Ma még nem lehet sejteni sem, mely ígéreteit lesz kénytelen betartani a Fidesz. Már csak azért sem, mert egy olyan párt, amelyik más pártok jelöltindítási esélyeit csökkentendõ szed össze kétmillió kopogtatócédulát, mint ahogy hajdan ezen fáradozott az Antall utáni MDF is, számomra nem szavahihetõ. Az különösen kétségessé teszi igazmondását, amit pártigazgatója, Kubatov Gábor simán elmesélt a fideszes adatgyûjtésrõl és a többi disznóságról.

A nyílt beszéd lehet önteltség következménye, lehet butaságé is, nem ez az érdekes a történetben, hanem az, hogy a legújabb hírek szerint az egyik fõvárosi kerületben az utolsó szavazatok minimális gyõzelmet hoztak a narancsos jelölt számára. Ez második fordulóval jár, ami számunkra azért mellékes, mert szinte vert helyzetbõl is gyõztesen jött ki a Fidesz jelöltje.

A finalizáció fogalma a szociológiában is ismeretes kifejezés. Használják más tudományokban is, de esetünkben a társadalomtudományos fogalom megértése fontos. A finalizáció egyfajta véget, kiteljesedést jelent. Azt az állapotot, ahonnan nem lehetséges tovább lépni. Legegyszerûbb talán, mert legismertebb a nagy birodalmak sorsa. Ahogy minden más, amikor eléri önmaga teljességét, és a dolgok természeténél fogva tovább gyarapodnia lehetetlen, benne már kialakult kisebb részekre esik szét.

Olcsó dolog lenne a mûvi államok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia stb.) sorsáról beszélni, azoknak szétrobbanását elsõsorban más törvényszerûség, a szervetlen, kényszerû eggyé válás okozta, de a jelenség valóban hasonló.

A társadalomtudományi finalizáció, amit – furcsa véletlen – két évtizede alig említenek, más. A lényege megérthetõ, ha más hasonlatot keresünk. Az áldott állapotban levõ anya és gyermeke mint egység él a szülés pillanatáig. Akkor válik teljessé, akkor finalizálódik a várandósság, és lesz egy új minõségû nõnemû ember: az anya, és lesz egy benne kifejlõdött, de vele nem azonos újszülött.

A példa természetesen kifogásolható, de nem teljesen rossz. Az azonban természettudományokban, példának okáért a csillagászatban is, igaz, hogy bármi, ami önmagában teljessé válik, az anyag örökös mozgásának következtében – ha nem is alkotóelemeire – új, benne kialakult részekre válik. Talán nem nehéz elképzelni, hogy minden társadalmi képzõdmény, amely valamilyen közös céllal jött létre, amikor teljessé válik abban, hogy elérte célját, egyszersmind elérte azt a pontot is, amikor megjelennek benne a kisebb egységek, a kiscsoportok, amelyeknek az érdekei valamelyest eltérnek az eredeti céloktól. Ez természetes, hiszen az eredeti célok megvalósultak.

A kisebb csoportok között így létrejövõ elkülönülések vagy határvonalak, kivált, hogy érdekek vagy célok mentén keletkeznek, elmélyülnek, és végül hasadáshoz vezetnek, mivel ezek az érdek- vagy célkülönbségek elõbb-utóbb ellentétekké élesednek.

A kiteljesedés a kiteljesedett csoportnak, pártnak, érdekközösségnek a finalizációját okozzák: eléri a totalitás pillanatát, és akkor szétesik. Más megfogalmazásban: szétrobban.

Erre jó példa az SZDSZ széthullása, ami igen jól körülírható érdek- és más ellentétek következménye, amint jól végig lehetett követni az MDF lassú, de világos bomlását. Érdemes átfutni a történetét. A kezdeti szétválást még szervetlensége okozta, hiszen sosem volt párt, hanem koalíció volt, közös érdeke a kormányra kerüléssel meg is szûnt. Nyomban felléptek az ellentétek, míg végül az eredeti szerkezet is a felismerhetetlenségig átalakult, végül szétesett.

