Merüljünk el egy percre a múltban, és kivételesen ne azzal foglalkozzunk, hogy idei októberi ünnepünket szétveri-e a rendõrség. Majd meglátjuk. Van rá esély, mert a jelenlegi kormány semmivel sem emberségesebb, és hiába handabandázik a kormány- és az államfõ nemzeti és keresztény államról, már most kilóg a lóláb.

Kilóg a bíróságokon. Az ügyész hazudik, az országnak nagyjából egyharmada a tanú arra, hogy hazudik. Miért nem az országot idézik meg, miért egy posztkommunista rendõrállami pribéket? Miért a kádári idõkben is ugyanilyen események fölött ítélkezõ vérbírónõ mondja ki az ítéletet Budaházy Györgyre, ha itt bizonyos fülkékben képzeletbeli forradalmat vívott ez elmúlt évek másik leghazugabb miniszterelnöke?

Egyelõre lépjünk át ezen, mert annak, amit végre garázda rendõrök és izraeli magánhadsereg nélkül szeretnénk megünnepelni, olyan esemény, aminek okai legalább annyira ismerendõ tények, mint napjaink folyamatosan letagadott és hazudott eseményei.

Miért lett itt forradalom 1956-ban azon kívül, ami nyilvánvaló egy szovjet imperializmus és hazai kiszolgálói, a „származásuk folytán biztosan nem fasiszta” bérencek által lepusztított, nyomorgó, de még nemzet által lakott országban?

Arra nem fogható, hogy rosszul éreztük itt magunkat, és utáltuk a szovjeteket, a katonákkal védett nemzetközi szocializmus aljasságait, kínvallató nemzetirtását. Ez közrejátszott, de akkor októberben – a politikai mozgás gyorsulásának alapjai nemcsak elvi és erkölcsi mozgatók voltak, még ha a hazáért ment is utcára a védtelen tömeg, amelynek tagjait magyar katonák fegyverezték fel, amikor az ÁVH éles lõszerrel lõni kezdte a tüntetõ magyarokat.

Errõl nehéz ma beszélni, hiszen nincs hadseregünk. A háromezer új íróasztal ellenére, amit a részeges kommunistának köszönhet a Honvédelmi Minisztérium, és ezáltal a teljes magyar haderõ, még mindig csak annyit ér, hogy határainkon kívül, idegen érdekekért, a munkanélküliséget ezzel kerülve ki, összesen nincs annyi magyar honvédségi állomány titkárnõstül, miniszteri sofõröstül, mint amennyit a trianoni békediktátum engedélyezni méltóztatott.

Mi szülte a forradalmat 1956-ban?

A kérdésre van válasz, de nem szabad a közhelyeket komolyan venni. Se a tisztességes magyarokét, se pártkatonákét, akik sietve, feltûnõen gyorsan megállapították, hogy szerintük mi váltotta ki a világ talán legnagyszerûbb népfelkelését.

Hagyjuk az elkeseredettséget, mert annak alapja nagyrészt a félelem volt, és hagyjunk nemzetiszínûre festett szólamokat. Mindenesetre nem árt tudni, hogy az MSZMP (Minden Szemét Megint Párttag) agytrösztje szerint négy dolog váltotta ki, és ebben a felsorolásban az „okok” sorrendje is fontos: 1. A Rákosi-Gerõ csoport és a személyi kultusz, 2. Nagy Imre revizionizmusa, 3. a külsõ ellenség (Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja stb.), 4. a belsõ ellenség (a háború után itthon maradt reakciósok szervezkedése), 5. a klerikális reakció (a keresztény egyházak) aknamunkája.

Az ide kívánkozó illetlen kifejezés helyett elégedjünk meg azzal, hogy egy frászt.

Ha más okunk nem is volna kételkedni ebben a „kollektív bölcsességben”, azonnal megkérdezhetnénk, ha így volt, ugyan miért Nagy Imrét és társait végezték ki a sok becsületes magyar forradalmár mellett, és miért nem Rákosit és Gerõt, hiszen õk vannak az okozók között az elsõ helyen.

Na, ugye?

A többi agyrémet nem veszem ide, mert a SZER, a BBC és az Amerika Hangja ugyanúgy hazudott, mint mai utódai, és a világon semmit sem akartak, csak megdolgozni a pénzükért.

A nyomor olyan volt, hogy ma már mesének tûnik. Volt, aki nem nyomorgott, hiszen Rákosinak csak a párttagdíja volt havi 2000 Ft, ami azt jelenti, hogy legalább húszezer forint volt az alapfizetése abban az idõben, amikor egy komolyabb rendõrtiszt havi 570 forintból tisztességesen el tudta tartani a családját. (Volt osztálytársam apjáról beszélek.)

