„… lehetett egy kormány, mely, miután tabula rasát csinált országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten áldását is letörölje róla. És véges végül még az égbejáró utat is el akarta tõlünk zárni: megtámadván a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten összetört a hatalma.

De szép idõk voltak! Mikor a protestansok nagy gyülekezetén megjelentek a római katholikus egyházfejedelmek, mint jóakaró hallgatók, s a honszeretet és szabadság szent lángjától áthevülve egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével, kitartásra buzdítva õket mind halálig!

De szép idõk voltak!

Hála az Égnek, hogy elmúltak!

1895.

Dr. Jókai Mór”

Az Új Földesúr címû regényéhez, annak megírása után négy évtizeddel írt utóhangjában írta ezeket a szavakat Jókai, aki 1848. március 15-éig y-nal írta nevét. Utána mindörökké i-vel. Õ, a maga számára, így szüntette meg a nemesi kiváltságokat.

„De szép idõk voltak azok!

Hála az Égnek, hogy elmúltak!”

Bizony, szép idõk voltak, amikor a keresztény ökumené elõször jelent meg Magyarországon, hogy utolsó szabadságunkat, a vallásét, megõrizze a nemzet. A kereszténység eleink fogalmai szerint a nemzet vallása volt, s hiszem, hogy az is maradt.

Ezzel magyarázható, hogy a magyarság szorosabb kötelék, mint az, hogy a nemzeten belül a keresztény vallás melyik felekezetének rítusa szerint tiszteli Istent valaki. Ez a lelkület, ahogy Szabó Dezsõ mondta: „pszikhé”, vagy ahogyan a mai magyarságkutatók nevezik: „mentalitás” õsidõk óta sajátja a magyarságnak. Attól függetlenül, mióta magyar valaki. E mentalitás lényege – ismét Jókait idézem – „Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelmérõl – azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek az útjába. Nem különczök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése voltak”.

A nemzet sorsát a maguk sorsának érzõ emberek közössége a magyar nemzet. A közös mentalitással bírók nemzedékeken át hagyományozódó kultúráját a magukénak vallók közössége a nemzet. Sok más között, elsõsorban ezért beszélhetünk egyrészt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc magyar átélõinek közös erkölcsi világképérõl, másrészt arról, hogy a hagyományozódás révén a túlélõk erkölcsi világképe a Bach-korszakban lényegét tekintve nem változott.

A fogalom tisztázása végett rövid kitérõt teszek.

Világképen az embernek a világ állapotáról alkotott nézetét értem. A világállapot kifejezés Hegeltõl származik. A logika tudománya címû mûvében a világállapot a szellemi valóság fejlettségének foka. A magam rendszerében a világ állapota: a világnak az emberi tevékenységgel kialakított státusa, minõ volta. A világkép ennek megfelelõen az ember ítélete a világ rendje fölött. Értelme: „a világ így megyen”. Az erkölcsi világkép ezen belül: etikai megítélés, amely jónak, rossznak vagy semleges értékûnek, etikailag semlegesnek minõsíti a világ dolgait.

A világnézet közismert fogalom: az embernek a világ eredetérõl, dolgairól és az emberrõl kialakult képe. A világnézet mindig dinamikus és egyéni. Ezzel szemben a világkép közösségi, mert maga a köztudás. Jellegénél fogva abban tér el a mobil világnézettõl, hogy statikus; és nemzedékek, kultúrák hagyományozzák egymásra.

Az erkölcsi világkép ezért a hagyományozódó kultúra szerint való ítélkezés. Ezen az ítélkezésen már az elsõ pillanatban láthatni, hogy alapja a jó és a rossz szembenállása. A „semleges salak” – ahogy Madách mondja – a Föld. Föld értékû az, amin, vagy amiért a harc folyik jó és rossz között. 1977-ben végzett elemzéseim arra mutattak, hogy ez nemcsak a kereszténység erkölcsi világképére igaz, hanem a zsidó erkölcsi világképnek is ez az alapja. Az õsi zsidóságnak két istene volt: egy jó és egy rossz. A „jó” mindent megengedett az embernek, a „rossz” pedig teletûzdelte a világot tilalomfákkal. A jó és a rossz elkülönülése innen származik, bár az értékelés szempontjai az egyistenhitben természetesen átalakultak, azonban az ítélkezés szerkezete megmaradt. Hitünkbõl vett fogalmak nevével jelölve: van mennyei, pokoli és földi érték.

