Ha nem olvastam volna éppen ma, állami honlapon, hogy október 6-a nemzeti ünnep, valószínûleg elcsodálkoznék, micsoda barbár módon ölték meg az aradi vértanúkat. Ez után az idióta szöveg után már nem csodálkozom. Ez a nyelvi gyalázat olyan mérvû nemzeti hülyeség bizonyítványa, hogy ahhoz képest a bitónál egy fejjel magasabb Damjanich „felakasztása”, akkor is a legdurvább kínhalálok közé tartozik, ha a hóhér meg is ígérte a törött lábának kíméletet kérõ, és szakálla rendezettségére figyelmét felhívó hõsnek, hogy meg lesz vele elégedve, ami szintúgy baromság, mint a gyásznap nemzeti ünnepként való említése.

Az utókor, ó, a dicsõ tábornokok utókora, akikrõl Kiss Ernõ tábornok utolsó szavaiban ezt kérdezte a teremtõtõl: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e?” mit merészel válaszolni erre a kérdésre a nemzeti”ünnepen”?

Már messze túl vagyunk a reformkor ifjain és férfiain, akik közül Berzsenyi így szólt 1810-ben A magyarokhoz I. változatában:

„Romlásnak indult hajdan erõs magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszus egeknek

Ostorozó kezeit hazádon?”

Hol van az a nemzedék, amely a nemzethalált még nem ünnepnek nevezte csupán azért, mert oly ostoba lett másfél évszázad alatt, hogy anyanyelvének szavait, azok súlyát sem érti már?

Kiss Ernõ a jövõt féltõ kérdést így folytatta:

„Árpádok dicsõ szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen szívük és a hazáé az életük”.

Mint rémálom vált ellenkezõjére a tábornok Árpádhoz és a magyar szentekhez szóló imája.

Hol hát a gyász? A Habsburg-terror, ami mindörökre a magyarokba égette a fájdalmat, vajon nem dühíti-e a bosszús egeket? Miféle teremtménnyé fajult ez a nemzet?

Terror terror hátán, történelmi gyalázat, ártatlanok börtöne lett Magyarország 1849-ben, 1957-ben, 2006-ban, és a dicsõ libatolvajt miniszterelnökké emelõ 2009-ben, amikor tomboló szadizmus idegen fajt szabadított a magyarra. Mert vagyunk! Nem sokan, de még él magyar ebben az országban. Micsoda szép „nemzeti” ünnepe lehet Budaházynak és vele ma is fogva tartott társainak akkor, amikor ebben az országban 1963. óta állítólag nincs politikai fogoly. Csak bilincs van, sötétített kóter, hogy a mára vigaszul kisütött napot se láthassa, ne is szellõzzék a zárkája, fulladjon meg, ha nem elégszik meg a kommunista csürhe uralkodásával, ha nincs ma sem magyar kormány, csak ócska söpredék, amely keresztény és nemzeti kormánynak nevezi magát, miközben változatlanul fogva tartja Árpád méltó fiait.

A csürhe, a bértollnok, a hazátlan bitang pedig az állam nevében nemzeti ünnepnek merészeli nevezni ezt a fájdalomteli, megrendítõ napot. Hogy a Habsburgok ma mit szólnak ehhez, ami az õ szégyenüknek is napja, nem tudhatom, de az nem érdekelhet magyar embert õsi közép-európai génekkel testében, sajgó haraggal lelkében, hogy vajon a százszor megvédett, bennünket eddig minduntalan elpusztítani akaró Európa mit szól.

Csak nem ünnepel?

Azért ünnep a mai nap?

Meglehet, hogy ezt a nemzetet a „bosszus egek” ostorozzák mindmáig, mert az Újszövetség Istenének Fia nem mindenkiért, hanem SOKAKÉRT adta életét a kereszten, és amióta Árpád népe a félremagyarázott felebaráti vagy akármilyen szeretet nevében befogadó nemzetté lett, és keblére öleli a fagyban megdermedt kígyót, mivel úgy véli, lelkes, lélekkel bíró teremtmény az is, míg megmelegedvén halálra marja.

Mintha az Újszövetség egyetlen parancsa, a szereteté, nem így szólna: „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!”

Aki hitéért hal meg, vértanúsága jogán azonnal szent lesz.

Szent Tábornok Urak! Senki sem parancsolta, hogy mindenkit szeressünk, ahogy Önök is a magyar nemzetet szerették, és életüket adták érte, mint Krisztus az övéiért. Keresztény magyarok a keresztény magyarokért haltak, és hittek a nemzetben.

Még hiszek, tudatom a Mennyei Vezérkarral, hogy 56 tanítványból azóta sok száz lett, és amint Jézust a zsidók elõkelõi, õket is üldözi a hatalom. Ma nem Római Birodalom, nem is Osztrák Birodalom, hanem Magyar Köztársaság a neve.

A magyart ilyen névvel üldözi az idegen hatalom, a Magyar Köztársaság, értik ezt, Uraim? Október 6-án én nem ünneplek, hanem gyászolok. Önöket, magyar szentté lett magyarokat, legyen bár németek, osztrákok, szerbek, de a hazáért haltak, és ez a haza nem a köztársaság, hanem Magyarország. Az egyetlen és lehetséges ország, amit ha rombolnak, ha kifosztanak, bárkinek vagy bárminek a nevében tegyék is, a magyar nemzet országa.

Ennek a hazának a szabadságáért az Önök méltó utódai, ha megvakítva, ha rokkanttá lõve vagy verve, mérgezett tüdõvel akár, de esküszünk Árpád szent magyarjaira, a nemzet szabadságának minden magyar vértanújára: megvédjük az õsi nemzetet.

Tábornok Urak!

A nemzet „megfogyva bár, de törve nem” – kivágja testébõl a rákos tömeget, mert élni akar, és élni is fog, ha teszik az öngyilkos Európának, ha nem.

Ha magyarul, ha angolul, ha héberül vezényelnek ellenünk tüzet, az Önök szent emlékére tett esküvel megragadjuk, ami fegyverünk van, és megvédjük a magyarságot, lesz még nemzeti ünnep, amikor Önök végre feltámadnak itt, e nyomorúságos, körülmetélt földön, és nem néhány ember áll ki majd a magunk védelmére, hanem mind, akiben az Önök vére folyik tovább.

Csak egy szavuk legyen, amire felriadnak a méla birkák:

FEGYVERBE! UTÁNUNK, AKI MAGYAR!

Szenteket megilletõ alázattal kérem Önöket:

ne nyugodjanak békében!