Nincs értelme, hogy a hajdan folyó, de szép suttyomban abbamaradt társadalom- és szociálpolitikai vitákról akár egy szót is szóljak. A magyar Országgyûlés (szívem szerint a jelenlegit inkább kisbetûvel írnám) egy árva szót sem ejt arról, hogy mi a helyzet a magyar társadalompolitikával. Legjobban, természetesen, a szociálpolitikát kerülik, mert az ellenkezik a mai parlamenti pártok és az Európai Unió önzõ érdekeivel.
Korábban nem tudták, legfeljebb néhányan sejtették, hogy e két politika nem ugyanaz, de volt, aki azt képzelte, hogy mivel a societas társadalmat jelent, akkor a kettõ nyilván azonos.
Pedig távolról sem.

A társadalompolitika

Nyilvánvalóan része az úgynevezett nagypolitikának, amit szívesen szednek darabjaira, és úgy tesznek, mintha csak részpolitikák volnának, nem pedig egy egész országnak, népnek, nemzetnek volna egységes politikája, amelynek részei, illetve területei vannak. Ezek a területek azonban szorosan összefüggenek egymással.
Ha a mai magyar törvényhozás „munkáját” vesszük alapul, és a kormány szakadatlan – piaci értelemben is gyakorolt – hazaárulásából indulunk ki, jóindulatúan akár azt is mondhatjuk, hogy hazánknak ma nincs politikája. Amennyiben van, az nem a magyar haza és a nemzet érdekében van, hanem idegen érdekek szolgálatában merül ki.
Ez most nem témánk, de ténye a társadalompolitikától nem egészen független, mint az gondolkozó ember számára alább ki fog derülni.
A társadalompolitikát feladata és rendeltetése különbözeti meg – mint minden politikai ágat – a többitõl. A politika szó a görög polisz szóból származik. Tág értelme haza érdekeinek szolgálata. A társadalompolitika különlegessége abban rejlik, hogy a társadalom egyensúlyát hivatott fenntartani. Ez nem azt jelenti, hogy megszünteti az egyenlõtlenségeket. Nem is jelentheti ezt, mert mindenkinek mások a képességei, különbözik tudásuk, érdeklõdésük, más-más módon és más-más mértékben érvényesítik saját vagy családjuk érdekeit. Arról akár ne is szóljunk, hogy mindenkinek megvan a maga feladata a társadalom egészében, és az emberek közötti kapcsolatok, viszonyok mennyisége sokkal többféle, mint ahány ember alkotja a társadalmat. Egyrészt azért, mert egy átlagosan egészséges lelkû ember legalább öt különbözõ közösségnek a tagja, másrészt azért, mert a társadalomban levõ viszonyok rendszere, hiába egyszerûsítjük ezt, minden embert, közösséget, csoportot összetartó rendszer.
Ezért a társadalom – normális esetben – olyan rendszer, amelynek minden része és tagja az összes többivel együtt, egységet alkot.
Ez az egység az említett egyenlõtlenségek ellenére alkotja, illetve alkothatja az összetartozás tudatát és erõsségét. Így tartoznak össze – ismétlem: normális esetben – a nemzetek és a népek, amelyeknek közössége nemcsak lelkileg meghatározott, hanem összeköti õket a közös boldogulás mint cél is.
Ha egészséges, normális a társadalom.
Ahhoz, hogy az legyen, szükséges a társadalompolitika, ami egyrészt az egységet, másrészt az ebben az egységben meglevõ egyensúlyt tartja fenn.
Az összetartozás és az egyensúly fenntartásának soha sem lehet erõszak az eszköze. Amit erõszak tart fenn, nem egyensúly, hanem kényszer. Más néven: terror.
A normális társadalom egységén belüli egyensúly legfontosabb alkotója a lelki összetartozáson kívül az, hogy a legszegényebbeknek nincs okuk irigyelni a leggazdagabbakat, mert szegénységük ellenére békében és biztonságban élnek.
