Adalékok a Jobbik oktatáspolitikájához

Nem lehet elégszer hangsúlyozni Klebelsberg politikai munkásságának idézésekor a kezdetet. Oka: ma mutatis mutandis ugyanolyan lepusztult az ország, mint amilyenné lett, amikor 1920. június 4-én tették közzé a trianoni békediktátumot. Elvesztettük hazánk területének több mint kétharmadát, a nemzet vagyonának és addigi megélhetését a Nyugat a környezõ államoknak ajándékozta. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskolák mintegy fele.

Az elkövetkezõ idõk közoktatás- és mûvelõdéspolitikáját egyrészt a veszteség, másrészt a határok revíziójának jogos követelése, valamint a keresztény Magyarország életben tartásának fontossága alapozta meg.

Az 1920-as évek elején meghatározó jelentõségû volt, hogy a magyar kultúrpolitika és a közoktatásügy élére gróf Klebelsberg Kunó került.

Klebelsberg ismerte azt a ma is érvényes, de erõszakosan takargatott tényt, hogy a nemzet az azonos kultúrát hordozók közösségeként is definiálható. Ezért tartotta a kultúrát a nemzeti megmaradás és a lehetséges fejlõdés alapkérdésének.

Kultúrpolitikájának alapjait az ország népének mûvelõdését szolgáló és a közoktatást megerõsítõ intézkedések képezték. 1922-tõl 1931-ig irányította a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Ez alatt a kilenc esztendõ alatt számos, jellegében radikálisan ható reformot vezetett be. Ezek a reformok, akárcsak a mai, kötelezõen elvégzendõ kulturális és oktatáspolitikai rendtevés, halaszthatatlanok, és nemzetmentõ értékûek voltak

A legsürgetõbb feladat a magyar iskolarendszer belsõ szerkezetének modernizálása volt. A dualizmus korában, jóllehet több új iskolatípus jött létre, a haza és a nemzet adott helyzetében ismét újfajta iskolák létrehozása vált idõszerûvé, ugyanakkor ezeket összefüggõ, egymást feltételezõ szerkezetbe kellett építeni.

Az oktatás reformjának alapjai

Az új közoktatás-politika kiemelkedõen fontos reformja az egységes jogosítású, ugyanakkor háromágúvá tagolt középiskolai struktúra megteremtése, a polgári iskola önálló középfokú iskolaként való törvényesítése, a középfokú leányoktatás és a tanárképzés reformja jellemezte.
Mindezekrõl az 1924-ben és 1926-ban hozott törvények intézkednek.

Klebelsberg iskolareformjának s egész kultúrpolitikájának elvi alapja az úgynevezett kultúrnacionalizmus, vagyis – amint említettem – a kultúrája által meghatározott nemzet egységének elve volt. Józan megítélése szerint a vesztes világháború, a forradalmak, a trianoni békediktátum mind hozzájárultak ahhoz, hogy hazánk politikai tekintélye csökkent, gazdasága tönkrement, jövõje bizonytalanná vált, a lakosság hite, önbizalma szertefoszlott.

Ez a mai helyzettel való tételezett azonosság lényege.

Ebben a helyzetben a felemelkedés felé egyetlen út vezet: a nemzeti érzés kibontakoztatása a hitüket és biztonságukat vesztett emberekben. Erre késztet az is, hogy a magyarság jelenleg nem rendelkezik számottevõ nyersanyagkészlettel, gazdasági erõforrásokkal, de hatalmas kulturális értékek birtokában van. Kultúránk azonban idõtálló, mély és az egész nemzetet jellemzi. (Csak példaként emlékeztetek arra, hogy amíg a magyar nem idegen lármát ordítozva mulatott, hanem népdalait, esetleg a cigányzenészek által feldolgozott mûdalokat énekelve mulatott, egész ismert történelmünk során ugyanarra a zenére táncolt, és ugyanazokkal a nótákkal mulatott úr és paraszt. Társadalmi helyzetétõl függetlenül egyazon kultúrája volt az alapja minden magyarnak.

