Adventus Domini, az Úr eljövetelére várás, a Megváltó születése iránti vágy ünnepi felkészülése.
Úrjövet.
Várjuk a Megváltó születésének ünnepét, és ezzel elkezdõdött az új egyházi év.
Az adventi gyertyák fényében felragyog Krisztus feltámadásának világossága, moccan a levegõ, némán sóhajt a Kárpát-medence, és a kis lángok mint érett kalászok hajladoznak.
A nemzet sóhajt, és összehajolnak a megváltásról álmodó lelkek, miközben Kétharmados Abszolút Viktor vak hívei azon töprengenek, vajon mi legyen a Szent Koronával, esetleg jó lenne az új alkotmány preambulumában (elõkelõbben: praeambulumában) arra utalni, hogy volt itt egy nemzet, és a jelképe a Szent Korona.
Azt mondják Abszolút Viktor hívei, hogy esetleg lehetne erre utalni. Viktor hallgat, mert aki hallgat, bölcs marad, ahogy a rómaiak hitték. Hát persze: akirõl nem derül ki, hogy tudatlan, azt nevezhetjük akár bölcsnek is, hiszen nem cáfolja azt sem.
Ilyenkor a magyar keresztény, az a kevés, amennyi még van, elcsodálkozik, mert ez az elõszóba esetleg besuvasztható Szent Korona másoknak jelkép, és talán nem bántjuk meg vele a zsidóságot, akiknek a tisztelete immár államvallássá lett a magukat politikusnak nevezõ hon- és nemzetárulók számára.
A magyar ember csak bámul, mert ez a jelképesdi, és az, hogy talán, netán, esetleg közönséges közönséges judeobolsevik hohmecolás.
A Szent Koronára nem utalni kell, mert nem jelkép, hanem maga a nemzet, azaz ami a nemzetbõl még megmaradt, 500.000-nél többre nem becsülhetõ, igaz magyar ember.
Ezeréves múltunkat nem méltatni, hanem folytatni kell, nemzetünk nem
szabadságharcokat vívott, amikre szintén emlékezni akarnak a lelkesebb gyávák, hanem Istentõl eredõen akkor is szabad, és az is marad, ha aljas idegenek és bérenceik ezt képtelenek is elviselni.
A Szent Koronára nem utalni kell, elõszavas álmagyarok és félmagyarok, állampolgárok, de nem hazafiak, hanem újjáépíteni azt az erkölcsöt, ami a
magyar nemzet szent hagyományain ezer vagy több ezer éve alapulva ma még
mindig fellelhetõ, mert ennek köszönhetjük megmaradásunkat. Ugyanígy nem
tagadhatjuk meg, bármennyire dühöngenek is az újkeresztények és ószövetségi vezetõik,
õsi egyisten-hitünket, mert az is része a nemzet tudásának és hagyományának, amint az a kereszténység is, aminek még nem politikai udvaroncai, hanem papjai és lelkészei voltak.
Nem adhatjuk fel nyelvünket sem, az egyetlent, ami egész nemzetünk kultúráját, tudását minden ízében átszövi és összetartja.
Az anyaföld nyelvét, az anyanyelvet kötelesek vagyunk megõrizni, mert az maga a nemzet kultúrája, a nemzeti tudás és a nemzeti hagyomány nyelve. Itt nincs mit dicsérni páratlan nagyszerûségén, mert tudjuk, amit elbutított iskoláink, bugris képviselõk, kegyelembõl diplomához jutott egyes tanárok anyanyelvként terjesztenek, gyalázata annak a csodás eszköznek, amivel õseinket nemzetté, hívõvé és becsületessé lenni tanították õsanyáink.
A megmaradt néhány igaz magyar ember számára Alkotmány a Szent Korona Tan, ami a Szent Koronából és a nemzet hagyományaiból ered, és ha késõbb meg is érintette az írásbeliség, a Korona, a magyarok kereszténysége nem elõszó, hanem az Alkotmány maga.
Semmi közünk hozzá, és nem is szükséges ilyen elõkelõ, magyarított latinságú elõszó, mint a kiagyalt, gyáva preambulum. Abban legfeljebb az határozható meg, hogy Magyarországnak mi az államformája, milyen nemzeti zászlója, és minek nevezzük vezetõjét.
Nehéz ezt kitalálni?
Ha abból indulnak ki az elbutított tömegek, hogy Magyarországnak nincs Alkotmánya, akkor mondható nehéznek is, mert gondolkozni kell rajta. A magyarságnak azonban van Alkotmánya, sohasem szûnt meg, csak jogát és létét tagadták le, miként a nemzetköziséggel a nemzet létét szerették volna.
Ez az Alkotmány örök: ameddig van igaz magyar, addig az Alkotmány él, és uralkodónk a Szent Korona. Ehhez képest érdektelen, hogy a nemzeti trikolor díszítve vagy díszítetlenül fejezi-e ki összetartozásunkat.
Nem kell semmi újat kitalálni, elég a régit felfedezni, mert annak köszönjük, hogy akik megmaradtunk magyarnak, bármi történt is, akármit tettek is velünk és ellenünk, „Él magyar, áll Buda még”!
Ahogy megvannak ezeréves koronázási ékszereink, és birtokoljuk azokat, ugyanúgy megvan, él a magyar, és uralkodója ez a csodálatos Szent Korona, amit elsõ szent királyunk, miután elvesztette egyetlen, vérébõl sarjadt utódát, Szûz Máriának adott át.
Országunk a Szûzanya országa, uralkodónk a Szent Korona, mi legyen hát a taplóvá butított nép szavára Szûz Mária királyságának, Regnum Marianumnak az államformája?
Vajon hány judeomagyar és judeokeresztény gyalulja most agyát, hogy összebékítsen tüzet és vizet, jóllakassa a történelem legmohóbb kecskéjét, akár utolsó kincsének feláldozása árán:
Mi Atyánk, aki ott vagy, ahol a nevedben összegyûlünk, ez a nemzet nem kiált bosszúért, de õseinknek a kereszténységért, Szent Koronánkért Szûzanyánk nevét kiáltva kiontott vére hozzád kiált: ELÉG VOLT A RABSZOLGASÁGBÓL!

