A magyar mesevilág a nemzeti tudatot erõsíti

Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal

Józsa Judit kerámiaszobrász, mûvészettörténész csodálatos kiállítása „Magyar mesevilág” címmel látható Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában október 19-ig.

A mûvésznõvel a tárlaton, majd otthonában találkoztam.

– Miért épp magyar mesehõseinket – Jankót, a szegénylegényt, a mesebeli királylányt, vagy a hétfejû sárkányt stb. – formázta meg?

– Jelenlegi kiállításom olyan magyar mesehõsöket ábrázol, akik visszavisznek bennünket, székelyeket, magyarokat az õsvallásunkhoz, hogy feleleveníthessük õsi világképünket, hisz részben elfelejtettük azt. Elsõsorban a gyermekek lelkéhez szólnak ezek a mesék, de bizony már a felnõttek sem tudják elmondani, mit jelent a föld köldöke, vagy az életfa. Érdekes például, hogyan jelenik meg a táltos hit a magyar népmesékben. Holott nagyon jól tudjuk – Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály kutatásait említve –, mennyire nyilvánvaló mindez a népmeséinkben. Éppen ezért olyan népmeséket választottam, amelyekben ezek a jelentõs népmesei elemek ott vannak. Egyik legfontosabb mesénk a Fehérlófia, de más úgynevezett Fehérló – típusú népmesékben is hangsúlyosan felismerhetõ a mese fõhõse és a táltos személye közti azonosság.

– Hogyan választott ki egy-egy mesehõst?

– Gyermekkorom óta olvasok meséket. A Nagyapó mesefáját rongyosra olvastam valamikor. Nekem is meséltek a szüleim, nagyszüleim, úgyhogy nem volt kérdés, ezeknek a népmese-hõsöknek meg kell születniük. Tudatosult bennem, hogy az oly sokrétû népmesei világunkból, a leginkább elfelejtett, homályba veszett õsvallási elemek érdekelnek, így választottam ki azokat a legfontosabb meseelemeket, hõsöket, akik elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy ezzel a világképpel szembesüljenek az emberek.

A legfontosabb feldolgozott motívum a Föld közepe vagy a Föld köldöke, ezt követi az Életfa, a Világfa vagy a Világ oszlopa, amelyet Istenfának is nevezünk. Aztán jöttek a mesehõsök: a Szegénylegény, aki Jankóként jelenik meg a kiállításon. További meseszereplõk: a Szél anyja, Nap anyja, Hold anyja, akik segítõ szerepük miatt fontosak, õk népesítik be az Életfát. Nem feledkezhetünk meg a Vasorrú Bábáról, aki a leggonoszabb meseszereplõ, hiszen ha jó van, gonosz is van. Természetesen a Királylány és a Királyfi, a két fõhõs nem maradhatnak ki a tárlatból, õket követi a háromfejû, és a hétfejû sárkány, valamint Tündér Ilona, aki nagyon fontos fõszereplõ a népmeséinkben. Tündér Ilona alakjában összeolvad az életfa csúcsán élõ anyaistennõ, valamint a Nap, mint planéta-istenség személye. Így lesz a hallhatatlanul tündöklõ Világszép Nagyasszony, a Napba öltözött Tündér Ilona, akiben a kereszténység beköszöntével a Napba öltözött Boldogasszony, a Nagyboldogasszony él tovább. Õt követi a Hétsingszakállú törpe, valamint az Ördögöcske, mert, mint mondtam, ha létezik jó, akkor rossz is van. Ahogy fenn, úgy lent, hiszen az életfa tükrözõdik az alvilágban is. S végül a Fehérlófia kompozíció zárja a sort. Õsi világképünk megértéséhez összesen 15 új népmesei témát dolgoztam fel, de ez kiegészült még három korábban készült alkotással: a Magyarország – Anyaország kompozícióval, Erdély megszemélyesített alakjával, így jelezve a magyar népmese hazáját. Hiszen azokat a népmese-hõsöket látjuk viszont, akiknek a Nagy-Magyarország, s többnyire Erdély a hazája. Itt gyûjtötte Benedek Elek vagy éppen Berze Nagy János tiszta forrásból a népmeséket.

Megjelenik a Csodaszarvas az Életfa lábánál, hiszen a magyar életfa tövében csodaszarvas pihen a párjával. Általa megidézzük a magyar nép eredetét, míg a harmadik kisplasztikában Emese álma látható, így az Árpádház eredetétre figyelhetünk.

