A réteg, amelyet munkásságnak nevezhetünk

Az általam használt rétegfogalom nagyjából megegyezik Max Weberével, aki Marx kortársa volt, de az 1970-es évek végéig hallani sem akartak róla. Egyik oka, hogy Marx és Engels osztályfogalma alapvetõen és jellemzõen a békétlenségre épült, de közrejátszott az is, hogy Lukács György nagyon sok mindent lábjegyzet nélkül átvett Webertõl, és ha már nem Marx, akkor Lukács, de ha Lukács, akkor Webert nem illik említeni. Ezen alig néhány év alatt túljutott a társadalomtudomány.

Mi tehát nem építünk egyik kommunistára sem, Weber is csak annyiban érdekes számunkra, hogy a rétegzõdést vesszük figyelembe.

Az általam elfogadott rendszerben az a lényeg, hogy nem azonosítom semmiképpen a munkást a dolgozó emberrel általában, hanem fogalmán a kisiparost és a gyári munkást ugyanúgy értem, mint segédmunkást. Az alkalmi munkásnak volt egy neve, amit késõbb a maguk részére (tömegbázisban bízva) kisajátítottak a kommunisták: ez a réteg volt „a” proletár.

A kommunizmus szellemi nevelése a prolivá tételt tûzte ki céljául. Hogy ez mennyire és hogyan sikerült, nem témánk.

E két utóbbit nem emelem ki, mivel nem ez jellemzi az ide tartozókat, hanem a proletárság, méghozzá – nem véletlenül – a szó eredeti értelmében, ha nem is egészen pontosan. Erre még kitérek.

A kisiparos, akinek saját kis mûhelye volt, nem lehetett segéd, neki mesterlevele volt. Ez utal a régi céhekre is, de mutatja azt is, hogy olyan szaktudás birtokában volt, ami feljogosította inas vagy inasok (ma ipari tanuló vagy szakmunkástanuló) tartására, oktatására. Alkalmazottja is lehetett, de az alkalmazott neve segéd volt. Ma szakmunkásnak nevezzük. Valószínûleg azért, mert ezt a szót adta nekünk a kommunizmus, és ez volt benne az új.

A segédmunkás szakképzettség nélküli munkaerõ volt is, maradt is. Szó szerint a munkás segítõje volt, ami esetünkben a szakmunkást, vagyis a segédet jelenti. A segédmunkás szaktudás nélkül. Szó szerint segítõje volt a szakmunkásnak.

A parasztságról

Lényegét tekintve – ide értve az egész huszadik századot – két rétegre oszlott, ha leszámítjuk azokat, akik valami másban reménykedve végül ingázók, azaz vidéktõl városba járó segéd-, de nem ritkán szakmunkások voltak: ez átmeneti réteg, amely otthon a paraszti létet és kultúrát élte a maga erkölcseivel, amibe belerondított a városi züllés, ugyanakkor munkanapokon napi legalább nyolc órában a városi munkássággal és a hozzá hasonlókkal állt kapcsolatban. Saját kultúrája és erkölcse ezért mindig hasadtságot mutatott. A kommunista idõkben vagy megalkudott, vagy keményebb fejû lévén, maradt a maga eredeti közösségének tagja.

Értékvilágára a teljes konfúzió és tévesztések özöne jellemzõ. Ezt a bejáró réteget témánk csak annyiban érintheti, hogy volt ilyen, és a kommunizmusban vált egyfajta alsó középosztállyá (magyar viszonylatban), és a lakótelepek fiataljai mint elsõgenerációs városiak, pláne fõvárosiak, a tökéletes zavar, tehát a zavaros, konfúzus tudatállapotban bármerre vezethetõk voltak. Nekik már „a város”, illetve annak pártvezetõi diktálták, hogy mi a jó, mi az értékes, csakhogy ezek a vezetõk – a pártiskoláktól eltekintve – iskolázatlanok, mûveletlenek és tudatlanok voltak. Szellemi színvonaluk pontosan megfelelt az említett, ide nem sorolható proletárénak.

Megjegyzem, a proletár, az ’ingyenélõ’ csak régen jelentett munkátlan gazdagokat és munkakerülõket egyszerre.

A huszadik században az anyagi helyzet nyomonkövetésének feladata nem a mi dolgunk, itt csak az értendõ, hogy ismeretlen és változékony anyagi viszonyok között egyetlen dolog maradt, ami szerint megvizsgálható az ország népessége: az erkölcs mint szociológiai fogalom.

