ezek az emberek elõbb-utóbb gyõztesen kerülnek ki a küzdelembõl, mert még az ellenség is elismeri kitartásukat.

Nekem, akinek édesanyja Temesváron született, édesapám pedig Pozsonyban, illetve a Felvidék déli részének visszakerülése után Kassán töltötte a gimnáziumi éveit, nagyon jól ismerem azokat a problémákat, mely a határon túli elszakított területeken jelent. Nagyon nehéz, az érezhetõ. A legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az anyaország gyakorlatilag nem folytat nemzeti politikát. Egy reform-diktatúra hiénái csoport-érdekeket képviselnek, s erõteljes megfelelni vágyás van bennük. Ennek megfelelõen a határon túli magyarok jelentõs része nem számíthat az anyaországra, ezért saját maguk keresik a megoldást. Fölfedezik, mekkora érték a közösség: összekapaszkodnak és – ebben a negatív hírekkel teli világban – rendkívül nagy optimizmussal olyan értékeket építenek fel, melyre a fiataloknak fel kell figyelniük.

Úgy tapasztaltam: a II. Rákóczi Ferenc Fõiskolán Beregszászon a fiatal lányok nagyon okosan, értelmesen szóltak a problémákhoz, amit mi Magyarországról nem igazán érthetünk. Nagyon nehéz a 150-160 ezres magyar megmaradt közösségnek – direkt nem nevezem õket kisebbségnek –, megállnia a helyét, de ez összeforrasztja õket.

Olyan nagy dolgokat tudtak létrehozni, mint a szolyvai emlékmû. Ahol több tízezer áldozatot hagytak szép lassan elpusztulni, illetve elvitték õket Malenkij robotra Szibériába, és soha nem tértek haza. Egy csodálatos emlékezõ fal áll Szolyván, nem szívesen nevezem siratófalnak, mert az már foglalt. Ez az Emlékpark el kell gondolkoztassa a fiatalokat is, csak akkor lehetnek erõsek, ha egy közösséghez tartoznak. Ha nekik lenne egy erõs anyaországuk, mely a Szent Korona értékrendet újra zászlajára tûzné, s az alapja lenne az igazságosság, a tisztesség, és a becsület, akkor Magyarországnak sokkal nagyobb respektusa lehetne. Õk pedig büszkébbek lehetnének az Anyaországra, s ezáltal könnyebb lenne a helyzetünk. S ami a legfontosabb, újra szülessen minden magyar családban három-öt gyermek. Tudom, ez a legnehezebb, de annak a nemzetnek, amely szaporodik, prosperál, van jövõje, amelyik nemzet sorvad, annak nincs jövõje.

___________________

Gõbl György, Civilek a Nemzetért Mozgalom Soproni Közösségének vezetõje: – Második alkalommal utaztam Kárpátaljára, egy évvel korábban szintén itt jártam a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány által szervezett úton. Felemelõ érzés volt ismételten õseink nyomában lépkedni a Vereckei-hágón, Kárpát-haza keleti végein. Jó volt látni, hogy tavaly óta elkészült, és áll a Vereckei emlékmû, illetve a Turul kiterjesztett szárnyaival számomra gyönyörû látvány Munkács váránál!

Elkeserítõnek látom a kárpátaljai õslakos magyarok helyzetét, megtapasztalva mennyire magára hagyja a mai politikai „gengszter banda” a csonka hazán kívül rekedt nemzetrészt. Ezen kell elõször változtatni, csonka hazánkban.

Sopronban a mai napig tüntetünk az õszödi Gyurcsány beszéd óta. Kevesen vagyunk: 8-16 fõ között ingadozunk, heti egy alkalommal állunk ki Sopron fõterére. De volt egy fogadalmunk, s mi ehhez tartjuk magunkat: addig tüntetünk Sopron fõterén, míg Gyurcsány meg nem bukik. De már nem Gyurcsányról szól a kiállásunk, hanem az elmaradt rendszerváltásról, a nemzeti érdekek következetes, tettekben megnyivánuló felvállalásáról, amit a mai parlamenti pártok nem képviselnek.

_____________________

Csokay János vállalkozó, emberjogi harcos (Kanada/Toronto): – Szolyvához hasonlóan, ahol a több tízezer áldozat emlékére Emlékparkot állítottak az ott élõ magyarok, mi Szöõr Anna kezdeményezésére – mely szerint mindenütt a világban állítsunk emléktáblákat a kommunista diktatúra áldozatainak –, Kanadában, Torontó közepén, ahol négymillió ember él, található a Budapest park, s ahol már felállítottak egy 56-os forradalomra és szabadságharcra emlékezõ emlékmûvet, ott állítanánk fel a New York-i Szabadság szoborhoz hasonlóan a kommunista áldozatok emléktábláját vagy emlékmûvét. Szerintem ennek az ötletnek nem lehet akadálya. Sõt, nem csak Kanadában, hanem Magyarország falvaiban, városaiban is össze kellene gyûjteni a kommunista diktatúra áldozatainak névsorát, akikrõl szobrok vagy emléktáblák formájában emlékezhetnének meg a helyi lakosok.

Kanadából érkeztem, hogy részt vehessek a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány által szervezett kárpátaljai úton. 1982 óta élek Kanadában. Többszörös válogatott magyar bírkózó voltam, nemzetközi versenyeket nyertem, jelenleg pedig építési vállalkozóként dolgozom. A magyar nemzeti oldalhoz tartozom, rendszeresen járok haza Magyarországra és „harcolok” az emberi jogokért, a magyar nép jogaiért.

Frigyesy Ágnes