Mi az a fogalom, amit szerintük kifejez. Abszurdum, hogy országot olyanok vezetnek, akik szemrebbenés nélkül hangoztatnak olyan kifejezéseket, amikkel évszázadok alatt filozófusok sem boldogultak.

Van általános fogalom, amit kifejezni igyekeztek vele a „forradalom” szó feltalálói, ezt le is írhatjuk, de elõrebocsátva, hogy a fogalom általános értelmezése legfeljebb irányt mutat a fogalom megértéséhez.

A forradalom általában véve
Legáltalánosabb értelemben a politikai forradalomról beszélünk, olyan robbanásszerû, agresszív társadalmi változásról, amely gyökeresen és egészében átalakítja a társadalmi-gazdasági alakulatot, aminek fogalmát elõzõ írásomban leírtam.

Ez azt jelenti, hogy a politikai forradalom az a változás, ami megszünteti a megelõzõ társadalmi és politikai intézményrendszert, és ezzel megváltoztatja a gazdasági, valamint a kulturális intézményrendszert is.

A forradalom totális változás az élet minden területén. Olyan hatalomátvétel, amely által nemcsak az uralmon levõk személye változik, hanem a kormányzás módja, a termelés mikéntje, és ezekkel együtt a kulturális intézményrendszer is.

Értelemszerûen elsõsorban az oktatásról van szó, nem pedig arról, amit korábban a kultúra fogalmáról megírtam. Egy nemzet kultúrájának egészében lehetséges változás, de a forradalom az élõ kultúra egészét nem változtatja meg. A változás elsõsorban az olvasott (tanult) kultúrát érinti, az életkultúra folyamatos változással alakul.

Ezek után nyugodtan felteheti bárki a kérdést, vajon mi változott robbanásszerûen 2010-ben az elõzõ nyolc évhez képest azon kívül, hogy a neoliberális, köpönyegforgató Fidesz káderei – és a Likud magyarországi helytartói a magyar nemzetre veszélyes túlhatalomhoz jutottak.

A forradalom minden esetben totális és radikális változást jelent.

A forradalom fogalmával való kísérletekrõl
Érdekes jelenségük a roppant változékony társadalomtudományoknak, hogy a közmegegyezéssel is elfogadott fogalmakat – ha a kutatóknak túl sok szabad idejük van – szorgosan újramagyarázzák, és ezzel ki is tágítsák. Másutt már hivatkoztam Montaigne filozófiájára, aminek ide vonatkozó tézise az, hogy minél részletezõbb valami, példának okáért egy törvénykönyv, annál több kiskaput hagy.

Hogy ne untassam az olvasót, a forradalom szó történetérõl csak néhány szót írok, hogy értse, mi változott voltaképpen a fogalom értelmezésében.

A forradalom, vagyis revolúció a latin revolvere (visszafordulás) szóból ered. Szent Ágoston által használt értelmében a lelkek helyváltozását jelenti. Hívõ embernek nincs mit mondanom errõl: a halhatatlan lélek Istenhez tér vissza ítéletre. Ez a szó általános értelmében is egyértelmûen forradalmi változás.

A 15. században Itáliában már az uralkodó hatalmának erõszakos megdöntését értették rajta. Kopernikusz ’körforgás’ értelemben használja 1543-ban Az égi pályák körforgásairól (De Revolutionibus Orbium Coelestium) címû kötetében.

A 17. században az angol társadalmi változásra („angol polgári forradalom”) még nem ezt a kifejezést alkalmazták, ami számunkra is meggondolandó, ellenben a két évvel korábbi, 1640-es katalóniai és nápolyi felkeléseket már forradalomnak „revolúciónak” nevezték.

A körforgás értelmû használat jelenik meg a 19. században Colt forgótáras revolverének elnevezésében is.

A 18. században már nyakra-fõre alkalmazzák a forradalom szót mindenféle változásra, azonban egyre inkább kétféle értelemben kezdik, ráadásul visszamenõleg így nevezni az ipari változások gyorsulását, vagy a legutóbbi években az évezredes lassú változások egyikét „élelmiszertermelési forradalomnak” is nevezik, csakúgy, mint a hirtelen fordulattal járó, gyökeres társadalmi változásokat.

Jó, ha a többi álságról megfeledkezünk, mert mindenben lehetségesek változások, de a szó eredeti értelmét kizárólag az emberi élettel való összefüggésben tudjuk értelmesen alkalmazni.

A társadalom és a nemzet

Nem elõzõ írásom marxistáinak kizárólagos társadalomban való gondolkodását idézem fel, hanem arra utalok, hogy amint az elsõ fecske megjelenése még nem a nyár jele, egyetlen ember nem csinálhat forradalmat. A forradalom egyértelmû, gyökeres, radikális és azonnali változást jelent. Természetes, hogy több ember robbantja ki (a robbanás értelme fontos), de ehhez nem elég a szándék, nem elég egyetlen párt sem. Ami feltétlenül szükséges, a megfelelõ társadalmi csoport, aminek követõi vannak.