Az értékeket a korábbi korok is alaposan összezavarták, de e tekintetben Magyarország lakói a nagyrészt maradandó, kiirthatatlan õsi hagyományok szerinti értékrendeket vallották magukénak.

Hogy miként, mire és milyen szellemiségû emberek nevelték a gyerekeiket, jellemzõ maradt az elmúlt század végéig. Ezért fontos megjegyeznünk ezt a változásában is még értékõrzõnek mondható korszakot és magyar emberét.

Az munkások értékrendszere

Ha nem a huszadik század munkásáról lenne szó, ami a kapitalizálódás gyorsulását is jelenti, a magyar nemzet értékvilágát szinte néhány mondattal el lehetne intézni, hiszen az érték alapja, jóllehet a nem tárgyi értékek világára vonatkozó, mivel jellemzõen viszonyfogalom, és az érték a maga tiszta voltában nem anyagi. Jelesül azért nem, mert értékeléstõl függ. Az értéknek tartás nem materiális dolog, maga a tiszta szellemi valóság.

De!

Az elmúlt században kiteljesedett a korábban is kialakult, de ekkorra kiteljesedõ anyagi érték (objektum) értékként való tisztelete.

Ezért volt szükséges szólnunk a parasztságról is, hiszen munkája a legmateriálisabb valósághoz, a földhöz, a földmûvelés eszközeihez, ha önmaga fenntartásánál többet termelt, máris a piachoz, a vásárhoz kötötte. Ez teljesen független attól, hogy a pénzt mint egyenértéket alkalmazta-e, vagy az õsi cserekereskedelemben is árusított-e, vásárolt-e, életének részévé vált az anyagi értékeknek értékrendjébe épülése.

A munkás, akármirõl volt is szó, elsõsorban a társadalmi egyenértékért, a pénzért dolgozott, ami bármennyire absztrakt is, anyag, ugyanakkor elsõsorban anyagi értékek megvásárlására költötte. Ehhez olyan gyárakban, amelyekben értelmes dolog volt, a megtermelt áruból is kapott természetbeni juttatást. (Ez még a legegyszerûbb esetben is reklám volt, míg az adott termék része volt a gyár belsõ PR-tevékenységének, ha ezt a fogalmat legalább az évszázad elsõ felének végéig nem is ismerték.

A munkásság (hogy mégse az elcsépelt és borzalmas vonzatú dolgozó szót használjuk) értékrendszere kettõs volt: anyagi (tárgyi) és szellemi (nem tárgyi) értékekre választható és választott.

Ez a kettõzöttség a kor filozófiai és gazdasági világában egyaránt megmutatkozott. Ennek részletezésére itt nem térhetünk ki, de csak akkor érthetjük meg a szellemi értékek fontosságát és meghatározó voltát, ha tudjuk, hogy az utilitarizmus (haszonelvûség) már a 19. században is megjelent. Ennek jellemzõje a haszon volt, amiben az élvezet is megjelenik, de nem az epikureusok felfogásában, hanem a legocsmányabb egoizmusban, amit – gyökerét tekintve – a francia „felvilágosodás” hozott létre.

Az utilitarista etika élesen szemben áll az arisztotelészi és a tõle nem távoli keresztény etikával. A haszonelvû erkölcs a keresztény erkölcs ellentéte.

Csakhogy ezzel nincs mit kezdeni, ez a fajta keresztényellenesség a maga kiforrott voltában Angliából indult, Jeremy Bentham és John Stuart Mill nevéhez kötõdik.

Ugyanez a furcsa kettõsség jelenik meg a 20. század munkásainak tudatában, csakhogy Magyarországon elsõsorban a nemzeti hagyomány és a nem tárgyi értékek határozták meg a közgondolkozást. Ez lényeges vonás: míg, aki pénzért dolgozott, és amíg a kommunizmus hatalmi úton lehetetlenné nem tette, a takarékos ember akár a gyári munkásként alkalmazott ember részére is lehetõvé tette, hogy legkésõbb élete derekán önálló üzeme lehessen. Akiket kisiparosként neveztek a késõbbiekben, a mesterek már sokkal elõbb létrehozhatták a maguk mûhelyét.