- Különleges élményben részesült az, aki végighallgatta a mûvésznõ tárlatvezetését! Mi emeljük ki az Erdély szobrot, mit láthat a laikus szemlélõdõ a kompozíción?

- A szülõföldem megszemélyesített alakja kel életre a kiállított alkotásban. Ez az allegorikus ábrázolás a Múzsák kertje címû kiállításra készült, 2006-ban, ahol Wass Albert múzsájaként jelent meg. Idén azonban ez az alkotás megidézi a tiszta forrásból gyûjtött erdélyi népmesék életterét.

A kompozíció Erdély és Partium térképen látható körvonala szerint kialakított talapzatra épült. A szobor súlypontját az egytõl-egyig Erdélybõl származó természetes ásványok biztosítják, amelyek között a nagyméretû hegyikristály tömb a nõi alak szoknyáját képezi. Baloldalon kiegészül egy korondi sötétzöldes tónusú aragónittal. A jobb oldalon a zöld színû ásványok, az örökzöld erdõket idézik meg, míg alattuk a negatív barnás színû kalcit a szép dimbes-dombos-hegyes domborzati formákat és a lombhullató erdõket jelenítik meg.

Az elõtér piritjei és különleges ásványai a kincses Erdély gazdag altalajkincseire utalnak. A hegyikristály csúcsa felett testet ölt Erdély alakja. A szép székely arctípusú nõi alak fejét szentkorona típusú táltosfejdísz ékesíti, amelynek központi motívuma a honfoglaláskori áttört palmetta, kétoldalt meghosszabbított levélmotívummal. Hosszú haja két copfba fonva omlik alá a mellére. Ruhájára domborítva látjuk Erdély címerébõl az ismert hét várat, valamint mellkasán a turulmadár jelenik meg, úgy, hogy annak szárnyai az istennõi alak szárnyaivá lényegülnek. Behajtott karjaiban, kétoldalt, kis kezeiben a Napot és a Holdat tartja, homlokán pedig a csillagokat viseli.

– Melyik szobrát mutatná be még szívesen olvasóinknak!?

– A Magyarország - Anyaország kompozíció számomra nagyon kedves. A magyar népi indás növényi ornamentikával díszített hármas halmon ülõ fõalakot gyermekek veszik körül. Minden gyermek egy-egy, Trianonkor elszakított földrészt testesít meg. Magyarország, a szeretõ, büszke anya a Szent koronával a fején, magyar viseletben ül és egy kisbabát tart a bal karjában. A pólya motívumai azonosítják a legkisebb gyermeket, a csecsemõt: õ a csángó népet szimbolizálja, hiszen ma leginkább õk szorulnak az anyaország támogatására. Az anya jobbkarjával öleli az Erdélyt megtestesítõ fiút, aki székely népviseletben áll, támogatja édesanyját. A tarisznyáján Erdély címere látható. Õ egy szép, befont hajú, ülõ kislány kezét fogja, aki Partiumot képviseli. Kendõjére Nagyvárad címerét véstem. Ez és viselete azonosítja õt. A jobb oldalon lent, a pici térdeplõ kisfiú Délvidéket jeleníti meg. A derékövére középen hátul Bács-Bodrog vármegye bekarcolt címere látható. Az anyát baloldalon álló leányalak öleli át, Erdély kezét is fogva. Õ Kárpátalja. A vállkendõje közepén láthatjuk Bereg vármegye címerét. A lány a Felvidéket formázó érsekújvári népviseletben lévõ, ülõ fiú kezét fogja, akinek a levetett kabátkájára vésve fedezhetjük fel Nyitra vármegye címerét. Végül az utolsó lehuppanó, pici kislány, Sopron tájéki népviseletben, a nyugati magyarságot képviseli. A pruszlikja háti részén látjuk Vas vármegye címerét.

A kompozíció fontos momentuma, hogy minden alak egymás kezét fogja, szorítja, az összetartozást hangsúlyozva. A két legkisebb gyermek, az anya lábai elõtt, a magyar címert tartja. A gyermekek méreteikben úgy helyezkednek el, hogy körülölelik a központi alakot, lefelé haladva kisebbednek, miközben tekintetük felfelé, az anyjukra szegezõdik. Mindez azért, hogy a perspektívát fókuszálják a gyönyörû Anyaországra, szeretett hazánkra.

Számomra ez nagyon fontos alkotás. Valóban az lenne az ideális, ha az anyára így néznének fel a gyermekek, az anya pedig szeretettel ölelné magához a gyermekeit. A mûvész feladata: az érzések felerõsítése és nem gyengítése.