A nyomor nem, mert általános volt, és ezekrõl a pártpénzekrõl és más kiváltságokról csak a forradalom alatt, esetleg jóval utána értesültünk.

A vallásos hit szeretetre épül, persze az igazi kereszténységrõl beszélek, mert Rákosiék, akik az oroszok által gyûlölt zsidók közé tartoztak, de õk biztosan nem voltak fasiszták, tehát megbízhatók voltak, felekezet nélkülinek vallották magukat, ami nem zárta ki, hogy azok legyenek, amik voltak.

Érdekes lépcsõ, még nem olvastam, hogy bárkinek eszébe jutott volna az 1953-as berlini felkelés, néha ugyan emlegették ugyanebbõl az évbõl Nagy Imrének A magyar nép védelmében címû könyvét, amiben tulajdonképpen a saját „nemzeti kommunizmus” nevû elképzelését is kifejtette.

Talán hihetetlen, de az 1954-es futball-világbajnokságon megtört hegemónia utáni tüntetés, amikor az embereket rabomobilba terelték az akkori Nemzeti Színházbeli idomítás után, azt mutatta, hogy óriási feszültség van itt, ha tüntetni merészeltek itt és akkor.

Ehhez nem árt tudni, hogy éppen Nagy Imre volt a miniszterelnök.

A frusztráció megoldhatatlan dilemma szülötte. Mi történhetett, hogy a világ legjobb csapata kikapott a „nyugatnémetektõl”, amikor Nagy Imre egyszerû gazdasági varázslata valamit könnyített a sorsokon, és még Recskrõl is kiengedte az oda deportált magyarokat. Ebbe sem lehetett belenyugodni. Csakhogy Nagy Imre politikai mutatványa – ugye, hogy nem emlékszik rá senki? – abban állt, hogy többé-kevésbé mindennek központilag leszállította az árát.

Akkor lett a 60 filléres zsemle 40 fillér, és meg is maradt hosszú éveken át, akkor lett a kenyér és a tej 3 Ft, késõbb a fehér kenyér nevû 3,60 Ft.

Addig mindenki lódenkabátban járt, többnyire spenótszínûben, kevesen barnában, mert az volt, és kész, ehhez barna kalapot viseltek, mert csak az volt, kasha nadrágot hordott az ember fia, és a lánya is, mert így volt egyenrangú, meg más nem is nagyon volt, leszámítva a nyári kartonruhákat.

Ez nem ok a forradalomra, az anyagi egyenlõség vagy látszata viszonylagos békét teremtett, ha gyásszal járt is, amin még a „revizionista” sem tudott változtatni, mert a feltámasztáshoz nem értett.

A feltámadás ateista államban a nép dolga

Elhanyagolva a szerintem nem túl fontos dolgokat, riasztó és dühítõ volt Nagy Imre leváltása és a visszarendezõdés 1955-ben. Az akkor 32 éves Hegedûs András, aki valóban a legfiatalabb magyarországi miniszterelnök volt, ha nem is beszélt róla, nyilván ugyanúgy sértve érezte magát, mint fajtársai. Nagy Imre ugyanis 1953 júniusában tartott beszédében keményen zsidózott. Nem volt nehéz: az egész hatalmi gépezet zsidó volt, és erre figyelmeztette a magyar párttagokat, hogy saját zsebre és más érdekek szolgálatában fosztották ki a nemzetet.

Ha valaki megnézni az MDP e kongresszusáról készült „kivonatos” kiadványt, rá fog jönni, hogy a zsidózást vonták ki belõle, ami miatt korábban nem akarták kiadni azzal, hogy „dokumentumokat nem csonkítunk meg”.

A hírek azonban kiszivárogtak, és amikor a proletárdiktatúra kártyacsomagjában elõkerült a talonból Gerõ és a többi csirkefogó, már tudta az ország, hogy (igen, azok is, és akkor is) a kommunisták hazugok és aljasok. Ha valaki nem vette volna észre másból, nagyon meglepõdhetett Rajk 1955 õszi rehabilitálásából és újratemetésébõl.

Diákok, értelmiségi körök szervezkedtek azzal a céllal, ezt változatlanul vallom, mert a közvetlen okokhoz tartozik, hogy felszámolják a csalást, a hazugságot, a parasztok kisemmizését, a koncepciós pereket, a hisztériakeltõ, álságos kémpereket és a többit, és megteremtsék – jobbat nem ismerve – Nagy Imre vezetésével a tisztességes országot. Az egypárt-rendszerhez a tömeg hozzászokott, csak békét, megélhetést és nyugalmat akart. De annál jobban, minél távolabbinak tûnt. Ez így természetes.

A munkások is egyre furcsább dolgokat követtek el. Harcoltak a selejt ellen, de a géptörésekrõl és a hasonlókról nem tehettek. Semmi különös nem volt, csoportok beszélgettek, és egyre hangosabbak lettek.