A pénzt, a hasznot tehát nem testi élvezetekre költötték, nem is kockáztatták, hanem megtakarították, hogy önállóan dolgozzanak. A kommunista parancsuralom közönséges tilalommal, és persze a munkás kizsebelésével lehetetlenné tette, hogy bárki kidolgozza magát az alkalmazottságból, de a szorgalmas és takarékos munkás a kommunizmus elõtt egyrészt családjának könnyebb megélhetéséért, másrészt gyermekeinek örökül hagyandó, az alkalmazotti lépcsõt kihagyó gyarapodást tett lehetõvé.

A magyar (és általában a közép-európai) munkás szorgalmas, jó munkaerõ volt, ehhez járult nemzeti érzülete és keresztény hite.

A keresztény erkölcs erénye a családhoz való szeretetteljes kötõdés, a haza- és nemzetszeretet, valamint Istenbe vetett hite, ami témánkat tekintve rávilágít arra, hogy az utilitarizmus keresztényellenessége nemhogy nem magyarellenesség is, hanem itt nem is tudott igazán mély gyökeret verni.

Bizonyára feltûnt, hogy idõközben olyan tulajdonságokat, értékeket említettem, amelyek nem tárgyiak, és egyúttal a keresztény erkölcs értékei közé tartozó erények.

Ezeket nem sorolom fel, hiszen az olvasó egy részüket jelen rovatomban, másfelõl mint a Jobbik erkölcs vagy/és erkölcstanoktatásának alapjaként a Barikád honlapján is megtalálhatja, terjedelmi okok miatt két részben közölve.

A munkások tárgyi értékei (röviden)

Csak a leglényegesebbeket említem, a sorrend találomra alakult, de a logikája nyomon követhetõ, hiszen a parasztság is hasonló fontosságot tulajdonított a tárgyaknak (leszámítva a földhöz való sokrétû, sokféle és változó viszonyt.

1. A legfontosabb tárgyi, hiszen a testhez kötõdik, bár csak akkor tûnik fel, amikor hiányzik: az egészség. Az egészséges életmódhoz iskolákban a testedzés, a hétköznapi életben a rendszeres vasárnapi kirándulás, de legalább séta tartozott.


2. A második a lakhatás. A ház, a lakás, a család kisközösségének élettere és önmagába fordulásának terepe olyan kincs, ami mára megelõzte az egészséget is, az egészséges életmód pedig kivételes ritkaságnak számít.


3. A munkahely, akár saját mûhely, akár megélhetést adó gyár vagy más, mivel az elõzõ kettõhöz ez adta és adja a fedezetet.


4. Negyedikként említem a munkaeszközt. Ennek mibenléte ugyanis a munka minõ voltához tartozik, és vagy része a mûhely berendezésének, vagy az alkalmazó tulajdonában van.


5. Mindezek a feltételek adják meg azt a kényelmet, ami megfelelõ méretû és berendezésû lakhatást tesz lehetõvé, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az idõk során az eleve eltérõ igények, szükségletek is változtak, és változnak is. Ez nem feltétlenül az anyagi helyzettõl függ, hanem az úgynevezett effektív szükséglettõl, amit a század folyamán, különösen utolsó harmadában a reklám tágítani igyekezett.

Errõl többet nem érdemes szót ejteni. Ezek létfeltételek közé tartozó dolgok, és párhuzamosan léteznek a nem tárgyi értékekkel, amiket esetünkben elsõsorban az egymással való közös létben adott a család a gyerekeknek. Többnyire szerették volna, ha többre viszi, mint a szülei, de ez nem volt általános, ma sem az, hiszen jellemüktõl és szellemiségüktõl függõen vannak olyan szülõk, akik félnek attól, hogy a gyerekük lenézi õket, ha többet tud, magasabbra jut a társadalom hierarchiájában, vagy egész egyszerûen kijelentik, hogy ha nekik jó ennyi, a gyereknek is elég.

A következõ fejezethez tartozik a családok legújabb tárgyi értéke, a televízió, ami nem tartozik a létfeltételekhez, idegen érdekek szolgálatában a – nehéz szívvel mondom ki – szórakoztatva butítás eszköze.