Mindez megtalálható az ószövetségi zsidó és az újszövetségi keresztény értékrendszerben.

Ezért tértem át annak idején, 1977-ben, a Vitányi Iván által gondolt „keresztény világkép” terminus helyett a zsidó-keresztény világkép fogalmának és terminusának használatára. Az 1977-es év kutatási eredményeit értékelõ 1978. márciusi értekezleten zsidó és keresztény kutatókkal vitatkozva megvédtem álláspontomat, és az óta egységesen használjuk a zsidó-keresztény kultúra kifejezést, ami (mára már eltorzított értelmû) közhasználatú kifejezéssé is lett.

Nagyrészt ez a kultúra támasztotta alá az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eszmei közösségét. A zsidóság magyarországi jogait az Aranybulla rendezte. IV. Béla király mégis kénytelen volt 1451-ben törvényben megerõsíteni a zsidókat jogaikban, és kemény büntetéssel sújtatni azokat, akik ellenkeztek e törvénnyel. IV. Béla pénzügyminisztere zsidó volt. A királyi udvarban akkor már több, asszimilálódott és magyar nevet viselõ zsidó fõtisztviselõ is dolgozott. Több krónikás, közöttük Mária királynénak, IV. Béla feleségének kancellárja, az érseki rangot viselõ Ákos mester említi Nyúl úr, Farkas úr és több, hasonlóan, tükörfordítással magyarosított nevû, derék uraság nevét.

Magyarrá lenni, úgy látszik, nem nehéz, ha az ember rátalált a magyarok hitbõl eredõ kultúrájára. Egy születésekor megkeresztelt zsidó urat említek: Szerb Antalt. Elsõként õ mutatott rá, hogy a nyugat-európai kultúra – és benne a magyar – nem az antik görög kultúra folytatása, hanem a nyugati keresztény kultúráé.

Ennek hagyományai hevültek akár robbanásig, amikor a nemzetnek egységre volt szüksége. Mindannyian olvastuk A kõszívû ember fiait Jókaitól. A becsületes kereskedõ, aki Richárd portréját megõrzi, mert a keresztény úr korrekt volt az alkuban (konkrétan a kardvásárlásra gondolok). Salamon a „Porczellán utczában, Nro. 3.” alatt lakik Bécsben. Amikor Richárd visszatér az Újépületbõl, hogy Editet magával vigye, ugyanez a Salamon világosítja fel, hogy Plankenhorsték minden aljas tettében az erkölcsi okokból elvesztett, de titokban tartott vagyonért, azért az örökségért történt, aminek titkát Salamon maga is õrzi.

Megkérdezhetjük, miért nem szólt elõbb. Azért, mert hagyta gyõzni az igazságot. Semmi más oka nem volt, de ez – akár a gótikától máig szemlélve – az isteni igazságosságba vetett naiv hit. Egyfajta sportszerûség. Távoli, de ide illõ példát említek. Amikor Horthy tengernagy angolokat gyõzött le az Adrián, mielõtt elsüllyesztette volna az ellenséges hajókat, figyelmeztette a kapitányaikat, hogy a legénységgel elhagyhassák a terepet. Van, persze, az 1848/49-es szabadságharc idejébõl fennmaradt bizonyíték is. Arany János írja a Nemzetõr-dalban: „Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem”.

