Dialektikus ellentétpár?
Ez a kérdés arra vonatkozik, hogy aki, vagy akik emlegetik az Új Jobboldalt, ami a ’60-as években francia egyetemeken jött létre a diákság körében, mélyen hallgatnak ennek az ideológiának ugyanakkor és furcsa mód ugyanott, ugyanazokban a körökben létrejött ellentétpárjáról, az Új Baloldal elnevezésû neobaloldali mozgalmakról.
Pontosan úgy, ahogy az újbaloldalt, amit magam makacsul egybeírok, hiszen egy bizonyos fogalomról van szó, emlegették, és szidalmazták, mert szovjetista bolsevik agyuk szerint csak egy baloldal volt lehetséges, úgymint a marxizmus-leninizmus, azaz a proletárforradalmiság, vagy nevezzük bárminek.
Ennek a baloldaliságnak számos ága volt, a mag valamiképpen a marxizmus értelmezésében kereshetõ, de a lenini proletárforradalom-elképzelés utáni aktualitás minden ízében cáfolta az ortodox marxizmus-leninizmust. Ez tehát bûnös dolog volt, még ha a Kádár-rezsim rejtegetett is nemzetközi hivatásos forradalmárokat (elsõsorban a hírhedt Carlosra gondolok), támogatta a különbözõ kommunista, vagyis a szovjethû agressziókat, amiket igazságos harcoknak nevezett. Ezen nincs csodálkozni való: a tudathatás a létezõ szocializmus létezési módja volt.
Az újfajta jobboldaliságról szó sem esett. Ebbõl felületesen arra is következtethetnénk, hogy nem volt, nincs, vagy ahogy tetszik, de ha emlegetik, sõt több brosúrára való érdektelen irodalma is van, azért kell figyelni rá, mert az elmúlt évtizedben történt elõkerülése nyilvánvalóan nem a véletlen mûve.
Míg elismerik, hogy legalább részben a marxista alapokra épült balos mozgalmak ellenhatásaként jött létre ez az önmagát nem elméletnek, hanem gondolatiskolának nevezõ szellemi áramlat, amelynek meghatározó képviselõje Alain de Benoist újságíró.
Magyarázói azzal jellemzik, hogy nem vett részt a napi politikában, vagyis „metapolitika” volt a politikája, és lenézik, mert nem kreált új utópiát, hanem a maga szellemi gyökereit a múltban kereste.
Nem szándékom lenézni e megállapítás szerzõjét (nincs neve, szerkesztõségi cikk, aláírás nélkül), de ha valaminek vannak gyökerei, azok a gyökerek nem lehetnek a jövõben, mert abból nem építkezhet. Szükséges tehát azonnal belekötni a nevébe: csak a neve új, mert a múltból tanul.
Ebbõl arra következtetünk, hogy az új baloldal is régi volt, csak a neve volt új, tehát a guevaristák, a maóisták, a „felszabadítás teológiája”, de a különbözõ terrorszervezetek, ide értve a Fekete Párducokat, a RAF-ot és a többit, nem új dolgok voltak, hanem régiek. Tekintettel arra, hogy ennek a több mint négy évtizedes elméletnek a felemlegetése nyilvánvalóan nem ok nélkül való, célszerû gyanakodnunk, hogy e magyarázat esetleg hazug is lehet. Ekkora ártatlan tévedés a politikában nincs.

Nemzetközi antinemzetköziség
Ennek a „csak nevében” új elméletet valló szervezetnek (aminek csak francia neve ismeretes: Groupement de Recherche et d' Études pour la Civilisation Européenne) állítólag „minden európai és más fehérek által lakott országban van tagsága”.
Ez fontos: minden országban más a neve, más-más rövidítései vannak, csupán a lényeg rokonítható.
Számunkra az is bírhat jelentõséggel, hogy fehér emberek gondolatvilágával egyeztethetõ.
Vajon miért? Mert ha ez igaz, annak oka mutat a lényegre.
Mint a szervezet francia nevébõl a francia nyelv ismerete nélkül is kitûnik, ez olyan közösség, amely az európai civilizáció kutatásával foglalkozik. Értelemszerûen csaknem valamennyi hasonlóan gondolkozó fehér ember, aki kutatómunkát végez, értelmiségi, és mivel az európai civilizációt kutatja, semmiféleképpen nem foglalkozhat valamiféle globális dologgal: szellemi irányzatuk vissza akarja vezetni Európa országait (értsd: nemzeteit) önmagukat és Európát megteremtõ gyökereikhez.