A munkások nem tárgyi értékei

Aki olvasta a föntebb említett helyek bármelyikén a kultúráról szóló írásomat, megérti, miért veszem együvé az összes nem tárgyi értéket. Ezek adják a kultúrát. Az olvasott (tanult) és az életkultúrát (amit elõször otthon kapnak és mûvelnek a gyerekek is), de életük során mind a tudás, mind az életkultúra milyensége változik. Ez természetes. Az életkultúra rendkívül heterogén lett, mégis kialakultak tipikus, illetve tipizálható helyek, fogyasztási és szórakozási szokások, a munkához való viszony is egyre veszélyesebb mértékben és irányban változik. Nem ez a témánk, de csak abból indulhat ki, aki gondolkozni képes, hogy az olvasott és a az életkultúra együtt adja az élõ kultúrát.

A szülõ, vagy ha így jobban tetszik: a szülõi ház adja ennek az elsõ szintjét. Sajnos nem állíthatom, hogy az alapját, mert a folyamatos manipuláció, valamint a pontosan kidolgozott szándékos nép- és nemzetbutítás képes egész egyszerûen lerombolni az otthon kapott alapokat.

Mi nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy a magyar munkás – amíg közeli kapcsolatban volt vagy lehetett gyermekével, miféle szellemi értékeket, milyen kultúrát adott át, és ezt a múlt század utolsó harmada elõtt születettek többnyire meg is õrizték. Ennek egyszerû oka van: nagyjából a televíziózás elterjedéséig tartott a valóságos gyermeknevelés mint szülõi foglalatosság. Utána már a tömegkommunikáció butította reklámszlogenekben gondolkozóvá és kommunikálóvá a legújabb nemzedéket. Ezzel a kultúra minden részét átszövõ kommunikációromlás megkezdte bomlasztó munkáját: ahogy a kommunikáció, ami a magyar fogalmi nyelvben a gondolatok közlésére használatos mondatokban történt, fokozatosan szétesett.

Eredetileg nem a tömegkommunikáció a nemzet ellensége, hanem azok, akiknek birtokában van, és élve a lehetõséggel, a nemzet tömeggé változtatásán dolgoznak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gondolkozás is munka. Kinek mekkora, szinte mellékes, ha lehet nivellálni a közönséget, a tévé nyilván lefelé nivellál, a legbutábbakkal is „beszél”, és a szellemi lustaság egyre jobban terjed, holott annak a lehetõsége is meg lehetne, hogy megõrizze, esetleg ne csak terjessze, hanem emelje is a kultúra, a tudás és a tájékozottság színvonalát.

Kivétel az a család maradt, amelyik egyrészt egész család, másrészt anyanyelvén beszélgetõ – és egyáltalán beszélgetõ – család maradt. Az ilyen családokban gyakori, hogy egyáltalán nincs televízió, ellenben napi rendes szokás maradt az olvasás. Ha máshogy nem, elalvás elõtt.

Az erkölcsi nevelés

Mint említettem, a vallásosság mindig jellemezte a magyar nemzetet. A kereszténység felvétele, így a római hitre való áttérés mellett is megõriztük õsi összetartozásunkat. Az a viszonyrendszer, ami szociológiai értelemben az erkölcs[i], szerkezetét tekintve változatlan, azonban ezen a minõségen belül a viszonyok mennyiségi szerkezete változott, és változik is. (Csak egy példa: a barátságnak, függetlenül tényétõl, vannak fokozatai, és ezek változók.)

Amit elsõként tanul a gyerek, normális esetben az anyjához való viszony, még ha az eleinte a táplálkozással össze is függ. Hogy milyen lesz a késõbbiekben, abban nagyrészt részes az anya, de a gyerek (és másodsorban az anya) karakterétõl függõen befolyásolják az újabb kapcsolatok.[ii]

Az apához való viszony alapja – amíg olyan rendszer volt Magyarországon, amelyben a családfõ valóban családfõ volt, és képes volt eltartani családját – a kapcsolat természetét a szeretet mellett az apa munkájának és jellemének tisztelete határozta meg. Ez, függetlenül vallási parancstól, az emberi lényeghez tartozik. Ahogy a lány anyját, a fiú mintaként apját utánozza, és az anyai szeretet puhasága mellett kiegészíti ezt az apa iránti szeretetteljes tisztelet.

A nyíló értelem képes volt befogadni azt, akit a szülõk egyaránt szerettek (imádtak): Istent.

