Hogy a mai helyzet lényegét elemezhessük, oda kell visszamennünk, ahova nem szeretünk, elsõsorban azért nem, mert a trieri rabbi fiának A tõke címû háromkötetes mûvét, ami a maga idejében szokatlanul pontos és rideg bemutatása volt kora társadalmi (legyünk hívek a terminushoz, az elkövetkezõk értelmezésében megéri), társadalmi-gazdasági viszonyainak, termelési módjának.

Tudni csak a tudatlanok szemében (irigyelt) szégyen. Egyike voltam annak ez állítólag legfeljebb nyolc embernek, aki nemcsak elolvasta, hanem meg is értette, mit írt valójában Marx.

Természetesen tudom, hogy mint a legtöbb logikus gondolatmenet, ez is azon bukott el marxizmus, illetve marxizmus-leninizmus néven, hogy minden pontja tökéletes volt, kivéve a kiindulást képezõ tézist, ami önmagában is tévedés, tehát végeredményben csak téves konklúzióra vezethetett.

Ehhez két dolog társult Marx esetében, Engels ijesztõ mértékû rajongásán kívül. Az elsõt Marx írta egyik utolsó levelében a marxisták megjelenésén ujjongó Engelsnek, hogy „Én nem marxista vagyok, hanem Marx”. A másik már a követõket jellemzi: mindegyik a saját értelmezése szerint adta tovább azt, amit olvasott, vagy hallott a zsidó közíró elméletérõl.

Tulajdonképpen a Das Kapital sem jó munka. Elsõsorban azért, mert túl hosszú. Ez valami olyasmi, mint Lukács Györgynek Az esztétikum sajátossága címû, hosszú munkája, aminek értelme egyetlen szóban megmondható, hibája pedig – a lényegtõl eltekintve – az is, hogy irtózatosan nehezen olvasható. Lukács különben is rémes nyelvezetet használt, ezt a mûvet németül írta, és tanítványai a még szörnyûbb lukácsi német nyelvbõl fordították magyarra.

A tõke túlmagyarázott, ezért nehezen felfogható mû, bár magyar fordítása szokatlanul világos. Ezért, ha valaki a lényeget próbálná megérteni, olvassa inkább a Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (A politikai gazdaságtan kritikájának alapvonalai, rövidítve: Grundrisse) címû munkát. Ez nagyon világos, és ha az olvasó nem törõdik azzal, hogy a marxisták sajátságos nemzettelen felfogásuknak megfelelõen se nemzetet, se egyént nem vettek figyelembe, az akkori világ lényegét igen világosan megismerhetik.
Marx munkásságát ismerni nem szégyen.
Aki nem ismeri, könnyen járhat úgy szidásakor, mint Gyurcsány, aki évente többször is bérmálkozott.

Ahonnan értelme van, és ameddig igaz

A nagy agymosás idején két tárgyban is tanították a termelõerõk és a termelési viszonyok összhangjának „törvényét”. Mivel van okom feltételezni, hogy késõn született olvasóm nem részesült e tudás megismerésében, röviden elmondom. Aki így nem érti, de nem alhat az érdeklõdés izgalmától, olvassa el legalább a hivatkozott forrásokat, esetleg a marxizmus tankönyveit.

A lényeg a következõ. Marx és követõi szerint a termelõerõk (a megmunkálandó anyag, a munkaeszközök, a munkamódszerek stb.), élükön az emberrel, akinek hagyományozódó és fejlõdõ tapasztalatai vannak, egyenletesen fejlõdnek. A termelési viszonyok, amiket elsõsorban a termelés eszközeinek tulajdonjoga, amit osztályviszonyok meghatározójaként említettek, nem így fejlõdtek. Remélem, könnyû megérteni: a marxisták elképzelése szerint ezek a viszonyok (ismétlem: jellemzõen és elsõsorban a tulajdon által meghatározott osztályviszonyok) állandók maradtak, és megfeleltek a termelõerõk fejlettségének. Ez átlagosan értendõ, hiszen eleinte fejlettebbek voltak, mint a termelõerõk, késõbb az összhang tökéletes lett, de mivel folyamatosan fejlõdnek a termelõerõk, a közöttük levõ összhang felborult, és ilyenkor ugrásszerû változás, úgynevezett forradalom játszódott le.

