A „Beneš-dekrétumok”-ról õszintén Törvénybe iktatott magyarirtás és üldözés folyt a Felvidéken

Tavaly szeptember 20-án a Szlovák Parlament a teljes elutasítás helyett megerõsítette a Benes-dekrétumokat, mely alapján mindmáig kollektív bûnösség vádjával illetik a felvidéki magyarok százezreit. Ez ellen a felháborító igazságtalanság ellen tiltakoztak a németországi Hunnia Baráti Kör tagjai, valamint a felvidéki „Never again” (Soha Többé) Polgári Társulás, akikkel karöltve világméretû tiltakozást szerveztek, illetve konferenciát tartottak 2008. szeptember 20-án Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem sajnálatos módon nem fogadta be a „Soha többé” elnevezésû tudományos Konferencia résztvevõit, így az igazságot keresõ és feszegetõ tanácskozásra a Polgárok Házában került sor. A neves elõadók között szerepelt Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezetõ alelnöke, Raffay Ernõ történész. Botlik József, a Pázmány Péter katolikus Egyetem docense nyíltan és õszintén szólt a benesi dekrétumokról.

Rámutatott: – A Beneš-dekrétumoknak nevezett jogszabályok pontos elnevezése: „A Csehszlovák Köztársaság elnökének dekrétumai”. A Beneš név állandó használata azt a benyomást kelti, mintha kizárólag õ lett volna e jogszabályok szerzõje. Bár szerepe, az egyes fontos dekrétumok létrejöttésében igen jelentõs volt, „szerzõtársként” mégis számba kell venni – többek között – a Csehszlovák Államtanácsot. Ez a testület helyettesítette részben a Csehszlovák Nemzetgyûlést a londoni számûzetés éveiben. Ez a felsorolás érzékelteti, hogy az Eduard Beneš által kiadott megtorló dekrétumok mögött 1945. tavaszán széles, és erõteljes csehszlovák (bel)politikai, intézményi háttér húzódott. (Beneš 1918-1935 között Csehszlovákia külügyminisztere, közben 1921-1922-ben külügyminisztere, 1935-tõl köztársasági elnöke. Az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezményt követõen, október 5-én lemondott, majd elhagyta az országot.

Botlik József elõadásában kijelentette: – Magyarországon széles körben elterjedt az a feltételezés, miszerint az Eduard Beneš jogszabályok kizárólag a háború utáni megtorlással foglalkoztak volna. Ez teljesen téves berögzõdés. Beneš, mint a londoni csehszlovák emigráns kormány vezetõje, 1940 és 1945 között összesen 141 ilyen dekrétumot írt alá, amelyek szövege több vaskos kötetet tesz ki. A háború utáni megtorlásokon és „rendezéseken” kívül ezek a rendeletek számos más kérdéssel is foglalkoztak.

A csehszlovák emigráns kormány 1940. július 21-én alakult meg Londonban. Ugyanezen a napon hozta létre Eduard Beneš, az 1. sz. dekrétumával az Államtanácsot. Az 1945. és 1948. között kiadott dekrétumok, és a hozzájuk csatlakozó számos, hátrányosan megkülönböztetõ jogszabályok száma 89. Ezek azok a megtorló jellegû dekrétumok, amelyeknek a közösségi bûnösség elve képezi az alapját.

Benes a magyar nemzetiségû személyeket – a kollektív bûnösség elve alapján – megfosztotta állampolgári jogaiktól

A londoni emigráns csehszlovák kormány és Beneš köztársasági elnök 1942-1943 fordulóján egészítette ki a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar lakosság kitelepítésének követelésével. 1944. tavaszán Beneš tervét elfogadták a Moszkvában tevékenykedõ csehszlovák kommunista vezetõk, majd a Szlovák Nemzeti Tanács is. A különbség abban nyilvánult meg közöttük, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács „lakosságcserével” akarta összekötni a magyarok teljes kitelepítését.

A cseh és szlovák politikusok – Eduard Beneš részvételével – 1944. végén Moszkvában véglegesítették a csehszlovák állam jövõjérõl vallott nézeteiket, amelyet azután 1945. április 5-én, Kassán hoztak nyilvánosságra, mint egyeztetett programot.

A Kassai Kormányprogram kidolgozásában, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett: a kommunista párt csakúgy, mint a különbözõ polgári demokratikus pártok. A Kassai Kormányprogram VIII. fejezete kimondta, hogy a német és magyar nemzetiségû személyeket – a kollektív bûnösség elve alapján – megfosztja állampolgári jogaiktól.

Botlik József felsorolta az embertelen intézkedések sorát: – 1945. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács elrendelte a magyar „árulók” 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak elkobzását. Az elkobzott földeket 1945-után azonnali hatállyal szétosztották. Elõször a szlovák bizalmi emberek, majd késõbb a Magyarországról áttelepült szlovákok között.

