KÁRPÁTI FERENC: PUSKALÖVÉS NÉLKÜL…c. könyvérõl.

KÉSZÍTETTE:

PROF. DR. BOKOR IMRE

E L Õ S Z Ó

Dr. habil. Holló József Ferenc altábornagy, címzetes egyetemi tanár „AJÁNLÁSÁBAN” és Kárpáti Ferenc ex-honvédelmi miniszter „BEVEZETÕJÉBEN” foglaltakkal szemben leszögezhetõ, hogy a szerzõ „mûve” nem tartalmaz olyan új elemeket, amelyet eddig ne tudott volna egy „átlagos” újságolvasó. Holló József úrnak azt a megjegyzését sem kell komolyan venni, hogy a Tisztelt Olvasó „számos olyan politikai és katonai-szakmai információkhoz juthat, amelyek ez idáig nem, vagy csupán torzítva, átformálva kerültek be a köztudatba” (Sic!). Nagyítóval sem találni érdemleges politikai vagy katonai-szakmai információkat ebben a „mûben”.

A szerzõ utal arra, hogy „visszaemlékezést írni nagy felelõsséggel is jár” (Sic!)…. és ”az igazat és csakis az igazat mondja, semmit el nem hallgatva”, de ezeket a kitételeket az esetek döntõ többségében – sajnos - figyelmen kívül hagyta, fõként azt, ami az elhallgatásra vonatkozik.

A szerzõ hosszasan értekezik a legjobb barátjának tartott Oláh Istvánról, csupán azt nem vette figyelembe, hogy a könyv címében sugallt célkitûzéshez ennek még annyi köze sincsen, mint a belföldi és külföldi személyiségek felvillantásának, valamint a tekintélyes mennyiségû utazásai közkinccsé adásának.

Kétségtelen, hogy a második világháborút követõ hidegháborús idõszak összefoglalója tartalmaz alapvetõ igazságokat, de ezeket a kérdéseket tengernyi irodalom tárgyalja, tehát a kihagyását elenyészõen kevesen vennék észre és még kevesebben hiányolnák.

Részvételünk a Varsói Szerzõdés Katonai Szervezetében c. rész már nagyobb érdeklõdést válthat ki sokak részérõl, de végigolvasva megállapítható, hogy pontatlanságokkal, mellébeszélésekkel és elhallgatásokkal „fûszerezett”, amely nem feltétlen a szándékosságra, hanem - inkább - a szerzõ tájékozatlanságára utal.

Valójában a „mû” legnagyobb hibája a szerzõ „elhallgatási taktikája” (vagy ügyeskedése), ez mutatkozik meg abban is, hogy elegáns „sasszéval” kerüli meg ’56 történéseit, pufajkás múltját, Czinegével való együttmûködését, Kádár katonapolitikai tevékenységét és saját nagy szorgalommal végzett „fõ-komisszári” politikai munkáját.

Kárpáti Ferenc tehát azt adta könyvében, ami lényébõl fakadt és felkészültségébõl „tellett”! Személye és tevékenysége egy politikai munkás etalonjaként jellemezhetõ, akarva-akaratlanul ezt tükrözik mondatai, csatolt fényképei, idézetei és mellékletei, még akkor is, ha ezek nem egykönnyen érzékelhetõk, mert egy elsõ osztályú komisszár képes elterelni az emberek figyelmét a lényegrõl, képes lekötni a gondolataikat és hitelesnek beállítani a hiteltelen, valótlan, torz és/vagy mérhetetlen káros „tanokat”.

RÉSZLETEK

Nem könnyû feladat elemezni egy olyan munkát, amelynek nincsen (valós) mondanivalója, amelyben a szerzõ eltér a kitûzött céljától, és információs tartalma értékelhetetlen, mivel a szerzõ képtelen szakítani az évtizedeken át gyakorolt („mûvelt”) politikai munkásokra jellemzõ gondolkodási módról.

Megkísérlem a 334 oldalas könyvecske utolsó mondatával kezdeni a részletek felvillantását, mivel ebbõl kiindulva – talán -, sikerül eljutni a szubjektivitástól mentes értékeléshez.

