A csángómagyar kultúra õrzõje

Nyisztor Ilona a Románia területén élõ moldvai csángómagyarok egyik legismertebb énekese. A kivételes tehetségû és hangú elõadó repertoárját szüleitõl, nagyszüleitõl és a még élõ falusi öregektõl tanulta. Foglalkozása óvónõ, de emellett tánccsoportokat, énekkarokat szervez és vezet, népdalokat gyûjt és hangversenyeket ad otthon és külföldön egyaránt. Több önálló lemeze jelent meg, rendszeres vendége a nagy magyarországi fesztiváloknak.

Ha valaki nem ért magyarul, akkor is lenyûgözi Ilona páratlan ívû és hiteles elõadása, melybõl felsejlik az archaikus magyar nyelv szépsége, a meditálás gyógyító ereje és az emberi lét drámaisága éppúgy, mint a nehéz sorsú emberek minden rosszat feledtetõ hite és derûje.

– Kedves Ilona, Pusztinán, Csángóföldön született. Kérem, mutassa be szülõfaluját!

– Mindenkinek szülõfaluja a legszebb! Pusztina csángómagyar falu, ahol mindenki beszéli a magyar nyelvet. Sajnos most az édesanyák románul beszélnek a gyermekeikkel, hogy jobban érvényesüjenek az iskolában, ezért nagyon gyors az asszimiláció. Pusztina szép, azért is, mert van egy nagy templomunk, egyetlen Moldovában, melynek védõszentje Szent István. Mi csak beszéljük a magyar nyelvet, írni és olvasni nem tudunk, mert az iskolában mindent románul tanítottak. Sõt a szentmisét is románul hallgattuk és hallgatjuk ma is. 2000-ben megengedték a magyar oktatást azoknak, akik kérik, õk heti három órában tanulhatnak írni és olvasni. Ez elég kicsi idõ, mégis örvendünk, hogy végre megengedték, legalább a gyermekeink tudnak majd helyesen írni és olvasni, ha mi már csak beszélni tudunk.

– Mint ismeretes, édesanyja a csángó-magyar népdalok, népi énekek kiváló adatközlõje. Tõle tanulta az elsõ népdalokat?

– Igen, valamint apámtól és nagytatától. Édesanyám nagyon szeretett és szeret ma is énekelni, mikor kapál, fõz, feji a teheneket, vagy mikor eteti a tyúkokat. Szépen énekli a népdalokat, a szent énekeket. Sokszor hívják a faluba virrasztani, máskor búcsúkba, s mint elõénekes mondta és mondja a szöveget, a nép pedig énekel utána. Sok imádságot tud, ezért híres néprajzkutatók mint Táncos Vilmos, Pozsony Ferenc vagy Kallós Zoltán is gyûjtöttek tõle.

– Édesanyja mellett hogyan emlékezik vissza édesapjára?

– Édesapám László József 78 éves, traktoron dolgozott egy olajkút közelében. Este, amikor jött hazafelé, mindig hozott egy nagy feteke kenyeret, s mi úgy legeltettük a teheneket, hogy épp abban az órában ott legyünk az ösvény mellett, hogy csiphessünk a finom kenyérbõl.

Édesanyám 72 éves, leánykori neve Kiss Erzsébet. Miután férjhez ment, László Erzsiként felvette édesapám vezeték nevét. Mindketten pusztinaiak,
nálunk nem volt szokás férjhez menni más faluban, mert a környéken mind román falvak találhatók. Abban az idõben senki nem hagyta el a faluját.

Az iskolában jó tanuló voltam, így a díjazottak között szerepeltem év végén. Általában énekelnem vagy szavalnom kellett egy verset románul. Rendszerint az éneket én választottam, mellyel nagy sikert arattam. Az ének versenyekre általában engem küldtek, ahol sokszor gyõztes lettem. Anyám büszke volt rám, s meggyõzte apámat, hogy adjanak be a Zeneiskolába Bákóba. Igenám, de ott ének órát nem tartottak, hanem valamilyen hangszert kellett választanom. Szerettem volna zongorázni, de nem lehetett, mert mások az elsõ osztálytól kezdték, én pedig már 5-dikes voltam. Így maradt végülis az oboa. Majd felvételemet kértem a Tanítóképzõbe Bákóba, így lettem óvónõ.

– Kinek a hatására kezdte gyûjteni a népdalokat?

– Mivel nagyon szerettem énekelni, egy karácsonyi ünnepség alkalmával megismerkedtem Jáki Sándor Teodóz atyával (gyõri bencés tanár). Bemutatta a tanítványait, akik több csángó népdalt ismertek, sõt õ is szépen énekelt. Ekkor döbbentem rá, mily kevéssé ismerem saját kultúrámat, s úgy döntöttem, járni fogok más falvakba és gyûjtöm én is a dalokat. Amit pedig ismertem, azt se tudtam hol elénekelni, mert minden versenyen csak románul léphettem fel, magyarul nem volt szabad énekelni, csak otthon. Korábban a falumban, Pusztinán sikerült még rögzíteni Kicsi Istvánné tudását (a kántor lánya), egyetlen volt a faluban, aki két szakaszt ismert a Szent István énekbõl. Majd amikor látogatóban jártam Domokos Pál Péter bácsinál, nagy büszkén énekeltem el neki a két szakaszt. Meghallgatta, majd elindult a könyvespolcához, levett róla egy könyvet, amelyikben szerepelt a harmadik szakasz. Alatta volt olvasható: „Gyûjtötte Domokos Pál Péter ’32-ben. Így hoztuk vissza a köztudatba a harmadik szakaszt. Elsõ szent énekünk, melyre megtanítottam a gyermekeket. Megmagyaráztam nekik, miért fontos nekünk, pusztinaiaknak Szent István éneke.

