Nem különösebben fontos, inkább csak jellemzõ, hogy az ókori Levante területérõl szétszéledt zsidóság nem fért össze senkivel (emlékezetes a Római Birodalomban második zsidó háború néven is ismert Bar Kochba-felkelés története Kr. u. 132-bõl). Amikor a Frank Birodalom megalakult, és a frankok az 5. században felvették a kereszténységet, a hozzájuk beözönlött, zsidóság nem volt hajlandó áttérni a keresztény hitre. Sajátos történészi téveszme, hogy a „katolicizmus” terjedése és erõsödése váltotta ki az antiszemitizmust, illetve a zsidók részleges elüldözését azon helyekrõl, ahol nem fértek össze az õslakossággal.

Az európai államokban, illetve õseikben, elõzményeikben a dolog természeténél fogva az államforma és a keresztény hit egységben volt. Lehetett választani: Vagy elfogadják a keresztény hitet, vagy idegen test lesznek a keresztény alapokon álló európai országokban. Dagobert 623-ban kitiltotta a zsidókat a Frank Birodalom területérõl, ekkor a zsidók a virágzó gazdaságú (Ma: Dél-Franciaországban levõ) vidékekre húzódtak. Amikor Nagy Károly (768-800) német-római császár lett, helyre akarta állítani a Nyugat-Római Birodalmat. Ezért meghódította keleti frank területeket, azaz a mai Németországot, Itáliát, Spanyolországot, a mai Belgium területét, valamint a Kárpát-medencét, az egykori Pannóniát egészen a Dunáig.

Igyekezett keresztény hitre bírni a prosperáló területeken egyre nagyobb létszámban élõ zsidóságot. Ez Mózes törvényei miatt (konkrétan a jeruzsálemi templom leégése után bekövetkezett elszánt hitõrzés miatt) nem sikerült, a császár azonban észrevette, hogy az összevont területek zsidósága üzleti kapcsolatot tart fenn. Mivel a gazdasági helyzet ennek révén javult, Károly a zsidó településeknek autonómiát adott (emlékeztetek a Római Birodalom lényegében rokon berendezkedésû perifériájának bibliai eseményeire és azok mozgatóira), és a zsidó települések élén zsidó magister állt. Mester, azaz rabbi.

Ennek az önállóságnak meglettek a természetes politikai következményei, ami egy idõ után, Nagy Károly fiának, Jámbor Lajosnak uralkodása idején ismét zsidóüldözést provokált ki.

*

Erre a bõvebb bevezetésre azért volt szükség, hogy az olvasó láthassa: az, ami Jámbor Lajos halála után a Frank Birodalom széthullása következtében létrejött, vagyis a Nyugati Frank Birodalom (ma: Franciaország), a Keleti Frank Birodalom (a mai Németország), valamint a germánokhoz közeli hajdani Lotaringia területén már jelen volt mindaz, ami a késõbbi zsidótörvényekhez is alapul szolgált. Még megemlíthetjük, hogy ezekrõl a területrõl Európa közepére özönlõ zsidóság a németnek kicsavart változatát, a jiddis nyelvet beszélte, õk voltak az askenázi zsidók.

*

A magyarság már a honfoglalás elõtt összeütközésbe kerültek a zsidó vallású kazárokkal, akiknek Volga-menti fõvárosáról, Itilrõl nevezzük a magyar népvándorlás egyik legfontosabb, Etelköz néven ismert állomását.

Amikor a hazatérõ magyar törzsek tovább indultak a Kárpát-medence irányába, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk.

Árpád egyik felesége is kabar lány volt, államalapításunk korából írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét.

Szent István a kereszténységet 1000-ben, megkoronázása után államvallássá emelte, de – amint fiának írott Intelemiben nyilvánvaló keresztény türelme is mutatja – a különbözõ népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is egyenlõséget adott.

A megerõsödött magyar városokba a szent uralkodó törvényeire hivatkozva egyre több zsidó költözött. Az akkor már egész Európát jellemzõ zsidók iránti ellenszenv nálunk ekkor nem volt észlelhetõ, a magyar királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiûzték a zsidókat egy-egy – többnyire német polgárok által lakott – magyar királyi városból, de hamar visszaengedték õket.

Könyves Kálmán az egyre nagyobb teret nyerõ zsidósággal való vallási keveredést megelõzendõ a vegyesházasságokat korlátozó, és a vasárnapi munkát a keresztény hitnek megfelelõ, szigorúan tiltó törvényeket hozott 1093-ban.

A zsidók letelepedését eleinte csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a szaporodó zsidók késõbb a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.

Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az õ gyakorlatát követték. II. Endre az Aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedõvárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, és az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján elrendelte megkülönböztetõ jel viselését. és eltiltotta a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétõl.

II. Endre után fia, IV. Béla, a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy az ország újjáépítése érdekében a zsidók gazdasági mûködését igénybe vehesse.

Ennek érdekében kérte a pápát 1239-ben, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét bérbe adhassa zsidóknak, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”. IX. Gergely pápa megengedte a magyarországi zsidók helyzetének enyhítését.

Ettõl kezdve a király és fia (V. István) uralkodásának idejébõl héber betûs magyar pénzzel is találkozhatunk. Ezeken kívül héber betûs pecsétnyomók és gyûrûk is fennmaradtak. Ez is a zsidók kivételezett helyzetét, nem pedig kilenc évszázados szenvedését igazolja.

Jellemzõ, hogy IV. Béla az Aranybullában foglalt egyenlõ állampolgári rangot 1251-ben külön kiváltságlevélben is megerõsítette. Ez, valamint Ákos mester krónikája igazolja, hogy a magyar királyi udvarban több, asszimilálódni hajlamos, nevét magyarosított zsidó is élt. IV. Bélának pénzügyminisztere is zsidó volt. A kiváltságlevél lényege, hogy a zsidók kiváltságosak, a király kamaraszolgái, ezért csak a kincstárnak adóznak, a király pedig jogvédelmet ad nekik.

