Megbeszéltük a mieinkkel (jobbikosok, gárdisták), hogy reggel 7-kor indulunk Szentendrére.

Felhívott unokahúgom (33), hogy õk is jönnek, de a kicsit a húgom, a nagyi fogja õrizni, csak még megbeszélik vele, hol.

Hívott a húgom (mindegy, hány éves), hogy nála lesz a kicsi, ott találkozunk.

Unokahúgom felhívott, hogy anyjánál találkozunk, és onnan az embere (35) vezet, mert az én kocsim olyan, mint egy tüntetés, és éppen eléggé feltûnõ a péntek délután óta gárdistának, vagy legalább szimpatizánsnak tûnõ család egy külsõre jeltelen kocsiban is.

Késõbb a húgom hívott fel, hogy a vejének nagy kerülõ, ha arra mennek, vigyem én õt hozzájuk, ott õrzi majd a jövõt. Nem értettem a kerülõt, mert a Margit-híd kocsik elõl le van zárva, de sebaj, viszem hozzájuk a húgomat csõsznek. (Különben hozzájuk tényleg közelebb van Szentendre, de nem azért vénül az ember, hogy ne legyenek külön ötletei – a húgának.)

Ekkor már megmozdult bennem valami, ami mindig jön, amikor tehetetlenkednek körülöttem. Ez családidegen vonás nálunk, amint genetikailag adott, hogy ilyen eseményre eljön az unokahúgom, és az alkalomhoz illõen hatalombosszantó módon is öltözik.

Vittem húgomat, a nagyit, hogy a gyerekektõl megyünk Szentendrére, de nem háromra, ahogy õk képzelték, hanem kettõre, mert nekem legalább üdvözölni való barátaim is vannak ott.

Unokahúgom fekete aljat öltött fehér blúzzal, kitûzte emberes méretû Nagy-Magyarország kitûzõjét, embere a fehér inghez világos nadrágot vett, mert neki nincs feketéje. Rajtam fekete nadrág volt, még szép, ugyanaz, amiben Králik Attila temetésén voltam, fehér ing, továbbá az ingen a jobbikos jelvényem a galléron, és vittem egy gárdistajelvényt is, nehogy valaki népviseletnek nézze, amiben vagyok.

Minden ment az általam meghatározott idõben, megérkeztem a húgomért, aki puccban várt, hogy szép legyen az unokájának, és elindultunk a fiatalabbjáért, hogy átüljek hozzájuk stb.

Már majdnem ott vagyunk, amikor megszólal a húgom telefonja (nem is az enyém, mert még nála is erélyesebb vagyok. A kiöregedett küzdõsportos siránkozik a vonalban, hogy felhívta egy gárdista barátja, tõle tudja, hogy veszélyes menni, mert bementek a rendõrök, és igazoltattak. Ebbõl nyilván a rendõr, ami igaz, az igazoltatástól begazolt gárdista pedig biztosan nem. Hallani unokahúgomtól a megrettent apa hangján túl egy szörnyen hosszú mondatot, amelynek szavai a beszariságtól a hátaztánig kanyarodó széles skálán haladtak, a férfiú pedig azon nyafogott, hogy így nem lehet menni, de ha már én is Pesten vagyok, látogassuk meg õket.

Erre húgom egyetlen szóval reagált, amit tõle kiskamaszkora óta nem hallottam. Történelmi kifejezés, eredetileg török karót jelentett, és dühösen összecsapta a telefonját.

Megfordultunk, hazavittem.

Amikor tovább indultam, dühös kis versek keltek bennem életre, antik idõmértékekben a gyá-vaba-rom-tól az odacsap-lakafal-hoz-ig, de ki lehet próbálni, csodálatos nyelv a magyar. Akinek van füle, itt is hallja: csodá-latos-nyelva-magyar.

Végül Beregszászi Olgával nótáztam harsogva: „Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz”.

Aggódom: ilyenekkel?

Nem aggódom: velünk, a tényleges és az örökké fiatalokkal: a nyolc-tízéves gárdista kislánytól a hetven körüli, volt ötvenhatos gárdistákkal, jobbikosokkal igen. Egyedül vagyunk, de elegen.