Politikai liberalizmusról, amit nálunk többek között Széchenyi mint szabadságelvûséget hirdetett, már régen nem beszélhetünk. A XX. század elsõ harmadának végére - a környezõ parancsuralmi rendszerek nyilvánvaló hatására - csupán a gazdasági liberalizmus élt.

Az is csak mint elv.

Liberalizmus a gazdaságban

A gazdasági liberalizmus általában véve az a politikai gazdaságtan, amely szerint a közgazdaság önmagára hagyva, tehát állami beavatkozástól mentesen mûködik a legtökéletesebben. Ez a felfogás arra alapul, hogy a jól felfogott önérdek és a verseny olyan összhangra kényszeríti a közgazdaságot, amelyben minden egyén és a köz is a lehetõ legjobban jár.

Ebben a gazdaságban az önérdek a hajtóerõ, míg a verseny az a szabályozó, amely a köz szolgálatába kényszeríti az önérdeket, mivel mindenki csak úgy boldogulhat a legjobban, ha azt teszi, amivel a legjobban szolgálja a köz, a nemzet gazdaságát.

E nézet eredetét a felvilágosodás korában, a természetjogban találhatjuk. Abban, hogy az a természetes, ha nem az államhatalom által elõidézett folyamatok, hanem a szabad egyének önmagukat is korlátozó szerzõdései adják a közérdek összhangjának biztosítékát. Hogy a nemes szándék hova vezetett, magyar ember számára Madách Tragédiájának prágai, párizsi, londoni és falanszter színében kötelezõ olvasmány- vagy színházi élményként olvasható, illetve látható.

A gazdasági liberalizmus kezdetben még tisztességes tan volt, amely ügyelt a „gyengék” biztonságára, a múlt századra azonban már elsõsorban és jellemzõen szélsõséges változata, az úgynevezett manchesterizmus maradt fenn, ami elutasított mindenfajta szociálpolitikát, a leszakadók gondviselését. E gondviselés - mivel a szerzõdések mégsem szabályoztak, hiszen azokat meg lehetett szegni - kényszerû és egyre fejlõdõ állami tevékenységgé vált. Mert az is lehet természetes, hogy az állam gondoskodik polgárairól, ha nem a polgár szolgálja a hatalmi gépezetet, hanem a hatalom szolgálja a közérdeket.

Magyarországon a manchesteri iskola egyik legismertebb képviselõjérõl, Cobdenrõl intézetet neveztek el - az úgynevezett horthysta érában. Miféle „fasisztoid parancsuralom” lehetett az? Az, hogy éppen ebben az intézményben zajlott le 1934-ben Kovrig Béla szociálpolitikus professzor és a szociáldemokrata politikus Mónus Illés vitája a szociális problémák megoldásáról 1934-ben, inkább tragikomikus, mint bármelyiküket minõsítõ esemény.

Néhány szó a konjunktúrapolitikáról

Ez a gazdasági élet tervszerû befolyásolása (tervgazdaság), aminek célja a konjunktúra hullámzásának csillapítása a gazdasági élet egyenletesebbé tételére. Egyik legjellemzõbb eleme a diszkontpolitika, aminek kifejlesztésére akkor kényszerültek a jegybankok, amikor a hitelbankok kifejlõdésével a bankjegy mellett a bankszerû fizetés is teret hódított, és ezzel a jegybankoknak a pénzpiacra gyakorolt hatása meggyengült. A hitelek kamatának mértéke nagy hatással van a tõkemozgásra, a befektetésekre, például azért, mert a bankkamatok kihatnak az inflációra is, a piacra került pénz értékállóságára is.

Ekként a konjunktúrapolitika az adott pénzmennyiséget olyan irányban igyekszik befolyásolni, hogy fellendülés idején mérsékeli a lendületet, pangás esetén pedig a felélénküléshez szükséges pénzeszközöket könnyen hozzáférhetõvé teszi. Ezzel az árszínvonal-változásokat is mérsékeli.