*

A Magyar Királyság fennállásának megszakadása (1526) után a magyar területen élõ zsidók életét idegenek szabályozták egészen 1920-ig, a Magyar Királyság helyreállításáig.

Nem ide tartozik, mi minden történt az osztrák uralom, illetve az osztrák befolyás idején. Ahhoz az õsi Magyar Alkotmánynak, a Szent Korona Tannak nincs köze.

Ami pedig a háborús készülõdésekbõl való kimaradás szándéka mellett, a Magyarországon élõ vagy élt zsidókra vonatkozó rendeletekben leíratott, egyrészt már olvasható tõlem is, másrészt a „faji alapon” létrejött úgynevezett második zsidótörvényben emelkedett törvényerõre, a numerus claususról írott munkámból megismerhetõ.

Jelen témánk az 1939. évi IV. törvénycikk, ami második zsidótörvény néven maradt a könyvtárak és a „pártos” történelemírás mélyén.

*

Ki zsidó a második zsidótörvény szerint?

E törvény, amelynek hivatalos neve 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról elsõ paragrafusában a „zsidónak számító” polgárok általános meghatározását adja.

„Zsidónak kell tekinteni azt, aki õ maga vagy akinek legalább egyik szülõje, vagy akinek nagyszülõi közül legalább kettõ a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése elõtt az izraelita hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.”

Kénytelenek vagyunk megismételni: a faji alapúnak hirdetett törvény egyértelmûen hitfelekezethez tartozásban határozza meg a hatálya alá tartozókat, és faji alapról szó sincs.

A zsidósághoz tartozás ismérvei – a törvény hatályba lépésétõl érvényesen – tehát:

a) a zsidó hitfelekezethez tartozás,

b) vagy az egyik szülõ zsidó hitfelekezethez tartozása (a polgár félzsidó), esetleg

c) nagyszülei közül legalább kettõnek zsidó felekezethez tartozása (ismét: ha a törvény hatályba lépésekor a polgár szüleinek vagy nagyszüleinek vallása alapján legalább félzsidó, vagy önmaga felekezete által egészen az.

Nem gondolom, hogy ez nem megkülönböztetés, de ennek minõsítése távolról sem faji alapú, és mint az a bevezetõben olvasható, megvannak a maga történelmi elõzményei. (Akár el is tekinthetünk attól, amit egyrészt a numerus clausus állítólagos hatásáról írtam: az egyetemi hallgatók maximális számarányát az egyetemisták között 20 százalékban határozták meg, ugyanakkor csak egyetlen évben fordult elõ, hogy a zsidó hallgatók száma elérte a 12 százalékot. Ennek az volt az oka, hogy ennyien mentek egyetemre, általában a 10 százalékos részvétel volt jellemzõ. Miért nem mentek többen, ha mehettek volna? Egy normális magyarázat van: nem akartak többen egyetemre járni. Ez pedig nem a törvény következménye.

Zsidó létére ki nem számít zsidónak a második zsidótörvény szerint?

Az elõzõkre hivatkozik a törvény szövege: „Az elõzõ bekezdésben meghatározott személyek közül nem lehet zsidónak tekinteni azt, aki az 1939. évi január hó 1. napja elõtt kötött házasságból származik, ha szülõi közül csak az egyik és nagyszülõi közül is legfeljebb kettõ volt az izraelita hitfelekezet tagja…”

Ezek szerint nem zsidó az, aki az elõzõ bekezdés szerint az, ha a szülei (nagyszülei) révén az volna is, de õ olyan házasságból születik, amelyet a törvény keletkezésének événél korábban kötöttek. Egy esetben azonban értelemszerûen zsidónak tekintendõ: ha õ maga zsidó hitfelekezethez tartozik.

Ennél nagyobb kiskaput nyitni a háborúkezdés évében, egy évvel az elsõ bécsi döntés után, messze túl van az abszurditáson.

Nézzük a folytatást!

Ezek után további enyhítések következnek. Zsidó létére ki mindenki nem számít zsidónak az említetteken kívül? (Megjegyzem, tévedtem, van nagyobb kiskapu.)

Nem számít zsidónak akkor sem, ha

a) mindkét szülõ házasságkötésükkor keresztény hitfelekezet tagja volt (magyarán: kikeresztelkedett, és a házasság után nem tértek vissza a zsidó vallásba;

b) vegyesházasságból születik, és a szabályok szerint (még keresztény felekezetekre is vonatkozott!) keresztény vallásúra keresztelik, és onnan nem tér át az izraelita felekezetbe;

c) legkésõbb 7 éves koráig megkeresztelkedett, 1939 elõtt kikeresztelkedett szülõje sem, õ sem lett késõbb izraelita vallású.

Ez eléggé egyszerû képlet: akinek lehetõsége volt ily módon nem zsidónak lennie, ha nem vesztette el az eszét, nyilvánvalóan nem tért át zsidó vallásra csak azért, hogy hátrányos helyzetbe hozza magát.

Mindezek után következtek a további apró enyhítések. Jó tudni, hogy minden változtatás, illetve enyhítés jól indokolható történelmi eseményekhez köthetõ. Az elsõ bekezdésben meghatározott zsidók közül sem számíthatott zsidónak az,

a) aki 1919. augusztus 1-je (a zsidó vezetésû tanácskormány elzavarása) elõtt keresztelkedett ki, és nem tért vissza izraelita hitre, illetve ha zsidó szülõi 1848. december 31-e után (a független Magyarországon) születtek, vagy az õ felmenõik 1849. január 1-je elõtt születtek;

b) akinek 1939. január 1-je elõtt kötött házasságából született gyermekei egyikét sem kell zsidónak tekinteni.

Már itt látszik, hogy a bürokrata elhatalmasodott a minisztériumi fogalmazón, mert ezek után cifra önismétlések következnek. A lényeg az eddig megírtakban van.