Napjainkban nem egészen értelmesen pártnak nevezik a társadalmi csoportokat, különösen a paranoid egyeduralomra törõk hatalmi gépezete mûködik ilyen szellemiség szerint, Nem képesek felfogni pártoktól független, de mégis azonos érdekû, azonos szándékú, reményû csoportok létét. Az egyeduralom, a túlsúlyban levõ erõszakos államot a demokráciának nevezett, dogmává merevített agyrémben a hatalom vezetõi, nemkülönben szolgalelkû gépezete mindent csak pártként, párttal való kapcsolatban tud elképzelni.

A párt szó is latin eredetû: eredeti értelme: rész. A pártok mindig részérdeket képviselnek a demokrácia fedõnéven uralkodók világában. Mint a bevezetõben írtam: rabszolgatartó „népuralom” a szó értelme. Van ilyen? Látott már az olvasó népet, amelyik önmagán uralkodik, ráadásul részérdek hordozójaként? Ha igen, kérem, feltétlenül írja meg a Svéd Tudományos Akadémiának, hátha önjelöltként is megkapja a Nobel-díjat.

Egy párt lehet megalapozója forradalomnak abban az esetben, ha jellegében mozgalom, ami azt jelenti, hogy nem részérdeket képvisel, hanem társadalmi érdeket. Mire jó mégis a „párt” elnevezés? Egyrészt semmire, másrészt azért, hogy a demokráciában hívõk megértsék, mit keres az Országgyûlésben olyan közösség, amely nem részérdeket hivatott képviselni, hanem olyan egésznek a képviselõje, amely egész a társadalmat történelmileg megalapozta, és egészében véve meghatározza, államát megalkotta és fenntartotta.
Egyszerûsítve: a nemzetet képviseli.

Nem hazug módon, mint a neoliberális Fidesz most nemzeti jelszavak és hazugságok mögé bújik, hanem valóban, úgy, ahogy az Jobbiknak eredeti szándéka.

A politikai nemzetnek nevezett embercsoport tulajdonképpen az állampolgársággal bírók csoportja, amit a Kiegyezéskor átvettünk. Csakhogy az azóta eltelt közel másfél évszázad azt bizonyította, és bizonyítja folyamatosan, hogy a magyar nemzet befogadó voltával az idegenek csaknem kivétel nélkül visszaéltek, és vissza is élnek.

A jogi egyenlõség kockázata azzal is jár, hogy az idegenek a jogegyenlõség dogmájára hivatkozva meg akarják szüntetni az államalkotót, hogy magukhoz ragadják a hatalmat, és kizsákmányolhassák azt az erõt, amelyik az államot létrehozta.

A helyzet annyira egyszerû, hogy akár a növényvilágból is vehetünk értelmezéséhez példát. Van egy nagyon szép nevû növény: aranka. Ez a fákra telepszik, békésen látszik éldegélni, csakhogy bármilyen tetszetõs növény, gyökerei a fa életnedveibõl táplálkoznak, és gyorsan szaporodik. Hosszú ideig él úgy a fa, hogy ezek a rátelepedett élõsdik elszívják nedveit, de egyszer csak elpusztul, mert elszívják belõle az életet. Ha ezt az emberek társadalom, vagy ha tetszik jogi nemzet értelmezésében keressük nemcsak megtaláljuk, de ara is rádöbbenünk, hogy míg az aranka nevû élõsdi nem agresszív, csak csendes gyilkosa annak, amibõl él, az emberi élõsködõk agresszívek, zajosak, közönséges gyilkosai annak a nemzettestnek, amelyik jámbor módon, keresztény hitében élve megtûri õket.

Számomra ebbõl az következik, hogy míg a növény csak saját halálával képes elpusztítani a rajta élõsködõt, az ember, ha több esze van, mint a növénynek, addig pusztítja el az élõsdit, amíg még képes rá.

(Zárójelben jegyzem meg: egy nemzettestnek nemcsak zajos élõsdije van, hanem csendes, lappangó pusztítója is, amely olyan, mint a rák. Ha idõben észreveszik, kezelhetõ a helyzet, ha nem, a rák elburjánzik, és gyilkol.)

Mindezek alapján a továbbiakban nemzeten kizárólag az õsei kultúráján (gyökerén, szülein) felnõtt, értelmes és becsületes, de kemény, önvédelemre kész emberek szerves közösségét értem. Nem az „okos” népet, amirõl József Attila álmodozott, különösen nem a „kollektív bölcsesség” kommunista téveszméjét, hanem az értelmes, élet- és túlélésképes magyar nemzetet, amelynek fennmaradása – mint azt a Kiegyezés után is életképes – önvédelme tartotta fenn. Nem közömbös ezzel kapcsolatban megjegyeznünk, hogy uralkodónk ugyanaz maradt, mint aki volt, és õ a Szent Koronára esküdött fel, amikor királlyá fogadtuk. A Szûzanya koronájának elsõ alattvalója volt.