Amíg nem a nemzetközi zsidó tõke jellegzetes utilitarista ateizmusa határozta meg az ország életét, a templomba járás, a szent ünnepek megtartása természetes szokás, gyakorlat volt. Ebben az állam, amely nem polgárai ellen, hanem értük volt, természetesen segítséget is adott.

A nyíltan vállalt, késõbb titkon õrzött hitében a magyar nemzet érdekes jellegzetességet mutatott: az Alföld és a Dunántúl hívõ kereszténysége között mutatkozott – és ma is mutatkozik[iii]. Nem annyira a keresztény vallás felekezetei között levõ, sokan nem is sejtik, milyen csekély különbség, ami döntõ, hanem a keresztény felekezeteket jellemzõ erkölcsi értékek (erények) hangsúlyosságát tekintve.[iv]

A fõváros lakossága és enyhén szólva sajátos erkölcsiségét elsõsorban a haszonelvûség jellemezte mindig, de nem kizárólag az úgynevezett felköltözöttek gyakorolták mély hittel vallásukat. Ez ránk csak annyiban vonatkozik, hogy a gyári alkalmazott munkásság jellemzõen vallásos, de legalábbis hívõ volt, különösen a szakmunkások, és a hitük valamilyen formában a kötelezõ ateizmuson túl is megmaradt. Ugyanígy az, ami Isten után az elsõ volt: a nemzeti érzés, az összetartozás, amit a kommunista rezsim felülrõl szervezett, nem szervesen, mintegy magától létrejött közösségekben, hanem intézményesített és ellenõrzött álközösségekben kísérelt meg feloldani.

A nem fõvárosi munkások, és általában a magyar lakosság alföldi értékrendjében az Isten-Haza-Család hármasság mellett erõs érték maradt a gyülekezethez tartozás is. Ami pedig a gyakorlatban nyilvánvalóan látszott: a takarékosság és a személyiség tisztelete, az öntudatosság és az arisztotelészi „közép”, vagyis a mértéktartás, az independens (független) személyiségû egyén, a szabadságigény magas foka volt és maradt jellemzõ.

A katolikus értékekhez közelebb álló dunántúli magyar számára a felebaráti szeretet, a nem félreértendõ alázat és a szentek tisztelete, amibe természetesen Szent István és Szent László tisztelete volt és maradt jellemzõ. Másképpen fogalmazva: a Szûz Mária-tisztelet, Apor Vilmos szentsége, mind ahhoz a vidékhez köthetõ. Szent László hermája[v] is a gyõri székesegyházban van, Apor Vilmos földi maradványait õrzõ kõ szarkofággal átellenben, de az erkölcsök változása miatt ráccsal elzárt területen.

Az erkölcsi nevelés lényegét a magyarságba tartozás genetikailag máig is kódolt, jellegzetes magyar mentalitásban találjuk meg. Ezt segítheti a szülõk és az iskola, de a globalizáció a látható, tapasztalható dolgokban több vonásában sikeresen irtotta.

Globalizációnak nevezem mutatis mutandis a kommunizmust is, különösen annak hangsúlyozottan nemzetellenes „nemzetköziségét”. Ennek abszurditása világosan megnyilvánult ott, ahol a fogalmi gondolkozás nem mondatokban jelenik meg, mint tiszta anyanyelvünkben, hanem szavakban. Egyszerû magyarázata van azok számára, akik értik, mi a különbség az absztrakcióra alkalmas gondolkozás, az általános fogalmak használata, megértése, és a mindenre csak konkrét egyediségében, illetve az absztrahálásra alkalmatlan nyelvek között.[vi] A legkifejezõbb példa erre „az épülõ kommunizmus nagy országa”, a Szovjetunió, ami kommunista imperializmusát képes volt úgy eladni, hogy az felszabadítás (azok számára, akik ugyanúgy gondolkoztak), ugyanakkor a területszerzõ háborúi közül a legvéresebbet, a második világháborút honvédõ háborúként tudta eladni a saját népének. Nemzetköziség jegyében hazát védeni. Ugyanolyan arcátlanság a tompaelméjûek megtévesztésére, mint azt állítani, hogy az USA érdekében a magyar hazát védik zsoldosaink példának okáért Afganisztánban, miközben magyar honvédség nem is létezik. A magyar hadsereg teljes létszáma, hála Bajnainak, aki 3000 új íróasztal melletti munkahellyel gazdagította a Honvédelmi Minisztériumot, a honvédségnek nevezett félirodai, félharctéri, adófizetõinken élõsködõ, semmire sem jó, legfeljebb gyászt hozó tevékenységet, összesen 15 százalékkal kevesebb embert alkalmaz, mint amennyit megcsonkított hazánknak Trianonban fegyveres haderõként engedélyeztek.