– Ismereteim szerint énekesi pályája mellett óvónõként tánccsoportokat, énekkarokat szervez Csángóföldön. Mi késztette erre?

– Bántam, hogy nem magyar kultúrában nõttünk fel, ezért döntöttem úgy, amikor erre lehetõségem adódott, hogy amit tudok, ismét megtanítom a csángómagyar gyermekeknek. A ’90-es évektõl kezdve többször meghívtak énekelni Magyarországra, ahol megismertem a Tatros együttes tagjait: Kerényi Robit és Sára Ferencet. Õk hívták fel a figyelmemet arra, hogy nem csak az ének, hanem a tánc is nagyon érdekeli õket, így táncolni is tanítom a fiatalokat. Az öregek még emlékeztek a tánc nevére és a lépésekre, de már nem tudták a dallamát. Ekkor utána néztünk, ki zenélhetett abban az idõben. Egy szomszéd faluban a zenészek között még élt Bogdán Toader. Ezután nem csak az öregeknek, hanem a gyermekeknek is zenélt Teodor bácsi, hogy jól megtanuljanak táncolni. Sok tánc-tábort szervezett Sára Ferenc és Kerényi Robi, ahová az öregeket is meghívták, hogy mutassák be a tánclépéseket. Hála a Jóistennek, a magyar oktatáson keresztül Segérc Feri megtanította a gyermekeket furulyálni és ma már van saját zenészünk is (utánpotlás).

– Ha az iskolában nem tanulhattak magyarul, hogyan tanult meg mégis
anyanyelvén?

– Mi a családban magyarul beszéltünk (az egész faluban ez így volt), csak az iskolában beszéltünk románul. A gyermekekkel egymás között csak magyarul beszéltünk, játszottunk. Mikor aztán a faluból el kellett mennem továbbtanulni, sajnos már csak akkor beszéltem magyarul, amikor hazajöttem.

– Mi a véleménye azokról a papokról, akik évtizedeken keresztül nem mertek, nem mernek ma sem megszólalni magyarul, tiltva volt nekik, sõt egyes „békepapok” még külön szorgalmazták, hogy a csángók nem magyarok és nem beszélhetnek anyanyelvükön.

– Nem mertek és most sem mernek magyarul beszélni, náluk nem történt meg
a „demokrácia”, a gyermekeknek és a híveknek most is azt verik belé a fejükbe, hogy mi nem vagyunk magyarok, hanem románok, mert itt élünk Romániában, Moldovában. Sõt, mostanában meggyõzte a pap az igazgatót, hogy gyûjtsenek aláírásokat a szülõktõl, s az õsztõl tanítsák anyanyelvükként olaszra a gyermekeket. Ezek a papok csángómagyar származásúak, de biztos: a püspökségtõl diktálják nekik, hogy mit kell tenniük.

– Évek óta komoly munka folyik azügyben, hogy a Vatikán ismerje el a csángókat magyaroknak, s engedélyezze nekik a magyar szentmise hallgatását. Ön milyen formában vett- vagy vesz részt ebben a küzdelemben?

–Magyarul tanítom a gyermekeknek a szent énekeket, a Miatyánkat, a keresztutat, amit a csíksomlyói búcsún is mindig elimádkozunk, énekelünk. Nagy meglepetés volt számomra a csíksomlyói búcsún szombat reggel hajnalban, 3.30-kor a Kálvária hegyen legutóbb, sokan csatlakoztak hozzánk, hogy együtt mondjuk a Keresztutat – magyarul.

– Milyen meghívásoknak tesz eleget mostanában?

– Legszebbek és nagyon szeretem a karácsonyi koncertjeimet, melyekkel több országban jártam: Magyarországon, Finnországban, Svájcban, Ausztriában és Amerikában.

– Véleménye szerint hogyan õrizhetik meg anyanyelvüket és hitüket a csángómagyarok?

– Mivel a falunkban csak csángómagyarok élnek, mi egymás között csak magyarul beszélünk, így egyik generáció adja át a másiknak. Sok idõn át nagyon kevesen mentek líceumba tanulni a szegénység miatt, így inkább a faluban maradt mindenki és nem volt szükség a román nyelvre. De amint kezdtünk kilépni a faluból a munka miatt, máris nagyon keverjük a nyelvet. Mivel a nyelv közben fejlõdik, s mi nem az iskolában tanuljuk, az új szavaknál a románt használjuk. Pusztinán csak katolikus hitûek élnek. Sokáig latinul miséztek a papok, a nép pedig nem értette, ezért továbbra is mindenki magyarul imádkozott. Nekem az elsõ gyónás alkalma volt nagyon nehéz, mert az imádságokat magyarul tudtam, a vizsga azonban románul zajlott.
Elsõ osztályos voltam, még nem tudtam jól olvasni, nem értettem az egyházi szavakat sem. De mára már otthon is románul tanítják az imákat, a papoknál pedig „jó kézben vannak”. Így a magyar anyanyelvi oktatáson keresztül tanítom újra a szent énekeket.

– Milyen kitüntetéssel ismerték el eddigi munkáját?

– Bartók Béla díjat kaptam 2006 õszén, amit Székelyudvarhelyen adtak át.

Frigyesy Ágnes

(Megjelent Kolozsváron a Krónika címû napilapban 2007. februárban)