Állásfoglalásuk szerint Európa utolsó, mintegy 1600 éves történetét meghatározó szellemi, erkölcsi és gazdasági tönkretételéért az idõközben született és ható ideológiák felelõsek, ezért az Európát és nemzeteit tönkretevõ ideológiákkal való szembeszegülés, valamint az európai nemzetek öntudatának, életerejének helyreállítása a legfõbb teendõ.

A kártevõ civilizáció
A civilizáció fogalma egészen más, mint a kultúráé. Ez itt nem témánk, de azt szem elõtt kell tartanunk, hogy a civilizáció civillé, azaz polgárrá válást jelent.
A legcivilebb alakulat, az USA csillagásza és asztrobiológusa, aki ismeretterjesztéssel is foglalkozott, Carl Sagan így jellemezte Európa bõ másfél évezredét: „olyan volt, mintha az egész civilizáció valamiféle saját magára kiszabott agymûtéten esett volna át.”
Ha el is tekintünk a mûvészetek mellett kialakuló álmûvészetek szellemi rontásától, el kell fogadnunk, hogy „A zsidókeresztény eszme által megalapozott, az azt továbbvivõ szekularizált ideológiák (kommunizmus, szocializmus, liberalizmus stb.), egyes univerzáliák (haladás, egyenlõség, igazság, emberség) félrevezetõ eszméinek, a maguk egyszerre totalitárius és nivelláló, nihilista értékrendjének áldozatai Európa népei.”
Egyszerûbben mondva: az ateista zsidóság által befolyásolt és létrehozott szekularizáció konkrét ideológiái, és az egyes általános fogalmak tényvalóságként történt elfogadása félrevezette, azaz elbutította, kultúrájától fosztotta meg Európa nemzeteit.
Nemcsak a lábakat tönkretevõ tûsarkú körömcipõ vagy a drogozás civilizációs ártalom, ide tartoznak a kereszténységet megosztó vallásháborúk éppúgy, mint a többi messianisztikus, „világmegváltó” agyrém. Ezek a károkozó civilizációs dolgok – érdemes utánagondolni – eddig csak kárt okoztak.
Az ilyen esztelenségek ellen nem lehet küzdeni másfajta totalitárius esztelenség iránti elkötelezettséggel. Ezek elpusztítják a nemzeteket. Ezért kell minden nemzetnek, és hogy világos legyek: ezért létérdekünk visszatérni alapjainkhoz, amelyek még mentesek a földi mennyországot hazudó rögeszméktõl.
A szekularizációs megváltási ideológiák csodálatos, de elérhetetlen jövõt ígérve vezetik véres utakra, akár karitatív adakozással, de a legolcsóbb hazugsággal, a toleranciával szédítve az embereket.
Amirõl szó van, a francia új jobboldal, ami nem téveszthetõ össze a göröggel, erre itt kell felhívnom a figyelmet. A franciaországi alapeszme az, amit bizonyos vonásai miatt rá lehet fogni minden nemzeti radikalizmusra, ami hátat fordít a kommunizmusnak, a szekularizációnak, és nem hajlandó elfogadni, hogy tovább is részese legyen a civilizáció krízisének.
Nem fogadja el a nemzetköziség bolsevista „univerzáliáját”.
Kevésbé tájékozott olvasómnak szól: az univerzália-vita nagyjából egy évezrede folyt, és a lényege az, hogy az elvont fogalmak csak nevek-e (nominalizmusok-e), vagy valóságosan létezõ dolgok-e (reáliák).
Látni való, hogy bármily képtelennek tûnik is ez a hajdani vita, ma is lehet hatalmi bázist építeni ilyen elképesztõ gondolkozásból. Csak egy példa, hogy világos legyen: a kommunizmus nem valóságos tény, és ha a marxisták olvasták volna valaha azt, amire hivatkozva hazudnak mindmáig, tudnák, hogy Marx és Engels közös mûvében, A német ideológiában is megírja, hogy nem valóságos társadalmi-gazdasági alakulat a kommunizmus, hanem egy létezõ mozgalom neve (vagyis nominalizmus), ami arra szolgál, hogy az emberiség sorsát jobbá tegye.