A nemzeti önvédelem ma már létkérdés. Nem lehetünk boldogok azzal a hatalmi tébollyal, hogy NAGY MÚLT ELÕTT ÁLLUNK. A nemzet nem azonos a társadalommal, és mivel a társadalom jelenleg teher és élõsdi, a magyar embereknek, akik a nemzetet alkotják, gyökeres megújulásra, eleink nemzettudatához való visszatérésre van szükségük.

Ez a nemzet feladata, és csak sajnálhatjuk, hogy pillanatnyilag a társadalom szapora részével szembeni önvédelemre kényszerít.

Nem vigasztal az a tudat sem, hogy a társadalom, vagyis a „politikai nemzet” – immár csak idézõjelben – egy része még nem települt rá közvetlenül nemzetünk eleven testére, egyelõre csak közvetítõvel szívja el életnedveinket, és mossa el körülmetélt életterünk gúnyhatárait is.

Út a forradalomhoz
Elõzõ írásomból is kitûnik, hogy a „termelõerõk” és a „termelési viszonyok” összhangjának kitalált áltörvénye téves. Az azonban elfogadható belõle, hogy az ember képes megítélni, milyenek a termelési ÉS FOGYASZTÁSI VISZONYOK, meg tud-e élni, vagy nem. Ehhez egyetlen összhangnak van köze, és ezt is átvehetjük Marxtól: a munkaerõ árának, de ehhez hozzá kell tennünk, hogy más piaci áruk árának is.

A posztindusztriális társadalomban szó sincs a munkaerõ áráról. Különösen volt kommunista országokban, ahol az ár- és értékviszonyok folytonos beavatkozás miatt minden értelmes összefüggésüket elvesztették. Az elmúlt húsz év kormányainak nálunk viszont büntetendõ közük van ahhoz, hogy az eredeti, értelmes fogalommal konjunktúrapolitikának, azaz nevén nevezett bér- és árviszonyokba való központi beavatkozásnak a gazdasági következményei olyan torzulással jártak, hogy még az Antall-kormány által „szociális piacgazdaságnak” (magyarul: fából vas karikának) nevezett gazdasági agyrém is elképesztõ téveszme volt. Egyrészt azért, mert a szociális gazdaság egyrészt képtelenség, mert ha pontosan nevezték volna, a kommunista álombeli „szükségletek szerinti elosztás” neve volna, másrészt azért, mart a piacgazdaság homlokegyenest ellenkezik a szociális gondoskodással. Már az Antall-kormány elkövette azt, amit a következõk a gravitációhoz hasonlóan gyorsítottak: bedobta az eltorzult viszonyok közé a szabadpiaci rablógazdálkodás gyeplõit, és az ország azóta még mélyebbre zuhant, mint korábban volt.

Az a bizonyos dolog, ami az elégedetlenséget szüli, a szociális (társadalmi) helyzet romlása. Ez a kiindulás. Ha általános, akkor egy ideig elfogadható a politikai vezetõk hazugsága, hogy még ezt kell kibírni, utána jobb lesz. Akkor azonban, amikor a nemzet elszegényedik, és közben mások mértéktelenül meggazdagodnak, és ki is gúnyolják a szegényeket, mert tisztességesek, a feszültség kétféleképpen is megerõsödik. Gazdaságilag és erkölcsileg. A gazdasági – ebben igaza volt Engelsnek – akkor élesedik a végletekig, amikor a nemzet éhezni kezd. Nem átvitt értelemben, hanem biológiailag. Nem telik neki semmi létfeltétel megszerzésére, és fokozatosan mindenét elveszti. Erre itthon bõven van már példa. Ilyenkor elõbb-utóbb bekövetkezik az, amit Marx az egész világra értett, de egészséges lélekkel mindenki önmagára, családjára és sorstársaira vonatkoztatva fogja fel: „a proletariátus csak a láncait veszítheti”.

Olvasható A tõkében, hogy amíg mindenkinek kertesháza van, addig nincs baj, de ha a kis házak között paloták emelkednek, már mindenkinek palota kell, de nem telik rá. Nem mondok erre az ócska irigységre épített gondolatra semmit. Vagy lánc, vagy kis ház kerttel? Nem mindegy!

Ha a nagyképû Lázár János élhetetleneknek nevezi a szegényeket, akiktõl elvett pénzen meggazdagodott, akkor erkölcsi feszültség is keletkezik.

Szó sincs tehát semmiféle termelõerõk és termelési viszonyok közötti összhangról: arról van szó, hogy a szegényeket megvetik azok, akik a szegények pénzén tartanak két autót egyetlen seggükhöz, hogy tovább ne folytassam.

Az anyagi különbség keresztény ember számára akkor számít csak, ha erkölcsösségét az összelopott vagyon tetejének szemétdombjáról köpik le. Ez az ember méltóságának és tisztességének meggyalázása, harmadik, szintén erkölcsi pillérének, mértéktartó szabadságának hatalmi úton történõ csorbítása. A szabadságvágy a második lépés a forradalom felé.