Úgy is mondhatjuk, hogy az egyensúlyban élõ társadalomban rend van, és ez a rend abból ered, hogy tagjai lét- és vagyonbiztonságban vannak. Megvan mindenük, amire szükségük van, és biztosak abban, hogy ez így is marad.
Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha a rend ellen támadókat a társadalom rendfenntartásra vállalkozó, a rend fenntartásából élõ tagjai kivonják a társadalomból, illetve az élet- és vagyonbiztonságra törni szándékozókat elrettentik a társadalom egyensúlyának megbontásától.
Ebbõl nem csak az látható, hogy a rend fenntartása is része a társadalompolitikának, hanem az is, hogy az embereket veszélyeztetõket ki kell emelni a társadalomból, illetve rájuk kell kényszeríteni azt a fegyelmet, ami minden tisztességes, egészséges lelkû embernek bensõ tulajdonsága. Hogy ez az ember tulajdonsága a becsület és a tisztesség legyen, nevelés kérdése, és ennek a nevelésnek – ami ezek szerint szintén része a társadalompolitikának – a megszületéskor kell elkezdõdnie. Ennek a nevelésnek a legfontosabb alapja az erkölcs.
Az erkölcs nem parancsok tömege, nem is tiltások rendszere, vagy büntetéstõl való félelem. Az erkölcs az embernek önmagához, közösségeihez, így nemzetéhez és hazájához is való viszonya. Olyan, amilyen: van rossz, kártékony erkölcs, és van olyan, amelyben jelen van a tisztesség, a méltóság és a szabadság is. Cicero így kiáltott fel a Római Birodalom erkölcsén felháborodva: „O tempora, o mores!”. Ezt a magyarban így használjuk: „Mily idõk, mily erkölcsök!” Ennek a kérdésnek itt a lényege. Nem a parancsok, hanem az egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyok összessége az erkölcs. Ez a nevelés alapkérdése, és akit nem nevelnek önsors-rontásra, önzõ világból való kivonulásra, mások meglopására, annak felnõtt korában nem lesz késztetettsége a bûnözésre.
Aki erre nem alkalmas, arról õszintén ki kell mondanunk: selejt. A selejt nem lehet része a társadalomnak, mert akadályozza egészséges mûködésében és veszélyezteti egyensúlyát.
Nem szabadság kérdése, hogy mit akar egy selejt. A selejtet ki kell dobni, meg kell semmisíteni. Az emberi selejtet részben a génekben kapott hibái, örökölt hajlamai, és nevelésének minõ volta hozza létre. Könnyû megélhetési bûnözésrõl beszélni ott, ahol azokat taszítják ki a társadalomból, akiket önzõ anyagi érdekeik miatt a tõke birtokosai szükségtelennek tartanak. A lopás az ószövetségi tízparancsolat szerint is bûn. Nem szünteti meg lopás voltát, hogy „megélhetés” végett tolvaj-e, aki az.
Az önzõ, a társadalom tagjaitól elkülönült, tõle idegen tõke birtokosai azon a vélt jogon, hogy nekik nem elég gyorsan növekszik óriási vagyonuk, néhány ezer családfenntartót kidobnak a munkahelyükrõl, ami ahhoz vezet, hogy elõbb-utóbb a szegénnyé tett családoknak nem lesz mibõl fenntartani a lakásukat.
Az önzõ tõke kártékony a társadalomban. Idegen.
Napjainkban igen világosan látni, hogy amikor a társadalom ellen dolgozik a tõke, a nemzet, illetve az egész nép ellen dolgozik. A magyarázata egyszerû: a tõkés nem szereti a hazáját, vagy nem is annak a népnek vagy nemzetnek tagja, amelybõl a társadalom önmagát felépítette.
