Illõ tudni, hogy a bárka a magyar nyelvben a halászathoz, tehát nem a pecázáshoz, hanem a hálóval eszközölt fogáshoz használt fa hajó neve.

Köznapi formájában lapos volt a feneke, de a hosszúsága, szélessége és magassága változó.

Ettõl jócskán eltért ama bárka, amit a Biblia említ (Genezis, 6-9.), amely bárka nem halászatra szolgált, hanem hatalmas hajó volt, Noé készítette, hogy megmentse családját és a Föld állatait az özönvíztõl. Ez a bárkás ember a Kr. e. 2370-ben kezdõdött özönvíz elõl beterelte a pereputtyot (jiddisül: mispóhe) ebbe a vízijármûbe, és szó szerint megúszták az özönvíz hatását.

Történelmi vonatkozása, hogy meg is találták az Araráton, és ma ismét csodálják, méregetik a hírneves bárka maradványait.

A bárka tehát volt, illetve van, és a zsidók õsi hite szerint arra is szolgált, hogy ne csak a gonosz emberiségtõl, hanem az úgynevezett nefilektõl is megszabadítsa a Földet. A nefilek a zsidó hitvilág szerint a nefilimek (Isten fiai) és emberi asszonyok gyermekei voltak, akik irtózatosan gonosz népség lévén nem kellettek az Istennek sem.

Ezt a nefilim-dolgot szokás összekeverni azzal a képtelenséggel, hogy az emberek (a magyarok) – meglehetõsen zavaros összeborulás és ûrutazás révén – nõi nefilimektõl és szíriuszi férfiaktól erednek.

Ezt hagyjuk, maradjunk a bárkánál, és jogos tulajdonosánál, Noénál.

Ez tehát a bárka, amirõl mindenki hallott már valamit.

Ha bárkát, ami nyilván valaki mást illet, kisajátítja, bitorolja, bárkabitorló, aki rendes hím- vagy nõszemély nem lehet.

Ezért kell vigyázni a helyesírására, mert ha valaki latinosan, c-vel írná e minden gépi erõ nélkül hajtott vízijármû nevét, félreérthetõ szót kapna: a bárca szó eredeti és tényleges értelme igazolvány.

Minõ voltát használatának célja határozta meg, és ha valaki közelebbrõl megtekint egy úgynevezett teherkocsit, ilyen bárcákat akármely pályaudvaron találhat marha- és másvagonok erre szolgáló kis kalitkájában.. Ezek feltüntetik a kocsi teherbírását, a fékerõt és más hasonló tudnivalókat.

A bárka tehát nem bárca. Ez fontos különbségtétel.

Az ember változik, és noha a bárka emlékeztet afféle tavi, például balatoni lapos fenekû jármûvekre, amikkel sekély vízen is lehetséges hajózni evezõ segítségével, fiatalos fantáziával és lustasággal felruházottan képes lehet akár vitorlát is szerelni egy ladikra, vagy akár egy igazi, Noé-féle bárkára is.

Akkor a bárka arra megy, amerre a szél fúj.

Ne tessék félreérteni, a bárka még vitorlás esetén sem politikus.

Csak úgy viselkedik.

Emberi mértékkel nagynak tûnik a távolság az özönvíz és a Balaton, vagy bármely más, mai tó között, de a Mindenségben ez felmérhetetlenül kicsi tér és idõ.

Lelki szemeim elõtt megjelent egy ilyen vitorlás bárka, amit, mivel értelme nem változik, bízvást nevezhetünk bárkavitorlásnak.

Ismétlem: a bárkavitorlás nem írható bárcavitorlásnak, mert az talán nincs is.

Mi történik egy ilyen jármûvel, ha fúj a szél? Egyszerû: megindul, amerre a szél fúj. Mint említettem, úgy viselkedik, mintha politikus volna.

Éppen ezért fontos megjegyeznünk, hogy a bárkavitorlás tévedésbõl sem írható bárcavitorlásnak, mert a bárca, vagyis a valaminek bizonyítására kiállított igazolás vagy igazolvány akár vitorla nélkül is képes szélirányba fordulni, s mi több, nemcsak úszni, repülni is tud.

A bárcának nincs szüksége vitorlára, mert a bárcavitorlás ugyan gyorsabban indul el a szélfújásra, de a súlya miatt elõbb zuhan a vízre, ahol a bárkának van jogosultsága felszínen maradni, mígnem e papírnemû elázik, elsüllyed, elnyeli az iszap.

Hátránya a bárkavitorlásnak az is, hogy nincs rajta tõke. A vitorla által elnyerhetõ sebesség csak azt a vízijármûvet nem borítja fel, amelyiknek a hasa alatt van a tõke. Ez ellensúlyt jelent, noha éppúgy ejtjük, mint a pénzt fialó javak gyûjtõnevét. Ez utóbbi könnyebbséget ad, a vízben levõ tõke azonban biztonságot. Nem anyagit: életbiztonságot.

