A kultúrafogalom alapja

A kommunizmus egyik bûne, hogy a kultúra fogalmát eltorzította, és leszûkítette az embert mûvelõ, felülrõl jövõ intézkedések által irányított ismeretekre. Ennek megvan a maga áruló neve a médiakutatásban: kultiváció. Jellemzõ, hogy a legelterjedtebb, nem alaptalan tudományos vélemény (Gerbner) szerint a tömegkommunikáció általi manipulálásnak is közeli rokona ez a torzítás. Még a marxista kutatók is politikai, azaz felsõ irányítású befolyásolás eszközének tekintik.

A kultúra azonban nem ez.

Általános értelemben a kultúra ’tenyészet’ értelemmel bíró kifejezés. Az együtt élõk létét, létmódját és egymással való közlekedését, „kommunikálását” nevezzük kultúrának. Ismerjük a szót, hiszen megfelelõ célból vannak példának okáért baktériumkultúrák is. Ezek tisztességes esetekben nem biológiai fegyver, hanem gyógyszer elõállítását szolgálják.

A kultúra szó töve is árulkodik: a kultiválásnak, a mûvelésnek ugyanez a töve. A gyökerük közös.

Ebbõl is következik, hogy a tenyészetnek mondott, emberek esetében társadalmi csoportnak nevezhetõ közösséget, valamint annak mûvelését, helyesen: mûvelõdését, önmûvelését nevezhetjük csak kultúrának. Nem ismeretlen a nemzet mint kulturális egység fogalma sem. E tekintetben világos, hogy a kultúra fogalmának semmiben sem felel meg az a hatalmi manipuláció, amit a hatalom birtokosai a teljes média uralása révén éppúgy végeznek, mint az oktatásban.

Az oktatás (okítás) lényege egyfajta tudás átadása. Aki átadja az ismeretet, tudást, soha sem lehet demokratikusnak mondott viszonyban azzal, akinek átadja azt, amit vele tudatni akar. A tanítás egyirányú folyamat. Ezt a viszonyt semmiféle liberális és anarchisztikus handabandával nem lehet felszámolni.

Amennyiben sikerül, többé nem beszélhetünk oktatásról. Alapvetõ társadalmi viszony bomlik fel, ha összekeverjük a tudást adót azzal, aki kapja a tudást. Lényegében a liberális oktatási elképzeléseknek, magyarán agyrémeknek lényege az anarchiakeltés, a rendszerbomlasztás, hogy kizárólag a tömegkommunikáció (elsõsorban a televízió) révén lehessen manipulálni (mintegy okítani) a leendõ választópolgárokat és szüleiket.

Érdekes kísérletsorozat révén jutottak arra a megállapításra a Lajtán túli világban. Ennek lényege, hogy minél többet néz televíziót valaki, annál könnyebben alakítható az eszétõl függetlenülõ döntése.

Természetesen ez is része a kultúrának, mint ahogy minden élet és életközösség a növény- és állatvilágtól, a remete és környezete mint szerves egység, az emberiség és élete egésze is a kultúra egy fajtája.

Ami ebben az emberre jellemzõ döntõ különbség, az, hogy a kultúrája az új értékek megteremtésében is jelen van.

Az emberi kultúra

Függetlenül attól, hogy mennyiségileg mekkora embercsoport kultúráját vesszük figyelembe, egyetlen dolog van, amit tudomásul kell vennünk: az úgynevezett primitív kultúrák egyáltalán nem primitívek, csupán mások. Ugyanúgy megfelelnek a kultúra minden kritériumának, ahogy az egyes elkülönült embercsoportok kultúrájának szerkezete is azonos.

Különbséget kell tennünk a kultúra egésze és részei között, mert szerkezete így érthetõ meg. A várandós nõ és magzata egy közösség, ez nyilvánvaló. Tudjuk, hogy a magzat is hallja valamennyire és valahogy a külvilágot, de számára elsõsorban az anyával való életközössége a döntõ. Az anya azonban kapcsolatban áll a külvilággal, ami az anyán keresztül is hat a leendõ gyerekre. A cigány gyerek nem azért ordít beszéd helyett, mert süket, hanem mert már magzati állapotban is az állandó üvöltözést hallja, ugyanakkor az elhangzottak anyján keresztül is hatnak rá. Magyarán: a cigány gyerek ordító lényként jön a világra, és kint ez a külsõ hatásokból eredõ lárma közvetlen tapasztalássá is válva, megerõsödik.