A társadalompolitika elsõrendû feladata napjainkban a társadalom erõin élõsködõ, idegen érdekû, önzõ tõke felszámolása. Ezt a fajta a selejtet a tehetségtelenek, vagy bûnözõk által irányított társadalompolitika termeli. A feladat tehát kettõs. Egyrészt újra meg kell teremteni a társadalompolitikát, másrészt ki kell utasítani az idegen tõkét, nem pedig adómentességet adni neki egy kifosztott társadalom kevés közpénzének terhére.
A rossz, bûnös, nemzetellenes társadalompolitika is selejt, és azoktól, akik a nemzetet létében veszélyeztetõ, selejt politikát létrehozták, el kell venni, amit összeharácsoltak, és ki kell vonni õket a társadalomból.
Ez a társadalompolitika lényege, és ezért sürgetõ tisztességes, a népet egyensúlyban tartó társadalompolitika megvalósítása. Nem lehetetlen feladat, kizárólag politikai akarat kérdése.

A szociálpolitika

A társadalompolitika hibáiból, az egyensúly ingadozásából következik, hogy vannak rossz, elsõsorban rossz vagy tûrhetetlen anyagi helyzetbe került emberek.
Most csak olyanokról beszélek, akik egészséges lelkûek, erkölcsösek abban is, hogy nem rontják a saját sorsukat, nem rontják különbözõ szerekkel az egészségüket, csak valamiért kevéssé sikeresek, vagy éppen sikertelenek. Ezek általában az úgynevezett „született vesztesek”, akiket újabban gyakran lúzernek is neveznek.
Az ilyen ember nem selejt, csak valamiért átmenetileg nem mûködõ része az egészséges társadalomnak.
Az erkölccsel bíró ember, aki tudja, hogy az ilyenekkel is együvé tartozik, önmagában hiába akar segíteni rajtuk. Ilyen helyzetbõl csak milliárdosok tudnák kiemelni õket, de ez a milliárdosnak nem érdeke.
Ha esetleg nem egészen romlott, és etikusan gondolkozik, támogatja a szegényeket, érdemben akkor sem talál végleges és jó megoldást. Ezért nem lehet a támogatás, a segélyosztás a megoldás. Egészséges társadalomban a szegénység megelõzése, a szociálpolitika védi ezeket az embereket a társadalomból való kizuhanástól.
Ennek a védelemnek eszköze az úgynevezett szociális háló, az a biztonsági rendszer, amely nem engedi elszegényedni a társadalom tagjait.
Ha egy társadalom vezetõ rétege úgy dönt, hogy segélyeket oszt, akkor már szó sincs szociálpolitikáról, legjobb esetben is szegénypolitikáról beszélhetünk, de a már kialakult mélyszegénységgel, amihez az is hozzá tartozik, hogy szellemi elszegényedettsége miatt még egy kérvényt sem tud megírni, mert a közösségeibõl kizuhantként már közölni sem képes a bajait, nem lehet mit kezdeni.
Ugyanúgy mûködik a szegénység, mint a kölcsönökbe bonyolódás által elõállt adósságspirál: nem elég megállításához az akarat, mivel egyirányú út, és nincs vége. Ugyanígy nincs vége a mélyszegénységbe kerültek szegénységének. Se munkájuk, se lakhatásuk, se öltözékük, se egészségük, és mindezt helyreállítani idejük sincs. Ha volna is mód valami módon elfogadható szintre emelésükhöz, az egészség hiányába belehalnak. Nem lehet egyik pillanatról a másikba egy ilyen kihullott és lezuhant emberi lényt a társadalom többi tagjával azonos helyzetbe hozni. Ez a dolog ennyire durva és egyszerû.
A szegénypolitika ezért nem jó semmire. A segélyezés még egy dolgot kitermel. Azok, akik a segélyeket adják, olyan helyzetbe kerülnek, ha akarják, ha nem, mintha a közpénzt kegyúrként osztanák. Az a baj, hogy nemcsak az õ helyzetük ilyen, hanem elsõsorban a segélyre várók látják õket ilyennek, mert õ „adja” a pénzt.
Ebben a kölcsönhatásban nagyon gyorsan kialakul a korrupció.