Idõtálló értékû kultúránk pedig magas szintû oktatási és mûvelõdési, kultúránkat, hagyományainkat õrzõ intézményrendszer keretei között további jelentõs értékeket hoz létre.

Az ország felemelkedésének fontos tényezõje tehát mind Klebelsberg korában, mind most a tiszta kultúra minél szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Ebbõl következett és következik, hogy a magyar mûvelõdés és oktatás egész intézményrendszerét át kell alakítani.

Klebelsberg reformja az iskolarendszer egészére kiterjedt, a népiskoláktól az egyetemekig.

Az 1921. évi XXX. tc. a tankötelezettséget a 6-ik életév betöltése után következõ 9 tanévben (6 év elemi és 3 év továbbképzõ, illetve ismétlõ népiskola) állapította meg a tanultak rögzítésének céljából.

Népiskola-politikája (az 1926-ban elfogadott törvény) mutatja, hogy az érdekeltségi népiskola megteremtésén munkálkodott. A törvény 3293 új tanterem építését határozta meg. E programhoz természetesen tanárokra is szükség volt, törvénybe iktatták még 1329 tanítói lakás megépítését is.

Klebelsberg az érdekeltségi iskola fogalmát az 1926-os törvényben fogalmazta meg. Egy-egy felépítendõ iskola érdekeltségéhez azok a természetes és jogi személyek tartoztak, akiknek az iskola körzetén belül ingatlanuk, adó alá esõ foglalkozásuk vagy jövedelmük volt. A törvény 4 km sugarú területeket, úgynevezett körzeteket jelölt ki. Ha a körzetben – az utolsó három év átlagát számítva – legalább húsz család vagy harminc tanköteles lakott, iskolát kellett építeni. A kormány minden érdekelttõl elvárta, hogy hozza meg önnön fizikai vagy anyagi áldozatát. A maga részérõl a már említett Országos Népiskolai Építési Alapot hozta létre, és a törvényben kimondta az érdekeltségek iskolaállítási és -fenntartási kötelezettségét. Ahol a költségeket az érdekeltség nem, vagy csak részben tudta elõteremteni, ott a községre hárultak, amely önként is magára vállalhatta a terheket sõt, azt a vallásilag túlnyomó részben homogén területen az adott felekezet is megtehette.

Mindez horribilis összegbe került Az ország akkori teljesítõképességéhez képest ez óriási költséggel járt, de 1930-ra mindez megvalósult.

Ezzel az Eötvös minisztersége alatti egy tanteremre jutó tanulók száma 60-ról 40-re csökkent. Ezzel nagyjából megfelel a mai állapotoknak, és ez az osztálylétszám csökkentendõ sürgõsen 15 fõre.

Míg 1930-ban a magyar lakosság 90%-a tudott írni, olvasni, addig ez az arány Lengyelországban 77%-a, Romániában 58%-a, Jugoszláviában pedig a népesség 55%-a volt.

A népiskolák

A magyar nép mûveltségi színvonalának emelése célját népiskolák tömeges felállításával, és a szervezett népmûvelés révén kívánta megvalósítani. Kezdeményezésére 1925-ben nagyszabású népiskolai program indult.

Az elemi népiskolák 1925 májusában megjelent új tanterve szerint „a népiskola célja a hazának vallásosan és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, akik az általános mûveltség alapelemeit bírják, és képesek arra, hogy ismeretüket a gyakorlati életben értékesítsék”.