– Véleményem szerint a tárlat-látogatók egyik kedvence lesz a Királylány, akit ülve ábrázolt. Miért?

– A Királylány a legkisebb kompozíció a kiállítási anyagban. Mint ahogy a népmesében õ a legkisebb, a legkedvesebb, legokosabb és a legszebb. Díszmagyar ruhában ül, de e szép ruha súlyossága nem érzékelhetõ, hisz ahogy lehuppan, szép tulipánformát redõz a szoknyája, köténykéjére pedig a reménység és szeretet virágait véstem. A haját két tincsben befontam, mint ahogy a honfoglalás idején viselték a lányok. Maga a királylány alakja fenséges, finom testtartásban ül, kedvesen mosolyogva. Az biztos, várakozás-teljesen a mosolya, arra vár, hogy megérkezzen a Királyfi.

Két szerepe van a népmesékben, ha a Királylány a fõszereplõ, akkor neki cselekednie kell, õ a legokosabb, neki kell túljárnia akár az ördög eszén is, de ha nem õ a fõszereplõ, hanem a királyfi, aki az õ kezéért küzd, akkor a királylány elérkezett lelki fejlõdésének arra a fokára, ahol õ már tiszta lélek, azaz a lelki fejlõdés csúcsán van! Kezében szívalakú, honfoglaláskori palmettát fog, amelynek középsõ mag része meghosszabbodik, így láng motívummá alakul.

A kis királylány kezében õrzi a szeretet lángját.

– Van-e összefüggés a magyar nagyasszonyok és a mesebeli királylány alakja között? Építkezhet-e egyik témából a másik?

– Nyilvánvalóan. Tapasztalat teszi a mestert, ezt megtanultam édesapámtól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor a magyar nagyasszonyokat mintáztam – mintegy 46 magyar nagyasszonyt formáztam meg –, ahhoz, hogy autentikusan, hitelesen ábrázoljam a korhû viseletet, kutatnom kellett. Mûvészettörténészként ez nem esik nehezemre, komoly kutatási munka elõzi meg az alkotást. A mesehõsök után nem kellett kutakodnom, mert róluk már sokat olvastam, s elképzelem, hogyan néznek ki, az õsvallásunk megértéséhez viszont sokat kutattam. Amikor a Honfoglaló magyarokat mintáztam 1996-ban, utána kellett járnom, hogyan nézhettek ki az akkori emberek, viseletek, fegyverek. Az egykori ruhaviselet visszaköszön például a Királyfi alakjában, akit honfoglalás-kori ruhába öltöztettem, oldalán az íjával, tegezében nyílvesszõvel, karddal és dárdával, hisz kész arra, hogy legyõzze a sárkányt.

– Judit a híres korondi Józsa családból származik. Egyik kiállításán úgy mutatta be édesapját, mint egyetlen mesterét. Példaértékû apa-leány kapcsolatban élnek. Jól látom?

– Korond a fazekasság központja. Aki ellátogat Erdélybe, megtapasztalhatja ezt. Édes szüleimnek, Józsa Jánosnak és édesanyámnak, Juliannának köszönhetõ, Istennek hála, hogy ebbe a családba születtem és megtanulhattam ezt a mesterséget. Szoktam mondani, 80 százalék tehetség, vagy akár fordítva, 80 százalék szorgalom. Hiszen szorgalom nélkül, akármilyen tehetséges valaki, nem tudja megvalósítani az álmait. Kitartónak kell lenni, ez nagyon fontos. Nálunk, Székelyföldön ez erõs meghatározó tényezõ. A család a legfontosabb, Korondon apáról fiúra száll a mesterség, így a kisebbik bátyám Jankó az, aki továbbviszi a fazekasmesterséget, nem is akárhogyan, hiszen embernagyságú padlóvázát is megtud korongozni. A nagyobbik bátyám fafaragást tanult, de egy baleset miatt az élet úgy hozta, hogy ma már nagyszerû operatõrként dolgozik.

– Kislányként már korongozott?

– Igen, 11 évesen készítettem az elsõ kisplasztikámat, de megtanultam, azt is, hogyan kell kisebb tárgyakat korongozni. A nõk feladata Korondon, hogy díszítsék a tárgyakat: vésnek, festenek, írókáznak. Ezeket megtanultam, de a háromdimenziós térbeli ábrázolás nekem mindig jobban ment. Szerettem volna valami sajátosat, így alakult ki szinte játékszerûen a kerámia-szobrászat.