A két szerzõ tudta, hogy megmondhatja, kamu a kommunizmus, nem erre figyel, aki tõlük tanul, hanem a szép új világ meséjére, a „kisajátítók kisajátítására”, vagyis a véres forradalmi terrorra. Lenin legalább a vért megértette belõle.
Bármilyen szépre festi is magát a civilizáció valamely totalitárius ideológiája, nevezzük akár Európai Uniónak a szerepet, hazugságai nem mentesítik bûnei alól. Annyira nem, hogy amint kilóg a pata a palást alól, vagy ha kissé elfárad a hazugság, újraélednek a halottnak hitt rögeszmék is. Van erre példa ma is, az iszlám és a zsidó ellentét levét a globális Európa issza meg.

A nemzeti gondolkozás nem új és nem jobboldaliság
A legelsõ globalizációs folyamat indította el a züllést: az elsõ európai birodalommal kezdõdött Európa nemzeteinek civilizálódása. Az a bizonyos új jobboldal, ami úgynevezett csúsztatással rákenhetõ minden nemzeti mozgalomra, olyan gondolatiskola, amely míg a hitet – liberális mintára – magánügynek tartja, mivel „antidogmatikusan” a megváltás tényét elutasítja, gondolkozásmódjának gyökerét a Szókratész elõtti görög filozófiától kezdõdõen vezeti le. Mert elismeri a „tudást”.
Ez az egyik legjellemzõbb önellentmondása a tõlünk idegen gondolatiskolának: vajon miféle tudást fogad el, ha éppen az antik filozófia tudásából indul ki, de elfogadja Nietzschét is, Heideggert is?
Elég egyetlen kérdést feltennünk: ha el is fogadja e több, mint kétezer éve meglevõ tudást igaznak, mire alapozza e tudás, illetve tudások igaz voltát?
Olyan problémához érkeztünk, ami már nem témánk: az igaznak tartás kérdéséhez.
Valamire való nemzeti értékõrzõ mozgalom is hisz a tudásban: a nemzet tudásában, amit nyelve és hagyományai õriznek, hitét azonban nem magánügynek tartja, hanem megtartó erõnek. Ez a magyarázata annak, hogy a nemzet, illetve a nemzetek tudása, loréja igaz: részben, mert õstények, részben pedig azért, mert igaz voltukat a nemzet egészének közössége megtapasztalta, tudásként egyrészt felhasználja, másrészt hagyományozza utódainak és közösségeinek.
Ami nyilvánvalóan megváltozott, természetesen a napi praxis. Mivel a vitatott újjobboldali gondolatiskola antidogmatikussága ellenére dogmatikusan elzárkózik mindennemû politizálástól, jóllehet kedvenc államformája az anciéne régime, akár ne is törõdjünk ezzel az újabb önellentmondással, elgondolkoznunk mégis érdemes fölötte. Mégpedig azért, mert e mögött figyelemre méltó történelmi tapasztalat (tudás) van. Jelesül az, hogy a hatalom az elosztás monopóliuma. A „nép” az úgynevezett demokráciákban nem arról dönt, hogy uralkodjanak-e rajta, hanem csak arról, amirõl valóban dönthet: hogy melyik érdekszövetség uralkodjék rajta.
Sokan veszik rossznéven, ha legújabb varázsszavukat, a demokráciát emlegetve megkérdezem, miféle vallás istene az, hogy folyton rá hivatkoznak. Demokrácia nézetem szerint nincs. Nem is volt, nem is lesz, mégpedig azért, mert képtelenség. Tessék már egyszer belegondolni: „népuralom”. Ki fölött uralkodik a nép? Önmaga fölött? Akkor önmagát nyomja el? Mi ebben a jó azon kívül, hogy nem igaz, egy illúziónak, egyfajta messianizmusnak a neve. Az emberi társadalom mindig hierarchikus szerkezetû, szervezõ elve mindig a (nyílt vagy demokratikusan leplezett) dominanciaharc, demokratikusnak nevezett meseállapotában is eleven a kérdés: ki mondja meg, hogy mit kell tennie másnak? Konkrét egyénnek kell megmondania, nem a nép parancsol a népnek, hanem az, aki uralkodik fölötte.