Advent van, várjuk az Úr földre szállásának ünnepét. Nem karácsonyfával, nem hamisan csillogó, tarka gyertyákkal, hanem adventi koszorúnk bûnbánatlila gyertyáinak elõtted való meghajlásaival világítva meggörnyedt vállunkat, de hitünkben erõsen tartott derekunkat. Krisztus világosságának fényében, a betlehemi üstököscsóva örökös visszatérésében felragyogó reménykedéssel várjuk a magyarok megváltását.

Mennyei Atyánk után hozzátok szólok, megmaradt igaz magyarok, akik annyian vagyunk, mint amikor Árpád apánk az õ segítségével megvédte a nemzetet Európától.
Véreim, akiket nácinak neveznek mindazok, akik egy tál lencséért eladnák azt, amihez nincs közük, a mi örökségünket! Ez a haza lehet talpalatnyi is, amíg már csak egy magyar áll megkínzott földjén, akkor is magyar haza marad. Ez a föld, a mi õseink hagyatéka a mi felelõsségünkre maradt fenn. Akkora, amekkora, a mérték változandó, de ez a mi hazánk, és õseink csontjai itt porladnak, az õ hamvaik vannak talpunk alatt. Itt az idõ, el lehet dönteni, hogy õseinket kidobjuk-e a magyar nemzetbõl, vagy õk dobjanak-e ki bennünket.
Jól gondoljátok meg a következõket! Tudjuk, hogy a Teremtõ mikor jött közénk emberi testben, hogy megváltsa az arra méltókat bûneiktõl, de nem tudhatjuk, mikor lesz teljessé a Föld ideje, mikor kell elõállnunk azzal, hogy beszámoljunk Isten és õseink szelleme elõtt, hogy mit tettünk a ránk bízott javakkal.Pál apostol írta a rómaiknak: „Itt az óra, hogy felébredjünk … Vessük le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit!”

Ragyogjanak a Magyar Advent gyertyái! Ébresztõ!