Ilyen könnyen mégsem lehet egy hivatalnok körültekintését elintézni, de a továbbiak visszacsatolhatók egyrészt a numerus clausushoz, másrészt az elsõ zsidótörvénybõl már ismertekhez, amelyek – mint véleményem szerint az eddigiek is – nem zsidóellenes, hanem a magyarságot védõ, és a magyar hazáért cselekvõ polgárokat különböztetik meg az élõsdiektõl.

Továbbiak, akikre „nem lehet alkalmazni” a második zsidótörvényt

Ha olvasóm elfelejtette volna: az elsõ világháborúban szolgáltak magyar zsidó katonák és tisztek, akiket hõsiességük révén megillet a tisztelet. Nekik adózik az itt következõ kivételtétel, ha másképpen is szól, mint a föntebb említett, korábban már tárgyalt két törvényben.

Nem vonatkozik ez a törvény a következõkre:

a) olyan elsõ világháborúban szolgált zsidó katonákra és tisztekre (1938:IV. tc. 1. §), akik harcoltak (tehát nem a háborúból élõ és meggazdagodott tõkések), a további részletezés túlmagyarázás, a lényeg ez;

b) ugyanezek gyermekeire, ha apjuk arany vagy ezüst vitézségi érmet, vagy másfajta két kitüntetést kapott (ez a szigorítás a további részletezésekben fel van oldva, és ugyanúgy vonatkozik az özvegyeikre is, mint a gyerekeikre;

c) aki a háborút követõ két forradalommal szembeni nemzeti szervezetek valamelyikében részt vett, ha pedig meghalt özvegyére és gyermekeire;

d) a (zsidó) belsõ titkos tanácsosokra, a m. kir. titkos tanácsosokra, továbbá arra, aki e törvény hatálybalépésekor valamelyik tudományegyetem vagy a József nádor mûszaki és gazdaságtudományi egyetem tényleges vagy nyugdíjas nyilvános rendes tanára;

e) arra, aki (zsidó vagy zsidó származású létére) keresztény lelkipásztori munkát végzett – ami nem példátlan a római katolikus egyház jelenében sem;

f) a zsidó olimpiai bajnokokra.

A pongyola és zavaros fogalmazás lehetõvé tette, hogy a gyermekek mentességével az e paragrafusban, a zsidónak nem tekinthetés tárgyában az „ivadékaira nem vonatkozik” kitételt is alkalmazni lehessen.

Nem minõsítem, aki írta a törvényt, nem jogász volt, aki ellenõrizte, vagy felületes, vagy buta.

*

Különösen figyelemre méltó a kettõs állampolgárságok tükrében, hogy „honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet.”

A belügyminiszter kötelessége, hogy hatálytalanítsa a honosítás vagy visszahonosítás útján az 1914. évi július hó 1. napja után – értelemszerûen a világháború kitörése után magyar állampolgárrá lett annak a zsidónak honosítását (visszahonosítását), aki életvitelszerûen nem Magyarországon él.

*

Szerepvállalás korlátozása a törvényhozásban

Zsidót nem lehet az országgyûlés felsõházának tagjává megválasztani, kivéve az izraelita hitfelekezet képviseletére hivatott lelkészeket.

1926-tól a felsõház elnökét és alelnökét a kormányzó nevezte ki.

Tagjait a világi és egyházi arisztokrácia mellett az érdekképviseleti szervek vezetõibõl (kereskedelmi, ipari, ügyvédi kamara, törvényhatóságok, tudományos intézmények stb.) választották, ill. nevezték ki.

Az úgynevezett fõrendek közé tartozott minden felekezet, így a zsidóság képviseletére alkalmas egyházi vezetõ is.

Ami a választójogot illeti: „zsidónak csak akkor van országgyûlési, törvényhatósági és községi választójoga és zsidót csak akkor lehet országgyûlési képviselõnek, törvényhatósági bizottsági és községi képviselõtestületi tagnak megválasztani, ha…” a föntebb leírtak szerint nem tekintendõ zsidónak.

Ezzel kapcsolatban említendõ meg az, hogy a legtöbb adót fizetõk névsorába való felvétel zsidó adófizetõnek nem járt. Nem tudom minõsíteni, azt sem értem, miért jó egy ilyen adófizetõi listán szerepelni. Zsidók nem lehettek – mai szóval – önkormányzati képviselõk, de országgyûlésiek igen.

Az, akit az országgyûlési választói névjegyzékbe felvettek, köteles volt bejelenteni, ha e törvény szerint zsidónak kellett tekinteni. Községi (önkormányzati) és országgyûlési képviselõ választásához választójoga csak annak a zsidó embernek lehetett, aki a már említett feltételeknek megfelelt, tehát szülei (esetleg nagyszülei) a megjelölt 1867-es születési határhoz viszonyítva Magyarországon születtek. A nyakatekert fogalmazás nemcsak zavaros, ködösít is. Az, hogy kibúvók özönét adja, minden agyonszabályozott törvénynek jellemzõje, ugyanakkor mindössze arról szól, hogy mindazon zsidó származású emberek nem tekinthetõk zsidónak, akik e törvény 1. és 2. §-a alapján ugyanolyan joggal bírnak, mintha õskeresztények volnának.

A törvény kihirdetésének napját követõ négy hónapon belüli választás esetén az a zsidó választópolgár, aki a választójogra vonatkozó feltételeken kívül igazolja azt is, hogy õ maga és szülei, valamint nagyszülei, amennyiben 1867. december 31-e után jöttek világra, Magyarországon születtek, és itt is laktak, szavazhatnak. Ha pedig nem igazolja, de vélelmezhetõ, hogy így van, akkor is megilleti a választójog. Íme az újabb kiskapu: elég vélelmezni, hogy így van, és akkor minden törvényes.