A fegyveres és más egyenruhás testületek tagjainak tüntetése azért került sorra, mert nemcsak kifosztja õket az Orbán-kormány, ahogy a nyugdíjasok életfeltételeit is agresszívan rontja, hanem parancsol azoknak, akik parancsot teljesítve végzik egészségrontó, életveszélyes munkájukat, miközben azt képzelik, hogy 62 éves katona, rendõr, vagy pláne tûzoltó kockáztatja az életét úgy, hogy közben nemcsak a korkedvezményes nyugdíjukat veszítik el, hanem jövedelmüket is csökkentik.

Sok embertõl hallani mostanában, hogy miért nincs forradalom.

Ha cinikus volnék, mint Antall József volt, azt mondhatnám, azért, mert nem tetszenek forradalmat csinálni.

A forradalmat nem csinálni kell

A forradalmat nem csinálja senki, a forradalom kitör. Ennek kitörésnek feltételei és törvényszerû elõzményei vannak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy magától következik be, jön, mint egy végzet, és lecsap a társadalomra. A forradalomnak feltételei vannak. Mielõtt ezekre kitérnék, elõrebocsátom, hogy az egész társadalmat radikálisan átalakító esemény (értsd: „permanens forradalom” nincs) után is van világ, van nemzet és van társadalom, amit radikálisan más módszerekkel kell irányítani, vezetni, mint ahogy azt a forradalom elõtt tették. (Ezért is nevetséges a „fülkeforradalom”, és szinte ijesztõen komikus az MSZP demokratikusnak mondott komédiája, ami a jelenlegitõl, és az azt megelõzõktõl semmiben sem különbözött, ahogy nem is különbözne.)

Indokolt tehát mindazoknak, akik a társadalmi mozgások törvényszerûségeit ismerik, jóelõre kidolgozni azt a programot, amelynek alapján a forradalom után az országot irányítani fogják.

Van erre történelmileg közeli példa is. (Nem magyarországi.) Ceausescu hatalomra kerülése egyfajta mintapélda. Amikor tovariºul Gheorgiu Dej Romániája lehetõvé tette, a késõbbi diktátor emberei egyetlen éjszaka, megfelelõ fegyveres erõvel támogatva megszállták az összes olyan posztot, amelyikre szükség volt. Mindent elfoglaltak. Senki sem jelentette be rádión, csendben és gyorsan beültek az új igazgatók, vezetõk és vezérek a hivatalokba, mire reggel lett, a korábbi igazgatókat, vezetõket és vezéreket a portások már nem engedték be tegnapi munkahelyükre.
Javaslom a példát jól megjegyezni.

Nem forradalom volt, ez annak csak egyik eleme: hatalomátvétel, de – valljuk be – zseniálisan megoldva. Ami késõbb következett, nem témánk.

A romániai kommunista párton belüli sikeres puccs számunkra azt igazolja, hogy a forradalmat olyan embereknek kell megszervezniük, akik a társadalmi törvényszerûségek ismeretében (ehhez nem elegendõ a történelem ismerete) megfelelõ, alaposan elõkészített, részleteiben kidolgozott, titkos programmal kell rendelkezniük.

Ahhoz, hogy egy forradalom kitörjön, megfelelõ feltételek mellett erõ, elszántság és elõre kész program, valamint az új rend minden pozíciójába arra alkalmas, erõs vezetõgárdának készen kell állnia. Az új rendet visszamenõleg nem lehet meghatározni. A kidolgozatlanság és a tudatlanság katasztrófához, végleges bukáshoz vezet

A forradalom kitörésének feltételei vannak, az új rend megtartásához pedig a részletes meghatározottságon kívül erõ is szükséges.

A revolúciótól a forradalomig
Ahhoz, hogy valamit megértsünk, a fogalmak tisztázása elkerülhetetlen. Ezért az eddigieket, a könnyebb értelmezés végett, röviden összefoglalom.

Mint a bevezetõ részben megírtam, a forradalom, vagyis revolúció a latin revolvere (visszafordulás) szóból ered. A Szent Ágoston által használt értelemben a lélek visszatérése az Atyához, magyarán: a halál, elég világosan értelmezhetõ radikális változás a létezésen belül: a véges lét befejezõdése. Ez a szó ugyanígy általános értelmében is egyértelmûen forradalmi változás.

Bármirõl essék szó, ha világosan akarjuk kifejezni magunkat, szavaink eredeti értelméhez kell visszanyúlnunk. (Kénytelen vagyok egy példát venni más írásomból. A paródia csak úgy értelmezhetõ, ha tudjuk, hogy a szó görög, jelentése pedig: ellendal. Nem karikatúra, mert az torzít, a paródia a jellemzõ vonásokat emeli ki, azokkal mintegy ellenzi valakinek vagy valaminek a modoros voltát, ismertetõ jegyeit.)

Vegyük tehát a revolúció eredeti értelmét!
A társadalomban a visszafordulás sohasem jelenti „az idõ kerekének” visszaforgatását. A történelem – ellentétben a politikusok sajátos gyakorlatával – egyirányú folyamat. A történelemben nincs visszatérés.