Ha a segélyért folyamodó bûnözõ hajlamú, akkor egész egyszerûen megfélemlíti a tisztviselõt. Példának okáért azzal, hogy elvágja a torkát, szétveri a lakását vagy házát,autóját, megöli a családját stb.
Két dolgot tehet ilyen helyzetben a hivatalnok. Vagy kilép a munkahelyérõl, és utána lesheti, honnan kap õ is segélyt, amíg esetleg el tud helyezkedni máshol, ha még nem találják túl öregnek, és így õ is a szegénységbe zuhan, vagy marad a helyén, és általa tovább terjed a korrupció. Ez sem mindig pénz kérdése, hanem viszontszolgálaté.
Ezt nem érdemes folytatni, világos, hogy a szegénypolitika és a segélyezés nem vezet sehova. Különösen akkor nem, ha – nem kerülgetem a lényeget – egy népes cigány család kiválóan meg tud élni a gyerekekért kapott, támogatásnak nevezett politikai érdekû megvesztegetésbõl, hogy szavazz rám, more, és akkor biztosan kapod tovább is a segíjkét.

Látni való, a szegénypolitika egyáltalán nem jó semmire. Ez a sehova sem vezetõ spirál. Pótcselekvés. Ami valóságosan mûködik, az a megelõzés, vagyis a szociálpolitika.
Csakhogy szociálpolitikáról másfél évtizede már a leggazdagabb országokban sem esik szó. Nincs. Megszûnt.
Ha nem hozzuk létre ismét (és a korábbinál igazságosabban) a szociálpolitikát, vége mindennek, mert a szegénység menthetetlenül lerántja, és megöli a szegényt. Ez törvényszerû.
Van ugyan ellenpélda, de ott mindig olyan összetevõ is mûködik, ami a mélyszegénységben és a nemzetközi tõkében, nincs meg. Ez pedig az erkölcs alapja, amit Szent Ágoston és az õ ókori filozófus ideálja, Arisztotelész mértéknek nevezett.
A mérték ismerete és szem elõtt tartása, azaz a mértékletesség az erények egyike, tehát része az erkölcsnek, amirõl már esett szó. Nem a társadalompolitikához kanyarodunk ezzel vissza, hanem a társadalmi lét emberhez méltó alapjához, az erkölcshöz. Mert ha olyan a viszonyom a társadalom többi tagjához, illetve az én közösségeimnek a többiek közösségeihez, akkor a közpénzt nemzeti elkötelezettségû politikusként nem herdálom, hanem mértéket tartva a szegénység megelõzésére is fordítom.
Amióta a neoliberalizmus jegyében a gazdag országok is felhagytak polgáraik létbiztonságának megõrzésével, egy nálunk is terjedõ varázsszót alkottak. Ez a reintegráció. Vagyis az a valami, amit nagyon elegáns dolog mondani, pedig csak azt jelenti, hogy visszaemelem a kihullottakat a társadalomba.
Mint említettem, a kihullottakkal a szegénypolitika foglalkozik. Csakhogy ez a viszonylag fiatal varázsige még csak nem is szegénypolitika, hanem kamu. Hazugság.
Ha a munkahely elvesztése után valaki fél éven belül el tud helyezkedni, akár azzal az emberrel vagy csoda történt, vagy ritka szerencséje van. Mégpedig azért, mert amíg volt munkahelye, felnõtt az az új generáció, amelyiknek adnak munkát, mert még fiatal. A munkahelyét vesztett nem fiatal ember nem kap munkát. A munkaerõpiacon õ már nem áru. Már nincs szükség a szakismeretére és a tapasztalataira, mert amit õ tud, tudja a gép és egy olcsóbban alkalmazható, szakképzetlen gépkezelõ is.
Másik oldaláról nézve a dolgot, még jobban látni az egésznek álságos voltát. Amikor munkahelyek szûnnek meg, a dolgozó fölösleges, pénzbe is kerül, elbocsátják. Ez eddig világos.