Egyetlen kérdés marad ezúttal is: az irányítottnak terhére, vagy javára dönt-e az, aki uralkodik rajta.
Ez pedig erkölcs kérdése, amire a magyar nemzetnek megvan múltjában az a hagyomány és az az isteni törvény, aminek megtartásán múlik a jövõben is megmaradásunk.
Nagyon mély árok húzódik az úgynevezett új jobboldaliság és nemzeti gondolkozás között.
Amiben egyetérthetünk ezzel a gondolatiskolával, elsõsorban a nemzethez való ragaszkodás, a messianisztikus politikai hazugságok elvetése és a civilizáció hatásának értékelése.
Ebbõl következik, hogy jóllehet Magyarországon is él valamennyire ez az Új Jobboldalnak nevezett „gondolatiskola”, kritikátlanul fogad el mindent, ami régi, ugyanakkor elzárkózik minden újonnan létrejött értéktõl.
A „progresszió”, vagyis a társadalmi haladás tagadásában, hiszen ez a romantika korából ránk maradt dogma, a szocialisták által is állandóan emlegetett „fejlõdés” az ember fejlõdésére is igaz volna. Ha pedig igaz volna, ma már nem tudnánk értelmezni egy-egy régi, akár görög tragédiát. Tudjuk értelmezni, meg is értjük, katarzist is elõidéz bennünk, mert az emberi lényeg nem változik.

Miért volna érvényes a jobb és a bal?
Már esett szó a romantika rögeszméjérõl, a haladásról. A romantika szerint minden változás haladás. A romantika furcsa dolog, még a legelvetemültebb mészárosok is szívesen hivatkoztak a romantikus forradalmiságra, sõt, némelyek a forradalmi romantikára.
Már a régi megyegyûlések idején is unalmas lehetett, de legalább volt értelme: a gyûlés elnökétõl jobbkézre a kormánypárti urak ültek, balra pedig az ellenzékiek. Amikor már parlamentarizmus dívott, ugyanez az ülésrend volt érvényben. Késõbb, amikor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt parlamenti párt lett, ellenzéki párt lévén, a parlamenti helye a baloldalon volt.
Ezt vették át „plebejus szellemiséggel” a szovjet tankokkal hatalomra került kommunisták, és tették hitvallássá az állami baloldaliságot, és szitokszóvá a jobboldaliságot. A primitív logikának megfelelõen a baloldaliság jelentette a jót, és jobboldaliság az üldözendõt, így a nemzetköziség vallásának megfelelõen a nemzethez való hûséget is.
Sajátos észjárása a minden változástól és normalitástól irtózó hivatalnokuralomnak, hogy ezt a romantikus vonást torz formában is fenntartották, holott hazánkban már nagyon régen, 1945 óta értelmetlen a két oldal ilyen megkülönböztetése. Azóta, hogy a kommunisták kitalálták.
Amint ismét lett Nemzetgyûlés, késõbb Országgyûlés (anélkül, hogy minõsítenénk funkciójukat), már csak annak lett volna értelme az idegen fegyverek árnyékában, hogy a nemzeti oldalhoz tartozik-e valaki, vagy a nemzetközinek is nevezett kollaboránsokhoz, ami két évtizede már nem gyávát, hanem hazaárulót jelent.
Állítólag van Magyarországon Új Jobboldal nevû mozgalom.
Fönt a lehetõségekhez képest bemutattam, milyen „gondolatiskola” képviselõje. Ha van is a magyar nemzetért élõkéhez hasonlítható gondolatuk, az Antidogma címû hon(talan) lap névtelenül hazudó szerzõje ellenére sem vagyunk azonosak velük. Akkor sem, ha vannak, pláne nem, ha valójában kitalált is egy ilyen, mindeddig ismeretlen magyarországi képzõdmény. A névtelen szerzõ hosszasan ecseteli, hogy a magyarországi „Új Jobboldal” Európai Unió érdekei fölé helyezi a magyar nemzetéit.
Figyelmeztetem az olvasót: ha van is ilyen, mély illegalitásban bujkáló szervezet, nézetei nem azonosak a nemzeti radikálisokéval. Az utóbbiak egyrészt vannak, másrészt nem hülyék, még ha a „judeo-iszlám” életre kelésérõl szónokló zsurnaliszta ilyen sületlenséggel akarja is megijeszteni a hiszékenyeket.