A revízió reményében, de provokáció hatására a békés magyar paraszt ismét háborúba kényszerült. A határrevízió felélesztette a reményt, hogy lelkének sajátját, a világrendet, és a hazát eredeti állapotában vissza fogja állítani a háború.

Az elõzõkre utalva jegyzem meg, hogy a nemzet és az ország széttépettségét átmeneti állapotnak tekintette, Isten általi helyreállításra váró zûrzavarnak látta a magyar ember. Ez a parasztság pontos napirendjéhez képest még feltûnõbb volt, és bármennyire fájt a családtól való elszakadás, természetesnek tartotta, hogy a hazáért mindent oda kell adni, mert Szûz Mária megcsúfolt országát rendbe kell hoznia.

Két dologgal nem tudott számolni. Az egyik az, hogy õ, egy büszke nép fia másodrendû, alárendelt ember legyen önfeláldozó katonaként a németek alatt. Alkuként el lehetett fogadni, de nem tûrte a felsõbbrendûség kisajátítását. A másik dolog még súlyosabb traumát okozott: megszûnt a hátország. Semmivel sem volt kisebb életveszélyben az, aki a fronton harcolt, mint az, aki békésen dolgozott otthon, hogy minden rá maradt munkát elvégezzen. A két világháború között a hadiipar, amirõl az eke mellett nem sokat lehetett tudni, elképesztõen fejlõdött. Bármikor megtörténhetett, hogy éjszaka vidéki házakat vetett szét a bomba, és minél több idõ telt el a kényszerû háborúba lépés óta, annál veszélyesebb volt a hátország is. Láncosbombáktól kezdve a Sztalin-gyertyákig, amik bevilágították a vidéket, hogy a pilóták jobban lássák, hova kell dobni a bombát, olyan dolgok történtek otthon, hogy a fronton levõ katona legalább olyan joggal aggódott családjáért, mint a család õérte.

Mindkét világháborúból maradtak fenn levelezõlapok, levelek. Mély istenhitrõl, és izzó családszeretetrõl szólnak.

A háború végén megint körülmetélték az országot, még durvábban és ocsmányabb alkuk révén, mint Trianonban. A rommá lett ország, a bombáktól szétvert, vagy fel nem robbant gránátoktól veszélyes, békében is rokkanttá tevõ eszközök eltakarítása után nemcsak termelni kellett, munkaerõ is kellett, hanem a rengeteg hõsi halott helyett az asszonyoknak kellett az úgynevezett férfimunkát is ellátniuk. Miközben ismét termõföld lett a föld, egymás segítve felépítették a romba dõlt házakat, megjelent a demokrácia nevû átmeneti állapot, ami abban állt, hogy a megerõszakolt, meggyalázott, büszke magyar asszonyok, a hazatért férfiakkal általuk nemigen ismert pártharcok után Rákosit dicsérõ, ismét hazug földosztásban részesültek. A fönt említett cselédség, akiknek valóban csak munkaerejük, felnõtt lévén kéziszerszámuk volt, az erõszakkal elvett, vagy a menekülés következtében elhagyott földekbõl kaptak egy-egy keskeny, nadrágszíjnak is nevezett parcellát.

Ennek ellenére csak csalással kerültek uralomra a kommunisták, igaz, e csalás mögött a nyugatiak által a szovjetnek lökött magyarságot taposó hadak álltak.

Ami az elsõ világháborút követte, ehhez képest semmi volt. A végtelenségig egyszerûsítve azért, mert az ország szinte csak rom volt, és a kommunisták nemcsak a szovjet katonákat tartották el, hanem önmagukat is, és elõírták, hogy hol, mibõl és mennyi teremjen, mert annak egy részét (ehhez képest a hajdani tized vagy kilenced csak aprópénz volt) be kellett szolgáltatni.

Eközben még utaztak vidékre városiak, akik komoly családi értékeket adtak élelmiszerért. Parasztok is hordtak a városokba ételt, italt, ami nagyon jó üzlet volt, de ezeket a feketézõknek nevezett embereket, ha elkapták a sietve létrehozott rendõrállam fegyveresei, vagy elvitték, és ha hazatértek, nagyon betegek voltak, vagy valahol eltûntek. Volt, akit az elsõ világháborút követõ patkánylázadás parasztokat akasztó terrorlegényeihez hasonlóan felakasztottak az elsõ fára. Az idõsebbje emlékezhet a pesti Teleki téren levõ lámpaoszlopra akasztott nagy babára, amelynek nyakában tábla volt ezzel a felirattal: ÍGY JÁR MINDEN FEKETÉZÕ!

A fenyegetés ismerõs volt, de távolról sem jelentett rendet. Azt azonban jelentette, hogy a föld mellett új anyagi érték, az ékszer, a ruhanemû, és amit csak kaptak, szintén materiális értékké vált a parasztság számára.

A kiosztott föld egy darabig elszédítette a parasztságot, de amikor a terményeiket erõszakkal elvették tõlük, máris feltûnt, hogy rossz korszak kezdõdik, de ehhez alkalmazkodni kell. Vagy így, vagy úgy. Túlélésében már csak kevesen bizakodtak, erre nem sok okuk volt. Ha saját állatot levágtak, akkor az nem az övék volt, hanem feketén vágott jószág a dolgozó nép vagyonából.

