Elõrebocsátom, hogy a magyar paraszt, mielõtt bármiféle meghatározását adnám, a maga egészében traumák tömegét szenvedte el az elmúlt században. Ezek mind hatottak minemûségére, és természetesen teljes értékvilágán belül hagyományaira is, erkölcsére is.

A legjelentõsebb traumák, amik legmélyebben a paraszti létet érintették: az elsõ világháború és a katonaság, a trianoni diktátum országrombolása és magyarországi falupusztítása, közben a Károlyi-féle „földosztás”, majd a vörös diktatúra dühödt parasztellenessége és emberirtása, a második világháború, a Vörös Hadsereg pusztítása, ami magával hozta egyfelõl a vörös kultúrarombolást, másfelõl az erkölcsi züllést. Ezt követte a Rákosiék álságos földosztása, a tagosítás, a padlássöprés, a kuláktörvény, az erõszakos téeszesítés, az 1956-os forradalmat követõ leszámolások, majd a parasztság relatív életszínvonal-emelkedése és átnevelése, a favak elnéptelenítése. Ez mind olyan értékzavart okozott, különösen, ha a hagyományozódó hitéletet is hozzá vesszük, hogy az alakulás követéséhez, illetve bemutatásához kénytelenek vagyunk egyszerûsítéshez folyamodni.

A parasztság

Ez a szitokszóvá lett kifejezés azok gusztustalan gõgjébõl ered, akik azt hitték, hogy mert megtanultak a nevelõnõtõl franciául, és angol WC-t használnak az árnyékszék helyett, különbek a magyar parasztnál.

Pedig mindössze mások, amint más a kultúrájuk is.

Innen érdemes kiindulnunk, és nem fogunk eljutni sem az arcátlan dicsérethez, aminek igazi jogcímét szokás lett elfelejteni, sem pedig a tahózáshoz, amit megint csak nem minõsíthetek, hiszen az „iskolázatlanság” csupán a nem intézményesített úton szerzett tudás lenézését jelenti.

Ha egységnek tekintjük a parasztságot, ami mindenféle magyar társadalmi rétegnek alapja, hiszen állattenyésztést, vadászatot, földmûvelést ismerve jöttek vissza elvándorolt õseink a Kárpát-medencébe. Harcosok, elegánsak, okosak és elõrelátók voltak, amire itt nincs mód kitérni, meg kell elégednünk azzal, hogy ez olyan tény, amit a tõlünk keletre esõ országok könyvtáraiban is feljegyeztek.

A paraszt, a földmûves, állattenyésztõ, a vadász, a megismerõ ember magában hordozta és ápolta õseinek hagyományait, babonáit is természetesen, de jellemét, tudását (a nép tudása = a Volk loréja, a folklór, akár mûvészet mint tudás, akár mint ismeretek rendszere), mind onnan származik.

Ebbõl kell kiindulnunk akkor, ha a 20. századra részben iparosodott a mezõgazdaságban már nemcsak földmûvesek, hanem a szükség hozta munkamegosztás révén vidéki kisiparosok is külön réteget képeztek a parasztságon belül.

Csakhogy míg az egész magyarságnak, a bojtártól a földbirtokosig ugyanaz volt a nótája, a tánca, a hite, az egész kultúrája, addig megjelent a korábbi királyoktól kapott birtokokon a bérlõ (általában zsidó üzletemberek, akik a sajátjukkal nem törõdõ, ellustult népséget ügyesen üzletelve kifosztották, majd visszaadták a bérelt földet kizsigerelt parlagként), hatottak a paraszti értékítéletre is.

Ez nem volt nehéz.

Az anyagi értékek

A parasztság a földbõl élt, ott végezte a munkáját, termést takarított be, amit vagy közvetlen cserével, vagy a közvetítõ pénzzel váltott át vásárokon (vásárnap=vasárnap) más, neki szükséges termékre. Ez természetesen mély kapcsolatot hozott létre elsõsorban a paraszt és a termõföld (valamint a termények), másodsorban a termény mint áru, az érte kapható pénz bármire válthatósága és más áruk között.

Ez a mélyen idealista magyar paraszt alapjaiban materiális kötõdése az õsmatériához, a földhöz.

Mivel az „iskolázott” réteg ettõl a szemlélettõl jócskán eltávolodott, sõt, már igen régóta idegenként kezelte, ha a magáénak tudta, érezte is, nem értette meg ezt a fajta duális szemléletet. A hûséget az ideákhoz: Istenhez, hithez (minden háznál volt Biblia), a nemzethez, a családhoz, az idegenektõl való szabadsághoz, ami olyan, amilyen, de a paraszt, ha játszotta is az alázatost, keményderekú magyar volt. Van erre példa Bánk bán Tiborcán kívül is bõséggel, az irodalomból is, a történelembõl is ismerhetõ erre példa, és ha Lúdas Matyi mesehõs volt is, valós ideaként létezett.