Ilyen körülmények között a 20. századi magyar posztindusztriális társadalom, amely már nem árut termelt, legfeljebb iratokat és tudatlanságot, az eredeti munkáserkölcsnek éppen a lényegét pusztította el csaknem teljesen.

Nem szavak kérdése, a tények magukért beszélnek.

A magyar munkás a föntebb említett, és az etikát illetõ, hivatkozott írásaimban meghatározott etikai pillérek és alapértékek mint rendezõelv mellett – ezúttal nem ügyelve arra, hogy az ország melyik felében vannak hangsúlyosan katolikus, vagy protestáns (elsõsorban református) jellegû értékdominanciák, a következõket vallotta magáénak.

1. A hitet és minden vallás tiszteletét. Ezen nincs mit magyarázni.


2. A hazaszeretetet, amire nagyon jellegzetes példa 1956.


3. Ezzel kapcsolatos az állhatatosság és az önfeláldozásra való készség.


4. Ennek velejárója a bátorság, ami nem azonos a vakmerõséggel, ami az élet semmibevétele, hanem a félve is kitartás.


5. Az élet tiszteletét, és e tisztelet csúcsát, a holtak iránti kegyeletet, amihez õseink tisztelete is hozzátartozik.


6. A munkás életet, a munkát, a szaktudást. Aki szakmunkás, és érti, tudja a szakmáját, örömét leli benne, ezt tapasztalatból minden munkaterületen tapasztalhatjuk.


7. A munkás élet öröme önmaga jutalma, de ennek mély, lelki indítéka is van: a kötelességtudat: kötelesség a munka tisztességes elvégzése akkor is, ha elfáradunk, kötelesség a családunkért kiállni, és gyermekeinket eleinktõl kapott erkölcsünknek megfelelõen nevelni. Az ilyen ember õszinte, nincs szégyellnivalója, ezt minden munkásember és munkás ember szem elõtt tartotta.


8. A családunk és gyermekeink biztonságát a takarékosság erénye adta. Ismétlés, de elengedhetetlen, különösen a múlt század utolsó harmadára kialakult harácsolás, a kaparás, ami a parasztságban korábban az irigységgel párosult: a mértéktartó takarékosság, amivel nemcsak a távoli, ismeretlen jövõt alapozta meg a munkás, hanem a nyugodt, gondtalan életet is. „Nem gazdagon bár, de gondtalan, serényen” – ahogy Sárközi György fordításában Faust mondja.


9. Az igazmondást és az igazságosságot, ami a becsületes élet egyenes és tiszta voltát adja. Az igazmondáshoz másfajta bátorság szükséges: a becsület adta lelkierõ.


10. A tisztességet és a hálát, mert a tisztességes ember nem árt másnak, viszont a kapott értéket, akár a megbecsülést, akár a dicséretet hálával fogadja. A tisztességes embernek becsülete van, hiszen becsületes.


11. A valóságos szerénységet mindig becsülte, hiszen a nem hivalkodó bölcsesség, a diszkrét tanácsadás megbecsülést is jelent, a méltóságot nem csorbítja, és nem mutatja magát másnál kiválóbbnak. Ennek testvére a türelem, hiszen a szerénység nem türelmetlen, hanem nagylelkû. Mindemellett tapintatos, nem tolakodó.


12. A végére hagytam, hiszen minden már erkölcsi érték feltételezte, és remélhetõleg már a közeljövõben is természetes velejárójaként értékeli a munkás ember hûségét. Nem azért, mert a hûtlenség a fentiek mindegyikével ellenkezik, hanem azért, mert hitünkhöz, hazánkhoz, családunkhoz, barátainkhoz, ígéretünkhöz, szerelmünkhöz, kötelességünkhöz való hûségünk nemcsak a jövõ emberét kell, hogy jellemezze, hanem õseinket is a töretlen hûség jellemezte.

Mindezeket adta át eredetileg az egész magyar nemzet, hiszen kultúránk annyira egységes volt, hogy „úr és paraszt” ugyanúgy mulatott, ugyanarra táncolt, ugyanazok a dalai voltak. Feltéve persze, hogy hazájához és nemzetéhez hû volt.