Mit keres ebben a törvényben az 1867-es Kiegyezés (1867. évi XII. törvénycikk) éve?

Röviden és világosan: a Kiegyezéstõl számított az ország önállónak. Ezért neveztem nemzetvédelmi jellegûnek a törvény megállapítását: lényege szerint elsõsorban a magyarságot, a nemzethez tartozást és a magyarországi életet kérte számon. Ez nyilván meglepõ ebben a törvényben, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Trianon fájdalma még a mainál is nyitottabb, sajgóbb, és a magyarság, valamint a megelõzõ, de ide sorolható törvények (az 1920. évi XXV. törvény, az 1928. évi XIV. és az 1938. évi XV. törvénycikk) elsõsorban a nemzethez való hûséget, a magyar nemzet érdekeinek szolgálatát tette meg alapjául.

E követelmények az 1867. évi XVII. törvénycikkre alapulnak, amely az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében a következõket tartalmazzák:

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

2. § Minden ezzel ellenkezõ törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

A bevezetõben felvázolt történelmi elõzmények után a Kiegyezés utáni Magyarország még ezzel a törvénnyel is támogatta a magyarországi zsidóságnak egyrészt befogadását és teljes állampolgári jogait, másrészt jogainak a keresztény magyar állampolgárokéival való azonosságát.

Annak felderítése, hogy mi vezetett az elsõ világháborút követõ idõkben a jogszabályok változtatására, nem feladatunk, ez a történészek hatáskörébe tartozik.

Csak az biztos, hogy ok nélkül nem hoznak törvényeket.

Az állami hivatalok védelme állambiztonsági kérdés

Ezt a nyilvánvalóan közhely megállapítást kénytelen vagyok elõrebocsátani, mégpedig azért, mert az állami hivatalokban való alkalmazás – különösen háborús idõkben – olyan titkokhoz és lehetõségekhez való hozzáféréssel jár, amiket csak ellenõrzött, megbízható, valamint ellenõrizhetõ kapcsolatokkal bíró emberekre lehet bízni.

A bevezetõben említettek – függetlenül a kiváltó okoktól – olyan rokoni, üzleti és más kapcsolatokat jelenthetnek, amelyek állambiztonsági szempontból ellenõrizhetetlenek, tehát biztonsági kockázatot rejtenek magukban. Háborús idõkben az ilyen kockázatnak a lehetõségeit, ellenõrizhetetlen személyes kapcsolatok ügyében, tilos vállalni.

Számomra ez észlelhetõ a következõ törvényrészletekben. Mindezek persze nem jelentik azt, hogy a feltételes módú igék nem jelentettek nyilvánvaló kiskaput is. Hogy a kiskapun való átjutás emberséges belátást, vagy korrupciót egyaránt eredményezhetett, nem tartozik témánkhoz.

Lényeg a törvény ide vonatkozó része, amely szerint zsidó nem léphetett semmiféle alkalmazott az állam, a törvényhatóság, valamely község, köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába.

Ezek közül legfeljebb a közüzemi szolgálat érdemelhet néhány szót. Közüzem volt példának okáért a telefonszolgáltatás is. A víz- és gázszolgáltatás rongálása, mérgezése stb. révén van mód a civil lakosságban kárt okozni, de a legsúlyosabb kérdés a telefon, az információ. Aki a telefon közelébe férhetett, bármit megtudhatott. Ehhez elég volt a beszélgetések lehallgatása, különös tekintettel a kézi kapcsolásos rendszerekben, ahol a kisasszonyoknak minden kapcsolatát is ellenõrizték. Ugyanígy közüzem volt a rádió, a híradás. Bárkit, akirõl elképzelhetõ volt, hogy vannak ellenséges országban kapcsolatai, ezektõl távol kellett tartani, ez nemzetbiztonsági kérdés volt.

Ami a részletekben bújik meg

Eddig viszonylag világos ez a törvény, ha leszámítjuk a már említett önellentmondást.

Az, hogy miért védendõ a közüzem, nem ismeretlen dolog. Csakhogy a társadalombiztosító intézetek elnöke egy évi felmondással megszüntetheti zsidó orvos szerzõdését. Újabb feltételes mód, amit gyáva hivatalnokok nem lehetõségnek, hanem parancsnak fognak fel.

A parancsnak tekintés oka a szövegben adott: „A jelen § rendelkezéseit a 2. § elsõ

bekezdésében meghatározott személyekre is alkalmazni kell.” Itt a lényeg: a törvény 5. §-a nem veszi figyelembe mindazt, ami a zsidónak minõsülés alól felmentést ad.

.

A zsidó tanárokat, tanítókat és községi jegyzõket („körjegyzõket”) már nem feltételes mód, hanem rideg határidõ illeti meg: 1943. január 1-jéig, a királyi ítélõbírákat és a királyi ügyészségek zsidó tagjait 1940. január 1-jével nyugdíjazni kell, „illetõleg” végkielégítéssel el kell bocsátani. Parancsuralom idején ez már egyértelmû: még 1939-ben meg kell szabadulni tõlük, de kivétel van: „Nem terjed ki ez a rendelkezés arra, aki az elõbb meghatározott idõpont eltelte elõtt a közszolgálat más ágában nyer alkalmazást.”

Aki idõközben valahogy elhelyezkedett máshol, azt nem kell elbocsátani.

Komoly fogyatékosságunk, hogy nem ismerjük a tényleges mozgatórugókat. Lehet emlegetni bécsi döntést, zsidógyûlöletet, antiszemitizmust, de ennek az okát kutatni nincs módunk. Ami a bevezetõben olvasható, biztosan nem keltett rokonszenvet a zsidóság iránt, de a Kiegyezés éve – vagyis a magyarsághoz tartozás mint afféle enyhítõ körülmény – arról szól, hogy az Aranybulla óta folyamatosan törvénybe kellett iktatni a Magyarországon élõ, magyar állampolgárságú zsidó lakosok állampolgári jogainak érvényességét. Ez jogtörténeti kérdés, nem a történelemtudomány területe, és nem is illetékessége.