Lúdas Matyi is a tulajdonáért, a matériáért állt bosszút Döbrögin, a duális gondolkozásnak ilyen pontos leírása ritka a népi irodalomhoz kötõdõ magas irodalmi mûvekben.

Akik tehetõsek voltak, és gépekkel, így nagyobb nyereséggel mûvelték, mûveltették földjüket, késõbb egyre nagyobb és egyre több földjüket, valójában ugyanoda tartoztak, csak létrehozták – emberi hiúság, gõg, pénzvágy a mozgatója – az anyagi elkülönülést.

Ezek hatása újjáélesztette a nincstelen zsellérséget, vagyis azt a fajta mezõgazdasági munkást, aki a gyári munkáshoz (lásd korábbi, hasonló tárgyú írásomban) nagyban hasonlított, de amit a marxisták ugyanúgy nem vettek észre beszûkült szemléletükkel, mint sok más paraszti értéket, a parasztoknak a munkaeszközük sajátjuk volt.

Vagy megmûvelték kis jobbágytelküket, ami összekapcsolható a nagy 1848-as következménnyel, a jobbágyfelszabadítással, vagy valóban nincstelenekké lettek, mert a házukhoz tartozó földön nem termett annyi, hogy piacképesek legyenek. Jó, ha önellátók voltak. Ez társadalmi gondokhoz vezetett, ami most nem témánk, azonban az igen, hogy a tulajdonához, ha csak szó szerint egy talpalat volt is, ragaszkodott, mert biztonságérzetet a parasztnak ez az anyag, az õsi matéria adott, nyilván a már említett ideákkal együtt. Ennek ellenére nem lett vándor prédikátor a magyar paraszt, hanem földet mûvelt, állatot nevelt, piacra is, önellátásra is.

Ebbe a kettõsségbe taposott bele késõbb minden szocialista alantasság. A hazug földosztás hozta örömöt a szinte azonnali államosítás (szovhoz minta), illetve és nálunk jellemzõen a csoporttulajdonná erõltetés fordította elkeseredettségbe. (Ez a csoporttulajdon nem számított szocialista tulajdonformának, mert az igazi az állami tulajdon volt, ez a kolhozosítás csak arra volt jó, hogy megzavarja a józan, önmagára és családjára ügyelõ parasztnak a tulajdonhoz való viszonyát.)

Az állami gazdaságban közönséges bérmunkás lett a magyar paraszt, amely léthez semmi valóságos köze nem volt, a termelõszövetkezetben pedig a sok bába egyike, akik végül maguk vesztek el az alig iskolázott, de a kommunisták által kitalált munkaegységek és más huncutságok között, amik elsõsorban nem az õ megélhetésüket, hanem a szocialista nomenklatúra eltartását szolgálták.

Ami 1990. után bekövetkezett, ekként nem ide tartozik, de ha lehet ennél az agymosásnál nagyobb és súlyosabb fejüresítést elõidézni, az Antall-kormánynak és a kárpótlási jegyeknek sikerült. Ez már a napi politika, ezúttal nem témánk.

A szellemi értékek és sorsuk a második világháborúig

Mint a fentiekbõl egyértelmûen kitûnik, nehéz dolog elválasztani a paraszti kultúrában a matériához való, szinte szakrális kapcsolódást a szellemi értékektõl. Mégsem lehetetlen, mert a 20. század elsõ fele még világosan megmutatta a hétköznapok és a vasárnapok közötti éles különbséget. Hogy a pszichikailag jócskán összezavart, konfúzussá vált paraszti tudatot, szellemi világot és kultúrát megértsük, a század elsõ felébõl kell kiindulnunk. Annak az értékrendnek (elnézést a szakszóhasználatért), hogy az etikumnak és a kognosztikumnak, az erkölcsnek és az idegenbõl erõltetett „tudásnak” megvilágításához elérkezzünk, a még tisztának nevezhetõ képletbõl kell elindulnunk, mégpedig úgy, hogy kapcsolódnunk kell a történelemnek mint az egyéntõl nagyban független, a köz számára ismeretlen törvényszerûség szerint zajló folyamatnak – a kontextusban – matériaként való hatásához.

Tudom, hogy nehéz terület, de átláthatóan is bemutatható.

Abból kell kiindulnunk tehát, hogy egyfelõl volt a föld, továbbá a normális lét matériáinak összessége, másfelõl volt a történelem, illetve a politika, ami kényszerítõ erejével beavatkozott a paraszti létbe és sorsba úgy, hogy két különbözõ, a földhöz tartozó matériához, annak törvényszerûségeihez kapcsolódott (és vele ütközött) a társadalmi kényszer.