Errõl nincs szükség többet tudni: a konjunktúrapolitika nemzetiszocialista és nemzetközi szocialista tervgazdálkodás értéktorzító változatairól éppen elég tapasztaltunk van. Mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra ezzel a módszerrel manipulált. Nem véletlen tehát, hogy a lehetõségek hatására elõkerült liberálisok kettõs arcot mutattak. Hatalomra kerülésükig sajnálták a leszakadtakat, a „gyengéket”, de amint hatalomhoz jutottak, a manchesteri modellt akarták megvalósítani, anélkül, hogy figyelembe vették volna a két diktatúra miatt felismerhetetlenségig eltorzult áru-, érték- és pénzviszonyokat. A valódi szociálpolitikát néhány hangzatos jelszóval próbálták meg elsikkasztani, és szabadjára akarták engedni a kényszerpályán bolyongó magyar gazdaságot.

Sajnos sikerrel.

A neoliberalizmus lényege

A neoliberalizmus azon kollektív struktúrák megsemmisítésének programja, amelyek képesek gátat vetni a tiszta piaci logikának - írja Pierre Bourdieu francia szociológus napjainknak politikai programmá lett gazdasági elméletérõl. Ez az elmélet tiszta matematikai fikció, amely figyelmen kívül hagyja a gazdasági-társadalmi szerkezetnek valós gazdasági-társadalmi feltételeit. (Emlékeztetem, tisztelt Olvasó, hogy Amartya Sen, „elméletei” miatt az USÁ-ból elkergetett hindu professzor, aki egy évvel késõbb az európaiak az USA bosszantására Nobel-díjjal is kitüntettek, és aki a Fidesz-korány (1994-1998) idején a gazdasági varázslók titkos guruja volt: az õ sajátságos gazdaságelméletét igyekeztek a pártkatonává lett hazai közgazdászok matematikai képletekkel igazolni. Sen professzor állítólag nem neoliberális.)

A neoliberalizmus puszta matematikai zsonglõrködéssel alátámasztott elmélete egyaránt figyelmen kívül hagyja a társadalmi és a történelmi valóságokat, valamint az azokból kialakult, tényleges helyzetet. Így igazként tünteti fel magát.

Merõben új dologgal kerültünk szembe, amely mindegyik korábbival ellentétben egy adott világnak minden erejével rendelkezik, és mivel maga is részt vett ennek létrehozásában, mindmáig befolyásolja a gazdaság urainak döntéseit, amely döntésekhez adja „elméletének” jelképes erejét. Ennek célja, hogy politikai munkájával módszeresen megsemmisítse a kollektív szervezõdéseket. Vagyis mindent, amit az eredeti liberalizmus és a vele szemben ható humánus politika ütközése megteremtett, és mindazt, amit a hatalom megszerzése elõtt mint alulról, a társadalmi mozgásokból szervesen kialakuló, természetes közösségként üdvözölt.

A neoliberalizmus megkérdõjelez minden kollektív szervezõdést, közösséget, amely képes lehet gátat szabni a tisztán piaci logikának. Tagadja a nemzet létezõ közösségének létjogosultságát, kételyt támaszt vele szemben, és szûkíti mozgásterét. Szétrombolja a munkavállalók érdekeit védõ szakszervezeteket, a különféle közösségeket, még a mûvészeti csoportosulásokat is. Sõt: szétzilálja a családot is, amely tagjainak korosztálya mentén, a reklámokkal manipulált fogyasztási szokásokban elkülönült egyénekre hullik, és idegen fogyasztási szokások elfogadtatásával szétdúlja a családnak mint közösen gazdálkodó egységnek szerkezetét. Ezzel már gyermekkorban kialakítja az ellenérdekû egyénekbõl álló, tehát értelmetlen család képzetét.

Mivel így a társadalmi valóság és a közgazdaságtan között már korábban létrejött szakadékokat tovább mélyíti, olyan gazdasági rendszer létrehozásán dolgozik, amely megfelel álságos elméletének, ami ekként igazolni látszik önmagát.