1925-tõl adták ki az új tantervhez az Egységes Népiskolai Vezérkönyvek sorozatát, a népiskolai tantárgyak oktatásához pedig a tanítási kézikönyveket. Az 1926. évi VII. tc. a „mezõgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák felállításáról és fenntartásáról” rendelkezett. E törvény célja az volt, hogy létrejöjjenek a 6-tól 12 éves korig terjedõ tankötelezettség tárgyi feltételei. Az országot 5 km sugarú körökre osztották, és kötelezték a hatóságokat vagy a földbirtokosokat a népiskolák felállítására. Az 1926. március 24-én kihirdetett VI. tc. létrehozta az Országos Népiskolai Építési Alapot, amibõl három év alatt ötezer falusi, tanyai tanterem épült a Magyarországon egységes, korszerû típustervek szerint. A téglából, hatalmas ablakokkal, palatetõvel, vörösfenyõ padlóval épült iskolákhoz háromszobás tanítói lakásokat építettek.

Az Országos Népiskolai Építési Akció megvalósítására 1932-ig 47 500 000 aranypengõt (az ország egyévi állami költségvetésének mintegy a felét) fordították.

A nemzetiségek lakta területeken úgynevezett kisebbségi tanítási nyelvû népiskolákat hoztak létre.

Klebelsberg az érdekeltségi iskola fogalmát az 1926-os törvényben fogalmazta meg. Egy-egy felépítendõ iskola érdekeltségéhez azok a természetes és jogi személyek tartoztak, akiknek az iskola körzetén belül ingatlanuk, adó alá esõ foglalkozásuk vagy jövedelmük volt. A törvény 4 km sugarú területeket, úgynevezett körzeteket jelölt ki. Ha a körzetben – az utolsó három év átlagát számítva – legalább húsz család vagy harminc tanköteles lakott, iskolát kellett építeni. A kormány minden érdekelttõl elvárta, hogy hozza meg önnön fizikai vagy anyagi áldozatát. A maga részérõl a már említett Országos Népiskolai Építési Alapot hozta létre, és a törvényben kimondta az érdekeltségek iskolaállítási és -fenntartási kötelezettségét. Ahol a költségeket az érdekeltség nem, vagy csak részben tudta elõteremteni, ott a községre hárultak, amely önként is magára vállalhatta a terheket sõt, azt a vallásilag túlnyomó részben homogén területen az adott felekezet is megtehette.

1927-ben széles körû népmûvelési program kezdõdött. Mivel az ország lakosságának 12%-a analfabéta volt, Klebelsberg javaslatára olyan önmûvelõ egyesületeket kívántak létrehozni, ahol a felnõtt lakosság elsajátíthatja az írás-olvasást. A hatalmas anyagi ráfordítással indult mozgalom azonban nem érintette meg az analfabétákat.

Klebelsberg sokat tett a sportért is: minden iskolában kötelezõvé tették a testnevelést mind a fiúk, mind a lányok számára (1921. évi LIII. tc.). A törvény erejével kötelezték a településeket sporttelepek, tornatermek létesítésére.

A nyolcosztályos népiskola bevezetése hosszú folyamat eredménye volt; tízesztendõs programját Klebelsberg 1928-ban készítette el. (A gazdasági világválság hatása következtében a törvényi szabályozásra csak 1940-ben, a miniszter halála után nyolc évvel került sor.

1927-ben már száznál több nyolcosztályú népiskola mûködött, ezek számára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 7-ik és 8-ik osztályos tantervet és utasítást is kiadott. Az 1940. évi XX. tc. törvénybe iktatta a nyolcosztályos népiskolák felállítását. Eszerint a tankötelezettség hatéves korban kezdõdik és kilenc évig tart, az utolsó évben heti egy napon gyakorlati ismereteket nyújtva.