Maradva Salamon zsibárusnál, azaz a zsidóság szabadságharcbeli viselkedésénél, mint hû krónikást, ismét Jókait idézem: „Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikbõl egymás között megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel”. A „hant, mely ide köt” nem csupán a földé, hanem a világszemléleté is. És ismét elõjön a keresztény ökumené: „A papok a hõs erényeket prédikálták a szószékrõl. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és csillagnak.” Még valami nemzeti hõsnõinkrõl, Zrínyi Ilona, Dobó Katica utódairól, Lebstück Mária és a többiek névtelen kortársairól. „Úrhölgyek mentek sánczot hordani az erõdítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani”.

Sorolhatnám tovább, de nincs rá szükség. A nemzeti zászló, a haza, a közös ügy, a szabadság: alapvetõ pozitív azaz mennyei értékei a zsidó-keresztény világképnek.

Ha megvizsgáljuk A kõszívû ember fiainak erkölcsivilágkép-szerkezetét, a szabadságharcosoknak és a velük tartóknak erkölcsi értékszerkezete is elénk tárul. Itt kell megjegyeznünk, hogy – ezt Jókai A tengerszemû hölgy címû regényében megírta – mint író tudatosan az olvasókat akarta kiszolgálni, mivel õ nem emigrált, neki itt kellett megélnie. Minthogy ezt expressis verbis ki is mondja, nincs okunk kételkedni abban, hogy pontosan tudta, mi a kelendõ árucikk a könyvpiacon.

Az olvasónak az a mû tetszik, amelyiknek világképe megfelel az õ világképének. Ez a tudatosság természetesen nem zárja ki, hogy az író világképe is egyezzék olvasójáéval, de ez most nem fontos. Az a döntõ, hogy a regény erkölcsi világképe megegyezik kora olvasójának, a szabadságharc elkötelezettjének világképével.

Hozzá tehetem: a mi világképünkkel is.

Mivel pedig abban a küzdelemben, amit Arany János szavával túlzás nélkül nevezhetünk mi is világcsodának, a regénynek elsõ olvasói, vagy esetleg az õ szüleik vettek részt a forradalomban és a szabadságharcban, tehát az értékszerkezetben etikailag is jelentõs szerepet kap az igazmondás.

Szabadságharcot nem lehet álsággal vívni. Itt is három lehetõség van, s mind a három megfelel a vallásos alapú értékszerkezetnek. Számunkra szabadságért vívott háborúban részt venni erkölcsi jó, ellene fellépni pedig rossz. Lehet látszólag semlegesként kívül maradni, mint Jókainál Mindenváró Ádám úrnak, de a harc ezúttal õérte is folyik.

Szabadságharcra hamisan emlékezni, történelmet hamisítani, magyar ember számára a rossz megtestesülése.

Történelmet még messzirõl jött ember sem hamisíthat meg, amíg a jelen voltak élnek. Jókai azonban biztosan igazat beszélt: azt, amit az egész nemzet igaznak tudott.

Nem véletlenül legnépszerûbb regénye A kõszívû ember fiai: totalitásában az egész nemzetet képes volt egyetlen szerves egységnek ábrázolni, amint az 1848/49-ben – és annak mintájára – 1956-ban is, az árulókat kivéve, egységes, becsületes és lovagias volt a magyarság.

A magyar nemzetnek legfõbb értékei kétfelõl vevõdtek. Alapjuk természetesen a zsidó-keresztény erkölcsi értékrend, amely a jó és a rossz között felállítható tengelyen rendezi a világ dolgait. Regényrõl, illetve a modellként szolgáló életrõl lévén szó, természetesen az emberek, a jellemek és a tettek kerülnek mérlegre. Baradlayné, az anya – a regény rendszerében – szimbólum: õ a haza. Az anyaföld. Az „édesanya”, akit Ödön Buda ostromakor sarkával is megmutat, idézem: „ez az édesanya, itten”: a magyar haza.

Nyelvünk adománya, hogy az anyafölddel szemben az „apaföld”, a Vaterland áll ellenpontként.

