Az értékrõl általában

Több mint két évtizede, hogy elterjedt az értékrend szó használata. Jellemzõ módon, mintha csak divatszó volna, használták, ha kellett, ha nem, de használóinak többsége sosem tudta, mirõl is van szó tulajdonképpen.

Az értékrend értékek rendjét jelenti. Hogy mit, illetve miket tart egy ember értéknek, elsõsorban valaminek (akárminek) az õ számára való érték voltát jelenti. Az értékek természetesen hierarchikusak. Elég arra gondolni, hogy a levegõ értékesebb-e számunkra, vagy egy gyûrû. Melyiket tartjuk fontosabbnak? Nyilvánvaló, hogy gyûrû nélkül akár száz évig is élhet egy ember.

Ezek tárgyi értékek: a levegõ a maga összetételében anyagi létezõ. A gyûrû is az. A kettõ közötti különbséggel, vagyis azzal, hogy az egyik van, a másik pedig készült most nem témánk. Érték, valamire való anyagi dolog mindkettõ, de a hozzájuk való viszonyunk változhat.

Mindazok az értékek, amelyekhez valamilyen módon viszonyulunk, beletartoznak a számunkra való értékek rendjébe. A példánál maradva: aki nem tud a gyûrû létezésérõl, annak értékrendjébe nem tartozik a gyûrû. Ez persze nem zárja ki, hogy gyûrû van. Ez teljesen független a róla való tudásunktól.

Hozzájuk való viszonyunk azonban meghatározza ezen értékek számunka való rendjét. Így vannak számunkra

- pozitív,

- negatív és

- semleges értékek.

Vélhetõen nem szükséges magyarázni, hogy ami számunkra nem pozitív (jó, kellõ), de nem is negatív (rossz, nem kellõ) érték, ebben a rendben semleges.

Az értékek egymáshoz való viszonya

Gyakran elõfordul hivatalos vagy hivataloskodó, tudálékos szövegekben a „használati érték” és a „minõségi” kifejezés. Használóik sem mindig tudják, mit jelentenek ezek valójában.

A használati érték nagyon jó kifejezés. A fontoskodók nyelvezetében Marxtól került, aki a maga értékrendszerét Ricardótól lopta. Csakhogy az angol közgazdaság-tudomány egyik klasszikusa éppúgy nem gondolt másra, mint termékre, amit a piacon el lehet adni, mert vannak, akik valamire használni tudják. Innen az elnevezése.

Karl Mardoháj, a trieri rabbi fia, akit mi Marx néven ismerünk, nem vette észre, hogy a klasszikus angol mindenben a belefektetett munka értékét kereste, ezért állítása csak az árura, nem pedig annak valóságos használatára terjedt ki.

Hogy be lehessen látni az elnevezés hibáját, egy másik elmélettolvajhoz, Leninhez fordulunk.

A bolsevik vezetõknek magyarázta Lenin, hogy a használati érték „végtelen”. Az asztalán levõ pohár volt a bizonyíték. Mint mondta, akár ablaknak is lehet használni, mert átengedi a fényt, lehet belõle vizet inni, amikor megszomjazik, de elõadása közben levélnehezékként szolgál, hogy a huzat nehogy elsodorja a jegyzeteit.

Ez így igaz, mert ha nem is végtelenül sok dologra lehet használni a poharat, azért az elsõsorban mégis csak pohár.

Hogy mi micsoda, döntõ kérdés. Mark Twain Koldus és királyfi címû regényében Tom a királyi nagypecsétet diótörésre használja. Attól az még a Királyi Nagypecsét nevû, nagyon tisztelt tárgy maradt.

Más tehát, ami a használati érték, és más az, ami a dolog mi volta. Ezt nevezte el Guy Ankerl (eredetileg Ankerl Géza) genfi professzor rendeltetési értéknek.

A rendeltetési érték, vagyis a dolog mi volta alapkérdés. Értelmét a következõkben találjuk meg.

A nem tárgyi értékek

Szükségtelen magyarázni, hogy a nem tárgyi, azaz nem anyagi értékek szintén létezõ dolgok, akár beletartoznak valaki ismeretébe, akár nem. Mivel nincs okunk azzal foglalkozni, hogy ezeket szellemi, tudatbeli, vagy akármi más módon helyes-e nevezni más-más világnézetek szerint, mindenki számára elfogadható elnevezésnek a nem tárgyi értékek bizonyult.

Nyilvánvaló, hogy ezek is különbözõk. Számunkra való értéküket, azok minõ (pozitív, negatív, semleges) voltát ugyanígy a hozzájuk való viszonyunk határozza meg.

A nem tárgyi értékek a következõk:

- a tudás (ismeret)

- az erkölcs (a becsületesség),

- a mûvészetek (mind az alkotás, mind a befogadás).

Egyszerûsíthetjük:

- az igaz,

- a jó,

- a szép.

Ez a három nem tárgyi érték éppúgy meghatározza az egyéni értékrendet, mint a tárgyi értékekhez való viszony. Az értékek rendje jóllehet egyéni, távolról sem egyedi.