A nyolcosztályos népiskolák tudásanyaga szegényes volt. Alsó négy osztálya mindenki számára megadta a szükséges alapismereteket, a felsõ osztályok pedig ezt minimális irodalmi, történelmi, földrajzi és természeti ismeretekkel egészítették ki. (Ebben megfelelnek a nyolcosztályos népiskolák a mai általános iskoláknak azzal a különbséggel, hogy a népiskolák diákjai az alsó négy osztály anyagát halálukig képesek voltak alkalmazni.) A felsõ négy osztályban a szorgalmi idõ október közepétõl április közepéig tartott. A törvényben elõírtak gyakorlati megvalósítására a háború miatt csak részlegesen került sor; a hatosztályos népiskolák, a hírhedten semmi érdemit nem adó „hat elemik) jelentõs része jóllehet nyolcosztályossá alakult, de az iskolák többsége továbbra is osztatlan maradt.

A törvény két részre osztotta a költségeket. Az egyik rész az iskolaépület felépítése volt, melyhez az érdekeltség minden tagjának hozzá kellett járulnia pénzzel vagy kézi és igásmunkával. A költségek másik része a felépített iskola fenntartásából állt, s ez szintén az iskola érdekeltségi köréhez tartozók feladata és terhe volt. Az erre szolgáló külön adót – a teherviselõ képesség figyelembevételével – az érdekeltség valamennyi tagjára kirótták. A kormány olyan építési (vagy átalakítási) terveket adott, melyektõl nem lehetett eltérni. Ezek a tervek az esztétikus küllemen kívül az iskolaépületek szilárdságát, tartósságát, higiénikusságát és a célnak való megfelelését szolgálták elsõrendûen. Az Alföldön így minden településen az iskola lett a legmodernebb épület. Az állam ellenõrizte a kivitelezést, szükség esetén segélyt, kölcsönt adott. Az iskolához háromszobás tanítói lakást építettek, melyhez gazdálkodásra alkalmas föld, és téglából épült udvari melléképületek is tartoztak. 1930-ig 3475 tanterem és 1525 tanítói lakás épült. Ebbõl a legtöbb az Alföldön, mert trianoni béke következtében megnõtt az aránya e területnek, így elmaradottsága is jelentékeny volt.

E fejlesztés Klebelsberg politikájában tudatos volt, ezért dolgozott minisztersége után is az Alföld felemelésén. 1393 tanterem épült a Dunántúlon, 301 pedig a Felvidék megmaradt, kicsiny területén. Az építkezésekre és átalakításokra 500 millió pengõt fordítottak, melynek felét az állami költségvetés fedezte, további negyedét kölcsönnel támogatta. 1930-ig a népiskolai program elsõ szakasza fejezõdött be.

A polgári iskolák

1927-ben törvénnyel (1927. évi XII. tc.) szabályozták a polgári iskolákat.

Ez iskolatípus céljává azt tették, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános mûveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra elõkészítse”. (Ennek rekonstruálásáról tett javaslatom sorsáról hónapok óta nem értesültem, a rekonstrukciót változatlanul javaslom, mert az eredeti polgári iskolák a polgári életben elfogadott színvonalú mûveltség mellett a létben való eligazodásban is elegendõ tudást adtak. A középfokú szakiskolákhoz is tökéletesen megfelelõ alapismeretekkel adott volt a megfelelõ, meghatározott értékû továbbtanulás lehetõsége is.)

Klebelsberg révén a polgári mind fiú-, mind a leányiskolákat négyosztályossá tették, és középfokú iskolává minõsítették.

A népiskola négy osztályának elvégzése után a tanulók 14–16%-a iratkozott be polgári iskolába.

A négyéves képzés itt gyakorlati jellegû volt, és nem tekintették az iskola feladatának a magas tudományok és elméletek rendszerébe való bevezetést.

A polgári iskolák óratervében szerepelt a könyvvitel, a közgazdasági, jogi, ipari és mezõgazdasági ismeretek és a kézimunka oktatása. (A „kézimunka” aktuális fogalma a fiúk számára nem a családi életben adódó, nõi munkának nevezett varrást és a többit jelenti, hanem mindazon szerelések és ház körüli teendõk elsajátítását, amivel megfizetett szerelõ nélkül is boldogulhatnak.)