Jellemzõ, hogy az információs technikákból következõ globalizációja a korábbinál gyorsabb mozgást ad a tõkének (akár a hitelkamatok csökkentése), és azzal, hogy a kisbefektetõk a percre kész információk miatt szinte azonnal értesülnek átmeneti és viszonylagos veszteségükrõl, bizonytalanná teszi magának a tõkének létét. Azért, mert a kisbefektetõ csak rövidtávra lát, és mert aggódik pénzéért, nyomban megtorolja, amit rossz gazdálkodásnak hisz, és kiveszi a pénzét a termelõ tõkébõl. Így a neoliberalizmus a piaci igényekhez való egyre gyorsabb alkalmazkodás látszólagos kényszerével a piac bizalmának elvesztésével fenyegeti a középtõkét. Teheti, hiszen a kisbefektetõ állandóan a multikéval veti össze a maga hasznát, ami súlyos aránytévesztéssel és mértékvesztéssel jár. Ez olyan, mintha Ön, Olvasó, megsértõdnék azért, mert fizetése kevesebb, mint egy olajmágnás jövedelme, jóllehet mindig is kevesebb volt.

A piaci igények naprakész követésének kényszerével a menedzsereket is képes uralma alá gyûrni, mivel a termelés változása megváltoztatja a munkaerõ-felvételt (azaz a munkanélkülivé válást) és a munkabéreket.

Ez az értelmetlen, de matematikailag hasznos piaci rugalmasság uralkodóvá vált. Ennek felelnek meg a határozott idõtartamú munkaszerzõdések, a megújított, de átmeneti alkalmazások, amivel állandó bizonytalanságban lehet tartani a munkaviszonyban állókat, akik a megfelelési kényszer miatt önkizsákmányolással teszik tönkre magukat. Például azzal, hogy maguk is beruházzanak a vállalkozásba, ha mást nem is, saját szabadidejükben végzett túlóráikat, vagy egészségüket, mivel már nemcsak az elbocsátástól félnek, hanem mert a legújabb törvény szerint betegállományuk ideje alatt is felmondhatnak nekik.

A természetes önvédelmi szervezõdések és a szakszervezetek szétzúzásával totálissá lehet a mindenki mindenki ellen darwini világa, amikor a védtelenné tett ember a bizonytalanság miatt, a munkanélküliség állandó fenyegetésével engedelmességre kényszeríthetõ.

Ennek garanciájává lesz a szintén védtelen és engedelmes munkanélküli munkaerõtartalék-sereg léte.

Ez az átpolitizált, magát társadalmi normáknak való megfeleléssé kendõzött erõszak példátlan demagógiával hirdeti a japánokéra emlékeztetõ, vállalat iránti odaadást és bizalmat, a pénzt adó munkahely iránti lojalitást, az erkölcsöt s a munkahelyi kultúrát, miközben az alkalmazottak és a munkások egyre nagyobb hányada csak határozatlan tartamú foglalkozásra szerzõdhet, ha egyáltalán alkalmazzák. Ugyanakkor a közösség és szociálpolitikai védettség nélkül maradó, védtelenné váló egyének elbocsátását semmi sem korlátozza. Az egyénnek szóló felmondás jogszerûségének egyetlen feltétele, hogy indoklása igaz legyen. Az ok akár az is lehet, hogy a Kanári-szigeteken olcsóbb lett a whisky: ha ez igaz, az elbocsátás ennek következtében még Mátészalkán is jogszerû.

Az emberek közvetlenül tapasztalhatják a neoliberalizmus mindenütt látható következményeit: a legfejlettebb országokban is egyre növekvõ nyomort, a jövedelmek közötti különbségek józan ésszel nem indokolható, hihetetlen mértékû növekedését, az autonóm és a nemzeti kultúra irtását, amit kommersz nemzetközi álértékekkel helyettesítenek, a hirdetett erkölcs gyanánt megjelenõ morális darwinizmust, a kegyetlenséget, a cinizmust - és így tovább.

A nagy, közös európai állam, amelynek parlamentje már hosszabb ideje mûködik, végül e mintára megint csak egy állammá lehet, amely – ha a józan, nemzetmentõ közösségek le nem gyûrik a neoliberalizmus szatócslogikáját – alkalmasint más, nagyobb formációt fog keresni, míg végül létre nem jön a globális világállam a maga közismert vadnyugati moráljával és már ma is erõszakosan terjesztett gagyi, nemzeti értékeket elmosó kultúrájával.

Szitányi György