– Most már itt beszélgetünk Budapesten. Hány éve él a fõvárosban?

– 1994-ben települtem át, édesszüleimnek köszönhetõen 1995-ben költöztem ebbe a lakásba, ahol most beszélgetünk.

– Miért hagyta el szeretett szülõfaluját?

– Határozott okok és célok miatt. Például hogy mûvészetem kiteljesítésével elérjem, hogy ne felejtsék el az emberek a népviseletüket, a kihaló félben lévõ mesterségeket, népszokásokat. Ezért jöttem a fõvárosba, úgy gondoltam, ha már az ember eljön a szülõföldjérõl, akkor jöjjön az anyaország szívébe, Budapestre és innen csillag-szerûen vigye el a kiállításokat, annak mondanivalóját mindenfelé egész Nagy-Magyarország területére, majd tovább a nagyvilágba. Döntésemet nem bántam meg. Az egyenes útról, amit kijelölt a sors nem engedtem sohse eltéríteni magam. Bárhol mutattam és mutatom is be a mûveimet csak jó hírét vittem és viszem Korondnak, Erdélynek és Magyarországnak.

– Szerencsére sokfelé hívják. Járt már az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, Ausztráliában, Olaszországban, s természetesen itthon számos településen.

– Minden évben találok egy új témát, amit szeretnék feldolgozni, mert hiszem, hogy egy mûvésznek fejlõdnie kell. Nem szeretném ismételni önmagamat, így mindig új és új témát keresek, hogy fejlõdhessek szellemileg, lelkileg, fizikailag és technikailag is. Ezért az egyre újabb és nehezebben kivitelezhetõ, változatos témák, amelyek a lelkemhez közel állnak. Sok esetben az ötletek, mint gyermekkori álmok jönnek elõ. Sok helyre hívnak, de minden évben van egy új tematikus kiállításom – ez nagyon fontos –, ennek rendelem alá a többi gyûjteményes kiállításomat. Egybetartottam és nem adtam el a honfoglaló magyarokat, a magyar nagyasszonyokat, a magyarirodalom kiemelkedõ személyiségeinek múzsáit, hogy minél több helyre elkerülhessenek a kis falvaktól a nagyvárosokig.

– Tudomásom szerint egy-egy szobra megvásárolható…

– Ahhoz, hogy minden évben egy új kiállítás szülessen, és a mûterem-lakásomat fenn tudjam tartani, kedvenc alakjaimat – leginkább megrendelésre – újramintázom, sorszámozottan, eredet-kártyával. Vagyis teljesen egyedi alkotásokat készítek. Így nem aprózódom el, hisz az a cél, hogy minél több új egyedi mû szülessen. Szponzorok után sajnos nem sok sikerrel rohangál az ember. Tehát mindent a magam erejébõl kell megoldanom, még a könyvkiadásokat is. Istennek hála a Magyar Kultúra Alapítvány befogadja a tárlataimat. Ez már a hatodik kiállításom itt a budai Várban. Évrõl-évre egyre több kiállítás-látogató tisztel meg érdeklõdésével, a tavaly a TerrAqua világa címû tárlatra már közel tízezer ember jött el.

– A tavalyi különleges tengeri mitológiát bemutató kiállításon rengeteg kagylóval, tengeri csigával találkoztam. Honnan ez a vonzódása a tenger világához?

– Egész kiskoromban kaptam egy gyöngyházfényû nagy csigát édesapámtól. A ragyogó felületétõl elvarázsolódtam, s ettõl kezdve tudatosan gyûjtöttem a tengeri korallok, csigák, kagylók meszes vázait. Ma már, mint láthatta többszáz darabos gyûjteményem van.

– Különbözõ köveket is látok az otthonában.

– Az ásvány is gyermekkori hóbort, kicsi korom óta gyûjtöm azokat is. A Bika jegyében születtem, nem hiába dolgozom az agyaggal, sárral, és a földdel. A Bika szereti a szépet, a kényelmet, minden lelket, szemet és természetesen a testet gyönyörködtetõ szépséget, finomságot. Az ásványok és a tengeri kagylók is elvarázsolnak. Mindig vágytam arra, hogy egyszer helikoptert vezessek, vagy hogy búvárkodjam. Eddig még egyik sem sikerült, hiszen magasság-, és mélység-iszonyom van. Viszont azokat a csodálatos színeket, felületeket mázakkal, különleges eljárásokkal meg lehet hasonítani, amelyeket a természet vagy éppen a jó Isten teremtett. Pontosan ezért készítettem a TerrAqua Világa kiállítása anyagomat, hogy végre szólhassak arról a tengeri mitológiáról, amelyet már nagyon régóta dédelgettem magamban.