Elõször is a szellemi értékeket vesszük a maguk valójában, és a kétféle anyagi meghatározottságú hatással való állandó ütközésének hatását mutatjuk be.

A magyar paraszt szellemi értékei, az erkölcsi értékek, erények, lévén a magyar ember keresztény, lényegükben ugyanazok voltak hangsúlyaikkal együtt, mint a már leírt munkásság értékei. (Itt még csak az erkölcsrõl beszélek.)

Ezeket tehát nem ismételem, a munkások értékvilágáról írott anyagban megtalálhatók.

Ezért szükséges mindennek élén a munkás hétköznapot, a hajnaltól sötétedésig tartó paraszti munkanapot elkülöníteni a vasár- és ünnepnapoktól. A köznapok ismertek. Vagy a földön volt munka, vagy a téli munka folyt, a szerszámok karbantartása, ház körüli rend napra készsége, az otthon végzett munkák ideje, fonás, szövés, edénykészítés vagy –javítás és a többi.

A vasár- és ünnepnap nemcsak a vásáré volt (többfelé át is tevõdött más napra), hanem az Istené. A mélyen hívõ, Istent imádó magyar paraszt ezeken a napokon alaposan megtisztálkodott, ünneplõbe öltözött, és templomba ment. Megköszönte az elmúlt hetet, a sikeres munkát, imádkozott a jövõért, a családjáért, hazájáért, a következõ év jó idõjárásáért, a termésért, a nyugodt, biztos életért.

Az értékek sorrendje változó, de a hazaszeretet mindig elöl volt magyar paraszt erkölcsi értékrendjében.

Ez és a „ne ölj!” parancsa keményen összeütközött a világháborúval, ahova el kellett menni. Egybeesés: a hazaszeretet és a hatalom parancsa háborúba, a család és a föld elhagyására kényszerítette a magyar parasztot. Más kérdés, hogy az elsõ világháborúban a monarchia részeként ez nem képezhette vita tárgyát. Már csak azért sem, mert a pánszláv eszme felfuvalkodottsága ismét a meleg tengerek megszerzésére ösztönözte a bennünket környezõ szlávokat. Õk a pánszlávizmus agyrémét követték, az oroszok konkrétan ugyanazt az anyagi hasznot kergették, amit az orosz-török háborúban is megkíséreltek.

A magyar a szláv tengernek nevezett massza által körülvéve a hazáját védte, és követte a parancsot.

Az a tiszta erkölcsiség, ami bizonyos fokig egyértelmûen követhetõ a munkásságnál, hiszen ha nem volt munkaeszköze, voltaképpen csak lakhatása volt, eléggé könnyen megmaradt. A parasztság azonban az elsõ világháború után arra döbbent rá, hogy a szent hazát széttépték, és nagy hányaduk idegen ország lakosa lett.

Az ölés tiltása más a háborúban, csakhogy a katonáink zöme az elhúzódó háborúban a lövészárkokból átjárt az ellenséghez, és egyáltalán nem érdekelte, hogy az az ember, akivel titokban barátkozik, ellenség. Irodalmunk több megrendítõ példát mutat be ilyen lövészárok-barátkozásról. Azt elviselni, hogy a haza mások kezébe került, miután barátaik, bajtársaik életüket adták érte, ráadásul a földjük, mindenük idegen kézre jutott, ahhoz az esethez hasonlítható, amikor az özvegy anyának meghalt a gyereke a kórházban, és emiatt nem káromkodott, hanem ezt mondta: „Istenem, már csak te maradtál nekem”.

Ilyen sorsra jutott a hazáját lélekben önmagával és családjával azonosító paraszt.

Ha nem volt erénye a türelem, akkor áldozat lett. Esetleg öngyilkos, ami a legfõbb bûnök közé sorolandó. Hogyne lett volna az, amikor legfõbb értékei, mind a materiális, mind a lelki, az ideálok, elvesztek.

Ha pedig a megnyomorított ország határain belül maradt, vagy ide került, a hazáért való imával együtt mindene megmaradt, de amíg lelkileg feldolgozni látszott az isteni igazság nevében a feldolgozhatatlant, a szó gyógyászati értelmében ugyanúgy feloldhatatlan dilemmával küszködött, azaz frusztrált lett, mint a hazájából idegen érdek érvényesülése miatt kiszakított társa, akit az antant kegyeltjei nemzeti hovatartozásuk miatt ugyanúgy vertek, vagy még jobban, mint Malina Hedviget a magyar szóért.

Ennek egyetlen hozadéka az volt, függetlenül attól, hogy az elszakított területrõl az anyaországba menekülõ magyar nemesi családból származott-e, vagy földmûves volt, a revízióhoz elszánt, lélekben tiszta, mélyen nemzeti érzelmû maradt, és ennek megfelelõ gyerekeket nevelt.