A polgári iskolákból csak tanító- és óvónõképzõkbe, valamint kereskedelmi és más jellegû szakiskolákba lehetett továbblépni. Gimnáziumba ritkán került be polgári iskolát végzett tanuló, mert míg a polgári iskola választása részben meghatározta a késõbbi életutat, a gimnáziumba való felvételhez szükséges különbözeti vizsga követelményeinek szerényebb képességekkel nehéz volt megfelelni.

A középiskolák

Az 1883-tól mûködõ gimnázium és a nyolcosztályos reáliskola mellett 1924-ben új középiskola-típus, a reálgimnázium jött létre (1924. évi XI. tc.).

Mindhárom a népiskola (elemi iskola) négy osztályára épülõ, nyolcosztályos középszintû iskola volt, ahol a tanulmányok érettségi vizsgával zárultak. Az itt végzett tanulók bármelyik egyetemen vagy fõiskolán folytathatták tanulmányaikat.

Míg a gimnáziumokban tanították a klasszikus nyelveket (latin és görög), a reáliskolát a matematika és a természettudományok magas színvonalú oktatása jellemezte.

A reálgimnázium új igényeket elégített ki. Modern nyelveket: angolt, franciát vagy olaszt tanítottak a latin és a – mindhárom iskolatípusban kötelezõ – német mellett. Az 1929/30-as tanévben 28 gimnázium, 69 reálgimnázium és 23 reáliskola mûködött. A leány-középiskolák ügyét az 1926. évi XXIV. tc. rendezte, létrehozván a leánygimnáziumot és a leánylíceumot.

A leánygimnáziumokban az általános kötelezõ tantárgyak mellett a latin és a modern nyelvek oktatására helyezték a hangsúlyt. Az itteni tanulmányok érettségi vizsgával zárultak, amely valamennyi felsõoktatási intézménybe való beiratkozásra jogosított.

A leánylíceumokban a modern nyelvek, valamint az irodalmi és mûvészeti tárgyak oktatását állították elõtérbe. Latint csak rendkívüli tárgyként tanítottak.

Mivel a leánygimnáziumokba beiratkozott tanulóknak csak mintegy harmada kívánt késõbb egyetemi tanulmányokat folytatni, az 1926. évi XXIV. tc.-kel létrehoztak egy gyakorlati jellegû, mérsékelt tananyagú középiskolákat is, a leánykollégiumokat, amelynek az általános mûveltséget adó tárgyak mellett a nõk számára szükséges alapvetõ ismereteket oktatták. Ez az iskolatípus nem honosodott meg: 1927-ben csupán két leánykollégium mûködött Magyarországon, míg leánygimnázium nyolc, leánylíceum huszonöt.

Az óvónõ- és tanítóképzés

Az óvónõképzõ az 1891. évi XV. tc. szerint kétosztályos iskola volt, amelybe a középiskola négy osztályának elvégzése után lehetett beiratkozni. 1926-ban az óvónõképzõkben a képzési idõt három évre emelték fel (1926. évi 78006/VI. sz. rendelet). Mivel az óvónõk még így is nagyon fiatalon, 17 évesen fejezték be tanulmányaikat, a rendelet módot adott arra, hogy az óvónõjelöltek még egy kiegészítõ évet tölthessenek a képzõkben a megfelelõ gyakorlat megszerzése céljából.

A tanítóképzést több rendelet szabályozta az 1920–30-as években.

Az 1920. évi 86377/VIII/b. sz. rendelet szerint a középiskola négy osztályára épülõ négy évfolyamos tanítóképzõkben az oktatás tartamát hat évre emelték, de még mielõtt életbe léphetett volna a rendelkezés, 1923-ban új rendelet, az 1923. évi 81896/VI. sz rendelet született meg, amely szerint a tanítóképzõkben az oktatás tartama a továbbiakban öt év.