Erre pedig szükség van, mert az okot az úgynevezett jogfejlõdésben bizonyára meg lehet találni.

Az idõnként megismétlõdõ zsidótörvények, amelyek közé állampolgári jogaik folytonosan ismétlõdõ megerõsítése is tartozik, nyilvánvalóan következmények. Ezek kutatása és elemzése politikai kérdés, ami a társadalom békéjének védelme érdekében nem tûr halasztást.

„Az izraelita hitfelekezeti vallástanárokra (vallástanítókra) és az izraelita hitfelekezet szervezeteinek, intézményeinek és intézeteinek alkalmazottaira a jelen § rendelkezései nem terjednek ki.” A hitoktatókra nem terjed ki. Ettõl kezdve már gyanakodhatunk, hogy jogász is átnézte a törvényt, mert a parancsuralom rendeletekkel kormányoz, és a következõ bekezdésben ez áll: „Felhatalmaztatik a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hogy rendelettel szabályozza az izraelita hittanító iskolák és tanfolyamok számát, szervezetét, mûködését és felügyeletét, valamint általában az úgynevezett héber tantárgyak oktatását.”

Tapasztalatlanabb olvasónak szól, hogy amit hajdan „kincstári ész” néven utált az egész magyarság, itt világosan megmutatkozik: zsidó tanárok közül csak a hitoktatók taníthatók, de a zsidó vallási iskolák, valamint vallási tanfolyamok stb. számát, szervezeti rendszerét, óraszámait, és általában véve a „héber tantárgyak” oktatását a miniszteri rendelet szabályozza. Vélhetõen nem óraszámemelésrõl van szó.

Ettõl kezdve a törvény további korlátozásokat és szabályozásokat rendel el azzal, hogy a „zsidónak nem számítás”, vagyis a törvény 2. §-a kezd a törvénybõl kikerülni.

Így vonatkozik különbségtétel nélkül minden zsidó állampolgárra, hogy se királyi közjegyzõnek, hites tolmácsnak, vagy más szakértõnek, ezek helyettesének, de még zálogházi becsüsnek is tilos kinevezni. Lehetséges, hogy ennek a törvénynek visszahatása a megszûnt SZDSZ egykori ügyvivõi rangja, mivel e törvény szerint még „szabadalmi ügyvivõ” sem lehetett zsidó.

A mágikus 6 százalék

Úgy vélem, jogtörténeti terület annak kibányászása, miért lett az alkalmazhatás felsõ határa 6 százalék. Mint már említettem, nem lehet ok nélkül való egy ilyen meghatározás, de ahogy a 3 mágikus szám, aminek a részletezése nem ide tartozik, többféle gondolkodásban jelen van, ahogy a 12 szintén, egy törvényben illenék jelen lennie a féltucat eredetének. Történelemben nehezen kezelhetõ az „azért, mert csak” indoklás. Találgatni pedig esztelenség. Nyilvánvaló, hogy valamiféle jogharmonizáció lappanghat mögötte. Ezért tartozik ez a kérdés a jogtörténészek hatáskörébe.

Az, hogy zsidók mindaddig nem tehettek hites könyvvizsgálói vizsgát sem, amíg alkalmazottkénti arányuk nem csökkent az összes könyvvizsgáló számának hat százaléka alá, bevezeti azokat a rendelkezéseket, amelyek hat százalékban határozzák meg a jogot kapó zsidók arányát. Ez vonatkozik az egyetemek és fõiskolák hallgatóira, kivétel a József nádor mûszaki és gazdasági egyetem közgazdasági karának közgazdasági és kereskedelmi osztályára, ahol a hallgatók számaránya 12 százalék lehetett. Itt kell megemlítenünk, hogy a numerus clausus legfeljebb 20 százalékban meghatározott hallgatói arányát sosem érték el, a közbensõ években is csak egyben volt a felsõoktatás zsidó hallgatóinak aránya 12 százalék.

Ez a megszorítás – emlékezve a föntebb említett csökkentés lehetõségére – nem vonatkozott az egyetemek és fõiskolák hittudományi karainak hallgatóira.

A társadalombiztosítók önkormányzati szerveinek választási listáján a zsidó jelöltek aránya szintén legfeljebb 6 százalék lehetett, nem listás („nem lajstromos”) választás esetén pedig nem lehetett zsidó jelölt.

A különbözõ kamarai tagságokban, ha külön szakosztályaik is voltak, szakosztályokban nem lehetett 6 százalék fölött a zsidó tagok aránya. Itt a zsidóságon belüli megkülönböztetés pótolta azt, amit a zsidónak nem számítás helyett alkalmaztak: „A kamarai tagul felvételre jelentkezõ zsidó hadirokkantat (1933:VII. tc. 2. § A) pont), valamint tûzharcost (1938:IV. tc. 1. §) a többi zsidó jelentkezõkkel szemben elõnyben kell részesíteni”.

A kitüntetett zsidó katonákat a kamarai teljes tagság 3 százalékos arányáig fel lehetett venni a kamarákba, ha a zsidó kamaratagok számaránya már 6 százalék alá csökkent.

A minisztérium felhatalmazást kapott, hogy a fentiek alapján mûvészeti kamarákat is felállítson (10. §).

Mûvészeti ágakban dolgozó zsidókra vonatkozó szabályok, már a mûvészeti kamarák létrehozása elõtt, szintén voltak e törvényben. Nem lehetett zsidó semmiféle olyan színházi pozícióban, amelyben befolyásolhatta a színház mûvészeti „ügyvitelét”. Ugyanez vonatkozott a mozikra, illetve a filmforgalmazás minden területére, amint a „zsidónak nem tekinthetõ” személyekre is.