Ezt úgy ábrázolták grafikonon, hogy nagyjából 45 fokos meredekséggel emelkedett a termelõerõk egyenes vonala (mintha nem lettek volna találmányok, felfedezések, újítások stb.), a termelési viszonyok pedig olyanok voltak, mint alacsony lépcsõk egy lépcsõsoron.

A termelõerõk és a termelési viszonyok együttesen alkották a termelési módot. Erre a fogalomra a késõbbiekben szükség lesz.

Egyszerûsítem a kezdeteket, még ha Engels cifrázta is ezt néhány dolgozatában, és máris elakadunk. Azért, mert ezek szerint kellett volna lennie a görögök sajátságos rabszolgatartó „népuralma” vagyis demokráciája után egy nagy (talán októberi) feudalista forradalomnak. A termelõerõk fejlõdtek, a feudális termelési mód mégis csak magasabb rendû a rabszolgatartásánál, tehát ott forradalmi változás (revolúció) következett be, miközben a termelõerõk ugrás nélküli fejlõdés (evolúció) révén fejlõdtek, de az összhang törvénye hatott, vége lett a rabszolgaságnak, következett a feudalizmus. (Hogy a rabszolgatartást miféle forradalom vezette be, ne feszegessük, az olvasó, hála Istennek, nem Marx.)

Eddig tehát értelmezhetetlen az egész. Amikor volt értelme ennek a képzelt dolognak, az a kor a polgári forradalmakkal kezdõdött, illetve kezdõdhetett volna. A francia forradalom elõtt kialakult egy forradalmi helyzet, amit nem most részletezek, hanem következõ írásomban, és megkezdõdött a nagy forradalmi tömeggyilkosság: minden kimûvelt emberfõt levágtak a hozzá tartozó testrõl. Az angol polgári forradalom értelmérõl sincs értelme többet mondani: Nagy-Britannia máig királyság. Hogy ez feudalizmust jelent-e, vagy kapitalizmust, hagyjuk, a marxizmus révén nem értelmezhetõ.

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc a marxisták szerint a polgári forradalom egy sajátos változata volt. Szerintem nacionalista forradalom a nemzet függetlenségéért, de távolról sem az egyenlõség nemes francia hazugsága nevében. Hogy elsõsorban két ellenséges birodalom hadserege is csak együtt verte le az irigy, és így könnyen a magyarok ellen lázított, buta nemzetiségiek árulásával, most nem ide tartozik.

Fontos azonban tudni, hogy a megfelelõ pillanatban, amihez a külföldi lázadások is tápot adtak, egységesen, önvédelmi céllal kelt fel a magyar nemzet. A nemzetnek jellemzõen két „pártja” volt: a nemesség és a nem nemesség. Csakhogy kultúrájuk is azonos volt, és nemzeti összetartozásuk is változatlan. Ezen nem változtat, hogy egyes fõurak külföldön éltek. Itthon úr és paraszt ugyanarra a zenére táncolt, mulatott, élt a népdal, a cigányzene is sajátos hangszerelésû magyar nóta volt, ugyanazt a nemzeti nyelvet beszélték eleink.

Amivel nem számolt Kossuth kormányzó és köre: amíg a harcok folytak, nemcsak egyre reménytelenebbekké váltak, hanem otthon várta a magyar parasztot a föld és a munka, a nemzet élete. A katonák szöktek, hogy az ország nehogy éhen haljon.

Ha nem szöknek, akkor is legyõzi a hadsereget a hatalmas cári had, ellenben a nemzet étlen marad. Itt emlékeztetek a patkánylázadásra. Az 1919-es „dicsõ” napok áruló plakátján ez állt: „Dolgozzatok, mert fogy a kenyér!” – erre a szovjetbérenc zsidó tömeggyilkosok nem gondoltak, a parasztokat pedig Szamuely osztályharcos módon a vidék országutak mentén álló fákra akasztatta.