Csakhogy a forradalomban a revolúció értelme nem az idõ visszafordítását, afféle idõbeli utazást jelent, hanem visszatérést ahhoz a ponthoz, ahol még értelmes volt a társadalom, közelebbrõl a nemzeti lét.

A nemzeti forradalom, mint revolúció, úgy értelmezhetõ, hogy vissza kell térni (akár a sokszor emlegetett rossz mellénygombolásnál) ahhoz a ponthoz, és onnan kell folytatni, de az azóta elmúltakhoz képest radikálisan másképp.

Nemzetünk esetében ez vélhetõen eléggé világos álláspont, nem szükséges magyarázni. Akik magyarázzák, máris csalnak, hazugságra, másik tévútra vezetnek. Ebben a dologban nem lehet alku, mert a nemzeti forradalom vagy van, vagy félmunka, vagy semmi, de akkor semmi értelme, folytatódik, ami korábban volt.

Nem véletlen, hogy éppen Augustinus (Szent Ágoston), az evangélikusok szemében is szent bölcs fogalma az eredeti. Latinul írt, az igaz, de õ még tiszta értelemben használta ezt a kifejezést, nem ragasztott hozzá semmi „történelmileg kialakult”, azaz hamis értelmezést. Ez a tiszta fogalom mutat rá, hogy a keresztény magyar nemzetnek onnan kell folytatnia eredeti, nemzeti hagyományokon, nemzeti bölcsességen alapuló, a Szent Korona alattvalójaként élt életét, ahol azt abbahagyni kényszerült.

Ez nem jelenti azt, hogy az 1944. március 19-én történt német megszállás elõtti idõk technológiájához kell visszatérnünk, vagy pláne minden az óta lett tudásunkat el kell felejteni. Ellenkezõleg: mindenre kell emlékeznünk, mindent kell tudnunk. Emlékeznünk azért kell, amiért – remélem, tapasztalható – nem szabad elfelejtenünk a Marxnak és követõinek tudását, fogalmait, eszközeit. Nem felejthetünk el semmit. Amint nem felejtettük el hitünket, ami a hívekben élte túl a kommunizmust, ugyanúgy nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mi és miért történt a világban amióta ez a gusztustalan interregnum undorító, erkölcstelen, hazátlan férgek ülnek a nyakunkon.

Ez a tudásunk segít, hogy ne egyszerû visszatérés legyen az ország legnehezebb korszakai egyikét megelõzõ utolsó naphoz, hanem megadja azt az elõnyt és fölényt, hogy minden új tudásunk birtokában ne kerülhessünk még egyszer hasonló helyzetbe.

Ahhoz, hogy ez megtörténjék, az igazi forradalomra van szükségünk. Nekünk nem fülkénk van, hanem Szent Hazánk, van Szent Koronánk, amit szent királyunk Szûz Máriának ajánlott fel, és azóta a keresztény Magyarország a Szûzanya birtoka akkor is, ha birtokháborítók, birtoksértõk randalíroznak is õseink vére által megszentelt földünkön.

Hogy ezeket kiûzzük, helyüket a magunk rendje szerint elfoglaljuk, elõször is tudnunk kell, mi az, amit el akarunk érni, milyen a mi 21. századi nemzeti államrendünk szerkezete és programja.

Amikor ez a munka kész, akkor következnek a forradalom kitörésének feltételei, amik minden jel szerint hamarosan megérnek.

A forradalom kitörésének és gyõzelmének feltételei

A híres és hírhedt francia forradalom nem lehet példánk, errõl különös története tanúskodik. Nem is foglalkozunk vele többet, mert az a sok minden, ami hozzá tartozik Napóleonig és a restaurációig, végül a tüzér hadnagyból lett császár haláláig, a Bourbonok restaurációján és a részleteken túl, csak addig jutunk, hogy a számûzött és megmérgezett zseniális katona, akit azért néztek le, mert úgy vezette gyõzelemre csapatait, hogy az nem felelt meg kora katonaiskolái tananyagának, most hûvös épületben, fekete márvánnyal övezett, elzárt területen nyugszik (ha nyughat) vörös márvány díszsírhelyén, ma a francia nép büszkesége.

Ott áll sírja közszemlére kiállítva, és ott van Párizs, ami az én véleményem szerint lopott értékektõl zsúfolt és giccses, majdnem olyan, amilyennek az esztétika terén igen szerény mûveltségû és rossz ízlésû kis nagyember diadalai és munkája révén lett. Az imperátorról elnevezett empire stílus számomra majdnem annyira idegen, mint amilyen rémes volt a Szovjetunió gigantomániás szocreál stílusa.

Jól érzi az olvasó, hogy a szovjethatalom nem kizárólag az összehasonlítás végett került ide. A leghosszabb ideig tartó világfelfordító erõszakhatalom szellemi vezére jut eszembe, nem véletlenül, ha a forradalom nevû felfordulásról esik szó.

Az orosz kis nagyember nagyságát csak hívei és talpnyalói hangoztatták, de az vitán felüli, hogy amit ez a népirtó, féktelen gazemberség létrehozott, ennek kis, korabeli világcsavargónak a fejében állt össze rendszerré és elméletté.