Állami egyedárusítás alá tartozó cikkeket zsidó nem árusíthatott, más, hasznot hajtó, kereskedelmi tevékenységhez csak hatóság egyedi elbírálása esetén kaphatott jogosítványt. A kisárudai engedélyeket két, a gyógyszer-árusításiakat a zsidó tulajdonosoktól öt éven belül rendelte a törvény bevonni, ez alól kivételt nem lehetett tenni akkor sem, ha érvényes szerzõdés másképp rendelkezett.

Gyógyszertárt csak egyenesági leszármazott örökölhetett. Zsidóval való társulási szerzõdést jóváhagyni nem lehetett, a törvény hatályba lépése elõtt kötött szerzõdéseket pedig egy évi felmondással megszüntették.

Az úgynevezett közszállítást (1931:XXI. tc. 21. §) zsidóknak csak akkor lehetett odaítélni, ha a zsidóknak odaítélt közszállítások vállalati összege együttvéve a hatóság, hivatal, intézet, vállalat, üzem vagy más intézmény évi költségvetésében meghatározott teljes összegnek 1939-ben és 1940-ben húsz, 1941-ben és 1942-ben tíz, 1943-tól pedig hat százalékát nem haladta meg. Ettõl el lehetett térni, ha közszállításra „nemzsidó” nem jelentkezik, vagy ha mégis, ajánlata lényegesen kedvezõtlenebb. Ügyelni kellett arra, hogy valaki nehogy zsidó részére szerezzen közszállítást.

Zsidó iparigazolványt, illetve iparengedélyt addig nem kaphatott, amíg az adott községben kiadott ilyen igazolványok összességének aránya hat százalék alá nem csökkent, de közérdekbõl kivételt tehetett a kereskedelem- és közlekedésügyi, illetve az iparügyi miniszter. (14. §)

Foglalkozást közvetítõ, valamint hitelhírszolgálatra és hiteltudósításra zsidó nem kaphatott iparengedélyt. Ha pedig rendelkezett ilyennel, iparengedélyének érvényessége 1940. december 31-ével megszûnt.

Ingatlanokhoz fûzõdõ korlátozások

Mezõ- vagy erdõgazdasági ingatlant zsidó árverés útján csak hatóság engedélyével tett vételi ajánlat alapján szerezhetett. (15. §)

Ez nem vonatkozott az alábbi esetekre:

a) ha az ingatlant a vevõ gyár-, bánya-, ipar-, vagy fürdõtelep létesítése vagy bõvítése szerzi meg, s az illetékes kereskedelmi és iparkamara igazolta a vétel célját,

b) ha az ingatlan házhely céljára alkalmas, de 600 négyszögölnél nem nagyobb, és a vevõ hatósági igazolvánnyal bizonyítja, hogy nincs házhelye, vagy lakóházzal beépített ingatlana.

Zsidót összes mezõgazdasági ingatlanának „tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára” való átengedésére lehetett kötelezni. Ez arra is érvényes volt, ha zsidó 1937. december 31-e után, és e törvény hatálybalépése elõtt akár élõk közötti, akár halál esetére szóló jogügylettel bárkire már átruházta.

Ha nem zsidóra ruházta át, akkor ez a rendelkezés csak az ügylet létrejötte utáni három éven belül érvényes. (16. §)

Ez a paragrafus nem vonatkozik arra az esetre, ha rá az említett két feltétel valamelyike érvényes.

*

Ha zsidó mezõ-, vagy erdõgazdasági ingatlanát átruházta, a vevõ (szerzõ) személyére való tekintet nélkül ehhez hatósági hozzájárulás kellett, és a hozzájárulást az állam elõvásárlási jogának hiányában is meg lehetett tagadni.

Korlátozások a közszolgálaton kívül

Mai szemmel meglehetõsen furcsa fogalom az „értelmiségi munkakör”. Ez a háború elõtt és alatt a nem fizikai munkát végzõk munkájának általános megnevezése. Az olvasónak figyelnie kell erre, mert a mai fogalommal összetévesztve megérthetetlen a törvény szövege.

Akár természetes, akár jogi személy tulajdona egy ipari, kereskedelmi, pénzügyi, biztosítási, közlekedési, valamint kert- és szõlõgazdasági üzem, semmiféle tisztviselõi, kereskedõsegédi, vagy „más értelmiségi” munkakörben a zsidó alkalmazottak aránya – ide számítva a 2. §-ban megjelölt, ott „nermzsidó”-ként meghatározott személyeket is – nem haladhatta meg az „értelmiségi munkakörben” alkalmazottak 15 százalékát. (17. §)

Ha ezekben a munkakörökben az összes alkalmazott száma 15 fõnél kevesebb, de 4-nél több, két, illetve ha 5-nél kevesebb, egy zsidó alkalmazott foglalkoztató e törvény szerint.

Hogy jobban megértsék a kivételezettség visszavételét, a szöveg a maga eredeti változatában így szól: „a 2. § elsõ bekezdésében meghatározott mentességet nem lehet figyelembe venni; a 2. § elsõ bekezdése alá esõ személyeket azonban – egyébként egyenlõ elõfeltételek mellett - az alkalmazás és a szolgálatban megtartás szempontjából elõnyben kell részesíteni. Vagyis mindazon elsõ világháborús kitüntetett zsidó veteránok utolsóként bocsátandók el.

Ezeket a foglalkoztatási arányokat 1943. január 1-jéig kellett elérni úgy, hogy félévenként egyenletes arányban kellett a zsidó alkalmazottakat elbocsátani, tehát június 30-ai, illetve december 31-ei határidõvel.

Kivétel természetesen van.

Azok a vállalatok, amelyeknél a közszállítások az utolsó három évben meghaladták az évi forgalom 20 százalékát, a fenti kötelezettségeknek 1941. június 30-áig voltak kötelesek eleget tenni.