Szemlélet kérdése, de a tragikum mélységét mindig a hozzá tartozó komikum fejezi ki. 1849-ben a magyar nemzettel szembeni uralkodói összefogással egyazon évben lépett fel elsõ közös munkájával, az 1848-ban írt Kommunista Kiáltvánnyal Marx és Engels. Mottó lett felszólításuk: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”.
Megfontolandó tanulság ez a sajátságos egybeesés, mert bármi van, a nemzetközi tõke összefog minden nemzeti megmozdulás és érdek ellen.
Amikor az orosz októberi „forradalom” lezajlott, az úgynevezett többségi (bolsevik) párt kisebbségben volt, de Lenin eltalálta a pillanatot, amikor az utcai söpredéket rombolni indíthatta. Még Mao Ce-tung is idézte egyik „forradalmi” igazságát, amivel aligha lepem meg az olvasót: „A hatalom a puskák csövébõl születik meg”.
Nagyon nagy mondás, ugyanolyan, mint amikor a parlamenti zûrzavarban ezzel küldte a csõcselék közé elvtársait: „Ma, mert holnap már késõ lesz!” Fontos mondás, következõ írásomban visszatérek rá.

Hogy Marx mit mondott volna erre a polgárháborút, éhínséget és tömeges halált hozó orosz látszatforradalomra, nem tudhatjuk. Hogy a faeke, a parasztok által vontatott hajók és a cári feudalizmus között miféle gazdasági-társadalmi egyensúly bomlott meg, egészséges elmével nehezen tisztázható.

Elég azt tudnunk, hogy a Téli Palota – mivel az adott idõpont, ami az orosz naptár szerint október 25-e volt – kongott az ürességtõl. Hiteles történészek adatai szerint se Auroráról rohamot vezénylõ ágyúlövés, se hasonló nem volt, berohant a proletariátus az üres Téli Palotába, amit tudott, ellopott, amit lehetett, összetört, megevett, és kész.
Ezt kellett ünnepelnünk évtizedekig nekünk is.
1918-ban, amikor gróf Károlyi Mihálynak már régen elvitte az adósság mindenét, a „földjeit” szétosztotta a parasztok között.

Arról tudnak a félrevezetett magyarok, hogy Károlyi kiállt az Astoria szálloda elsõ emeleti erkélyére, és beszélt valamit a tömeghez.

Péchy Blanka színésznõ férje, Magyar Lajos újságíró, akirõl az Astoria melletti Magyar utcát elnevezték, úgy lökdöste ki Károlyit az erkélyre, hogy mondjon valamit a népnek. „Magát akarják hallani” – mondta alig udvariasan Magyar. Erre Károlyi megkérdezte, hogy mit mondjon, „akármit”, válaszolta Magyar Lajos, és kilökte az erkélyre. Ott megkezdõdött a forradalmi süketelés, végül köztársasági elnök lett Károlyi. Erre – hogy jellemezzem, mennyire volt tompaelméjû ez az ideiglenes elnök – kihívta magához Bécsbe a király. Károlyi (mint korábban Török Bálint és késõbb Maléter Pál, hogy többet ne említsek), kiment tárgyalni. Erre megfogták, letartóztatták, és bedutyizták.

Néhány hónappal késõbb jött a következõ „forradalom”: Károlyiék megkapták a nevezetes Vyx-jegyzéket, aminek a következményeit nem vállalhatták. A szabadkõmûvesek által vezetett francia kormánnyal rokonszenvezõ, a források szerint javarészt szabadkõmûves magyar kormány március 20-án este nyomban felkereste zárkájukban az általuk börtönbe zárt kommunistákat, hogy kell-e a hatalom, mert ha igen, kiengedik õket, és éjféltõl õk az urak.
Így zajlott le az egyetlen magyar proletárforradalom.
Hogy ez esetben mi történt a termelõerõk és a termelési viszonyok közötti összhang törvényével, az olvasóra bízom.

