Nem tõled, hanem helyetted kérdezem.

Lassan véget ér az idei, a „C” egyházi év, és kezdõdik az Adventtel, az Úrjövettel a következõ. Tényleg, voltál templomban?

Harminchárom évközi vasárnapot követõen már Krisztus születését várjuk. Hogy állsz a lelkeddel, magyar? Magyar, akit téveszmés ellenségeid azzal vádolnak, hogy egyházellenes vagy. Gyaláznak, hazudnak. Némán tûröd, hogy keresztényellenességgel vádoljon a KDNP, nyomában persze a mindeddig ateista Fidesz, vagy inkább Istenhez fordulsz, hogy nem törõdve hazug gyalázóiddal, felkészülj Megváltód születésének ünnepére?

Hm?

A Szentlecke lényegét a misekönyv így emeli ki: „Aki hûségesen harcol hitéért, elnyeri az örök élet koronáját”.

Szívesen ide másolnám – hátha nem hallottad a lektortól – Szent Pál apostolnak Timóteushoz írt második levelének részletét. Csak azt emelem ki belõle, ami egykor közismert volt, és mostanában itt-ott ismét hallani. „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.”

Ismételd csak, és gondold végig, mit mond ezzel mindannyiunknak az, aki a földi élettõl búcsúzva is várja az Úr második eljövetelét! Próbáld csak: „A jó harcot megharcoltam”. Mi ez a harc? Mi a jó harc? Mit tettél ebben az egyházi évben? Miért harcoltál? Hitedért? Bizonyára, de kiben és miben hiszel, jobbikos testvérem, magyar ember? Harcoltál hitedért, Szent Pál megküzdött hitéért, megtért, és vállalta, hogy követi Jézust a halálba. Hitte, hogy az õ földi életének vége nem a kereszténység vége, csak azé a küzdelemé, amit a „világba vetett” (Kirkegaard) ember átél. Az, akit senki sem kérdezett, akar-e megszületni, de ide került, és szembe kellett szállnia félelmeivel, szorongásával, míg meg nem találta élete értelmét a kereszténységben.

Milyen viszonyban vagy Istennel? Tudod, hogy amikor valami miatt felsóhajtasz, hozzá sóhajtasz, és ez a sóhaj akkor is ima, ha nem hiszel abban, akihez szól? Küzdesz a hitedért, és hiszel Istenben, vagy ha nem, majd hiszel, amikor megszólít, mint Saulust a feltámadt Jézus a damaszkuszi úton, és nem ellene küzdesz többé, hanem Paulusként (Pálként) megfordulsz, és érte, hazád ezeréves keresztény hitéért vívsz attól kezdve.

Nem tudom, amikor Az ember tragédiájának ûrbéli jelenetét írta Madách, vajon eszébe jutott-e ez a levélrészlet, de hite éltette, hiszen ezt mondatta Ádámmal: „A célt, tudom, még százszor el nem érem. Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszûnte a dicsõ csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”.

A harcot, a küzdelmet a célért, Istenért, a hitért, Magyarország feltámadásáért te is megharcoltad az elmúlt évben? A célt még „százszor el nem éred”, nem tudhatod, mikor lesz vége emberhez méltó csatádnak, de amíg a földi lét része vagy, ezt a harcot nem adhatod fel. Keresztény és magyar vagy, léted küzdelem a kereszténység és a magyarság ellen törõk ellen.

Ez a harc a célodig, a halálodig tart a Földön.

A halálos ágyadon, vagy ha a sors úgy hozza, golyóval a testedben nem az elmúlás fog eszedbe jutni, hanem az, hogy sikeresen végigharcoltad ezt a harcot. A jó harcot. Istenért és a Hazáért. A magyar ember földi léte ez. A Földön utódaid folytatják az idõk végéig, de az utódok létérõl is gondoskodnod kell, bármilyen és bármennyi küzdelemmel jár felnevelésük, magyarrá és kereszténnyé érlelésük.

Amikor a célt eléred, és megtérsz a másik dimenzióba, Istenhez, életedet pedig a jó harcban élted végig, az Atya magához ölel, mert a pályát végigfutottad, és a harcodnak ezzel vége.

