Mindenesetre szeretnék. Egyelõre ez a helyzet. Vágyakoznak az elpusztításunkra. Csak tessék, utálni és vágyakozni szabad, emberi jog, mindenkit megillet.


Egy dolog mindmáig nem megy a fejembe, pedig nem új, elõször és utoljára körülbelül 1994-ben, az ország elhornulásakor írtam róla, és gondolkoztam fejben is, írásban is, hogy mi a bánat lesz itt, ha azt mondjuk egynémely külföldieknek nem fogadunk szót. Nem titkolózom, általában az akkor túlságosan sokak által áhított EU-ról, konkrétan a nemzetközi zsidó nagytõkérõl írtam. Egy - azóta megszûnt - napilapban, amit a megbízható újságárusok rendre letagadtak, mondván, hogy keveset kaptak, és az el is fogyott. Amint kihozták a nyomdából, rárontottam a szerkesztõséghez legközelebbi újságosbódéra, és tényleg: állítólag elfogyott, mire elsõként oda értem. Mondtam néhány szót az újságosnak azon rétegnyelvbõl, amit jól értett, de akkoriban még nem számított a politikai beszédek cizellált stílusának ékességei közé.


Úgy vélem, ez érthetõ.


Nagyjából mindenki azt írta, hogy szót kell fogadnunk a nagytõkének, mert ha nem, akkor baj lesz. Egészen piti kérdésekben is. Összeférhetetlen lévén, ezzel a muszájdologgal sehogy sem voltam képes kibékülni.

Hogy vannak beszariak is, hülyék is, a kettõ kombinációja pedig a leggyakoribb a kommunizmusviselt országokban, számomra, akár csak sok más számára sarkigazság volt.

Csak az nem ment a fejembe, hogy mit tudnak tenni, ha semmi közünk hozzájuk, de õk fenyegetõznek.

Meg is kérdeztem, hogy mi lesz, elverik a popsinkat?

Ez akkor poén volt, napilapban - tessék csak utánaolvasni - 1994-ben még majdhogynem malacság. Fletó nyelvújításának általános sikerérõl annyira nem esett szó, hogy még Fletóról sem tudott az olvasó.


Azóta, fájdalom, a propagandának köszönhetõen, az ország lakosságának zöme, csaknem egésze megszavazta az EU-tagságot. Megvan a gazdasági függés elve. Gyakorlata távolról sem annyira. Nemcsak azért, mert az EU-ból bármikor ki lehet lépni, ha van más is, aki emlékszik rá, vagy netán elolvassa, amit ennek megtudásához kell, hanem azért is elsõsorban és döntõen elve, mert az ország felelõs vezetõi révén ki van szolgáltatva az EU, az USA, nemkülönben - ismét leírom - a nemzetközi zsidó nagytõke kénye-kedvének.


A kérdésem változatlan. Mit tudnak csinálni, ha valamire nemet mondunk? Nem kapnak tõlünk több pénzt, ellenben õk sem adnak egy csomó fölösleges beruházásra.

És akkor mi van?

Hogy mit tehetnek, ha ez nem tetszik nekik, a válasz közismert, az én válaszom ugyanaz, echte nyóckeri stílusban kifejezve.


Ha a magyar paraszt, teszem azt, nem veretik át a nemzetköziek által, és nem rohad rá gabonája, háziszárnyasa, hanem mi - ahogy az almát is - szépen megvásároljuk tõle akár egy-egy kevéssé EU-konform hetivásáron, nem pedig valamely üzletlánc, például a magát magyarnak nevezõ, de tót, lengyel és olasz árut adó lánc valamelyik boltjában, ahol van pénztáros, aki szándékosan téved a gép és az árukódok körében (ha kell, mutatok ilyesmit, bár én visszamegyek az álmélkodó pénztároshoz, és visszakérem a többletet), vagy a bolt vezetõi valamiért csak a pulton jelölik a tényleges árat, míg a gépben az automata úgy van beállítva, hogy magasabb áron számláz, amirõl nem a pénztáros tehet, akkor az az egyetlen biztos következmény, hogy az áruk (Marx elvtárs, hallod?) értékükön cserélõdnek, és nem idegen, alkalmasint ellenséges ország gazdaságát hízlaljuk.


Tetszik érteni?

Megeshet, hogy magunkkal jót teszünk, és nem Slota nemzetét hízlaljuk, hanem a mostani áraknál sokkal olcsóbban a jó magyar árut vesszük. Iparcikkre most nem gondolok, mert az ipart már kinyírták ezek a szarháziak, azt még rendbe kell hozni, hogy ismét elfogadható legyen. És talán az sem volna nagyon nagy baj, ha vállalkozni gyáva vagy tehetségtelen magyarok között magyar lelkû és érdekû, magyarként élõ zsidó tõkések, Weiss Manfréd, Ganz Ábrahám, Goldberger Ferenc textilgyár-alapító erre alkalmas utódja és a többiek méltó utódai állítanák talpra a számukra is egyetlen hazát jelentõ országot. Nem akarom tovább sorolni, mert félreérthetõ lenne. Az õskeresztény, magyar gyökerû, zseniális magyarokat nem itt kell említenünk, õk könnyebben jutnak eszébe a ma élõ embernek.

Világos így, amit mondok? Nem az utolsó (de mennyire utolsó) KISZ-fõtitkár, akinek a neve Fletóban felébresztette a Nagy Imre-párti bolsevikot, hanem becsületes, 15-16 ezer magyar embert foglalkoztató, igazi gyártulajdonosok és nagyiparosok gyarapítanák mindazt, ami itthon ma már nincs, de lehetne újra.


Jól tetszik érteni?


Nem Izraelbe aliázott csalók és terroristák, hatágú csillaggal ékített fasiszta népség és üzletfelei tennének úgy ezzel az országgal, hogy csak az egészen hülyék higgyék el, hogy ez jó lesz az unokáinknak, mert a kiuzsorázás senki unokájának nem lesz jó.

Ha ezt felfogja az országnak több mint fele szavazóképes lakossága, akkor meg lehet tennünk, amit a parlamenti operettellenzék sosem merne: nem fizetnénk meg az adósságunkat, amit a Fletó által kitüntetett Fekete János már a hetvenes években megalapozott, "FIZESSENEK A GAZDAGOK!", ha van olyan vén közöttünk, aki erre éppúgy emlékszik, mint én.

Vagyis fizessék meg az általuk okozott és ellopott adósságot azok, akik csinálták, mi pedig megélnénk a magunk termelõivel, és a hajdani gyártulajdonos fia, vagy unokája is visszakaphatná apja karóráját, amit elállamosítottak íróasztalának fiókjából.


Ugyan már, drága beszart honfitársaim, tessék elgondolkozni, mi lenne itt? Mit tehetnének ellenünk? Valóban megvernék a popsinkat?



Vagy csak pofára esnének, és a mi vérünk megmaradna?