Nem foglalkozhatunk a polgárháborúval, intervencióval, még azzal sem, hogy a szovjethatalom áldozattömegének mintegy elõjátéka volt az a háborodott vérfürdõ, ami a „fehérek”, vagyis a cári család 1918-as legyilkolásától 1921-ig tartott.

Ez a kis szörnyeteg nem zseni volt, de zseniálisan ismerte fel a lehetõségeit, és alakította saját képére Marx és Engels általa nagyszerûen ismert munkáit. E mellett meglehetõsen tisztában volt a filozófiatörténet általa felhasználható ismeretanyagával. Ha ehhez hozzátesszük, hogy könyvtárnyi politikai munkássága mélyén megtalálható két kedvencének hatása mellett a 19. századi úgynevezett orosz forradalmi demokraták észjárása mellett az analógiás szinten megmaradt orosz nyelv sajátos fogalmi szerkezete, nincs okunk azon csodálkozni, hogy ez az orosz kisnemesi családból eredt vadhajtás orránál fogva vezette híveit. Igaz, ezek orrához nemcsak a táncra kényszerített medve karikája tartozott, hanem az a kötél is, ami a szabadjára engedett analfabéta orosz csõcselék, a korábban más összefüggésben említett „rongyos proletariátusok” tartott kezében, és ötletszerûen akárki nyakába vethette is azt a kötelet, amikor ahhoz volt kedve.

Nem kellenek a szovjet kommunista giccsek, bõségesen elég Csehov mindkét nagy novellakorszakát olvasgatni ahhoz, hogy az ember elborzadjon ennek a népségnek barbárságán és butaságán.

Marx úgy vélte, hogy a minden zavarkeltésben megjelenõ csõcselék, a rongálásban örömüket lelõ, egyébként szerinte is fölösleges tömegek adják a forradalmak tömegbázisát. Ha csak a rombolásról van szó, ez igaz. Ha gyilkolni kell, szintén igaz. Olyan forradalomban azonban, amelyhez ugyanúgy minden elv nélkül, csak a felfordulás kedvéért csatlakoznak zsákmányra éhesen, szerintem is megfelelnek. Ítéljenek el, ha tetszik, de véleményem szerint a csõcselék ágyútölteléknek való, és a forradalom gyõzelme után meg kell szabadulni a maradékától is.

Amíg van szavuk, amíg tehetnek bármit, addig rombolni fognak. Ennek a rétegnek, amely sosem dolgozott, ha nem kényszerítették dolgozni, a proletár szó eredeti fogalma felel meg: ingyenélõ.

A forradalom Oroszországban nem forradalom volt, hanem a hatalom, a „parlamenti gyõzelem” hazugsága utáni események elõzménye, tulajdonképpen annak köszönheti végül is forradalomba, vagyis gyökeres változásba való fordulását, hogy Lenin ezt mondta elvtársainak: „Ma, mert holnap már késõ lesz”.

Ehhez csak annyit kell tudnunk, hogy a szociáldemokraták, akiknek „bal” szárnya kisebbségben volt, egy szünet alatt létrehozott röpgyûlésen, vagy minek nevezzem, többségben volt a teremben. Így lettek többségiek, oroszul bolsevikok. A kisebbség neve mensevik volt.

A fegyverét megtartó orosz katonák és matrózok utcán randalírozó tömegérõl szól, hogy „a hatalom a puskák csövébõl születik meg”, amit korábban már idéztem, a pillanat felismerése pedig figyelemre méltó. Az akkori orosz naptár szerinti október 25-én „megtámadták” a még lakatlan Téli Palotát. Ezt utóbb elõadták, mint gyõztes harcot, amely a legendájuknak megfelelõen az Aurora nevû cirkáló sosem volt lövésének parancsára kezdõdött.

Rutinosabb olvasó már sejti, hogy a forradalomhoz Lenin késõbbi tanulmánya szerint elõször is forradalmi helyzetre van szükség. Ennek lényege, hogy az elnyomottak, a már említett, elszegényülõ magyarok nem tudnak tovább élni a korábbi módon.
Csak kérdezem: ma tudnak?

A forradalmi helyzetnek még egy ismérve van: olyan helyzet, amelyben az elnyomók sem tudnak a korábbi módon tovább élni.

Ezen el lehet gondolkozni, mert ez olyasmi furfang, ami orosz népmesékben gyakran elõfordul. Miért nem tudnak ugyanúgy tovább élni a gazdagok? Magyarországon van rá magyarázat, de az oroszországi háborús gyõzelem és a részegesség, az elkártyázott birtokok, a mesébe illõ mértékû korrupció nem indokolja, hogy a meggazdagodottak ne tudjanak tovább úgy élni. Ez a helyzet nálunk mégis kialakulóban van. Amikben a kormánypártok nem érintettek, minden ügy a gazdagok egy másik részének elpusztítására irányul. Hogy miért, arra Engelsnek volt egyértelmû, de végtelenül logikus magyarázata a röviden csak Anti-Dühring címû mûvében, amit Dühring professzor magas eszmékre való hivatkozásával egész kötetben megírt. Mai, egyszerûsített lényege, hogy a még több pénzért.