Ha kiontják a véredet áldozatul, mint Szent Pál írta, hited és nemzeted vértanúja leszel. A világon nincs ennél nagyobb dicsõség. Ezt könnyen beláthatod október végének örökre dicsõ napjaiban. Mint korábban írtam: a vértanúság szentté tesz. Minden vértanúnk szent. Mindenszentek és a halottak napja az õ emlékükért van. Gyertyát gyújtunk azokért, akiket õseinkként tisztelünk. Nemzetünk hõseiért, a magyarság és a keresztény hit vértanúiért, akik nem kerülhettek mindannyian név szerint a kalendáriumba, mert minden év véges, de az õ dicsõségük végtelen.

Amiképpen végtelen Isten irántunk érzett szeretete, amit véges létünkben csak véges szeretettel viszonozhatunk. A nemzet azonban végtelen. Mielõtt Isten magyart teremtett volna, pontosan tudta, milyen nemzetet teremt. Benne már megvoltunk, mielõtt földi létünk megkezdõdött volna, és õ maga a végtelenség.

Ha ezt nem vagy képes felfogni, nem vagy magyarnak alkalmas.

A nemzet akkor is végtelen, ha a nemzethalál lusta és hitetlen utódaid miatt, gyáva, hazátlan bitanggá lett maradékaid miatt egyszer talán következik, mert az a nemzet, amelyet Isten magyarnak teremtett, az utolsó tisztességes, végig kitartó magyarban éri el célját, és tér meg Istenhez, és általa a nemzet a véges földi lét után a végtelen létezésben az Örökkévalónál marad.

Ne hidd, hogy kiirtásunk esetén hiábavaló léted harca: nincs ország sehol, nem is lesz, akárhány szentet avasson is a pápák sora, amennyit ez a haza adott a magyarok nemzetébõl a világnak.

Jól érted, amit mondok, testvérem a Jobbikban, a Nemzetben és Jézus Krisztusban: a világmindenség ismert és ismeretlen hõsi, vagy vértanúhalált halt, szent magyarokkal van tele. Hitünk szerint vannak angyalok, kerubok, szeráfok, de a legtöbb szentet ez a folyamatosan jó harcra kényszerített, nagyszerû nemzet adta.

Maga a nemzet is szent: ennyire megalázott országa nincs a világnak, ennyire meggyötört, ilyen csonkára marcangolt földdarab sehol sincs. Ez a nemzet vértanú: már életében szent!

Ezt ne felejtsd el soha.

Ha magyar vagy, szent nemzet szent országának vagy alkotója.

Ha pedig ellene fordulsz, a hullarablónál is aljasabb vagy, mert állandó élethalál-harcát vívó ellen küzdesz, kómában levõ, de feltámadni kész beteget fosztasz ki.

Szent Pált elõször oroszlánok elé akarták dobni jó, római módra, ahogy illik élõ keresztényt felzabáltatni a pogánynak. Errõl értesül Timóteus: „Elsõ védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott … Ám az Úr mellém állt, és erõt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, és tudomást szerezzen róla minden pogány.”

Akivel Isten van, megharcolja a jó harcot. A magyar nemzetet elsõ szent királyunk a Szent Koronával együtt Szûz Máriának, Jézus édesanyjának adta át, mert egyetlen fia, Szent Imre herceg halála után nem volt belõle sarjadt örököse a magyar trónnak. A Szûzanyának országában Krisztus testvére minden igaz magyar. Gondoltál már erre? Ehhez méltó módon viselkedsz?

Válaszolj!

Pál apostol válaszolt: „az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstõl, és átment mennyei országába”.

Vége Szent Pál harcának, a pálya végén az örökkévalóságba távozik az apostol, mert hitét megtartotta.

Nehéz megtartani a hitedet, ha van? Miért volna nehéz? Bizonyára azért, mert vannak körülötted, akik azt mondják, aki hisz Istenben, babonás, aki hisz hazájában és nemzetében, az undorító nacionalista.

Ezt mondják körülötted, te pedig hirdeted minden hitetlen számára a magad magyar evangéliumát: hogy Krisztus feltámadt, legyõzte a halált, nemzeted, az õ testvére és követõje eddig minden halált legyõzött, pedig „rabló mongol nyilától” aljas kommunista és hazátlan, keresztényellenes csürhétõl Isten segítségével mindmáig megvédtük ezt a hazát, és él a nemzet, ha tetszhalott is, ahogy Vajda János írta: „Mozdulhat a tetszhalott” (A virrasztók, 1857.)

Le kell gyõznöd magad, ha a halottnak látszó nemzet mellett virrasztasz, hogy ébren várd a feltámadást. Nem bóbiskolhatsz. Vagy virrasztasz, vagy nem. Isten megadta a szaba