Amikor végképp értelmetlen lett az egész
Természetesen az 1945 utáni események volna a következõ revolúció, de mi nem hazudunk egymásnak: impérium lettünk, a legaljasabb terroruralom gyarmata, amihez megvoltak a megfelelõ magyarországi helytartók is.

Ha valaki nem tudná: az oroszok gyûlölik a zsidókat. Olyan makacsul, hogy mintegy két évtizede kaptak engedélyt arra, hogy legalább Izraelbe kivándoroljanak. Korábban még oda sem mehettek. Ez azért említhetõ itt, mert ezzel gyûlölködésük sajátosságára mutatunk rá: mintha Móricz Kis Jánosa (tehát nem az SZDSZ elsõ elnöke!) volna a hatalom zöme: inkább belehal, de a másikat kieszi a vagyonából.

Így volt ez Rákosiék fülkeforradalmával és a kékcédulákkal is. Az 1956-os forradalom leverése után a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” vezette a szebb jövõ adósságaiba Magyarországot.

Ilyen körülmények között kellett kitalálnia a hatalomnak, mi a helyzet a termelõerõk egyre gyorsabb fejlõdésével és a lepusztuló gazdaságú, majdnem kolhozországgá tett hazával.

Megoldották: a pártkongresszusok voltak a „lenini fokozatosság elvén” folyamatosan fejlõdõ termelési viszonyok garanciái, vagyis a „kollektív bölcsesség” meghatározta szovjet parancsra, hogy mi következik, a termelõerõk pedig fejlõdtek, ahogy szoktak, természetesen élükön az osztályöntudatos dolgozó emberrel, aki magában hordozta õsei több évtizedes tapasztalatait. (Vagyis félt.)

A posztindusztriális társadalom és ami hozzá tartozik
Két lengyel szerzõtõl megjelent Magyarországon is egy könyvecske A posztindusztriális társadalom címmel. Nagyon gyorsan eltûnt, és a „posztindusztriális társadalom” kifejezés közel büntetendõ gyalázkodásnak számított.

Ennek magyarázata kommunista uralom idején egyszerû: minden ízében eltér a marxizmustól, hogy az ipari termelésen kívül, pláne után még valami van. Ilyesmi nem lehetett, mert se Marx, se Engels, de még Lenin sem írt róla. (Megjegyzés: Lenin írt a fizika már megjelenõ újdonságairól, például arról, hogy a ködkamrában nem látható az anyag, csak a nyoma. A nagy bölcs ezt fizikai idealizmusnak nevezte, amibõl az idealizmus a legdurvább szitokszó volt nagyjából 1990-ig.)

Ha fordítva kezdjük, talán érthetõbb. Amikor a tudástársadalom léte, vagyis a tudás (az empirikus tudás, vagyis a szociológia adatismerete) értékesebbé vált – elsõsorban itthonról beszélek – az általános változások korában, a lassan felismert tudástársadalom lényegét posztindusztriálisnak tekinthetjük. Ez tehát már újfajta társadalomkép kialakulását hozta magával. (Jó tudni, hogy a kommunista állam parancsa szerint a marxizmus szociológiája a történelmi materializmus volt. Nem vitatható állítás: ez dogma.)
Azért nehéz a mindmáig nem pontosan definiált posztindusztriális társadalom megértése, mert az iménti állításnak a fordítottja nem igaz: nem minden posztindusztriális társadalom tudástársadalom. Ez egyrészt idõben, azaz történelmileg nem igaz, mivel a posztindusztrializmus elõbb volt tény, mint a tudástársadalom léte, másrészt azért nem, mert az 1945 után bekövetkezett az ipari termelés trendjének megváltozása, az ipari társadalmak megingása, és mivel a termelés karaktere megváltozott, a posztindusztrializmus mint szemléleti mód, gyorsan és érzékenyen reagált.