Ma ennek már szinte csak jelképes értelme van, mert a pénz mögött nincs semmi fedezet, virtuális és gyilkos játékszer. Drága játék hülye felnõtteknek, akiknek csak vagyonuk, tõkéjük van, de hazájuk – akár a nemzetközi proletariátusnak – nincs.

A lényeg mégis ez. Ha pedig a pénz, illetve a pénzért vásárolható hatalom a gazdagok egymást irtásához vezet, az azt jelenti, hogy õk már nemcsak a szegények ellen harcolnak, hanem egymás ellen is. Ha értelmet akarunk adni annak, hogy az elnyomók sem tudnak már a korábbi módon élni, ez a magyarázat éppen megfelelõ.

Magyarországon a forradalmi helyzet, azaz marxista-leninista egységesítéssel a döntõ helyzet hajszál híján adott.

A döntõ helyzet önmagában egy tényezõ.
A másik – maradva a teoretikusok szóhasználatánál – a döntõ pillanat.

Az alapot az elõzõkbõl már ismerjük: jókor kell lépni. Minden igazi forradalomban van egy pillanat (ennek tartamát akár szó szerint érthetjük), amikor a hatalom meginog. Ha a feszültség marad, tartós lesz, aminek ellenkezõjét nem tudom feltételezni, akkor lesz olyan pillanat, nem is sokára, amikor elég a hatalomra ráfújni, mint József Attila versében a szimbolikus léckerítésre, és vége.

Akinek van köze nemzetünkhöz, már kezdhet figyelnie, mert a léckerítés már dülöng. Hogy a rokkantnyugdíjasok elhelyezkedni képtelen munkanélküli nincstelenné tétele váltja-e ki a megingást, vagy azok az egyenruhások, akiket sajátjaik árulnak el, vagy az, hogy Pintér rendõrsége szembefordul kizsebelõ uraival, elõre sosem lehet tudni.

Ennek meglátására kellenek a nemzeti elkötelezettségû, tanult és bátor értelmiségiek. Nem olyanokra gondolok, akiknek az életrõl legfeljebb annyi fogalmuk van, amennyit iskolában tanultak, esetleg általános, vagy középiskolában továbbadtak, hanem olyanokra, akik nemcsak könyvekbõl pláne nem hazugságokból tudják, amit tudnak, hanem tapasztalatból.

Szégyen, hogy társadalomkutatóink zöme neoliberális eredetû és szellemiségû. Ide értem a társadalom másfajta értõit, az élet filozófusnak nevezett kutatóit is. Vajon hány nemzeti elkötelezettségû magyar filozófus él ebben az országban? Akik megélnek a filozófiai, társadalomtudományi ismereteikbõl, nem közénk valók.

Lenin e két döntõ forradalmi kritérium mellett egy harmadikat is megállapított. Ez a „döntõ túlerõ”.

Azonnal Marx (és Engels) szavával tromfolok: „tömegbázisa a pénznek van”.

Csakhogy amikor a pénz már nem elkápráztatja, hanem dühíti a tönkrenyomorítottakat, már nem tömegbázisa van, hanem magánhadserege. Ilyenkor látjuk elõre kitervelt hasznát a magyar honvédség szétverésének. A társadalomnak nincs hadserege, következésképpen a nemzet fegyvertelen mindaddig, amíg fel nem fegyverkezik.

Ez nem lázítás: egyelõre arról van szó a jelen helyzetben, hogy a magyar saját és családja életének, még meglevõ tárgyainak, egész élete munkája szerény eredményeinek fegyveres megvédésére kényszerül. Akik magyargyûlölettõl hajtva, ingyenhaszonért támadnak a nemzetre, mind fegyverrel, vagy annak használható tárggyal felszerelve, tömegesen támadnak meg magányos öregeket, idõs házaspárokat, vagy akárkit, és a jelenlegi kormány azzal is élezi a helyzetet, hogy a rablógyilkosokat támogatja.

Soha nem szabad elfelejteni, hogy a magyarellenesek csak túlerõ birtokában mernek támadni, mert gyáva csürhe. Olyan gyávák, mint az a miniszterelnök és belügyminiszter, akik azonnali hadsereget teremtenek a maguk biztonságának védelmére, miközben a rendõr sem tudja megvédeni magát, mert kizárólag önmagukkal törõdnek, még a rendfenntartókkal sem.

Ilyenektõl nem várható se rend (pláne két hét alatt), se elszámoltatás, se az, hogy legalább megkíséreljék kiemelni az országot az õ uralmuk alatt is keletkezett kátyúból.

A magyar ember és családja önvédelemre szorul.
A magyar nemzet önvédelemre szorul, vagy kipusztítják az ilyen uralmon levõk jóváhagyásával.

Olvasóm, ne felejtse el soha: az élet és az egész életmunkájának gyümölcse, bármilyen szerény is, védelmet követel.