Ettõl megrettent a „néphatalom pártja”. Naponta több kiadásban kezdtek megjelenni a napilapok, ez nem véletlenül emlékeztetett az évtizedes pénzromlásra. Az újságárusok már a nyomdák elõtt el tudták adni az újságokat, olyan tömeg várta az újabb kiadást.

Az egyetemisták (akkor még egyetemeink is voltak, nemcsak felsõoktatási intézetek tucatjai), kezükbe akarták venni a jövõt. Innen nincs mit mondani, mert azon az október 22-én már este is tele volt a város izgatott emberekkel. Az újságokért már verekedtek is. A dolog humorához tartozik, hogy az újságárusok, elsõsorban fiatal nõk, monopolhelyzetbe jutottak, és õk szólították magukhoz azt, aki szerintük a sorban, ami nem volt, vásárlásra következett. Az urakat pacáknak szólították, ami sokat enyhített a vaduló nyugtalanságon: a nemzet röhögött.

Ahogy ezt valakik kitörték

Engedélyezték a békés felvonulást, szó sem volt tüntetésrõl, inkább az összetartozás érzésének vágyától, és a lengyeleket ezúttal is megilletõ tiszteletrõl. Így és a lengyelországi események örömétõl vezetve mentek, inkább sétáltak, de rendezettnek mondható sorokban az egyetemisták akikhez tanáraik is, munkások is csatlakoztak, és ugyanilyen békés tömeg vonult a Magyar Rádió épületéhez, ahol az ottani eseményeket ma már – higgyünk abban, hogy nem felejtünk – ismertek.

A helyzet a következõ volt.

A pillanatnyilag fennálló hatalom – és mindenféle szocializmus – magához ragadott minden értéket, és amennyit gondolt, elosztotta „fizetés” néven. A többi az úgynevezett felhalmozási alapba került. Csakhogy míg a magyar Vágóhídról (a pestirõl) A SZOVJET NÉP AJÁNDÉKA felfestésû vagonokban szállították a magyarok által átadni köteles „háborús jóvátételt” az NDK-ba. Ezt és a hasonlókat tudta a magyar melós.

Azt azonban nem tudta, mennyi pénz megy el a magyar „felhalmozásból” a békeharcra, vagyis a szovjet fegyverek elõállítására, és mennyit költenek abból, amit tõlük elvettek, a nomenklatúra jóltartására, és a szovjet vezetõk számára.

Nem árt tudni, hogy az ország teljes jövedelmének 60 százaléka volt „felhalmozás”, és csak 40 százaléka „felosztási alap”. Vagyis a megtermelt értékek 40 százalékát osztották szét az akkor még több mint tízmillió magyar között. Ennyi jutott mindenre, mert a párt így akarta.

Ennek szerencsés mozzanata: a felhalmozott fegyverek nem sokkal az után megérkeztek a Rádiónál mészárolt tömeghez, hogy az ávósok lõni kezdték a fegyvertelen, békés tömeget.

Pedig a lényeg csak az volt, hogy élni, enni, aludni, lakni és nyugodtan dolgozni akartak az emberek. Szó sincs itt revizionizmusról, keresztények összeesküvésérõl, amire hivatkozva tömegével börtönözték be a magyar papokat, lelkészeket.

Az ávósok ölni kezdték az utcába szorult embereket, és a magyar katonák a hihetetlen tömegû fegyverekbõl szépen oda szállítottak a sarokra annyit, amennyivel visszalõhettek a védtelenek. (Az igazi fegyverosztás másnap, szerdán dél felé kezdõdött. Mert volt fegyver, ha nem magyarnak szánták.)

*

Nem annak a csodásan tiszta idõszaknak a fényét akarom rontani, amikor a mai bunkók nyelvhasználatával mondom, hogy a forradalom ki lett törve.

Mondhatnánk, hogy magától, de ez nem igaz. Nem is a magyar nemzet csinálta a forradalmat, hanem a hazaárulók, a szovjetbérencek, a szabadságharc pedig a „dicsõséges felszabadító” Vörös Hadsereg ellen folyt. Igaz, Székesfehérvárról úgy hozták magukkal az ott szolgáló magyarokat, hogy egy-egy sor ruszki közé egy sor magyart tereltek, nehogy átálljanak.

Az én álláspontom az, hogy a békés változás helyett a forradalom a nemzetáruló tömeggyilkosok által tört ki.

A velük szembeni ellenállás hõseire emlékezünk október 23-án, miközben én nem értem, mi történt fél évszázad alatt, hogy a többször kialakult forradalmi helyzetben inkább televízión bámulta nép, hogy mit merészel tenni a fegyvertelen nemzet az újfent idegen vezényszóra õket lövõ terroristákkal szemben.

Ennyi maradt a hõs nemzetbõl?

Ébresztõ!