A többivel itt nem foglalkozom, nem témánk.

Az élõ kultúra az életnek, életmódnak, kommunikációnak, valamint a tudásnak egysége. Ezért különböztetünk meg

1. életkultúrát és


2. olvasott (tanult) kultúrát.

Az életkultúra minõ volta otthon kezdõdik. A magzati létben kapottak hatnak ugyan a gyerekre, de miután biológiailag elszakad anyjától, önálló egyénként lesz része családjának, vagy annak a közösségnek, ahova esetleg család helyett került. Itt szocializálódik, és ez az elsõdleges szocializáció minden tekintetben meghatározza személyiségét, mivel agyának elsõ tekervényei ekkor mélyülnek el, és megõrzik azt az életmódot, gyakran az életszemléletet is, amelyikben iskolás koráig él.

Ennyire egyszerûen persze nem intézhetõ el a dolog, mert a gyerekre szülei közösségei is hatnak, és ezek a hatások is rögzülnek, ráépülnek a genetikailag örököltekre és a magzati létben anyján keresztül kapottakra.

Az életkultúra ugyanúgy változik az egyes ember életében, mint egy-egy nemzet, nemzetközösség vagy az emberiség egészét tekintve. Azt azonban nem téveszthetjük szem elõl, hogy a legnagyobb valódi kulturális egység a NEMZET.

Az életkultúra alkotója az öltözködés, a higiénia, a köszönés, sõt a nem köszönés módja (és oka) is része az életkultúrának, az anyanyelv használatának minõsége, amint az étkezés és minden, vagyis minden, amit tesz, mond, végez az ember. Ezt az élet folyamán változik. Hogy mennyire, az elsõdleges szocializációt követõen részben a pedagógus adta mintának és az otthoninak ütközésébõl, a különbözõ közösségek hatásától is függ.

Az életkultúra folyamatosan változik, ennek alapja az egyéntõl nagy mértékben függ, ugyanakkor folyamatos kölcsönhatásban van környezetével és a tanult, más néven az olvasott kultúrával.

Az olvasott kultúra – a megtanult mûveltség – alapja az otthon. Mint több olvasásszociológiai kutatás igazolta, a magyar nyelvi szigetek (ide értve az egyik hazai fõiskola hallgatóit is) nyelvi kommunikációt õrzõ szerepe erõsen eltér.

Ennek elsõrendû kérdése, vajon mond-e gyerekének mesét az anya (vagy akár az apa). Ebben a mond és a felolvas között is jelentõs eltérés van. Anyanyelv szavunk pontosan fejezi ki a lényeget: a kisgyermek normális esetben anyjától tanulja a nyelvet annak szabályaival, hangzóival, értelmes vagy zavaros voltával együtt. A ’90-es évekbeli vizsgálat (Lõrincz Judit, Nagy Attila, Vidra Szabó Ferenc) arra is rámutatott, hogy nem mindegy, kinek a szavait hallja a beszélni még nem tudó gyerek. Más a meseíró nyelvezete (aminek minõsége nem témánk), és más az anya saját szavaival elmondott meséjének hatása, amihez szemkontaktus és mimika is járul. Ezek által közvetlenebb. A könyv már távolságot hoz létre.

A lehetõ legrosszabb a személyes jelenlét helyett hagyni, hogy a kicsi értetlenül bámulja a televízió, akár annak mesemûsorát, vagy bármit, ami ott látható és hallható, ily módon már fogalmi felkészültsége elõtt is. Ennél könnyebben kárt okozni a szellemi fejlõdésben nem lehet.

Az iskolában tanultak minemû volta és minõsége rendkívüli mértékben tudja befolyásolni a gyermekkori tudatot. Ezért szükséges hangsúlyoznunk, hogy a pedagógus feladata nem lehet – ide értve az egyetemen tanítókat is – a nevelés, õ az oktatás szakembere, nem nevelésre szakosodott, hanem megtanít valamit. Neveletlen, nemtörõdöm szülõk hozzájuk hasonló gyerekeit nem lehetséges tanítani, ráadásul akadályozzák az értelmes közegbõl származók fejlõdését is.