Hogy ne legyen ennyire elvont: bekövetkezett az integráció, a nemzetközi munkamegosztás, az energiaválság, változott a világpolitika, a társadalomban végbemenõ, a kommunista hatalom által tagadott globális változásra is reagált a posztindusztrializmus, ezért a történelmi változás új irányaira is reagált.

Ez magával hozta a történetfilozófia megújulását is, ami persze ellenkezett a marxizmus és a szovjet érdekek hegemóniájával.
Az, hogy a posztindusztrializmus lényegébõl adódóan felerõsítette a történelemfilozófiai változások új dimenzióit is, a korábbi európai ipari, azaz indusztriális társadalom megváltozására is rámutatott. Míg az indusztriális társadalom létének újratermelését az ipari jellegû termelés alapozza meg, ez a posztindusztriális társadalomban már nem így van. Az ipari társadalom után nemcsak az érvényes, hogy minden megváltozik a társadalomban, hanem az is, hogy az ipari termelés társadalma egészének struktúrája megváltozik.

Ami a korábban említett Grundrissében igaz látlelet Marx koráról, már nemcsak mint a marxizmus (pardon: marxizmus-leninizmus) részeként hamis, hanem kénytelen-kelletlen tökéletesen ellenkezik a kommunizmussal is.

Ezért alakult meg a Magyar Szociológia Társaság a legnagyobb titokban 1978-ban, gondosan bemikrofonozott pincehelyiségben, a Nemzetközi Szociológiai Társaság (ISA) alelnökének, az Amerikában tanító Farkas János professzornak a jelenlétében és részvételével. Így – ha akadt volna közöttünk spicli – hamis anyaggal nem lehetett volna ránk bizonyítani a titkos politikai szervezkedést.

Az MSZMP Politikai Bizottsága ennek ellenére, vagy éppen ezért neheztelt, de csak írásban voltunk támadhatók.

Visszakanyarodva a témához, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy sok és éles vita közben a posztindusztriális társadalom lassan olyan ágakra bomlott, amelyekben részei könnyebben értelmezhetõk.

Az 1960-as években már észlelhetõk voltak itthon is csírái az információs társadalomnak. Mielõtt bárki félreértené a technikai helyzetet, elsõsorban a nyelvtudományban, a szemiotikában kereshetjük a nyomokat, ugyanakkor a távolról sem új matematikai nyelvészet is újraéledt. Ez a késõbbi információs társadalomnak talán embrionális, vagy inkább zigóta állapota volt, de a tudástársadalom irányába mutató jegyek a posztindusztriális paradigma képviselõiben új korszak eljöttének alapos gyanúját ébresztették. Megerõsödött az érdeklõdés az informatika nagyjából (vagy ténylegesen) minden formája iránt, és ha a nézetek el is tértek egymástól, hiszen a posztindusztrializmust felfedezték az információ, az informatika, az automatizáció, sõt az új ismeretek tömegében.

Kétségtelen, a tudástársadalomban nagy szerepe van, de hatásai túlléptek a tudástársadalom határain. Ebben az új helyzetben, amikor a két ellenséges világrendszer még egymás mellett élt, vagyis a preindusztriális kommunizmus és a posztindusztriális kapitalizmus párhuzamosan élt, ahol a szocializmus ellenére bekerültek a félig-meddig ipari társadalomba a kommunista csatlósok, azonnal felmerült annak kérdése, képes lesz-e posztindusztriálissá lenni a szocialista „tábor”, vagy visszazuhan-e az indusztrializmusba.
Alapkérdés ez.
Mégpedig azért, mert a „közösségi társadalom” ideológiájával szemben a posztindusztrializmus – minden udvarias finomítás ellenére – nem individualista, mint a reneszánsz ember, hanem egoista, mint a francia „felvilágosodás” ideológusai és követõik.

Ennek következtében a posztindusztriális (ha tetszik: EU- vagy USA-konform) társadalom nem képes, de nem is akar közösségeket létrehozni, nincs szervezõ és integráló ereje, nincs nemzeti tudata, ami még a korai, például a reformkori, vagy akár az elõzõ századfordulón és az azt követõ években – egészen a második világháború elvesztéséig, sõt egy darabig az után is – az ipari társadalomnak immanenciája volt a szervezõ és integráló erõ.