A Fidesz-gyõzelem ilyen aránya, és még mindig alakuló belsõ mennyiségi átalakulása érdekes helyzetet idéz elõ. Ez különösen akkor lesz nyilvánvaló, és egyre nagyobb belsõ feszültséget létrehozó folyamat, ha valóban abszolút hatalomhoz jut. Az a bizonyos álmodott kétharmados parlamenti arány, ha megvalósul, meggyorsítja a Fideszben máris megfigyelhetõ törésvonalak töréssé válását.

Nincs terünk részletezni, valószínûleg szükségtelen is, hogy a nemzeti mázzal leöntött neoliberalizmusról elsõként az általam nemzeti máznak nevezett réteg kezd leválni. Ez biztos. Ha forró platnira vizet csöppentünk, az nem elpárolok, hanem lepattan a forró anyagról.

A neoliberalizmuson belüli különbségekkel nem szükséges foglalkoznunk, elég arra a furcsa helyzetre gondolnunk, hogy a likudista, kizárólag érdekvezérelt, teljesen nemzetietlen szárny, élén a genetikailag és – egyelõre – a szegõdött Izrael-párti egységgel bizonyosan szembe fog kerülni egyrészt nemzeti és keresztény, megtévesztett választóival. Ugyanakkor elõbb-utóbb szükségszerûen kialakul vagy a teljes átlényegülés okozta Izrael iránti elkötelezettséggé, amiben mindig ott marad a genetikai eltérés, vagy pedig a genetikai eltérés is felmerül egy esetleges élesebb vita során.

Arról nem beszélve, hogy a Fidesz abszolút túlhatalom birtokában már nem azonos hatalomra törõ önmagával. Más a trónkövetelõ, és más a király.

Húsz nem zavartalan együvé tartozás csúcsa és teljessége az abszolút gyõzelem. Mivel ahol élet van, mozgás is van, a Fidesz eléri, tulajdonképpen el is érte a finalizációs telítettséget.

Az egyetlen lehetõség, ami elvileg elképzelhetõ, az, hogy a Likud testvérpártja, amelynek vezetõi csinos fehér kipával fejükön hódolnak az izraeli nacionalista párt vezetõi elõtt, valami csoda folytán, egy csapásra elveszítik neoliberalizmusukat, kidobják életükbõl zsidó testvérpártjukat, ugyanakkor pártjuk genetikailag zsidó tagjait is megszállja a Szentlélek, keresztények lesznek, hirtelen megvilágosodva belátják, hogy a kereszténység tartja egyben mindmáig a magyar nemzetet és országát, elfordulnak az EU kereszténységtagadásától, amivel saját kultúráját tagadta meg ez a szervetlen közösség, és egy csodás napon arra ébrednek, hogy az országnak több mint kétharmada, szinte egésze jobbikos.

Ha ez nem következik be, a Fidesz létének utolsó korszakát éli.

Gondolatkísérletként fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon mi lenne a Jobbik ilyen arányú gyõzelme esetén, vagy a Fidesz pálfordulása következtében.

Ez az egyetlen olyan kérdés, amelyre pontos választ adhatunk. A keresztény magyar nemzet pártján belül szóra érdemes ellentétek nem alakulhatnának ki, és az ilyen arányú gyõzelem nem a Jobbik finalizációja lenne, hanem a pártoskodásé, a szüntelen pártütésé.

A magyarázat végtelenül egyszerû: amikor a keresztény magyar nemzet lesz úr a maga hazájában, és ismét világossá válnak az elmék, és bennük, valamint mindannyiunk szívében-lelkében a haza szeretete és gazdagítása közös lesz, nem lesz értelme a pártoskodásnak, hiszen a közös cél elérése nem egyes társadalmi csoportok érdekeként lesz jelen, hanem, miként õseinkben, többé nem cél, hanem állapot lesz.

*

Nem csodavárásról beszéltem. Nem is álmodoztam. Tudom, hogy likudkutyából nem lesz, nem is lehet szalonna, mert a sertés nem kóser.

Mindössze arra vágytam felhívni az olvasó figyelmét, hogy minden olyan társadalmi egység, amely nem a nemzetben szívódik fel, a maga természeténél fogva önmagában hordja széthullásának szükségszerûségét, a finalizációt.