– Kit látok a fal mellett?

– Õ TerrAqua királya, nagyon érdekes a viselete: páncél a gallérja, miközben magyar arctípusa van, egymásba font bajusszal. Így az alfa és az omega jeleként õ a kezdet és a vég ura, ugyanakkor nagyon érdekes a koronája, a kereszt szimbólumaival együtt. A koronájából kétoldalt kiemelkedik két Nautilus csiga, mely az egyik legkülönlegesebb tengeri csigafaj, önállóan úszó, szabad lélek. Ráadásul ezek nagyméretû, ritka darabok.

– Hol talált rá ezekre a különleges példányokra?

– Párban megtalálni õket nagyon nehéz. Hosszú idõbe tellett, de sikerült. Ezeket a Nautilus csigákat csereberéltem gyûjtõkkel. Tudniillik a tenger mozgásától a meszes vázak lecsiszolódnak és megsérülnek. Amikor nagy halászhajókkal húzzák ki a halakat, sokszor kihúznak Nautilus csigákat is. Vagy amikor a tengerfenéken halásznak, akkor találhatnak rá egy-egy ép csiga-példányra. Így azokat vagy visszadobják a tengerbe, vagy különféle kereskedésekbe kerülnek. Hála Istennek sok fajt levédenek mostanában, mert nagyon elszennyezõdtek a tengerek, óceánok.

– Mik a tervei, Judit?

– Szeretném, ha a korábbi kiállítási anyagaim mellett a Magyar Mesevilág minél több helyre eljutna. Jövõre új témát dolgozok fel, de babonás vagyok és amíg nem készülnek, addig nem beszélek róla. Azért annyit elárulok, hogy aki szereti a magyar zenét, ezt a témát is szeretni fogja. Aki pedig az agyagot, a kerámiát és a mozgalmasságot szereti, szintén nem fog csalódni.

– Mûvészi ars poeticája?

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert a magyar mûvészettörténetben, a magyar kerámia mûvészetben olyan elõdökre tekinthetünk vissza, mint Zsolnay Vilmos, vagy Kovács Margit, de említhetnék másokat is. Ilyen elõdöknek köszönhetõen a magyar ember általában szereti a kerámiát. Nekünk sokkal erõsebb a kötõdésünk a földhöz, mint például a franciáknak vagy a németeknek. Ilyen elõdök után fel kell kötni a felkötnivalót, s éppen ezért többnyire olyan témát keresek, mely köthetõ a magyarságunkhoz, az eredetünkhöz, hiszen erõsíteni szeretném ezt a tudatot! Legyünk büszkék arra, ha már a Jóisten így rendelte, és székelynek vagy éppen magyarnak születtünk, örüljünk neki és büszkén, emelt fõvel viseljük! A másik fontos dolog: ha már vannak kiváló példaképeink a magyar történelemben, ismerjük meg és szeressük õket, vegyünk példát róluk!

Ha a tengerre gondolok, megérint ez az õselem. Nem véletlenül a tenger az élet bölcsõje, mely évszázadokkal ezelõtt is motiválta a mûvészeket. Egy másik õselembõl, a földbõl – agyagból mintázott és a tengeri élõlények meszes vázaival vagy éppen ásványokkal komponált szobraimmal a mûvészettörténészek szerint az egyik legrégebbi mûvészeti ágnak számító kerámiamûvészetben sikerült a világon egyedülállóan új mûfajt teremtenem, azt hiszem, hogy erre büszkének kell lenni.

A Magyar Mesevilágban olyan népmesei elemeket és mesehõsöket mintáztam meg, amelyek a magyar nép õsi világképérõl, õsvallásáról lebbentik fel a feledés fátylát. A magyar népi életképeimmel, a Honfoglaló magyarokkal, a Magyar Nagyasszonyokkal, a Múzsák kertjével a hagyományainkat, történelmünket, irodalmunkat hoztam közelebb a kortárs szemlélõhöz.

Szeretném, ha mûveim mondandóját örömrõl, bánatról, szépségrõl, szeretetrõl, emberségrõl, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!

(A beszélgetés hamarosan megjelenik a Hargita Népe címû napilap 2008. október 4-i számában)

Frigyesy Ágnes