Ebbõl alighanem érthetõ, hogy a reformkorból mára áthazudott romantikus „fejlõdés” elképzelése miért és hogyan vált a harácsoló egoizmus hatására „fenntartható fejlõdéssé”, vagyis miért keresik, már akik keresik, hogy meddig irtható a gazdagodásért az emberi lét élettere.
Jelenünkben ez a kérdés a lényeg: közösség, nemzet, vagy halál.

A változás más felfogása

Marxtól indultunk, visszafordulhatunk a naivitásig buta marxizmusig. A szovjeturalom idején elég volt hûségesnek lenni, Moszkvában megmondták, mit kell tenni, azt végrehajtották, akik végrehajtották, és a világ – hogy egy már elfelejtett nevû fõelvtársat idézzek – „dinamikusan stagnált”.

A marxi kapitalizmuselméletnek, ami tulajdonképpen a gyakorlatból vett megfigyeléseken alapult, sok hibája közül az egyik az õ korában már jócskán ismert pénzpiac lehetséges hatása elemzésének elnagyolása volt. Ugyanez vonatkozik az egykori „kollektív bölcsesség” birtokosára, a kommunista funkcionáriusok gyülevészére. Érdekes, hogy voltak közöttük közgazdászok, akik biztosan látták az eljövendõ következményeket.

Addig hangoztatták a konvergenciaelmélet téves voltát, míg egyik napról a másikra kitört a békés egymás mellett élés ideológiája. Akinek volt erre képessége, vagy tudása, legkésõbb ebbõl láthatta, hogy itt valami készül, ami eltér a marxizmus-leninizmus osztályharcos elképzeléseitõl.

Ezzel nem szükséges többet foglalkoznunk, mert amint megindult a két tábor között a békés kereskedelem, és egyre többen mehettek elõbb öt, késõbb harminc dollárral a zsebükben a nyugati világba, már nemcsak a televízió mutatott elrettentõnek szánt példákat, hanem a hazatérõk is meséltek.

Ugyanakkor a kereskedelem, ami a KGST-n belül egyfajta barterkereskedelem volt, amit virtuális pénzzel számoltak el, a tõkével szemben nem mûködhetett, hiszen az ár- és értékarányok tervgazdálkodásra jellemzõ eltorzulása összeegyeztethetetlen volt a tisztán piaci szervezetekkel.

Ez talán még nem lett volna az összeomlás biztos jele, de a kommunista vezetés alapfokú szinten értette magát a marxizmust is. Nem vették észre, hogy amit mûvelnek még a tanított marxizmusnak sem felel meg.

Ez alighanem magyarázatra szorul.
A normális tõkés termelés árut állított elõ, hogy a piacon eladja, és érte pénzt kapjon, amibõl eltartja magát, családját, befizeti az adót, a maradékból, amit nem élt fel, nem vett rajta más árut, vagy pénzt halmozott fel (az ilyet Marx bolond tõkésnek nevezte), vagy pedig bõvítette az üzemét. Ezt ma visszaforgatás néven is ismerik. Vulgo beruházásra fordította a fölösleget, miáltal egyre több árut tudott, egyre olcsóbban (több géppel stb.) elõállítani, és ha ügyes volt, egyre gazdagabb lett. A dolog természeténél fogva, mivel nincs több pénz, mint amennyire normális állam bankjában fedezet van, ami mellett tartalékot is képeznek, egyre több árut és egyre olcsóbban lehetett elõállítani, miközben az egyik oldal (a vállalkozó, a kistõkés) egyre gazdagodott, ha volt hozzá esze, a társadalom másik fele pedig elszegényedett, és munkaerejét adta el. A munkaerõnek ára van. Tiszta esetben annyi, amennyibõl egyik hétrõl a másikra újra elõállítja önmagát, fenntartja a családját, iskoláztatja a gyerekeit stb. Ez tiszta marxizmus.