A pedagógus jelenleg nevelni kénytelen, ami természetesen nem sikerül, mert a szülõk elkeserítõen nagy hányada ugyanolyan agresszív és neveletlen, mint a gyereke, akinek átadta életkultúrájának jellemzõit, ugyanakkor miközben elvárja a nevelést, azzal nem is ért egyet.

A magyar nyelvben konyhalatinságú alakban 1954. óta elterjesztett pedagógus szó az ókori görög paidagogosz szóból szármatik. Eredetileg a tanulókat az iskolába kísérõ, mûvelt rabszolga elnevezése volt, értelme ’tanító’, ’oktató’.

A szóval jelölt fogalom kiterjesztésével csak a legújabb idõkben kísérleteznek, nyilvánvaló politikai céllal.

Nevelhetetlent nevelni szintén nem lehet a pedagógus feladata. A pedagógus vagy tanít, vagy nem pedagógus. Ugyanez a helyzet az esztelen, nem egyszer fölösleges adminisztrációs munkával, ami megint csak a minimálbérbõl élõ pedagógusokat terheli.

Ez feltétlenül megváltoztatandó. A pedagógus nem önmaga titkárnõje, és nem is adminisztrátor. Különösképpen nem úgy, hogy az hivatása gyakorlásának rovására menjen. Vagy van a nem pedagógusi munkához megfelelõ segéderõ, vagy nincs oktatás. Ez ilyen egyszerû.

Az olvasott kultúra tehát elõször hallás útján szerezhetõ meg, késõbb tanulás és olvasás, tágabban: mûalkotások alkotó befogadása révén. Ez a befogadás is tanítható.

Kérdés azonban, kinek az érdeke. A cui prodest mindent elárul valamely állam oktatási rendszerérõl, illetve annak általában letagadott céljáról. A mûvelt (ha tetszik: a kultivált, azaz rendszeresen, folyamatosan kulturált, kulturálódó) embert szinte lehetetlen idétlen tévémûsorokkal manipulálni. Erre egyszerû példa egy-egy amerikai kalandfilm. Bárgyúnak bárgyú, szégyellni valóan hitvány világképet sulykol a nézõbe, de kultivációja titkolt. Természetesen csak annak számára, aki nem veszi észre a több hasonló téma szerepeinek azonos voltát.

Egy amerikai krimiben a jó fiúknak nagy hányada afroamerikai, magyarul néger. A detektívek és minden rendõr összes felettese jóságos néger. Ez a kultivációs hatás: a néger jó, errõl szólnak ezek a filmek, és csak másodsorban arról, hogy a törvény jó az amerikai rendõrállamban, és a jó mindig legyõzi a rosszat. A lényeg a kultiváció, aminek a hatása a való életben konkrétan látszik: félamerikai-félafrikai néger az USA elnöke. Gondolja, olvasóm, hogy ez véletlen?

Ez nagyrészt az amerikai tévéfilmek kultivációs hatásának következménye.

Mint ebbõl is elég világosan kitûnik, a preromantikában már tisztán látszik a mûvészetbeli döntõ hasadás. Létrejön a konzumkultúra, a ponyván árult bóvli, az álmûvészet. Victor Hugo, a francia romantika egyik oszlopa „irodalmi alvilág” néven nevezte a kalandregény-árut, ami kísértetiesen emlékeztetett a gótika lovagregényeire.

Nem szabad félreérteni: az igazi, jól eladható romantikus második vonal tehetségei pontosan tudták, hogy árut állítanak elõ. Ennek zsenije Dumas pére volt, igazi romantikus lélekkel herdálta hatalmas jövedelmét különbözõ forradalmakra, azonban ha valaki ismeri A három testõr címû regényét, és tud apróbb titkokat Párizsról, azt is tudja, hogy a gonosz Milady címe Victor Hugo lakcíme. Dumas szellemesebben oldotta meg a vitát, mint Hugo.

Ebbõl ne csak a szellemes embert mint okos egyént vegyük észre, hanem azt is, hogy az igazi lektûrírók (ide értem a vásározóknál kapható képeket is, és mindent, ami hasonló álérték) egyfajta piaci igényt szolgáltak ki. Ez az igény pedig a polgárság gazdagodásából kimaradt, kevésbé mûvelt és tájékozott kispolgárságé volt. Csak késõbb hatott a társadalom alacsonyabb rétegeiben is, természetesen a népmûvészet valódi értékeinek kiszorításával.

