Érett férfi verseinek kötete, csöndre vágyó, szelíd derûvel szóló mûvek sora, valamilyen módon mindig átsejlik a szakmai tudás eleganciája a sorok mögül. Elsõ közelítésre alighanem ez a titka Kaiser László költészetének. Nem a sorokközöttiség, bár van üzenet a bölcsülés idejének kezdetérõl, és ezekre a mélyen õszinte, ki sem mondott üzenetekbõl fakadó kérdésekre érettebb férfi tudja a választ, távolról sem életkorhoz, és nemhez sem kötõdõ verskötet ez a kézbe is jól simuló kötet.

Öt rövid, jól osztott ciklusba tagolt sorozat árulkodik a költõ magyartanári életkezdésérõl és a folytatásról. Bûnre kiáltó ciklusának címadója mintegy alaphangot szólaltat meg. Nehéz nem észrevenni, hogy szabályos hexameterek alkotják a sorokat: daktilikus ereszkedést spondeuszok zárják. („Lárma e korban mérge a dalnak is így marad árván…”) És így tovább, olyan szabályosan, hogy bármely görög költõ megirigyelhetné, ha a négysoros két utolsó sora nem rímelne. Hát hogyne: mai költõtõl tiszteletlenség volna elvárni, ha ugyan nem szándékosan parnasszien szigorúságú verset ír, ahogy ez is hajszál híján az. A hajszál azonban a nyugat-európai klasszicista ráadás: az elsõ két sor õsi verset formáz, a második kettõ, már két évezreddel késõbbi módon fricskázza az ódon formát.

Azért emeltem ki az elsõt, mert Kaiser sem véletlenül épít erre ciklust, miközben a következõ versek mívessége a költõi tudásnak más oldalait mutatják, és elõbb-utóbb kiütközik az a magyar verselõ, aki szeretettel õrzi anyánktól tanult nyelvünket, és tanult mesterségét. Az antikvitás hagyományos magyar verselésbe fordul. Csaknem észrevétlenül, hiszen a kétütemû tizenkettes rokona az õsi alexandrinusnak. Nagyszerû játék a tudással, és az elsõ ciklust mindvégig a különbözõ ritmusok ringatják. A késõbbiekben is marad a gyökereknél, de mind hangvételében, mint ritmikájában valamivel kötetlenebbnek hat. Ez természetesen csak részben igaz, mert a legõsibb magyar tízes és tíz és feles sorok a figyelmes szemlélõnek folyvást árulkodnak. Ha folyamatosan olvassuk a kötetet, a ritmus váltakozásának nyugodt fegyelme ad kellemes érzést. Az ötödik ciklus jellegzetes és ismerõs: négyütemû tizenkettes, páros rímekkel: Arany mûvészetébõl ismert magyar alexandrin.

Nem véletlen ez a fegyelemre váltás, hiszen ez a ciklus rövid – vagy inkább nem hosszú – elbeszélõ költemény, erre még visszatérünk.

Arra nincs terünk, hogy az olvasót elvonjuk a kötet olvasásától azzal, hogy mindent leleplezünk, kivesézünk, ezért más felõl közelítünk a kötethez. Ugyanonnan, ahonnan indultunk. Az érettségtõl, a kiteljesedéstõl. A férfikor csúcsáról van szó, és ennek a pillanatnak, amire a képzõmûvészetben Lessing nagyszerû nevet adott: „termékeny pillanat”, amikor az érzékelt látvány (itt bensõvé tett gondolat) mindazt elárulja, ami elõtte volt, és azt is érzékelteti, mi következik.

Kaiser László elegáns fegyelemmel, a témán felülemelkedve mutatja meg a „most még igen”, de „hamarosan már nem” érzéki képét, hogy mellékgondolatok nélkül fogadjuk el a bölcs belátást: ez így jó, mert úgy volt jó, ahogy volt, és úgy lesz megmaradó, ahogy benne is rögzült egy másik kötetében 1956. kisgyermekkori emléke, és ahogy megmaradt benne, a fiatalon árvult fiú kisfiúsága is (Maradtam).

Természetesen a megragadott pillanatidõben megnyílik a megnyugvás másik oldala is: „Egyben vagy és | így is szerteszéjjel; | lehet úgy, hogy | megbékélsz a mával, | s az is lehet, | hogy a holnap szárnyal”. (Magad elé)

Magyarán: az érett ember már „egyben” van, mégsem ismerheti az ismeretlen jövõt. Erre mintegy rímel a huszonéves korát idézõ: „Sötétben élve kapaszkodtam, | s valaki segített a fénnyel, | valaki segít, hogy ne legyek | szanaszét és szerteszéjjel” (Csak néztem).

Mintha csak egyszerre írta volna, mintegy ellenpontozásként a két verset. Az elõbbi a társ adta biztonság, az utóbbi pedig a húsz évesen elvesztett anya emlékének biztonsága. Kétszeresen játszik egymásba a volt és a lesz, illetve mintegy modulálva a volt és a van. A kötõdés tiszta emberi, elmúlhatatlan vágya, az összetartozás sugározza be az önmaga egészét védõ embert a széthullás, a magánnyal ellenkezés költõi teljessége.

Az utolsó ciklus, a Bohóc a porondon alcíme: Krónikásének Szeged városáról. Önéletrajzi, szórakoztató, különösképpen volt szegedi fõiskolások, egyetemisták számára emlékeket nem csupán lélekrezdüléssel, materiális emlékekkel is vegyítõ elbeszélés. Érdekes summázata annak, mi úton és módon válik az ifjú férfivé. Kezdõ szegedi hallgatóból a fõvárosba visszatért, de továbbra is tanulni, majd tanítani, az irodalomtól, a színháztól és mindentõl, ami ehhez a csodás, munkás világhoz bilincselte a költõt egy életre.

Egyetlenre. Mert Pestnek városában vele marad „szép szegediségem”, a megtanult, lelket õrzõ versformák, az õsi magyar versek ritmusa, akár az örökké megmaradt egykori kisfiú, az ember önmagát õrzõ teljessége.