Amire nem gondolt: amikor már minden áruvá vált, így a munkaerõ is, kiteljesedett az árutermelés. Csakhogy a pénz és a gazdagság nagyjából mindenkit mániákusan mohóvá tesz. Ezért következett be az, hogy már nem árut termelt piacra, hogy az árán más árukat stb. vásároljon, hanem fejére állította ezt a folyamatot, és bármit gyártott, vagyis pénzt fektetett be azért, hogy az akármilyen áruért még több pénzt kapjon. Ehhez adta az alapot az árutermelés finalizációja.
Egyszerûsítve ez azt jelenti, hogy a pénz lett az áru. Eredetileg „tiszta csereérték” volt a marxi értékelmélet terminus szerint.

Ebben a helyzetben azonban átvette az áru szerepét.
„Általános értékmérõ és világpénz” jellege még az aranyfedezetû pénzbõl került ebbe a rendszerbe. Ez azért fontos számunkra ebben a gondolatsorban, mert a bakrendszer és a pénzkímélõ mûveletek egyre inkább jelképessé tették a pénzt.
A Kossuth-bankók csak nyomtatványok, a világon semmi érték nem volt mögöttük, akkor lehetett volna beváltani õket, ha gyõz a szabadságharc, de ez nem témánk, a fedezet nélküli pénz azonban igen.

A gazdasági világválság és a vesztes háború következtében elszegényedett Németország, bármennyire gyorsan épült és fejlõdött, a Hitler-rezsim által kibocsátott pénz már más volt, mint a korábbi. A német pénz fedezete a német munka, állították a rezsim közgazdászai és saját arannyal bíró bankárai. Minden politikai felhang nélkül: az elsõsorban autó-, gép- és fegyvergyártás révén gazdagodó Németország – ide értve külpolitikai sikereit is – nem volt kiszolgáltatva a bankoknak, hiszen pénzét maga határozta meg, az általa megjelenített értéket szintén. A németek tehát gazdagodtak, és a munkanélküliség tulajdonképpen megszûnt.

Az 1945 utáni kommunista államok pénze – a jellemzõ ötlettolvajlás révén – szintén titkolta azóta elherdált aranyfedezetét, és a tanított szöveg ez volt: „a szocialista pénz fedezete a szocialista munka”. Ha a revansra és a Birodalom visszaállítására, illetve további bõvítésére (Az élettér növelésére) készülõ németek munkája valóban aranyértékû fedezet volt, de a szocialista munka értékére bárki emlékezhet. Amelyik munkáénak értéke volt, annak a neve kisipari, azaz maszek termék volt.

Nem okozott volna semmi bajt, ha megvalósítható volna a tökéletesen autarkt ország szovjet elnyomás és kizsákmányolás, hadisarc-kötelezettség és hasonló kényszerítõ okok ellenére. A körülmetélt országnak nem volt ipara, de legalább volt mezõgazdasága – egy ideig. Ha minden mástól elszigetelve önállóan él, Magyarország megélhetett volna, de tudjuk, hogy a helyzet nem ez volt.

A kommunizmus összeomlása és annak hozadékai miatt végképp elszegényedett és eladósított ország belépett posztindusztriális, globalizációra törekvõ, szervetlen, tehát egyben nem maradható Európa Unióba, ahol a propaganda ellenére – ahogy az várható volt – nem meggazdagodás, hanem a hazaárulók révén történõ tökéletes kifosztása és kiárusítása következett be.

Hogy ennek a súlyát érezni lehessen, elsõsorban azt kell tudnunk, hogy a szociálpolitikát egész egyszerûen megszüntették. Lett helyette szolidaritás, ami a szegények egymással való szolidaritását jelenti. A tõke nem szolidáris, nem az a társadalmi funkciója. Ilyen aljas dolgot talán Mobutu uralma alatt sem ért meg kongói szegény. A másik, amit kitaláltak, a „reintegráció”, vagyis az, hogy akik mélyszegénységben élnek (ez ma közel a magyarországi lakosság egyharmada), igyekezzenek tanulással „vissza” integrálódni a társadalomba, amihez sosem tartoztak, mert a szegénység kirekeszt.