Következzen tehát az ominózus mondat: „1990. június 1-jével, 64 éves korában került nyugállományba. Ez alkalomból, (Göncz Árpád) a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszternek több évtizedes eredményes munkássága elismeréseként a Magyar Köztársaság Rubinokkal ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta”. (Sic!)

Íme,- a rendszerváltozás és Göncz Árpád legelsõ „terméke”: az egykori pufajkás és fõ-komisszár, a Kádárt ajnározó személy több évtizedes munkásságának legfelsõbb szintû elismerése! Vajon mit ismert el Göncz Árpád Kárpáti több évtizedes eredményes munkásságának(?), hiszen figyelmesen lapozgatva a könyv oldalait, maga a szerzõ is csupán 4 (azaz négy !) olyan tétellel büszkélkedik, amely szerinte a saját szellemi vagy gyakorlati termékének tudható be: (1) az elvtárs megszólítás helyett a bajtárs megszólítás bevezetése, (2) a történelmi zászlók bevonása a katonai ünnepségekre, (3) a Varsói Szerzõdés doktrínájába tartozó védelmi jelleg erõsítésének növelése, végül (4) a Magyar Néphadsereg/Magyar Honvédség Parancsnokságának létrehozása.

Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás hajnalán az elvtárs megszólítás eleve tarthatatlanná vált, a történelmi zászlók felvonultatása minden állam ünnepi aktusának szerves részét képezte és képezi ma is, a VSZ doktrína védelmi jellegének emlegetése pedig már-már kimeríti a szerzõ arcátlanságát vagy maximális tájékozatlanságát, hiszen minden egyes koalíciós összetételû gyakorlaton, a pártpolitikai biztosítás a törzs munkájának, valamint a parancsnok elhatározásának szerves részét képezte, és csak a gyengeelméjûek számára nem volt egyértelmû a VSZ támadó doktrínájának a megnyilvánulása, amely ködösítése a politikai munka legfontosabb feladata volt.

Ami az MN/MH Parancsnokság létrehozását illeti, ezt akkoriban Kárpáti “utolsó bosszújának” nevezték, mert a megalakulás pillanatától kezdve a “legöregebb hadmûveleti tisztek” sem tudták, hogy ki vezeti a sereget,- a honvédelmi miniszter, a MN/MH parancsnoka vagy a vezérkar fõnöke? Mellesleg erre a szervezetre annyi szükség volt, mint eszkimónak a hûtõszekrényre (hamarosan fel is számolták ezt a torz képzõdményt), de funkcionálása alatt sok õrölt borsot dörgölt a miniszter orra alá. Többek között: az MN/MH parancsnoka, Lõrincz Kálmán vezérezredes a Népszabadságban megjelentetett cikkében arról siránkozott, hogy Für Lajos megfosztotta a legnagyobb csapásmérõ eszközétõl, a hadmûveleti-harcászati rakétakomplexum hadrendbõl történõ kivonásával. A “nagy stratéga”, az MN/MH “elsõ katonája”, azt sem tudta, hogy a rakétahordozókkal semmilyen csapást nem lehet mérni a várható ellenségre (objektumára), azoknál még a furkósbot vagy a karikás ostor is többet ér!

Van még egy ötödik, a szerzõ (burkolt) önálló munkájára utaló tétel is, amely a könyv címében is megjelenik, és azt sugallja, hogy Kárpáti Ferenc érdeme volt a puskalövés nélküli rendszerváltozás létrejötte. Tipikus komisszári konspirálása a tényeknek! Kárpátinak sem lehetõsége, sem támogatója, sõt bátorsága nem volt erõszakos akció beindítására, de „dörzsölt” politikai munkásként át akarta menteni magát az új rendszerbe, ezt a célt szolgálta az a kérése, hogy 1989. december 15-ével helyezzék „katonai tartalékállományba”, majd kérésének teljesítése után, polgári miniszterként vezette tovább 1990. május 23-ig a honvédelmi tárcát.