A nemes nemzet élén a három fiú áll: háromféle szimbólum. A higgadt államférfi: Ödön és a katonatiszt: Richárd. Azonban Jenõ is közülük való: az udvari karrierre szánt hivatalnok, akit az udvari közegbõl anyja szava és általa amaz „Édesanya” parancsol haza. Attól kezdve õ a családfõ a harcban aktívan résztvevõk helyett. Õt azonban egyelõre tegyük zárójelbe, mert anyja és családja viszonylatában, késõbb derül ki valós funkciója.

Mindenki, aki a nemzet nagy regényében a jók között található, csak a Baradlay fiúk rangja alatt szerepelhet. Nem is szerepel a regényben senki, akit a világi hierarchiában föléjük sorolhatnánk. Közbevetõleg: ha Széchenyi Naplóját (Gondolat, 1978), vagy Kossuth írásait és beszédeit (Írások és beszédek 1848 – 1849-bõl; Európa K., 1994) olvassuk, beláthatjuk, a politikusok személyiségét jobb az etikai megítélésbõl kifelejteni.

Mindenki a jókhoz tartozik, aki így-úgy a szabadságharcosokhoz kötõdik, azonban megfigyelhetõ az is, hogy minél alacsonyabb rangú, annál közvetettebben kapcsolható a mennyei értékû jósághoz. Egyre inkább földi szereplõk ezek, s hogy mégsem kapnak földi, azaz semleges jelleget, a nemzet szabadságához való kötõdésükkel magyarázható.

Vitán felüli, hogy aki a mi hazánkat mindenek fölött szereti, számunkra is jó.

Ezzel érkeztünk el a Jókai-féle, egyben hiteles magyar nemzeti világképhez, ami a szabadság, a magyar haza és a keresztény hit egységéhez képest értékel. Akinél ez a három együtt van, a legjobbak közé való. Azonban itt a keresztény kifejezés „keresztényi” értelemben is áll. Hiszen nem nézheti szabadságvágyában és hazafiúi tisztességében másnak a magyar zsidó kispolgárt, mint keresztényi jóságú léleknek. Jókai nem kutatott erkölcsi világképet soha, és a keresztényiség fogalma az õ kora, és úgy hiszem, a mi korunk igaz magyarjainak is tökéletesen megfelel.

Van más jellegzetesség is ezen a rendszeren belül. Hierarchiája rigid. Mindenki csak a maga rangjabélivel kommunikál, légyen e kommunikáció akár csevegés, akár bajvívás. Ezt is zárójelbe tesszük, legyen megfigyelésünk Jenõ személyével együtt megvilágítandó.

A világkép rendje szabályosan feudális. Ha felrajzolnánk, a szereplõk személye az anyával, mint csúccsal kezdõdnék, és lefelé tágulna. Komplett piramisforma, elõírásszerû és szabatos.

A magyar haza, a szabadság és a kereszténység eszméje alá rendelõdik minden a magyar szabadságharcban. A haza a Nemzetõr-dalban is „Szülõanyám, te szép Magyarország”, vagy ahogy Vajda János írta A hazafiakhoz címû versében: „Hozzátok szól e jó édes anyának legszegényebb, legszeretõbb fia”; láthatni: mindüknek-mindünknek édesanya, mint Baradlay Ödön számára. Petõfit idézem, hogy a tabló még szélesebb legyen; õ 1848 címû versében ezt írja: „Beteljesült az Írás jóslatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság!” Ezzel megidéztetett a szabadság korhû képe és az akkor még elemi ismeretnek számító keresztény köztudás. Léphetünk tovább.