Azok, akiknek értékrendje hasonló, esetleg azonosnak mondható, összeillenek, szerencsés találkozás esetén valamilyen közösségben össze is tartoznak. Ezt számos társadalomtudományi vizsgálat, de maga a hétköznapi gyakorlat is igazolja.

Az igaz tudás

Doxa

Tudásra, ismeretre kétféleképpen tehetünk szert: vagy közvetlen tapasztalás útján, vagy gondolkozás révén. (Az most nem érdekes, hogy kinek a gondolkozása eredményét valljuk magunkénak.)

Az õsidõkben, amikor az ember létérõl (biztonságáról, megélhetésérõl) a közösség, amelyben mindenkinek megvolt a maga feladata, „használati értéke”, mint önnön tagjáról, részérõl gondoskodott. A közösség vezetõje vagy vezetõi és orvosa, jellemzõen a varázsló, papja megkülönböztetett helyzetben volt ugyan, de a lényeg nem ez. A vezetõ, aki vagy a legerõsebb, a vezetõk, a „vének” a legtapasztaltabbak, legokosabbak voltak, nekik ez volt „használatuk” értéke, csakúgy, mint az orvosé a gyógyítás, a papé a szellemvilággal, az õsökkel való kapcsolat megõrzése és fenntartatása.

A világ dolgairól mindent tudtak. Csakhogy ez a világ a törzs és élettere volt. A törzs tagjai ismereteiket életük során, elsõsorban, bár nem kizárólag a tapasztalásból szerezték. Mindent tudtak tehát, amire szükségük volt.

Ismerték, hogy mi micsoda, mire használható. Ebbõl az is fontos, hogy „mi micsoda”. Ez a dolgok minemûsége. (A tudomány nyelvén: quiditas.) Ezt a fogalmat Fichte vezette be a filozófiába.

A közvetlen tapasztalásból származó ismeretek neve doxa.

A közösség tudása egyrészt azért volt igaz, mert a dolgok ismeretére és alkalmazására vonatkozott, másrészt azért, mert a törzs szabályait megsérteni tilos volt, tehát új ismeret csak véletlenül avatkozhatott az életbe.

Ezt a kort doxikus kornak nevezzük. Az e kort jellemzõ ismeretek jellemzõen a dolgok minemûségére vonatkoztak.

Ezért a törzsi (vagy a még ma is élõ törzsi jellegû) gondolkozást a használati értékek megismerésének szintjén maradt minemûségi gondolkodásnak nevezzük.

Episztemé

A szó ugyanúgy igaz ismeretet jelöl, mint a doxa, de a kettõ viszonyában jelentõs eltérés van. Az episztémikus tudás a korábbi ismereteket meghaladó tudás. Ez függetlenül attól, hogy közvetlenül azokra épülõ új dolog-e, vagy logikai úton, akár fantázia révén született, igaz tudás, ami mindaddig IGAZ TUDÁS, amíg a gyakorlat meg nem cáfolja.

Ha pedig igazolja a gyakorlat, többé nem episztemé, hanem doxa. Mivel nem a doxikus kor igazsága, hanem az episztémikus korban vált doxává, posztepisztémikus doxának nevezzük.

Ez a kifejezés is csak azt jelenti, hogy igazolt vélemény, ami mindaddig igaz tudás marad, amíg egy újabb tudás meg nem dönti.

A hamisnak bizonyult doxa jellegû ismeret elvetendõ. Ha bukása, illetve megcáfolása után is ragaszkodnak „igaz” voltához, DOGMA a neve.

Míg a doxikus korban a minemûségi gondolkozás volt jellemzõ, az episztémikus korban nemcsak az elvont gondolkozás, hanem az elvont használati érték is megjelenik. A közvetlen csere közvetetté lesz a napi praxisban, így a konkrét rendeltetési értékkel bíró áru mellett helyet kap a cserét segítõ csereérték, aminek megtestesült formája a pénz.

A minemûségi világképre új ismeret épül: a mennyiségi.

Ennek terjedésével szomorú változás megy végbe az ismeretek rendszerében: a kisebb közösség emberének minemûségi tudása összeütközik a kitágult világ mennyiségi világképével. Ennek következtében nemcsak zavar, konfúzió keletkezik a maga világát jól ismert ember ismeretei között, hanem elveszíti a világról alkotott képében való bizonyosságát. Még mostanában is elõfordul, hogy idõsebb vidékiek zavartak, félnek, szoronganak a nagyvárosban.

A hit

A hitnek, terjedelmi okokból, futó említésével kell megelégednünk. „Akinek van füle a hallásra”, meghallja, amikor Isten megszólítja, ez a kommunikáció. Ilyenkor jön létre Isten és ember között a communio, az a közösség, amelyben Isten meghívja teremtményét az övéi közé. Vagy akár csak figyelmezteti: tudat vele valamit. A hit mint igaz tudás az embernek minden viszonyát meghatározza. Ehhez itt és most csak egyetlen példát mondok. Vajon van-e az életnek használati értéke? Mi a rendeltetése, ha van egyáltalán?