A tanoncképzés

Az 1884-es ipartörvénynek a tanoncok oktatására vonatkozó részét 1922-ben módosították (1922. évi XII. tc.). Ennek alapján jelent meg 1924-ben az új tanonciskolai szervezeti szabályzat és tanterv.

A törvény kimondta, hogy minden község, amelyben az iparos- és kereskedõtanoncok száma eléri a negyvenet, köteles tanonciskolát állítani. Az iparostanonc-iskolák három évfolyamosok lettek. A tanulók nem fizettek tandíjat. A tanév tíz hónapig tartott, a tanítás ideje heti kilenc óra volt.

Az iskolalátogatásra fordított idõt a tanoncok munkaidejébe be kellett számítani. A gyakorlati képzést a tanoncok a kisiparosok mûhelyeiben vagy a vállalati tanmûhelyekben kapták, de abba az iskolának beleszólása, nem volt. A gyakorlati képzés feletti felügyeletet az Ipartestület gyakorolta.

Az 1922-es törvény alapján nyíltak meg az újjászervezett felsõipari iskolák, amelyek célja „a hazai ipar és technikai munkák számára oly gyakorlati szakemberek képzése, akik kellõ gyakorlat után iparukat önállóan folytatni és szakmába vágó technikai munkák kivitelét szakszerûen ellátni és vezetni tudják”.

Felsõoktatás

Az 1920. évi XXV. tc., túlhangsúlyozott és hamisan emlegetett „numerus clausus” az egyetemekre és fõiskolákra való beiratkozást szabályozta. Kimondta: arra is figyelemmel kell lenni, „hogy az ország területén létezõ egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetõleg elérje az illetõ népfaj vagy nemzetiség arányszámát”. A numerus clausus hatására politikailag vagy anyagilag befolyásolt szerzõk szerint radikálisan csökkent a zsidó hallgatók száma.

Ez hazugság. Korabeli statisztikákkal igazoltam, hogy létszámuk közel azonos volt a római katolikus tanulókéval. Nem kérdés, hogy volt-e valaha is annyi zsidó lakosa Magyarországnak, hogy létszámuk megközelítette volna az ország lakosságának az utóbbi évszázadokban átlagosan 67%-át jelentõ római katolikusok létszámát. Nem beszélve arról, hogy egy ország lakosságának eleve nem lehet 2x67%-ot kitevõ lakossága. A többiek különbözõ keresztény/keresztyén felekezetek és más, nálunk kis létszámú vallási közösségek tagjai voltak.

Abszurdum állandóan azzal a képtelenséggel vakítani a magyar lakosságot, hogy a római katolikusok és a zsidók összessége az országnak 134%-a, a lakosságnak további mintegy 35%-a is különbözõ felekezetekhez tartozott. Nincs olyan ország, ha csak mesében nem, amelynek lakossága lakosainak 169-170%-át jelentené.

Ezzel az idiotizmussal foglalkozni nem feladatunk, a kezelésére szolgáló intézetet pedig már ellopták.

A csonka országi felsõoktatási intézmények: budapesti (1921-tõl Pázmány Péter Tudományegyetem néven), a debreceni (1921-tõl Tisza István Tudományegyetem néven) és a Trianon után Pozsonyból áttelepült pécsi, valamint a Kolozsvárról áttelepült szegedi tudományegyetemnek (az utóbbi két intézmény áthelyezésérõl az 1921. évi XXV. tv. intézkedett) jog- és államtudományi, hittudományi, bölcsészeti és orvostudományi fakultása volt.

Míg 1894-ben 5345 hallgató tanult a tudományegyetemeken, addig 1915-ben már 14.575, 1924-ben pedig már 17.353.