Aki élni akar, és meg akarja érni, hogy jelen legyen a következõ forradalomban, nemcsak önmagának, nemzetének is tartozik élete és jószága megvédésével, ha tetszik ez a törvényhozóknak, ha nem.
Összefoglalva ezt a szakaszt: a sikeres forradalomhoz három, egy idõben jelenlevõ tényezõ szükséges:
1. forradalmi helyzet,
2. döntõ pillanat és
3. döntõ túlerõ.
Napjainkban a döntõ túlerõ már nem a hajdani egylövetû puskák, hanem bármilyen önvédelemre alkalmas eszköz, elsõsorban fegyver révén érhetõ el.

A negyedik tényezõ

Minthogy errõl föntebb tulajdonképpen már szóltam, röviden összefoglalhatom, bármennyire összetett dolog is.

A megszerzett hatalom, és a helyreállt nemzeti rend csak akkor maradhat fenn, ha – mint írtam – elõre, pontosan kidolgozott terv van a birtokunkban. Ismerjük a helyreállt rendszer minden megvalósítandó pontját, az elfoglalandó pozíciókra megfelelõ tudású és tapasztalatú, tehetséges embereink vannak felkészítve, és mögöttük rendes fegyveres hadsereg, illetve nemzetõrség áll készen az ellenség megsemmisítésére.

Nem fogadhatjuk el azt a marxista-leninista képzelgést, ami a radikális, erõszakos és hirtelen változást úgynevezett békés átmenettel akarta megvalósítani. Ugyanez volt a hibája egyrészt a Kádár-rezsim talajt vesztett kádereinek, de ez volt az elmúlt két évtized minden józan törekvést elfojtó látszatpolitizálásának is.

Ugyancsak nem fogadhatjuk el egyeduralomra törõ hazudozók azon állítását, hogy az erõszak állami monopólium. Forradalom még sosem jött létre állami erõszak révén. Az állam – ebben Engelsnek igaza volt – erõszakszervezet, a megváltoztatása, a nemzet uralmának helyreállítása nem a hatalom elõtti megalázkodás, hanem mindig az adott államrend könyörtelen felszámolása. A könyörtelenség minden kommunista és más terrorisztikus uralom elleni fellépésre vonatkozik, mert az ilyen uralmak könyörtelenek. Ez nem felebaráti szeretet, hanem egészséges életösztön kérdése. Az embernek van szabad akarata, tehát cselekedhet ösztöne ellenére is. Hogy még egy marxistát idézzek: Lukács György írta le, hogy a hõstett irracionális cselekvés. Igen, így van. Csakhogy a hõsiesség nem vállalás, hanem összetartozás függvénye. Jézus tette fel a kérdést, hogy képesek vagyunk-e szeretetbõl elszenvedni a halált a mieinkért.

A magyar ember a Szent Korona alkotmányának átmeneti szünetelése elõtt nem gondolkozott ezen, mert ez fajspecifikus. Magyar embernek ez a mentalitásához tartozik: a Krisztus szeretetparancsa él a magyarban: úgy szeretjük EGYMÁST, mint Jézus szerette a tanítványait. Ez keresztény örökségünk.

A képtelenségektõl terhes szovjethatalom hosszú évtizedekig tartotta életben forradalmának új rendjét. Mindaddig képes volt egy ilyen rendszert életben tartani, amíg volt megfelelõ fegyveres ereje, illetve nemzetközi garanciája is létének. Amikor a teljesen elbutult Brezsnyev sajátosan orosz, cári jellegû hatalmánál fogva belehajszolta birodalmát az úgynevezett csillagháborúba, aminek nemcsak értelme nem volt, de pénze sem volt rá, megpecsételte a Szovjetunió sorsát.

Ami pedig a többi uniót, „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” együttesét illeti, elõttünk áll a történelem egyik törvényszerûsége: minden mesterséges állam, unió stb. széthullik, ha nem szervesen épült eggyé. Ezt nem lehet még a magyarországi nemzet- és hazaárulókkal sem megértetni, pedig húsz éve nem látnak mást, mint a mesterséges, nem szerves alakulatok széthullását.

Még ahhoz is aljasok, hogy ennek a változásnak lehetõségével éljenek. Volt ezen a téren is forradalmi lehetõség, de a hazai árulóknak nem kellett. Csak egyetlen példa: Kárpátalját visszaadták volna önként, a magát magyarnak nevezõ „fórum” kormánya elutasította a nemzetegyesítés ilyen módját is, pedig ez a forradalmi változás még túlerõt sem igényelt, elég volt, hogy Ukrajna túlerõtlen volt.

Ma már késõ, a döntõ pillanat elmúlt.
Amikor Magyarországon a magyar nemzet lesz hatalmon, olvasóm, ne felejtse el, hogy a hatalmat meg is kell védeni. Az erõ az a kritérium, amelyik nem múlhat el. Ideje mielõbb szert tenni rá, mert az oroszlán már ébren van, és csak a megfelelõ pillanatot várja, azonban a hosszú kóma alatt elgyengült, ideje megerõsíteni.

Szitányi György

(Szent Korona Rádió)