Kárpáti feltételezte, hogy a mundért letéve, „reform kommunistaként” az orránál fogva vezetheti tovább a közvéleményt (beleértve a közben megalakult új pártokat és azok vezetõit), illetve a HM-et! A puskalövés (többek között) azért is elmaradt (Kárpáti tûzparancsa nélkül), mert miért kockáztatta volna a hatalmát és/vagy az életét, ha golyóbisok röpködése nélkül biztosítottnak látta a jövõjét? Merthogy: a rendszerváltozás elõtti utolsó parlamenti ülésen elfogadtak egy olyan törvényt, hogy a miniszterek nyugdíját (minden esetben) a funkcióban lévõ miniszterek illetményének megfelelõen korrigálják... Várható(?), hogy hasonló törvény megjelenik a nyugállományban lévõ egyéb foglalkozásúak számára is...

Kárpáti amnéziája nem terjedt ki Kádár Jánosra, sztaniolpapírba burkolva méltatta történelmünk leggyalázatosabb hazaárulóját és a megtorlások példátlan kegyetlenséggel végrehatott (álszent) “karmesterét”. A szerzõ személyes tapasztalata alapján Kádár nagyon közvetlen, másokat tiszteletben tartó ember volt. Meglehet, hogy ez alól csak az ‘56-os forradalmárok, Nagy Imre és társai, valamint egykori kebel-barátja (Rajk László) képeztek kivételt.

Kárpátit viszont még akkor sem dorgálta meg, amikor az otthon-felejtett olvasó szemüvege miatt elkésett egy megbeszélésrõl, sõt azt a tanácsot adta neki, hogy használjon bifokális szemüveget, de vigyázzon magára, mert a lépcsõn esetleg becsapja a bifokális lencse. Szinte könnyes lesz az ember szeme, amikor a szerzõ jóvoltából ezeknek az ismeretlen információknak a birtokába jut.

Miközben ezeket a sorokat írom (elnézést a rendhagyónak minõsülõ kitérõért), a tv-bõl azt is megtudtam Kádárról, hogy óriási gyûjteménye volt nyugati filmekbõl, azokat nézegette szabad idejében és megtiltotta, hogy a filmszínházakban vagy a tv-ben lepergessék a pórnépnek, mert ezzel is óvta az embereket az imperializmus mételyeitõl.

Hruscsov emlékirataiban is olvasható, hogy Sztalin is “bolondult” a bûzlõ kapitalizmusban készült filmekért, napi (éjszakai) rendszeres összejövetelük során a szûkebb fõguruk társaságának (a bõséges “zabálás” és italozás kiegészítõjeként) végig kellett nézni a “tiltott” filmeket, némelyiket többször is. Kádárnak volt kitõl tanulnia!

Visszatérve Kárpáti “mûvéhez”, szót kell ejteni a szovjet atomeszközök magyarországi behozatalának kérdéseirõl. Kárpáti állításaiból kitûnik, hogy csak a honvédelmi miniszteri kinevezését követõen jutott a tudomására, hogy ilyen nukleáris eszközök vannak hazánkban. Természetesen nem lehet megcáfolni a szerzõ állítását, de az nyilvánvaló, hogy vagy amnéziában szenved, vagy messzemenõ tájékozatlansággal rendelkezett a hatvanas évek elsõ harmadától kezdve. A Dunántúlon alig akadt ember, aki ne tudott volna a szovjetek titokzatos objektumairól, vagy ne gyanakodott volna a “hét lakat alatt” õrzött bunkereikre, valamint a speciális (zárt felépítésû) jármû oszlopok szüntelen “bóklászásainak” okaira.