Az élet van, ez doxa. Biztosan van még a mindenben kételkedõk szerint is. Ha más nem, akkor az bizonyítja, hogy én élek, és gondolkozom róla. Ha pedig élek, akkor van.

Van-e értéke?

Van-e rendeltetési értéke? Mire való?

A nem hívõ számára az életnek se rendeltetése, se értéke nincs.

Az erkölcs

Mivel e témáról írtam már, és az elérhetõ, ezúttal csak mint nem tárgyi értéket említem. E szempontból

- a minemûségi erkölcs megfelel a doxikus kor közössége tudásának: az egyén alá van vetve a közösség ítéletének, ha vétkesnek ítélik, kitaszítják (ennek ma is élõ formáját legtisztábban a lakótelepekre felköltözöttek között tapasztalni ma is);

- a mennyiségi erkölcs a Hegel által morálnak nevezett egyéni tisztesség fogalmával jellemezhetõ: erõsen változó, meghatározza ugyan az üzleti tisztesség olykori betartása, azonban jellemzõje a hasznosság: számomra az a jó, ami nekem hasznos.

A többi lehetõség és változat nem ide tartozik, de jellemzõ, hogy az erkölcsi jó

fogalma a tárgyi világ piaci értékvilágához kötõdik.

A mûvészetek

Az esztétikum felismerése és valamilyen mûalkotás megalkotása, egy teljes, zárt világ létrehozása lényegében megfelel a teremtés fogalmának. Az alkotó (elõadómûvészetekben: a reprodukáló) mûvész egyszeri és megismételhetetlen világot hoz létre.

A nem tárgyi értéket – mint Isten a világot – különös képessége révén átadja az embernek. A megalkotás, a techné, a létrehozás munkája, mivel megtanult mesterség gyakorlása, a mennyiségi tudáshoz, az episztemékhez tartozik.

Ami fölötte van a munka és az anyag világának, a transzcendenciához tartozik. A transzcendencia a hierarchikusan rétegzõdõ világban az anyagi (fizikai) és a tudati (metafizikai) fölött van. Az egyetlen minõségi tudás.

A megalkotás munkája köti vissza a teremtõ gondolatot, az isteni alkotás magasságát a földi világhoz.

A rajztudás a képességtõl függõen, de elfogadható szinten megtanulható. Mindenesetre sokkal jobban és meggyõzõbben, mint az írás mûvészete. Újabban mindenki azt hiszi, ha látott vagy hallott verset, vagy prózát, pláne drámát, hogy írni mindenki tud, aki járt iskolába. Amikor értõ ember megmondja neki, hogy mit ér, amit csinált azon kívül, hogy esetleg kézzel és szép betûkkel írta, egy életre megsértõdik.

Éppen ezért különleges világ az írás, mert míg az épület, a szobor, de a többi alkotás anyaga is látványosan különbözik a napi gyakorlattól, az irodalom anyaga rendkívüli dolog: a nyelv. Míg egy agyagot lehet addig gyömöszölni, amíg valami visszhangot ki nem vált bennünk a formája, a nyelv minõségi tudása, és az, hogy a kezemben az lesz belõle, amihez indíttatást kaptam Istentõl, a nemzet egészének tudása.

Természetesen a többi mûvészet is ilyen érték, de annak az anyagát meg lehet fogni, míg a nyelv kizárólag valamennyi õsünk szellemének megjelenése a költõ és az író szellemében, és ez jelenik meg az értõ olvasó elõtt, aki olvasás (és általában minden katarzisélmény) következtében átéli ugyanazt a csodát, amit a mûvész, amikor megszületett benne a mû.

A mûvek megismerésének tudományai – mivel tudományok – noha nem nélkülözi a katarzis átélését, mennyiségi jellegû ismeretek, de olyan magas mesterségbeli tudás, ami ha kézügyességben általában nem is azonos az alkotóéval, arra szolgálnak, hogy a kész, fizikaivá lett mû tulajdonságait, elsõsorban az általa, illetve benne közölteket megfejtse. A mûalkotás jel, a mûvészetszociológus és az esztéta, ha valóban mestere tudományának, amivel éppúgy tud bánni, mint a mûvész a maga anyagával, megfejti a jelet, az isteni üzenetet. Így tudományos módszerrel – a mûvész munkájának megfejtése révén – ismeri meg azt a tudást, amit a mûvész az alkotás elõtt doxaként kapott. Benne nyilvánvaló ismeretként élt, de a mû létrehozása episztémikus tudás, hiszen munka.

Nyíri Tamás professzor magyarázata szerint az anyagi, fizikai létben is megjelenhet közvetlenül a transzcendencia (Isten világa). Amikor hirtelen észreveszünk, vagy megcsodálunk valamit, az a transzcendencia számunkra való pillanata.

Ez a legmagasabb rendû nem tárgyi ismeret pillanata, ezért és így tudás minden mûvészet és minden valódi befogadás.