A Beneš-dekrétumok és a földek elkobzásának körébe tartozik az ún. nevesítetlen földek kérdése. Ezek azok az ingatlanok, amelyeknek magyarok, illetve németek voltak az eredeti tulajdonosai, és akiket: megfosztottak jogaiktól (népbíróságok elé állítottak, meghurcoltak, illetve azt megelõzõen deportált zsidók voltak), kitelepítettek Magyarországra, kényszermunkára hurcoltak Csehországba, vagy akiknek a vagyonát elkobozták. E földek azért „nevesítetlenek”, mert 1950-ben, Szlovákiában megszûntették a hatósági telekkönyvi nyilvántartásba vételt, és csak 1995-tõl indult újra. A tulajdonosok második, harmadik nemzedéke gyakran már nem is tudja, hogy szüleinek, nagyszüleinek milyen, és mekkora földvagyona volt, és az a telekkönyvben hol található Egyébként az ún. „nevesítetlen földek” több mint 90 %-a, a dél-szlovákiai a döntõen magyar szállásterületen és a cipszer lakta észak-szlovákiai vidékeken, fekszik. E „nevesítetlen földek” nagysága 600 ezer (!) hektár, azaz 6000 km², amely a felvidéki magyarság õsi szállásterületének a fele.

1945. áprilisában és májusában a Szlovák Nemzeti Tanács elbocsátotta állásukból a magyar közalkalmazottakat, majd késõbb a magánalkalmazottakat is.

Nemzeti gondnokság, azaz állami kezelés alá kerültek a magyar tulajdonban lévõ kis- és középüzemek, beleértve a kisiparosok mûhelyeit is.

A városokban – különösen Pozsonyban és Kassán – tömeges méreteket öltött a magyarok lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve.

Bezárták a magyar iskolákat, a magyar gyermekeket csak szlovák nyelvû oktatásra kényszerítették.

A Kassai Kormányprogram szellemében, Eduard Beneš 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. számú dekrétumot, amelynek értelmében a magyarokat (és németeket) megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ettõl kezdve a csehszlovákiai magyarok nem kaptak egészségügyi ellátást, nyugdíjat, valamint semmiféle szociális juttatást.

1945. október elsején lépett hatályba a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a 16-55 éves férfiakat és 18-45 éves nõket közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktõl távol esõ vidékekre is.

39 000 magyar értelmiségit háborús bûnösként megbélyegeztek

A Kassai Kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követõ hónapokban a népbíróságok kb. 39 000 magyart – elsõsorban értelmiségit – ítéltek el, és utasítottak ki Szlovákiából, mint háborús bûnöst.

Az év végére az elítélt magyarok létszáma már meghaladta a 75 ezer fõt. Az elítéltek között sok földmûves volt, akiket megfosztottak földjüktõl és más ingatlanaiktól. A meghurcoltak aránya a révkomáromi járásban a felnõtt magyar lakosság 30,8 %-a, a párkányiban 24,2 %-a, a dunaszerdahelyiben 23,4 %-a, az ipolyságiban pedig 21 %-a volt.

A 88/1945 számú dekrétumra való hivatkozással valósította meg a csehszlovák kormányzat civilizációt és az emberiséget, megszégyenítõ eljárását, amely valójában a magyarság deportálását jelentette. 1946. szeptember végétõl magyarok tízezreit, egyes adatok szerint kb. 73 000 fõt szállítottak erõszakkal Csehországba, döntõen a korábban szudétanémetek által lakott vidékekre.

73 000 magyar fõt megfosztottak teljes vagyonától

Felvidéki otthonaikba azonnal szlovák lakosokat telepítettek. Épületeiket, bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és állatállományukat az állam elkobozta, bankszámláikat zárolta. A munkaképes férfiakat és nõket a szó szoros értelmében emberpiacra vitték. Az ellátatlan betegek, valamint az öregek és a gyermekek közül több tucatnyian meghaltak útközben, vagy a célállomásra való érkezés után.

A csehszlovák hadsereg által kidolgozott tervek alapján elõkészített kényszer-kitelepítés 1946. november 19-én kezdõdött a hajnali órákban. A hadmûvelet pontos terv szerint zajlott. Egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az elõre elkészített névjegyzékek alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A számûzendõkkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniuk, ingatlanukat, állatállományukat és mezõgazdasági felszerelésüket elkobozzák. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. (E cikk írója szerényen felteszi a kérdést: hogyan lehetett ezt elviselni? Ebbe az igazságtalanságba nem õrült bele több tucat magyar ember? F. Á.) A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú õrizet mellett elindultak Csehországba. Az elhurcolás 99 napig tartott, 1947. február 25-én ért véget.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint: – Az egyik szlovák történész, Juraj Zvara erõsesen szépített, ezért hitelesnek elfogadhatatlan adatai szerint a deportálás 9610 családot, összesen 41 640 magyar személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községbõl, 17 járásból válogatták össze, közöttük 5128 kisparaszti család szerepelt.

A csehországi „közmunka” hatására, újabb és újabb menekült csoportok érkeztek Magyarországra, gyarapítva a korábban már hasonló módon átkerültek sok ezres táborát. A teljes felvidéki magyar nemzeti közösségi sújtó bûnösség elvén megalkotott dekrétumok, pontosabban idõzítésük kapcsolatban állt azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami értekezlet tagállamaihoz fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amelyhez azonban nem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszerezni. Ez a tény növelte a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben.