Kárpáti tájékozatlansága azért is megmagyarázhatatlan és hihetetlen, mert a rakétadandár technikai felszerelésérõl a teljes KB tájékoztatva lett, és Kárpáti személyesen is részt vett a kazahsztáni Kapusztyin Jár körzetében végrehajtott “lövészeten”, bár az igaz, hogy fogalma sem volt az ott történtekrõl. Errõl írt sorai hemzsegnek a hibáktól, azt már nem is érdemes felróni a szerzõnek, hogy a dandár parancsnoka nem Váradi Gyula volt, hanem Váradi Miklós, és nem vezérõrnagy volt, hanem ezredes. Ennél durvább hibának számít egy szemlélõ elöljáró részérõl, hogy állításával ellentétben nem hagyományos robbanófejjel dolgoztunk, hanem ún. “beton” fejrésszel (töltettel), és fogalma sem volt a rakéta hatótávolságáról. Könyvének 80. oldalán 170 kilométerben rögzítette ezt az adatot, holott ennek közel a dupláját is elérhette, és ennek a kérdésnek a felvetése minõsül “kötözködésnek”, mert az osztrák vagy az olasz honvédelmi miniszterek biztosan ismerték ezeket az adatokat és a figyelmüket aligha kerülte el olyan rakétakomplexum rendszerbe állítása hazánkban, amely veszélyeztetheti katonai objektumaikat vagy polgári létesítményeiket. Más szavakkal: Kárpáti Ferenc vezérezredes is annyit ismert a legnagyobb csapásmérõ eszközünkrõl, mint Lõrincz Kálmán vezérezredes. A két vezérezredes ez irányú ismeretei tehát annyit sem értek, mint a rakéta dandárnál szolgáló “kiskatonáé”.

Azt már szinte szégyenkezve jegyzem meg a szerzõ könyvének 322. oldalán olvasható információ alapján, hogy egy altábornagy, a vezérkar fõnöke, (Borsits László) nyilatkozata szerint: “Magyarország területén nem voltak atomfegyverek, csak atomfegyver-hordozó eszközök”. Ez már mindennek a csúcsa! Tudatlanság, feledékenység, hazugság vagy ostoba (utólagos, értelmetlen és logikátlan) konspirálás!

Az igazság az, hogy Kádár János, mint a haderõ fõparancsnoka hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek atomeszközöket szállíthassanak hazánkba. Ezt meg is tették, de senkivel sem közölték a mennyiséget és a típusokat. A stacioner objektumok többsége a megtévesztést szolgálta, hasonló módon, mint az utak mellé kihelyezett FÉNYKÉPEZNI TILOS! feliratú táblák sokasága. De ezeket egy közepesen kiképzett külföldi (nyugati) felderítõ figyelemre se méltatta, mert az USA gyakorlatához hasonlóan, az atomeszköz-hordozókra szerelhetõ romboló-pusztító szerkezeteket (fejrészeket, nukleáris tölteteket) mobil eszközökre helyezték és szinte szüntelen mozgásban tartották, hogy megóvják egy váratlan csapás pusztításától, amelynek egy ismert koordinátájú objektumokban ki voltak téve. Független attól, hogy a tárolónak nevezett objektum milyen atomvédettséggel rendelkezett, mert egy feltételezett (várható) ellenséges atomcsapást követõen a legjobban védett objektumban tárolt eszközökhöz is csak idõt rabló munkával, különleges felszereléssel és védõöltözettel rendelkezõ specialistákkal lehetne hozzáférni, de még az sem biztos, hogy sikerrel járnának. Stratégáink és nyilatkozó tábornokaink (Kárpátival az élükön) ezekrõl a kérdésekrõl semmit sem tudtak és ma sem tudnak.

Érdemes még azt is megvizsgálni, hogy Kárpáti Ferenc mért hallgat Czinege Lajossal való kapcsolatáról. Mint politikai fõcsoportfõnök (miniszter helyettes) mindenben támogatta miniszterét, többször is tanúja voltam, amikor külföldi katonai delegációk tájékoztatásánál Czinegét követõen mindig Kárpáti kapott szót és színes diaképekkel illusztrálta mondókáját a sereg erkölcsi, politikai és kulturális helyzetérõl (állapotáról). Személyesen válogatta ki a diaképeket, bemutatva: két sakkozó kiskatonát, – egy szépséges népviseleti ruhácskába öltözött kislány és egy katona táncmozdulatát, majd egy könyvtár elõterét, ahol újságolvasó és könyvet forgató katonákat láthattak a nézelõdõk. Megkell jegyeznem, hogy a vendégek nagy érdeklõdéssel figyelték a diaképeket és nagyra értékelték a politikai fõcsoportfõnök részletes tájékoztatóját.