Budapesten mûködött az ország egyetlen mûszaki egyeteme, a M. Kir. József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, amelyet az 1934. évi X. tc. hozott létre a korábbi M. Kir. József Mûegyetem, a Közgazdaságtudományi Kar, az Állatorvosi Fõiskola és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdõmérnöki Fõiskola összevonásával. Öt karon (mérnöki és építészmérnöki, gépész- és vegyészmérnöki, mezõgazdasági és állatorvosi, közgazdaságtudományi, valamint a Sopronban mûködõ bánya-, kohó és erdõmérnöki kar) folyt a mûszaki szakemberek képzése. Mûködtek hittudományi fõiskolák, jogakadémiák, gazdasági akadémiák, kereskedelmi, mûvészeti és katonai fõiskolák. 1925-ben nyílt meg Budapesten a Magyar Testnevelési Fõiskola.

A középiskolai tanárok képzésének kérdéseit 1924-ben szabályozták (1924. évi XXVII. tc.). A tudományegyetemek mellett tanárképzõ intézeteket hoztak létre, amelyek élén az elnök (egyetemi nyilvános rendes tanár) és az igazgatótanács állt. Az intézet tantestülete nyilvános rendes és rendkívüli egyetemi tanárokból, meghívott egyetemi magántanárokból, fõ- és középiskolai tanárokból állt. A négyéves képzés célja az volt, hogy a hallgatók az elõadások és gyakorlatok során elsajátítsák a szaktárgyaik tanításához szükséges pedagógiai, pszichológiai és szakmódszertani ismereteket és készségeket. Ezenkívül a törvény egyéves tanítási gyakorlatot is elõírt a tanárjelöltek számára. A középiskolai tanárképzés 1927/28-ban életbe lépett új rendje és a tanárképzõ intézetek új szervezeti szabályzata lényegében 1949-ig érvényben maradt. Eszerint a tanárjelölteknek a negyedik félév lezárása elõtt alapvizsgát, a nyolcadik félév elõtt szakvizsgát, az egy tanéven át tartó gyakorlóév után pedig pedagógiai szakvizsgát kell tenniük.

Az értelmiségiek megbecsültsége Klebelsberg minisztersége idején

Az értelmiségiek társadalmi megbecsültségének, életkörülményeinek bevált fokmérõje a fizetés. Klebelsberg ebben is sokat tett. Ennek bizonyítására nézzünk egy adatsort!

Néhány értelmiségi pálya havi fizetése pengõben (1929)

Egyetemi tanár…………………….…...…898
Bíró, ügyész………………………...…….712
Fõvárosi fogalmazó…………….…...….…623
Minisztériumi fogalmazó……………....…..598
Középiskolai tanár (állami)…………...…...454
Diplomás MÁV-tisztviselõ………….….....424
Polgári iskolai tanár………………..…..…340
Fõvárosi elemi iskolai tanító……….….......340
Fõvárosi óvónõ…………………..............290
Állami elemi iskolai tanító…………............278
Egyetemi adjunktus, tanársegéd.........-........268
Állami óvónõ……………………...….......246
Kezdõ köztisztviselõ………………...…....199

A ’20-as évek végén az elérendõ mesés fizetés, aminek birtokában „az ember könnyen viccel”, a dalban is megénekelt havi 200 pengõs fizetés volt. Ez a „havi kétszáz” távolról sem minimálbér, hanem a nagyon jó fizetés.

A fenti adatokból kitûnik, hogy a csodás fizetést – egy pengõ híján – már a kezdõ értelmiségi is elérte.

Ha feltételezzük, hogy ma nagyon jó fizetés a havi 300.000 Ft-ot veszünk, akkor egy középiskolai tanárnak 690.000 Ft havi fizetést kellene kapnia, a jelenlegi 100-120 ezerrel szemben.

A Horthy-rendszerben, Klebelsberg munkájának köszönhetõen, az értelmiség 2-2,5-ször jobban meg volt fizetve, mint ma. Nem véletlen, hogy társadalmi megbecsültségük is magasabb volt.

A jövõ emberét oktató pedagógus fizetése a politika bizonyítványa.