A magyar ember – bármennyire is a gótika eszményeihez igazodik, átvette a közösséghez tartozás polgári etikumát is. Ennek az erkölcsi világképnek számunkra való módon kifejezett csíráit Goethénél találhatjuk, aki a Faustban megkülönböztet mikrokozmoszt és makrokozmoszt, azaz Kisvilágot és Nagyvilágot, amit – ugye, erre is mind emlékszünk: Lukács György csaknem sikeresen vett át. A legkisebb világ, ami az ego-központú értékelés elsõ viszonyítási pontja, a koordináta-rendszer origója. Én vagyok a világ közepe. Ami jobbra vagy balra van, hozzám képest van jobbra, illetve balra, ami fönt van, énfölöttem van, a lent pedig alattam. A Descartes-féle koordinátarendszer és filozófia pontos leképezése ennek. Az francia felvilágosodásnak filozófiailag ez a legjellegzetesebb hozadéka: az önzésnek Isten nélküli vallása. A szekularizáció az önös, egoista egyént helyezte középpontba: a közösség erkölcsétõl független, „szabad” egyént, a polgárt, akit citoyennek neveztek el. A minden aljasságra képes „polgártárs” fogalmát alkotta meg ezzel a polgár, a maga családjához, közösségeihez hû bourgois-val szemben.

Számunkra is áll, hogy a jobb kezem a jobb, és a bal kezem a bal. De ahhoz a gyermekpszichológiából jól ismert elkülönülésnek, amit az én és a más közötti elhatárolódásként fogadunk el, van egy másik oldala is. Az, hogy még vagyunk, akik hagyományainkat és hitünket máig sem felejtettük el. Ezért az egoizmussal szemben a Kisvilág – Nagyvilág elkülönülésben nem a mindenkivel harcoló, önzõ egyént tartjuk példaképünknek, hanem a Kisvilág emberét, a magunk közösségének vállalóját. Számunkra, akik 1848/49 és 1956 örököseinek valljuk magunkat, az összetartozás szent dolog, s így jellegzetes Kisvilágunk a szabad egyén önként vállalt közössége, illetve közösségei. Társadalompszichológusok mutattak rá, hogy egy egészséges lelkû ember legalább öt közösséghez tartozik. Hogy miért nem hathoz vagy négyhez, nem tudom. Nézzük az ötöt: családom, felekezetem, ökumenikus lévén a keresztények egyetemessége, a hazám, a nemzetem, ami belõle a határokon kívülre szorult, vagy menekült, a MÚK… nem sorolom tovább, mert máris nyolcnál tartok. Ennyi bõven elég. Az ateista harácspolgár ideálja pedig önmaga: ez egy. Egyetlen. Õ önmagához tartozik, önmagának célja, s ez neki jó, mert õ –(ugye, emlékszünk még erre néhányan?) ahogy Marx mondta – levált a közösség köldökzsinórjáról, miáltal önálló egzisztencia, ami fejlettebb állapot, mint holmi istenhívõ hazafi.

Nem vagy-vagy a kérdés a vallásos eredetû és a szekularizált polgári világkép esetében, hanem az, hogy ráépült-e a vallásira a közösségtõl elválaszthatatlan polgári világkép, vagy sem. Mert a polgár is hihet Istenben, a polgárlét és közhöz tartozás nem ettõl függ.

Jókai a tanúm: amennyire ráépülhetett, rá is épült a nemzet vallásosságára a Kisvilág és a Nagyvilág elkülönültsége, sõt akár szembenállása. (Ami – talán nem is mellesleg – minden mûvészetnek alapvetése – a barlangrajzok óta.) Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a mai fõkormánypártnak dörgölve hátamat, azt az alantasságot állítanám, hogy a nemzet szent forradalma polgári forradalom volt. Ha tetszik, ha nem: nacionalista forradalom volt. Nemzeti felszabadító háború, amit valójában nem is mi kezdtünk. Kossuth és magyar nemzeti érzelmû arisztokrácia, élén Széchenyivel, Batthyányval, Eötvös „Pepi”-vel és Teleki Lászlóval István fõherceget kívánta Magyarország kormányzójául a császár és királytól, és meg is kapta. Elérték azt az alig forradalmi célt, hogy kívánságuknak megfelelõen Budáról irányítsák a magyarokat, akik – szerintük (ebben egyetértettek!) – mindannyian király- azaz Habsburg-hûk.

Tessék elképzelni e tények alapján azt a valóságot!

István fõhercegrõl már csak a történészek tudnak. Széchenyi és Kossuth ilyen egyetértésérõl talán néhány olvasni hajlamos ember.