Sajnálatos, hogy a szerzõ ezeket az eredményeket nem említi könyvében és azt sem, hogy évtizedeken keresztül milyen áldozatos szervezõ munkával, brosúrák sokaságával, kötelezõ politikai foglalkozásokkal, kötelezõ irodalmakkal, számonkérések és ellenõrzések tömegével tömette a tiszti, tiszthelyettesi, sor-és polgári állomány fejébe azt a hazug és értelmetlen szocialista maszlagot, amelyekkel megrabolta az emberek szabadidejét, és jelentõsen csökkentette a szakmai képzés mennyiségi, valamint minõségi értékét. Mert a tiszti, tiszthelyettesi és sorkatonai képzési idõ jelentõs csökkenésekor mindig képes volt elérni, hogy a politikai (társadalomtudományi) tananyag egy szikrányit se csökkenjen. Talán Göncz Árpád is ezt értékelte legjobban Kárpáti több évtizedes eredményes munkájában.

Végezetül,- a recenzióhoz csak közvetve kapcsolható kérdésként, visszatérek Czinege és Kárpáti kapcsolatához a KISKIRÁLYOK MUNDÉRBAN c. könyvem megjelenését követõ eseményekre. Kárpáti Ferenc éppen Lengyelországban volt, amikor Végh Antal 5 db könyvet beküldött a HM-be, és pillanatok alatt kitört a pánik a legfelsõbb vezetõk körében. Kárpáti már másnap intézkedett azonnali nyugállományba helyezésemre, Pacsek József vezérkari fõnök pedig magához rendelt és egy pamlagfélén, félig fekvõ helyzetben, mintegy két órán át ecsetelte, hogy milyen óriási kárt okoztam a HM vezetésének, mennyire nincs igazam, tájékoztassam, hogy miért követtem el ezt a botrányos tettet.

Mivel nem tudtunk egymással szót érteni, a “megbeszélést” befejezettnek tekintette és nem kifejezetten udvarias vagy bajtársias formában távoztam a rezidenciájából.

Kárpátit viszont a parlamentben vonta felelõsségre egy képviselõ, amelyre úgy reflektált, hogy parlamenti etikai vizsgálatot kért a könyvem tartalmi részére vonatkozólag, majd mikor érzékelte, hogy Justitia mérlegének a serpenyõje az én javamra billen, akkor elõkeresett egy 12 oldalas régi okmányt, amellyel azt akarta igazolni, hogy Czinege Lajos viselt dolgait már õ is régen észrevételezte és megküldte Kádár Jánosnak, de semmilyen választ nem kapott, tehát minden maradt a régiben.

Azt is kijelentette, hogy megfelelõ beosztásba azonnal visszavesznek a seregbe, és kölcsönös megegyezéssel zárjuk le ezt ügyet. Mivel erre nem voltam hajlandó és a tv-ben is azt nyilatkoztam, hogy amíg Kárpáti a miniszter, addig semmilyen beosztást nem fogadok el, így elváltak az útjaink. Könyvének megjelenésekor feltételeztem, hogy megváltozott az erkölcsi és politikai szemlélete, de tévedtem! Nagyot! Köpönyegforgatást produkált (vagy akart produkálni) de a Sztalin Katonai-politikai Akadémián és a Lenin Katonai-politikai Akadémián elsajátított agymérgezõ anyagok, valamit a politikai fõcsoportfõnöki beosztásában eltöltött komisszári teendõk olyan nyomokat hagytak benne, amelyeket nem képes semlegesíteni. Választott szakmája a mellébeszélésre, figyelemelterelésre, a valós tények elhallgatására, a magyarázkodásra vagy a képmutatásra épül, de már nem mûködik olyan hatékonysággal, mint korábban.

A könyv címének a kiválasztása sem a legszerencsésebb, mert – mintha - a szerzõ (titkon) köszönetet várna azért, hogy nem szólaltak meg a fegyverek a rendszerváltozás végrehajtásakor. Kádár & Kárpáti borítólap azt a szennyes múltat idézi, amikor a szovjet szuronyokkal hatalomra került hazaáruló meghitt társalgást folytat a hatalma megszilárdítását fegyverrel és demagóg politikai halandzsával támogató honvédelmi miniszterrel. Nem lehetetlen, hogy Nagy Imre forog a sírjában!

(Bokor Imre)