Ha évezredes rendjébõl kizökken egy társadalmi réteg, és nem talál elfogadható indokot arra, ami történik, értékeinek rendje összezavarodik. El kellett fogadni, hogy a materiális értékek már nem materiális értékek, hanem fel nem robbant bombákhoz hasonló veszélyes dolgok. Egymástól is féltek a hajdan megférõ parasztok. A falu lakosai egymást lesték. Vagy azért, hogy látja-e õket valaki, vagy azért, hogy lássanak, és azzal zsarolhassák a szomszédot, ha ugyan fel nem jelentették egy vállveregetésért.

A magyar parasztság nagy része elaljasult. Sunyi, számító, tolvajlelkû lett. Templomba még eljárt, mert istenfélõ volt, de amikor ezt is a szemére vetették, hogy ne legyen baja a „klerikális reakció” támogatása miatt, inkább meghunyászkodott. Aki nem volt gyáva, annak okosnak kellett lennie, nehogy elkapják valami koholt váddal, vágy ráfogják kis birtokára, hogy az kulákvagyon.

Akinek a kis parcellánál nagyobb saját földje volt, orosz szóval kuláknak nevezték.

A kulák az állampárt parancsa szerint nem jó gazda volt, hanem a nép ellensége. Némelyiket elhurcolták, némelyiktõl a földjét vették el, agyonverték, mûködött a terror, titokzatos eltûnések riogatták az embereket, és végül beletörõdtek, hogy a világ most „így megyen”. A nagy csapás a termelõszövetkezeti csoportok (TSZCS-k) megalakításának parancsa volt. Gyártottak ehhez bolsevik ideológiát, de a paraszt sehogy sem tudta elképzelni, hogy ami nem az övé, az a csoporté, és majd elosztják a hasznot. A természetbeni juttatás még érthetõ dolog volt számára, mert az végül is egy része a megtermelt árunak, de a fizetés, hogy menjen vele a boltba, nagyon furcsa dolgot eredményezett.

Azt, hogy „mentesült” a házi munka egy része alól, mert gyárban készült a savanyúság, a lekvár, késõbb már a bontott csirke is, elõbb-utóbb olyan új nemzedék felnevelését hozta magával, akik vidéken ugyan még láttak állatokat, de saját befõzésû lekvárt, savanyúságot, paradicsomot, gyümölcsöt már nem, legfeljebb elvétve a régimódi, „maradi” nagymamánál.

Felnõtt emberek, akik még ismerték a nem gépek által ízesített, vegyszerekkel, egészségkárosító szerekkel ételt, szintén odáig butultak, hogy amikor valaki megkínálta õket valamilyen saját készítésû finomsággal, megkérdezték, „aztán van-e olyan jó, mint a bolti?” – ezt a mintát vette át a paraszt gyereke, és amikor a kádári puhulásban eljutottak addig, hogy a boltban, pláne a városban „minden” volt, az új ideál a város, a városi lakás lett.

Megesett, hogy betegre dolgozta magát az egykor egészséges eszû réteg, hogy a gyereke ne vidéki iskolába járjon gyalog, a jó levegõn sétálva, hanem autóval a városi iskolába, ahol máris épült neki a „szintes” ház, hogy érettségire a kocsi mellé megkapja azt is.

Parasztgyerekbõl lett egyetemi tanár mesélte a nyolcvanas évek végén, amikor a korábban fukarságig takarékos parasztságon pénzszórás kezdett elhatalmasodni: „az a baj, hogy még messze volt a paraszt a jóléttõl, amikor azt hitte, jólétben él”.

Bata Imre irodalomtörténésznek, az ÉS egykori fõszerkesztõjének szavain érdemes elgondolkozni. Jó okunk van rá: az új fétis, a pénz úgy dagadt a hirtelen elkényeztetett parasztember pénztárcájában, amikor vásárolni ment, mint mostanában a vastag aranyláncokkal ékített etnikum zsebében. (Arra nem térek ki, hogy miképpen fordult így a helyzet a pénztulajdon körül, az nem ide tartozik.)

Ide az tartozik, hogy a magyar paraszt életébe a háztáji gazdaság mellett, de inkább helyette belépett a fagyasztott hús, a mélyhûtött áru, amiért annyi pénzt adott, csak azért, hogy este a televíziót bámulhassa, és ne legyen más dolga, amennyi pénzbõl annak a sokszorosát tudta volna elõállítani, sokkal jobb minõségben, a saját háztartásában.

A média átalakította a szokásokat, és mivel a városban volt diszkó, kellett a faluban is, ahonnan kiszorult a fölöslegessé vált Faluszínház, késõbb Déryné Színház, becsõdölt a mozi, érdeklõdõ híján bezárt a hajdani kultúrforradalomnak nevezett gyakorlat által létrehozott vidéki könyvtár, a mozgóképes, késõbb színes médiláda leszoktatta az embereket az olvasásról. A fiatalok a városi diszkóban, vagy valamelyikük házában buliztak, részegen vezették a drága kocsit, mert olcsó verda nem kellett, és amit Veres Péter kivagyiságnak nevezett, a hencegés, a mértéktelen p