Visszatérve krónikásunk, Jókai Mór nemcsak itt és máig, hanem másutt is népszerû, de minden ízében magyar lelkületû és hiteles erkölcsi világképû regényéhez, meg kell maradnunk azoknál, akiket, illetve akiknek modelljeit a korabeli magyar olvasóközönség is ismerte. Ahhoz a forráshoz és lelki alkathoz fordulunk, ami a nemzethû hölgyek és urak közönségét alkotta. Alapunk tehát a Baradlay família anyástul és alárendeltestül..

A Baradlayak családja eleven közösség, a szabadságharcosok úgyszintén, a lovagi becsülettel bírók pedig, akiket a korábban fölemlegettem, ugyancsak. (Elég, ha csupán Richárd és Palvicz Ottó kapcsolatára és párviadalára gondolunk.) Egyetlen egység a nemzet, a kereszténység-keresztényiség, és egyetlen édesanyja van: a haza. Más-más Kisvilágok, de ezek egyszersmind a magyar szabadságharcosoknak, a szabadságnak közösségei. A nemzeti kisvilágok kétféle megítélés szerint is pozitív értékek ebben a szerkezetben. Egyrészt mint magyar közösségek, másrészt mint a sokféle nemzetiségbõl szervezõdött nemzetnek több vallású léte ellenére szerves és szabadságszeretõ, zsidó és ökumenikus keresztény-keresztyén hitû, nemzetiségi és valláskérdésekben szintén lovagiasan türelmes egysége. Emellett megfelelnek a közösségek az utólag elfogadott polgári képletnek is: a magyar Kisvilág a nemzet: mi, szabadságszeretõ és keresztény vagy keresztényi magyarok vagyunk, az ellenség azonban nemcsak azért maga a Rossz, mert hitünk és nemzetünk ellen van, hanem azért is, mert Kisvilágaink szétverése a célja.

Ezzel a szembenállással elérkeztünk Baradlay Jenõ személyéhez. Õ is része a Baradlay-Kisvilágnak: családtag a legfõbb jóknál. Speciális szerepe van, akár – Jókai által is vallottan – több modelljének. A regényben közvetlenül a csúcs, az anya szférája alatt van az õ régiója is. Ha kizárólag a jó és a rossz oldal közötti bensõ küzdelmét tekintenénk, ráfoghatnánk, hogy egy darabig Föld, azaz ingadozó, tehát semleges értékû. Csakhogy a történetben betöltött funkciója megmutatja valódi kilétét. Mindkét bátyja megtalálja párját; õ, ezzel szemben, az anya hatására lemond az (idézem:) „angyalarczú ördögrõl”, és mert ellene mond az ördög minden kísértésének és csábításainak: a Jók között a helye.

Ennyire szabályos szerkezetben akár elemzés nélkül is kilógna hozzá illõ, méltó pár nélkül, a többiek közül. És – ha nem áldozná fel magát a Jók mennyei értéket képviselõ közösségének megvédéséért, és – nem jelentkeznék Ödön helyett az Újépületben.

Itt a lényeg: magára vállal – egy vád kivételével – mindent, amivel vádolják, és mártírhalálával … megváltja övéit.

Jézus-szabású ember már a korai gótikus nemzeti eposzok hõse is. Elsõsorban erre utaltam, amikor fölemlegettem a gótikát. Az emberszabású istenek ógörög világával szögesen ellenkezik az istenszabású ember, a közösségéért életét adó keresztény hõs.

Mire való volt hát, ezek szerint bármikor is, egy nemzeti hõs áldozata? A közös túlélésére, a nemzet fennmaradására. Mert Isten megadta a magyar nemzetnek a túlélés képességét, amire napjainkban – immár évekkel az Európai Unióhoz való, nemzetrontó szerzõdést olvasatlanul aláíró, önfeladó, szolgai, csatlakozás után – ugyanúgy szükségünk van, mint volt, amikor Haynau vagy Kádár parancsára akasztották a nemzet megalkuvásra képtelen hõseit.