Ezt a magyarnak mondott kormányok sietve a magukévá tették, különösen a szocialista-szabad demokrata kormánynak tetszett a szolidaritás szó, mivel ez náluk régi jelszó, csakhogy amíg a nemzet egységes volt, a magyarok egymással voltak szolidárisak. Csak egy példa: a két világháborúban becsületbõl beszolgáltatták ékszereiket az igaz magyarok, hogy legyen a nemzetnek elegendõ aranykészlete. József Attila is említi az elsõ világháború végére emlékezve a vashatost . Aranyért adott elismervényt, vas pénzt magam is láttam.

A posztindusztriális irányba tuszkolt Magyarországnak, miután szinte semmije sem maradt, csak máig büntetlen, megfizethetetlen adóssága, köteles volna a tudományok minden érintett áqa köztudomásra hozni, hogy a Bajnai-kormány utolsó kölcsönfelvétele a következõképpen történt. Nem volt szükség további kölcsönre, de közeledtek a választások, ezért Bajnaiék igényeltek az EU-tól 25 Mrd €-t. Az EU szokás szerint a németekhez fordult, akiknek már elegük volt abból, hogy õk tartják el az EU tagságát. A németek közölték, hogy nem adnak. Hiába fordult az EU az olaszokhoz és az osztrákokhoz, nekik tényleg nem volt már pénzük. Végül az lett, hogy minden fedezet nélkül kinyomattak 7 billió, azaz 7.000.000.000.000 eurót. Ebbõl kapott 25 milliárdot a magyar kormány, és simán lenyelte, majd megbukott.

Mit lehet tenni?

Aki ismeri, megtudhatja a Jobbik eredeti gazdasági programjából, hogy milyen megoldási lehetõségek vannak, ha görcsösen ragaszkodunk a „jogkövetés” nevû gyávasághoz.

Aki azonban világosan lát, tudja, hogy az eurófüggõ forintot csak azért ésszerû dolog megtartani egy új pénznem bevezetése helyett, amit – ilyen általános és globalizálódott – körbetartozás idején úgy határozunk meg a forinthoz való átváltási viszonyában, ahogy akarunk, tehát nagyjából az EU bankposta-papír és nyomdafesték értékû euróival egyenértékûen is elszámolhatunk, mert ebbõl egy Trianonhoz hasonló, erõfölénnyel való visszaélés következhet.

Van azonban más lehetõség is, de ehhez el kell lehetetleníteni, hullamerevségig kell korlátozni minden nemzetellenes pártot, szervezetet és szövetkezést. Ebben az esetben van lehetõség arra, hogy a ma már valóban ébredõ, már csak reggeli kábulatban levõ magyarságnak legyen a külföld számára forintja, a saját használatára, belföldön pedig legyen olyan saját pénze, amilyet egyre több, kisebb közösség – a kékfrank – mintájára létrehoz, és egymástól elfogad.

Az így magára maradt forinttal kezdhetnek, amit akarnak, mert van, nincs miért perelni, elfoglalni, betörni, bombázni, és az a forint függhet akár az eurótól is, ha azzal a saját Kossuth-bankóval, vagy akármi cédulával elfogadjuk egymástól a becsületre is épült pénzt, ami mögött valódi árutermelés van, de nem exportra, hanem magunknak. Túltermelés esetén, ami ilyen adottságú országban elõbb-utóbb bekövetkezik, ha nem megy segílykére a nemzet értéke, természetesen lehetséges árukivitel is, de az érvényben hagyott forinttal elszámolva.

Végre fel kell fogni, hogy a posztindusztriális, közösségromboló, nemzetirtó gazdaság nem lehet nemzeti ügyünk akkor sem, ha néger vagy zsidó államfõnek fáj is a foga erre a térségre. Adyt kiforgatva is áll az igazság: USA és Izrael non coronat!

A forradalomról következõ írásomban szólok.

(Szent Korona Rádió)