1918. október 17-én Károly osztrák császár és magyar király, akit életszentsége okán Isten szolgája, II. János Pál pápa 2005-ben boldoggá avatott, Ausztria-Magyarország népeit kiáltványban szólította fel, hogy hozzák létre nemzeti tanácsaikat.


Wekerle Sándor magyar miniszterelnök bejelentette, hogy az 1723. évi I., II. és III. törvénycikk (a Pragmatica Sanctio) alapján a Habsburg Birodalom felbomlásával Magyarország automatikusan visszanyerte függetlenségét. Magyarország királya továbbra is IV. Károly maradt.


Október 24-én a mindvégig háborúellenes gróf Károlyi Mihály elnökletével alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács.


Programjának legjellemzõbb tételei:
- a független Magyarország megteremtése;
- a háború befejezése és a német szövetség megszakítása;
- nemzetiségi önkormányzatok létrehozása
- az újonnan létrejött ukrán, lengyel, cseh, délszláv és osztrák-német nemzeti államok elismerése;
- leszerelésbarát képviselõk kiküldése a békekongresszusra.


Ez a program békepárti, jóllehet a románok egyre beljebb nyomultak az ország területére, illetve a balkáni haderõ, miközben a hazahívott és leszerelt magyar hadsereg harcképtelen volt, már elérte a Délvidéket.


November 3-án Viktor Weber császári és királyi vezérkari fõnök Padovában fegyverszünetet írt alá az ekkorra már nem is létezõ Osztrák–Magyar Monarchia nevében. Ezt az antanthatalmak csak az olaszországi frontra nézve tekintették érvényesnek.


Közismert Vix alezredes jegyzéke, amelyben teljességgel elfogadhatatlan békefeltételeket adott át a Nemzeti Tanács élérõl leváltott, tehetségesnek nem mondható Károlyinak, és már a szociáldemokrata Berinkei Dénes volt már az erõs hatalmú miniszterelnök.


Jó tudni, hogy a kommunista vezetõk ennek az államnak börtönében ültek, amikor a megoldhatatlan helyzetbõl kimenekülõ kormány átadta nekik a hatalmat.


A kommunista Magyar Tanácsköztársaság betiltotta az összes pártot, így a szokásos kommunista „választásokon” egyedüli indulóként áprilisban gyõzelmet arattak. Károlyi plakátokról értesült arról, hogy lemondott.


1919. március 24-én Kun Béla külügyi népbiztos tudatta a párizsi konferenciával, hogy a novemberi belgrádi fegyverszüneti egyezményben kijelölt határokat hajlandó elfogadni, de a Vix-jegyzékben foglaltakat nem. A kommunisták szembeszegülése meglepte a Párizsban tanácskozókat.


A brit Jan Christian Smuts tábornok Budapestre enyhébb feltételeket hozott. A magyar tanácskormány azonban szintén feltételeket támasztott, amivel elszalasztotta a lehetõséget a fegyverszünet fenntartására.


Kezdõdött a készülõdés: megindult az önkéntes Vörös Hadsereg toborzása. Közben a románok beléptek a Vix-jegyzékben kijelölt semleges övezetbe is, majd április 30-ára elérték a Tiszát; a csehszlovák erõk Salgótarjánig jutottak – de Párizs utasítására egy idõre mind a két sereg megállt.


Június 10-ére az úgynevezett északi hadjárattal a magyar katonák elérték a lengyel határt, visszafoglalva Salgótarjánt, Miskolcot, Kassát és a Felvidék keleti részét. Ezzel elvágták egymástól a csehszlovák és a román haderõt.


Június 13-án érkezett ultimátumában George Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi konferencia nevében a magyar hadsereg Felvidékrõl való önkéntes kivonulása esetére kilátásba helyezte a románok kivonását a Tiszántúlról és Magyarország meghívását a békekonferenciára. A június 24-i magyar–csehszlovák fegyverszünet megkötésével a Vörös Hadsereg elhagyta az északi területeket.


A konferenciára való meghívás természetesen elmaradt, és a románok sem mozdultak el a Tisza partjáról. Ezért a magyar sereg július 20-án támadást indított ellenük, ami csakhamar összeomlott. A román katonák 1919. augusztus 3-án bevonultak Budapestre.


Az országot teljesen kifosztották a kommunisták, mígnem megjelentek a DOLGOZZATOK, MERT FOGY A KENYÉR! feliratú plakátok, és közben tombolt a vörös terror.


Jellemzõ, hogy a kommunisták még az utolsó éjszakán is azt jelentették Leninnek táviratban, hogy minden a legnagyobb rendben van, és az üzenet elküldése után a Tanácsköztársaság vezetõi Bécsbe menekültek, a hadsereg szétszéledt. Új, szociáldemokrata kormány alakult, amit Friedrich István román segítséggel végrehajtott puccsa egy hét múlva megbuktatott. A románok a Tiszán túli területeken saját katonai közigazgatásukat vezették be, azt remélve, hogy így kikényszeríthetik a tiszai államhatárt. Más helyeken meghagyták a magyar hivatalokat.