Dumas is manipulált, ehhez elég elolvasni, mit írt például Bonacieux, a „gyáva takács” szellemi képességeirõl. (Ez ugyanis egybeesett a „takácslázadás” idiotizmusával és annak gyáva elkerülésével. A gyávák nem mennek az utcára.) Ez nem ide tartozik, de a lényeg igen: az olvasott kultúra, a mûveltség is meghasadt, lett belõle magas érték: mûvészet, tudomány, ipari fejlõdés, és lett belõle pótszer, bóvli a mafla kispolgárnak.

(Ugyancsak kultivációs célja volt a Berkesi András-féle álirodalmi szemétnek. A volt ávós Berkesi, a katonai elhárítás szolgája azonban nem volt író, mint Dumas, fogalma sem volt a magyar nyelv szabályairól, amint az író-olvasó találkozóin kiderült, ugyanakkor igazi irodalomnak hitte pártos szocialista giccseit, amikbõl elolvasható gagyit a Magvetõ Könyvkiadó szerkesztõje kreált.)

Ezért kellett Magyarországon is felszámolni a maga szakmájában kiváló, egyszersmind mûvelt munkásosztályt is, aminek restaurációja a jövõ feladata. A magyar kisipar elpusztításával már a Rákosi-korszakban megpróbálkoztak, de egyes esetekben értelmetlen volt a néhány négyzetméteres mûhelyek államosítása, mert az adójuk, ha fillér volt is, többet ért a kincstárnak.

A gyári munkásságot, a bányászokat az elmúlt két évtizedben utcára tették, és amelyikük valamilyen módon lehetõséget kapott egyetem elvégzésére, hogy „mérnök” legyen, e minõségben képzelt magának magasabb fizetést a különbözõ színû vagy feliratú gombok nyomkodásáért. A bolsevista szemétdombról milliárdossá lett gazemberek félnek a mûvelt szakmunkástól. Az agrártudományi egyetemek összevissza keverésével és állandó átszervezésével egyrészt diplomás földmûveseket állítottak elõ, miközben megfosztották és elidegenítették õket a földtõl, vagyis attól, hogy legalább családjuk fenntartását örökölt tudásuk és a maguk területén általában alkalmazhatatlan diplomájukkal, amivel polgárnak hitték/hiszik magukat, el is tudják tartani.

*

Az olvasott kultúra a fentiek alapján akkor is árthat, amikor nem azt szolgálja, amire való. Nem a pótmûvészetekrõl beszélek, azok úgy meg tudják fertõzni azt, aki elõször ilyesmivel találkozik, hogy a magas mûvészethez sosem lesz köze, mert az gondolkodtat.

A tudomány terén nagyon nehéz ugyanígy boldogulni a magyar emberrel, ahhoz túlságosan tehetségesek vagyunk. Azzal azonban, hogy a közel 80 (Nyolcvan!) magyar felsõoktatási intézmény tömegével ontsa azokat a diplomásokat, akiknek diplomájuk mögött elrontott oktatási rendszer és mások hasznának termelése áll, rengeteg, a neki való területen hasznos, nagyon hiányzó munkaerõtõl fosztja meg az országot ugyanúgy, ahogy munkanélkülivé teszi az alul- vagy félreképzett, megtévesztett embereket.

*

A kultúra nagyhatalom. Az életkultúra idegen volta számos embert kirekeszt, perifériára sodor. Ennek tanítása nevelés kérdése, és a nevelés elsõsorban a szülõ, és késõbb esetleg egy szervezet, például a sorkatonaság feladata.

A pedagógusnak tanítania kell. Használható, értelmes tudást kell átadnia, nem pedig használhatatlan, az életben fölösleges ismeretekkel tömni azok fejét, akiknek sosem lesz ahhoz közük, amiket tehetségtelen miniszterek és kormányok értelmetlenül rájuk erõltetnek, miközben nélkülözhetetlen tárgyakat „könnyítésként”, vagyis a butítás elõsegítése végett megszüntetnek.

Csak sutba dobott, de számunkra fontos hagyományainkon épült élõkultúrával bíró ember szolgálhatja nemzetét. Megfelelõ kormányzással az állam nem kölcsönkérõ lesz, hanem tisztességes megélhetést adhat mindenkinek, aki megérdemli.

Ez is kultúra kérdése.