Azon vállalatok, amelyek évi termelésüknek legalább 33 százalékát külföldön értékesítették, illetékes miniszterük engedélyének birtokában a zsidó alkalmazottak elbocsátásához 2 év, amelyek pedig ugyanezt a termékarányt szabadon átváltható devizák ellenében adták el külföldön, 3 év haladékot kaptak.

Az alól semmi sem adott mentesítést, hogy a zsidó alkalmazottak száma és illetményének aránya zsidók javára való megváltozásához.

Külföldi állampolgárt csak az illetékes miniszter hozzájárulásával alkalmazhattak.

A keresztény hitû zsidókat a föntebb meghatározott arányszámok egynegyed részéig kellett „figyelembe venni”, de – valami mégis maradt a háborús hõsöknek – A zsidó hadirokkantat (1933:VII. tc. 2. § A) pont), valamint tûzharcost (1938:IV. tc. 1. §) az elõzõ bekezdésekben meghatározott arányszám keretében más zsidókkal szemben – egyébként egyenlõ elõfeltételekkel – elõnyben kellett részesíteni.

Az elbocsátások révén megüresedett nem vezetõ állások egy részét csak az e célra összeállított hivatalos névjegyzék alapján lehetett betölteni.

A különleges szakértelmet igénylõ munkakörökben, ha nem volt más, a meghatározott arányszámon felül, de meghatározott idõre zsidót is alkalmazhattak.

Az üzleti ügyben utazókat (pl. ügynök, üzletkötõ) külön bírálták el, és a korlátozás alól az illetékes miniszter kivételt tehetett.

Ha fogyasztási cikkeket a gyártó külsõ szervezet által hozott forgalomba, ennek a szervezetnek zsidók csak olyan arányban lehettek tagjai, hogy létszámuk és jövedelmük ne haladja meg a többi alkalmazott számának és jövedelmének 12 százalékát. (18. §) E zsidó alkalmazottak szerzõdése egy évi felmondási idõvel a szerzõdésben foglaltakkal ellenkezve is felbontható. Ezért kártérítés nem járt.

Munkásegyesület, vagy –szervezet tisztikarának tagja, „értelmiségi” alkalmazottja zsidó nem lehetett. Ez a háborús veteránokra is vonatkozott.

Kivételt képeztek a kizárólag zsidó tagokból álló szervezetek.

A többi esetben, ha cégek tulajdonosai, vezetõi többségükben zsidók, a rájuk vonatkozó részletes szabályokat a minisztérium rendelettel állapította meg (20. §)

Ha zsidó alkalmazottat e törvény miatt el kellett bocsátani, szolgálati viszonya a törvényes felmondási idõ lejártával megszûnt, függetlenül attól, hogy a szerzõdésben mi állt. A felmondási idõre szóló javadalmazása mellett végkielégítés is megillette.

Ha a szolgálati szabályzat szerint a vállalat nyugdíjpénztárától nyugdíjra volt igénye, ezt az igényt az elbocsátás nem érintette.

Ha ezek a fizetnivalók a vállalatra, illetve nyugdíjpénztárára elviselhetetlen terhet jelentettek, a nyugdíj vagy a végkielégítés összegét a méltányosságnak megfelelõen csökkenteni lehetett, ugyancsak méltányosságból a végkielégítés megfizetésére haladékot, vagy részletfizetést is lehetett engedélyezni. Errõl a felügyelõhatóság bírói megoldás kizárásával határozott.

Szankciók

A zsidók kivándorlásának elõmozdítására és vagyonuk kivitelére – a törvényhozás mellõzését hangsúlyozva – a minisztérium rendeletei vonatkoztak. Ugyancsak minisztériumi rendelet vonatkozott – a nemzeti vagyon védelme végett – a vámjogi és egyéb szabályokra is. (22. §)

A minisztérium köteles volt adatszolgáltatást elõírni, és az adatszolgáltatás állításait ellenõrizni. A rendeletek végrehajtásához vezetõt nevezett ki, akinek jogkörét részletes minisztériumi rendelet állapította meg. (23. §)

A törvény végrehajtása körében eljáró hatóságokat és szervezeteket – ellenkezõ jogszabály hiányában – a minisztérium rendeletben állapította meg (24. §)

Amennyiben a cselekmény súlyosabb büntetõ rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és két hónapig terjedhetõ elzárással büntetendõ (25. §):

1. aki az adatszolgáltatásnak nem tesz eleget, vagy az ellenõrzést másképp akadályozza;

2. aki zsidót törvényszegéssel alkalmaz;

3. aki külföldi állampolgárt a rendelkezés megszegésével alkalmaz;

A pénzbüntetésre az 1928:X. törvénycikk http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7729 rendelkezései irányadók, a pénzbüntetés legmagasabb összege nyolcezer pengõ. A pénzbüntetés behajthatatlansága esetére megállapított elzárásbüntetés tartamára az 1931:XXVI. törvénycikk 3. §-a harmadik bekezdésének http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7885 , a kihágás elévülésére e bekezdés rendelkezése irányadó: „(4) Ily kihágás miatt a büntetõ eljárás egy év alatt, a kiszabott büntetés pedig két év alatt évül el.”

A kihágás miatt az eljárás a közigazgatási hatóságnak mint rendõri büntetõ bíróságnak, a m. kir. rendõrség mûködése területén a m. kir. rendõrségnek mint rendõri büntetõ bíróságnak hatáskörébe tartozik.