A Dunántúl nyugati és déli részét a – még a kommunisták ellen – Szegeden megalakult ellenkormány fegyveres ereje, a Nemzeti Hadsereg tartotta ellenõrzés alatt, Horthy Miklós ellentengernagy vezérletével.


A román hadsereg elrabolta, amit még talált az országban: vagonszámra szállítottak Romániába állatokat, gabonát, élelmiszert, gyári berendezéseket és általában mindent, ami mozdíthatónak bizonyult. Ahol ezt a lakosság megpróbálta megakadályozni, kíméletlen népirtással válaszoltak; de a megszállást általában is durvaság jellemezte. „A román tisztek állandóan rablott bort ittak, duhajkodtak, és a katonák által a város utcáin lányokat fogattak össze, akiket aztán megbecstelenítettek” – ahogyan azt egy erdélyi szemtanú feljegyezte. A fõvárosi levéltár anyagának egy részét is elvitték, a Nemzeti Múzeum kifosztását pedig csak a Szövetséges Katonai Bizottság soros elnöke, az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornok közbelépése akadályozta meg.


A román katonákat az antant hatalmak novemberben kiparancsolták Budapestrõl (a Tiszántúlt csak a következõ év márciusában voltak hajlandók a késõbbi határig elhagyni).


1919. november 16-án Horthy a Nemzeti Hadsereg élén bevonult a fõvárosba. Az antant akaratának megfelelõen a Friedrich-kabinetet leváltotta Huszár Károly koalíciós kormánya. Magyarország élén végre olyan vezetés állt, amit a háborúban gyõztes hatalmak is elismertek.


December 1-jén végre meghívást kapott Magyarország a párizsi konferenciára. Ez nagy reményeket ébresztett, de, mint kiderült, alaptalanul.


1920. január 7-én érkezett meg a francia fõvárosba a magyar békeküldöttség, gróf Apponyi Albert, gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál vezetésével. Január 16-án Apponyi elõadást tartott angol, francia és olasz nyelven védelmezve a magyar nemzet egyben tartásának szükségességét. A beszédben kifejtett álláspont ellen a cseh, a román és a szerb kormány egy közös jegyzékben tiltakozott, amirõl a magyar küldötteket nem tájékoztatták.


Február 12-én Magyarország hivatalosan is válaszolt a békefeltételekre. A határok kialakításánál a Teleki mint földrajztudós készítette nemzetiségi térkép adataira hivatkozva jó néhány területen népszavazást javasoltak. A magyar álláspontot az antant-országok és az általuk pártfogolt államok vezetõi közül senki sem vette komolyan.


A trianoni békeszerzõdés érvénybe lépésével Magyarország területe (az addig is részben önálló Horvátországot nem számítva) 282 ezer km2-rõl 93 ezerre, azaz pontosan egyharmadára csökkent. Az addigi 18 millió lakosból csak 7,6 millió élt az új határok között.


1,6 millió magát magyarnak valló ember Románia, egymillió Csehszlovákia, félmillió a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgára lett.


A területek elcsatolását azzal indokolták, hogy így a nemzetiségi eloszlás szempontjából igazságos határok keletkeznek. Viszont már az elõbbi adatokból kimutatható, hogy a nemzetállamok létrehozásának elve csupán ürügy volt. Valójában az Európában egyeduralomra törekedõ francia vezetõknek fontos volt az Osztrák–Magyar Monarchia mint vetélytárs szétdarabolása; csakúgy, mint a román, a csehszlovák és a délszláv állam bõkezû, tehát lekötelezõ megjutalmazása.


Ezek után érthetetlen, hogy miért kellett elvenni Magyarországtól nyugati, feketeszénben, vízben, erdõben, vadban és halban gazdag területeit éppen Ausztria számára.


A békeszerzõdések pontos tartalmáról, a határmódosításokról és egyéb, jórészt büntetõ rendelkezésekrõl, a közlekedési lehetõségektõl a gyáripar korlátásáig, a végsõ döntéseket a négy gyõztes antant-nagyhatalom vezetõje, az úgynevezett „négy nagy” hozta meg: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnök és Thomas Woodrow Wilson, az USA elnöke. Magyarország ügyébe beleszólása volt még Romániának, valamint a két új államalakulatnak: Csehszlovákiának és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak (a késõbbi Jugoszláviának) is.


A francia Gondrecourt tábornok egy titkos levelében így írt:


„A békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, és semmiféle adattal nem rendelkeztünk errõl az országról, ha azt hittük, ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Románia és Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsük a túlzott ambícióit. Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdõket, sem ipart ...
Valóban kissé túl messzire mentünk.”