A szél ugyanis felborít, ha valami nem ellenzi erejének vadságát.

Miközben mindezt kifejtettem, játékos fantáziámmal eljutottam arra a gondolatra, hogy valaki, akinek nincs igazolványa a bárkához, miáltal annak jogtalan használata révén bárkabitorló lesz, szörnyen póruljárhat, ha a lopott bárka hasa alatt nincs tõke. Nemcsak azért, mert a szélirány sosem örökös, ami azzal jár, hogy a vitorlát megfelelõen kezelni kell, mert a vitorlás önmagában nem elég, a szelet kihasználni csak az tudja, aki megtanulta a vitorlázást. A vitorlás önmagában semmi. A jogtalan bárka szintúgy.

A bárka felborul, ha meglöki a szél, ez tiszta sor. Ilyenkor a bárkabitorló vízbe esik, és ha nem tud úszni, megfullad. Ha a szél iránya változik, teszem azt, bolond lyukból kezd fújni, és a vitorló nem tudja a vitorlást szakszerûen irányítani, akkor is vízbe esik, ha van tõkesúly a hasa alatt.

Gondolhatnánk, hogy amennyiben kabint építünk bárkánkra, ami biztos alapnak látszik, a szél, pláne zivatar elõl az nagyszerû védelmet ad. Régi hajósok mesélik, hogy ez majdnem igaz.

A majdnem azonban kevés. Ez nem mese a Mátyás királynak ajándékot vivõ lányról, hanem törvényszerûség kérdése, és a tudatlan nem képes kabint építeni a bárkára. Más kérdés, hogy vannak jó kabinok, de ha a kabin hiányzik, éppen olyan, mintha nem is volna. Éppen ezért célszerû, ha már bárkát szereztünk, nem a látványért eszkábált bódét kalapálni a jármûre, mert azt felkapja a szél, és nemcsak borítja, hanem szét is szórja, és a bárkás ott marad kabin nélkül. Ugyanúgy, mintha sosem barkácsolt volna magának kabint.

Hagyjuk azt az ilyenkor felvetõdõ kérdést, hogy a kabin és a vitorlás összefér-e, mert nyilvánvalóan választani kell vitorlás és kabin között, mert egy bárkára mindkettõ nem fér fel. Ez éppen olyan dolog, mint azt hinni, hogy egy fenékkel, ha lapos, ha nem, két lovon, pláne még többön, egyszerre lehet pozíciót foglalni Ez ugyanis kétség, nem pedig egy.

Ha a bárkavitorlás révén bebizonyosodik, hogy az egység se a bárkával és vitorlával, se a bárkavitorlás kabinnal nem oldható meg, bizony választani kell, hogy mi légyen a jövõben. Mert kell a bárka, ha nem képes vízen járni a bitorló, mint az Úr, kell a vitorla, ha hajózni akar, és szükség van a kabinra, ha nem akar megfázni rossz idõ esetén.

Télen, ha befagy a tó, lehet fakutyázni, még jégvitorlázás is lehetséges, ámbár azt is meg kell tanulni, mert nem elég az „akarom, mert csak”, és lehet vigyorogni is, mint a fakutya, csakhogy amint beköszönt a csillagászati tél, máris hosszabbodni kezdenek a nappalok, látni valóan, s mi több, mérhetõen közeledik a tavasz, az olvadás.

Az olvadás ismét tavat varázsol a jégbõl, és kezdõdhet a bárkavitorlás. De a télvégi fagyos szélben, igazi kabin nélkül semmi sem segít. A látványkabint úgy szétveri az elsõ szeszélyes tavaszi szél, ami vizet is áraszt, mint a fagy a délibábot.

Választani kell tehát, ha vízre bocsátkozunk, mert a víz ugyan valóban maga az élet, ahogy ezt a fiatalon elesett pilóta, Antoine de Saint-Exupéry mondta, de azt a vízijármûvet, amivel hajózni akarunk, mert azt kell vele, de legalábbis jó lenne, olyan embernek kell megépítenie, aki ért hozzá. Ugyanez a pilóta mondta ezt is: „Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.”

Nem a saját vágyadat, tudatlan, mert másod sincs, hanem azokét, akik révén ez a vágy közös vágyként beteljesülhet, ha hagyod õket dolgozni érte.

Mert ahogy Szent Pál apostol írta a korintusiakhoz: „Ki katonáskodott valaha a maga zsoldján? Ki ültet szõlõt úgy, hogy nem eszik annak gyümölcsébõl?" (1Kor 9,7).

Vagy amint hasonlóan szól Timóteushoz írt elsõ levelében: „Igen, méltó a munkás a maga bérére, és az Úr úgy rendelkezett, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” (1.Tim.)