Ezt a hûséget, és ezeket az erényeket adta át a munkás ember a gyermekeinek mindig. Az igazi munkásosztály, ha józan maradt, és ha józan gondolkozású, magyar ember volt alkalmazója, ide értve a kisiparost is, akinek erkölcsétõl megélhetése függött.

Azzal, hogy a múlt században a forradalom és szabadságharc „nemzetközi” proletár összefogásának, magyarán: a „dicsõséges” Vörös Hadsereg saját katonáival és népével szemben is hazug indítékú leverése sokkos állapotba hozta a nemzetet, azzal is járt, hogy a nemzet néppé, ráadásul gyáva néppé hitványult. Ezért a munkás a „közvagyonból”, aminek birtokosa a diktatúra vezetõsége volt, mert az rendelkezett mindennel, tolvajjá tette a munkást, csalóvá a vállalkozók csaknem mindegyikét, és saját tapasztalatból mondom, a visszatérõ „Kundschaft” megelégedettségére rászoruló kisiparosok fiatalabbjait is. (A megrendelõk igen gyorsan elmaradtak, és rengetegen adták vissza saját erkölcstelenségük bizonyítványaként az iparengedélyüket.)

A gyermeknevelés és az életpálya-minta

A huszadik századra alakult ki a munkásságnak az a társadalmi rétege, amit föntebb leírtam. Ezt szem elõtt kell tartani, már csak azért is, mert erre az idõre bontakozott ki a maga modernebb formájában a szakszervezeti mozgalom, aminek egyes vonatkozásait a teoretikusok ügyesen felhasználták arra, hogy munkásmozgalom néven a maguk ilyen-olyan tudása vagy ismeretei révén békétlenséget szítva, végeredményben kis befektetés (rövid agitátorképzõ-végzés) után hivatásos forradalmárokként önmagukat is eltartassák ugyanazokkal a fõként gyári munkásokkal, akiket a „kizsákmányolás” (a munkát adó) ellen uszítottak.

Ami a szakszervezeti mozgalom, illetve mozgalmak eredeti és valóságos értelmét illeti: szükség volt rájuk, amint idegen lelkû, idegen gondolkozású tõkések a korábban említett ateista utilitarizmus jegyében a mértéktartó és tisztességes munkálkodás helyett már nem is azért fektettek be pénzt, hogy akármilyen árut állítsanak elõ, hogy azt reklámok hazugságaival az elbutított vásárlókkal effektív szükségletként hitessék el, így olyan piacot hozzanak létre, ami már nem az áruért, hanem a pénzért mûködik. A pénzt nem árutermelésre használták, hanem arra, hogy a fogyasztással megszédített vásárlók révén ne tisztes haszonhoz, hanem minél több pénzhez jussanak.

Ez a gondolkozásmód a 20. század elsõ felének munkásaitól még teljesen idegen volt, gyermekeik vagy unokáik azonban már a reklámok rabszolgáivá váltak. Ennek okaira föntebb már rámutattam.

Nem kell politikai éleslátás, hogy észrevegyük a tömegbázist: a nincsteleneket, vagyis elsõsorban az alkalmi munkásokat, illetve naplopókat. A proletárokat, akik lehetõleg munka nélkül, mások terhére akartak élni. Ez a réteg természetesen átvette a demagógiát: õk azok, akikbõl a tõke él, és máris megvolt az a réteg, amelyikre valóban rá lehetett mondani, hogy nincs vesztenivalója. Az jellemzõ, hogy a trieri Mardocháj (Mardochai) rabbi fia, aki Marx néven tette magát világhírûvé, ezt szószékre illõ költõiséggel így írja: „csak a láncukat veszíthetik”.

Ez az életforma egyetlen olyan embernek sem felel meg, akit joggal nevezünk munkásnak. A munkás dolgozni akar, munkájáért pedig munkabért akar kapni, békében élni az életét. Egészséges lelkû ember nem harcolni, hanem élni akar. Békében Istennel, hazáját szeretve, családját eltartva, gyermekeinek (többnek, mert „egy gyerek nem gyerek” – ha emlékszik még erre valaki a hétmillió magzatot meggyilkolt hazában) tudást (nem csupán bizonyítványt), és az övénél jobb létet akar adni.