Ilyen körülmények között írta alá 1946. február 28-án a nemzetközileg elszigetelt Magyarország, és a gyõztes Csehszlovákia, az ún. lakosságcsere megállapodást. Ennek értelmében ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történõ önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni. Magyarországon eredetileg 95 421 szlovák jelentkezett átköltözésre. Végül 73 273 szlovákajkú települt át ténylegesen, mert idõközben 22 148 személy megváltoztatta eredeti elhatározását. A szlovákok 31 308 katasztrális hold földet hagytak Magyarországon. Szlovákiában 105 047 magyart jelöltek ki a hatóságok, amelybõl 68 407 személyt telepítettek át. Idõközben 6000 magyar Magyarországra menekült. Az áttelepített magyarok 109 295 katasztrális hold földet hagytak szülõföldjükön.

Választási kényszer: aki szlováknak vallotta magát, visszakapta állampolgárságát

A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-én kelt rendelete alapján kezdõdött meg a magyar lakosság körében az ún. reszlovakizációs, más kifejezéssel a visszaszlovákosítási kampány. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, akkor el kell hagyniuk otthonaikat, mert kiutasítják õket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett mozgalom a gyakorlatban az erõszak alig leplezett vagy nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értõ magyarok tömegesen vallják magukat szlováknak.

Az életfeltételeikben erõsen megingott, és már hosszú hónapok óta folyamatos zaklatásnak, és üldözésnek kitett emberek közül sokan – különösen azok után, hogy kézzelfogható segítséget sehonnan sem kaptak, és nem is remélhettek – eleget tettek a csehszlovák hatóságok „kívánságainak.” Ennek több magyar lakta járásban a lakosság jelentékeny része ellenállt a kíméletlen nyomásnak. Összegezve: 719 községben, 423 264 magyar kérvényezte szlovák nemzetiségûnek történõ elismerését. Ezek feldolgozása után a reszlovakizációs bizottság 326 679 magyart nyilvánított szlovák nemzetiségûnek. Közben 1945. elejétõl 1949. közepéig kb. 200 000 magyar személy menekült el a Felvidékrõl. A Beneš-dekrétumok súlyos hatásai és „eredményei” az 1950-es népszámlálás adataiban tükrözõdtek, amikor a szlovákiai magyarság lélekszáma ekkor elérte a mélypontot, a 367 733 fõt – mondta Botlik József.

Az elõadó rámutatott: – Bármennyire hangoztatja a két jogutód állam, hogy a Beneš-dekrétumok „holt” rendeletek, mégis mindkét országban – Szlovákiában és Csehországban – napjainkban is a jogrend szerves részét alkotják. Ez azt jelenti, hogy a dekrétumok kibocsátása óta Szlovákiában számos olyan törvény született, amely újraszabályozta a dekrétumokban foglalt kérdéseket. Anélkül azonban, hogy hatályon kívül helyezte volna a vonatkozó rendeleteket, vagy tényszerûen hivatkozott volna arra, hogy módosítja azokat. Ennek következtében a dekrétumok az eredeti szövegükkel ma is hatályosak.

A kollektív bûnösség elve alapján, a Beneš-dekrétumok következtében állásukat, illetve nyugdíjukat vesztett magyar köztisztviselõk, tanítók – akiket megfosztottak állampolgárságuktól – máig nem kaptak semmilyen kárpótlást.

Más cseh/szlovákiai nemzetiségekkel ellentétben, a Szovjetunióba „malenkij robotra” hurcolt és életben maradt magyar személyek sem részesültek sehonnan kárpótlásban.

Hasonlóan nem részesültek, és nem részesülnek kárpótlásban az említett vonatkozó Beneš-dekrétummal megszüntetett társadalmi szervezetek, illetve azok jogutódjai. Ezeknek a volt magyar szervezeteknek – például a Cserkész Szövetség, a volt Magyar Tanítók Szövetsége, a Hanza Szövetkezet, stb. – még lehetõségük sincsen arra, hogy volt ingatlanjaikat visszaigényeljék, illetve anyagi kárpótlást kérjenek – mutatott rá végezetül az elõadó.

A tudományos tanácskozás emelkedett pillanataként Vértesaljai László jezsuita atya fogadta és megáldotta azt a hatalmas fából faragott keresztet, melyet 2008. augusztus 30-án indítottak útnak a németországi Hunnia Baráti Kör, valamint a felvidéki „Never again” Polgári Társulás tagjai, Alida Hahn-Seidl és Fehér Csaba vezetésével. A Fájdalom keresztjét mintegy harminc település fogadta, s a fekete gyász-szalag mellé nemzeti színû szalagokat kötöttek, megemlékezve azokra az egykori felvidéki magyar áldozatokra, akiket igazságtalanul ítéltek el, akik ártatlanul szenvedtek, vagy életüket veszítették. A Fájdalom keresztjén a gyász-szalag mindaddig fennmarad, míg a Benes-dekrétumokat nem hatálytalanítja a Szlovák Parlament.

Frigyesy Ágnes