Ilyen helyzet jellemzõen akkor áll elõ, amikor válság van, tehát a többi munkahelyen is ugyanez a helyzet.
Ezért lehet a neoliberális svindlerek sumákolására visszakérdezni, hogy hol van másik munkahely, ahova „reintegrálni” lehet féléven belül az elbocsátottat.
Sok pszichológus állítja, talán nem alap nélkül, hogy fél év munkanélküliség után az ember munkaerkölcse, a munkához való viszonya leépül.
A hosszabb ideje munkanélküli embert ezek után, a tudomány által is befolyásolt munkaadó nem fogja alkalmazni.
Jó tudni, hogy az adott viszonyok között a különbözõ társadalomkutatók is, hiszen a piacról élnek, a szegénység felszámolására újra feltaláltak egy régi, szép kifejezést. Ez a szolidaritás.
Gondolhatja az olvasó, hogy tényleg, ez jó, hiszen már volt szó az összetartozásról az egészséges, normális társadalomban. Ezzel szemben napjainkban a globalizáció útján járó neoliberális nemzetközi, tehát nemzetellenes tõke által vezérelt világban, ezt a szép,és eredetileg emberiességet és összetartozást sugalló kifejezést nem egy nép vagy nemzet tagjainak, egy társadalom tagjainak szolidaritására kell érteni, hanem arra – és ez nagyon komolyan veendõ valóság, mert ezt a jövõt szánják nekünk is – a szegények egymással szolidáris összefogására.
A szegénység ellen ez elmélet szerint a szegényeknek kell összefogni, és akkor nem lesznek szegények. Tetszik érteni? Ez a mára tudományosan is polgárjogot nyert utolsó cinizmus a közember kipusztítását szolgáló aljasság. Az a célja, hogy ne kelljen szegénypolitika gyanánt segíteni a munkából kidobottakat, haljanak éhen mielõbb, vagy vigye el õket betegségük, mielõtt még nyugdíjba mennének. Ilyenkor szokás a nyugdíjkorhatárt is emelni, nehogy véletlenül életben legyen, amikor nyugdíjba mehetne.
Ilyen gazdagok, amikor a társadalom államának minden pénzét ellopták, nem hajlandók szegénypolitikára, aminek, mint láttuk, semmi értelme, szociálpolitikára pedig végképp nem.
Azt hatóságilag meg is szüntették. Vége. Slussz.

Ez a kép nem vízió, és nem rémálom: ez a valóság Európa gazdagabb részén, ahol vigaszul azt is volt pofájuk a lefizetett tudósoknak, hogy minél szegényebbek vagyunk vagy leszünk annál inkább szabadok, mert az a legszabadabb ember, akinek semmije sincs, mert azt nem kötik a tárgyi értékek.
Itt az ideje, hogy sajnáljuk a milliárdosokat és a multikat, mert szegénykék szomorúak, mivel nem szabadok.
Vagy – mert ez az ember igazi szabadsága – választhatunk más utat. Helyreállíthatjuk a hajdani igazi szociálpolitikát. Vagy létrehozhatunk újat a régi alapelvek szerint, mert minden emberre szükség van, aki megszületett, és tagja az egészséges társadalomnak.
A nemzetellenesek, a „magukfélék” elintézték, hogy ez a társadalom olyan beteg legyen, mint az állatorvosi ló, és igazán csoda, hogy legalább alapvetõ életfunkciói valamennyire mûködnek még.
Azonban, ha egy nemzet megrázza magát, és híres önerejébõl talpra áll, a nép egésze is mellé fog állni.
Az a vékony kis folyosó, ami a társadalom- és a szociálpolitika között természetes átjáró, az egyensúly biztosítéka ismét megtelik élettel, ha újra lesz magyar társadalompolitika a rendért és a nyugodt életért, az egyensúlyért és a biztonságért; és ha ismét lesz szociálpolitika, amely egyetlen embert sem enged kihullani a társadalomból, mert az egészséges, normális társadalom csak a selejtet veti ki magából.