Már írtam a cserkészetrõl, a leventemozgalomról, ott meg lehet találni, milyen gyorsan és hogyan állt talpra a meggyalázott, kifosztott ország és lakossága.

A szülõk erre nevelték gyermekeiket: Isten, haza, család. Ezzel természetesen nem volt vége, mert a „mindent vissza!” szellemisége mögött nem pusztán bosszúvágy állt. Bizonyára az is, de nem ez volt a jellemzõ. Jellemzõ az volt, hogy a valláserkölcs és a testi egészség az átmenetinek hitt veszteség helyére lépett.

Ez természetesen nem zárta ki, hogy a parasztság hagyományai között megmaradt testi fenyítés tovább éljen. Ahogy annak idején a felnõttek a derest, ugyanúgy megkapták a gyerekek az idomításként is ható nevelést. Vannak helyzetek, amikor tûrhetetlen a fegyelemsértés. Nemcsak az apai tekintély, a szülõk iránti tisztelet volt kötelezõ, hanem a tanulás, a munka és a tisztesség is.

A cselédként elszegõdött, akár kiskorú, de 12 évesnél idõsebb személy nem végezhetett olyan munkát, ami testi erejét meghaladta, vagyis, ha valaki a Darányi Ignác nevéhez kötõdõ, szociálpolitikai elemeket tartalmazó 1898. II. tc. („rabszolgatörvény”), vagy a politikai hazugságból a háború utániként tanított, valójában 1907. évi XVL. tc. („derestörvény”) tartalmának hazug állításairól olvas, nézze meg e két törvényt, olvassa el, és nagyon meg lesz lepve. A derestörvénynek nevezett törvény egy agrárbolsevista dalból kapta nevét. Már csak azért is tiltakozik erre hivatkozva a magát LMP néven nevezõ párt, mert normális világban a nõk dolga az anyaság, az otthoni nevelés egy része, a rendtartás, és nem a traktorvezetés, vagy hasonló „egyenjogúságok”. Ez az alantas hazudozás vagy a törvények nem ismeretébõl, vagy a hajdani agrármozgalmak tudatlanságából származik. Ez nem azt jelenti, hogy már a háború elõtt nem várta el a törvénykezés az állampolgári fegyelmet, amit liberálisok nehezen szenvedhetnek, és megalázónak tartanak. Csakhogy a fegyelemre a háborús válságok idején éppen úgy szükség volt, mint a háború alatt, vagy bármikor békeidõben. Ezt a parasztszédítõ bolsevisták nem tûrhették, az õ lételemük az anarchia. Ha pedig hatalomra kerülnek valahol, a terror.

A revízió a magyar paraszttól nem állt távol. Ezt végtelen egyszerûséggel is meg lehet indokolni: a parasztember hagyományosan rendszeretõ. Mindennek megvan a helye a háztartásában is, a munkájában is, és a tudatában is.

Erre a rendre nevelte a gyerekeit. Jellemzõ keveredése a szellemi és a tárgyi rendszerességnek, amirõl a bevezetõben szóltam. A rendszeres templomba járás ugyanolyan (ünnep)napi tevékenység volt, mint hétköznapokon az évszaknak megfelelõ munka elvégzése. Erre elégséges egy példa: reggel a megszokott idõben megszólalt a kanász vagy a gulyás (tehénpásztor) ostora vagy kürtje, a jószág már ment a kapuhoz. Ha nem szólalt meg, ugyanabban az idõben már figyelte a gazda is, a jószág is, hogy lehet-e legeltetésre engedni az állatokat.

Ugyanezt a rendszeretetet is átadta, amint átadta mintegy õsi örökségként a maga lakóhelyének táncait, meséit, szokásait. A parasztember világképe az, amire feltétlenül fel kellett figyelnie mindenki másnak. A világ, amelyben élt, amit ismert, leszámítva a földesúr anyagi helyzetét, horizontális volt. Másként: minden munka szükséges volt a közösség számára, tehát közöttük nem volt hierarchia. Mindenkinek megvolt a maga feladata a családon belül is, azt rendben ellátta, és ebben a világban, aminek rendje tudatában is megvolt, mindent ismert. Tehát a „buta paraszt” kifejezés szolidan szólva is babona. Még egy-két évtizede is tudott egy várostól távoli vidéken élõ földmûves annyi ekealkatrészt, amennyirõl városi nem is hallott. A háza körül mintegy ötszáz eszköze, tárgya szolgálta, és õ mindet ismerte, tudta, mi a rendeltetésük. Ez olyan természetes volt számára, mint az, hogy éjszaka nem süt a nap.

Hatalmas változást, világképzavart, konfúziót hozott a parasztság életébe a második világháború.