Vétséget követ el és egy évig terjedhetõ fogházzal büntetendõ (26.§):

1. aki a 25. §-ban meghatározott cselekményt annak ellenére követte el, hogy kötelességére a hatóság figyelmeztette;

2. aki a 25. §-ban meghatározott cselekményt elköveti, ha ilyen kihágás miatt már megbüntették és büntetésének kiállása óta két év még nem telt el;

3. aki a jelen törvényvégrehajtása körében a hatóságot fondorlattal megtéveszti vagy megtéveszteni törekszik;

4. aki (10. §) idõszaki lap felelõs szerkesztõjének, kiadójának, fõszerkesztõjének, a lap szellemi irányát megszabó vagy a lap szerkesztésében irányító befolyást gyakorló munkatársának zsidót alkalmaz, úgyszintén az a zsidó, aki az ilyen alkalmazást elfogadja;

5. aki (11. §) színház igazgatójának, színház szellemi vagy mûvészeti irányát megszabó vagy a színház mûvészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorló alkalmazottjának, „mozgófényképet” elõállító, forgalmazó, vagy mozi igazgatójának, alkalmazottjának zsidót alkalmaz, és az a zsidó, aki az ilyen alkalmazást elfogadja;

6. aki a maga neve alatt zsidó részére, vagy az a zsidó, aki „nemzsidó” neve alatt a maga részére állami egyedáruság alá esõ cikkek árusítására engedélyt vagy egyéb jogosítványt megszerez, vagy megszerzését megkísérli;

7. aki a maga neve alatt zsidó részére, vagy az a zsidó, aki „nemzsidó” neve alatt a maga részére közszállítást szerez, vagy megszerzését megkísérli.

A 3. pontban meghatározott cselekmény bûntett és büntetése három évig terjedhetõ börtön, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, ha az 1. § harmadik bekezdésének a) vagy d) pontjában meghatározott zsidónak nem tekinthetés igazolása végett követik el.

A pénzbüntetésre az 1928:X. törvénycikk http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7729

rendelkezései irányadók, a pénzbüntetés legmagasabb mértéke húszezer pengõ.

Ha a 26. §-ban meghatározott bûntettet vagy vétséget vállalat alkalmazottja vagy megbízott követte el, és a vállalat tulajdonosát (üzletvezetõjét), illetõleg a megbízót akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terheli, a vállalat tulajdonosa (üzletvezetõje), illetõleg a megbízó vétség miatt a 26. §-ban meghatározott büntetéssel büntetendõ. (27. §)

A 26. és a 27. §-ban meghatározott bûncselekmény miatt való elítélése esetében el kell rendelni az ítéletnek az elítélt költségén hírlapban közzétételét.

A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló 1938:XV. tc. http://209.85.135.132/search?q=cache:P9TaAS7iKbQJ:www.1000ev.hu/index.php%3Fa%3D3%26param%3D7721+1928.+%C3%A9vi+XV.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&cd=4&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=opera 4-8. §-a hatályukat vesztik.

Azokat a rendelkezéseket, amelyeket jogszabály az 1938:XV. tc. 4. §-a elsõ bekezdésében meghatározott személyekre állapít meg, a jelen törvény hatálybalépése után a zsidókra kell megfelelõen alkalmazni. (4. § A közegészségügy rendezésérõl szóló 1876:XIV. tc. 87. §-a akként módosul, hogy a járvány elleni védekezésre alkalmazott orvosnak özvegye és árvája az állami rendszerû X. fizetési osztály A) csoportjának 3. fizetési fokozatába tartozó tisztviselõ özvegyével és árvájával, a betegápoló özvegye és árvája pedig az állami rendszerû II. osztályú altisztek legalacsonyabb fizetési fokozatába tartozó állami betegápoló özvegyével és árvájával esik egy tekintet alá.)

A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a minisztérium gondoskodik, a törvény végrehajtása során a visszacsatolt területekre vonatkozóan – amennyiben az ottani viszonyokhoz képest szükséges – átmenetileg eltérõ szabályokat állapíthat meg.

*

A törvény végének rendelkezéseit kénytelen voltam csaknem szó szerint idézni, a többi helyen értelem és anyanyelvünk szabályai szerint érthetõbbé tettem a képtelenül hosszú és zavaros szöveget.

A jogtörténeti érésszel foglalkozni nem feladatom, nem is tekintettem annak. Amit a hatszázalékos arány sûrû ismételgetésérõl írtam, vélhetõen az említett, általam nem ismert jogharmonizációnak a része. Ennek kutatása akkor sem az Oktatási Kabinet feladata, ha esetleg összefügg a visszacsatolt területek népességének megoszlásával.

Feladatomnak azt tekintettem, hogy a mindmáig elemzetlen zsidótörvények közül ezt is – amennyire lehetséges – a magyarul beszélõk számára a történész szemléletével elemezzem. Nem is minõsítem, csak szövegezésével szemben tennék elmarasztaló kijelentéseket. Ugyanakkor izgalmas feladatnak tartom ennek közgazdasági és gazdaságpolitikai elemzését is. Természetesen tudom, hogy az enyhítések némelyike 1945-re, illetve 1946-ra tolódott ki, vagyis okafogyottá vált.

Ami történészt, szociológust valóban érdekelhet, az, hogy valójában mirõl szólt ez a sokat emlegetett törvény.

Mint a bevezetõben említettem, nem látom faji megkülönböztetés alapján készült anyagnak, a magyarsághoz tartozás és a kereszténység vállalása egy évezrede kereszténység által fenntartott nemzeti államban ezek olyan követelmények – különösen a trianoni aljasság után – amelyeket becsületes ember számára indokolni sem kell.

Az elsõ sorok az Európában megjelent zsidóság sajátos, kultúrájából adódó összeférhetetlenségérõl és hatalomvágyáról szólnak. Rideg, történelmi anyag, néhány állomás említése. Nem terjedt ki a vizsgálatom arra, hogy egyenjogúságuknak magyarországi szapora elismerése mi miatt és hogyan vált szinte szokássá.

Csak abban vagyok biztos, hogy minden történésnek és cselekedetnek konkrét oka van, illetve bizonyos mértéken túl okai vannak, amik tovább nem tûrhetõk, mert veszélyeztetik a többség nemzeti létét, aminek vázrendszere a kultúra.

Aki ezt a törvényt betûi szerint is megismerni kívánja, teljes szövegét megtalálhatja az interneten a http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8098 címen.