JELCIN: A SZOVJETUNIÓ SOHA LE NEM MOSHATÓ SZÉGYENFOLTJA, AZ ’56-OS MAGYAR FORRADALOM ELTIPRÁSA

(LENINTÕL - SZTALINTÓL - HRUSCSOVIG, - 1917 OKTÓBERÉTÕL 1956 OKTÓBER/NOVEMBERIG)

A Magyarország elleni ’56-os szovjet katonai intervenció iskolapéldája volt annak, hogy a szovjetek megalakulásuk pillanatától kezdve – az Orosz Birodalom jogutódjaként -, folytatták a cárok permanens hódító politikáját, a környezõ államok bekebelezését, terrorizálását és/vagy következetes eloroszosítását.

Ezt a politikát folytatta Lenin, majd Sztalin, és cároktól „örökölt” felségterületüket több százezer négyzetkilométerrel gyarapították a finnektõl, a mongoloktól, a románoktól a lengyelektõl, a japánoktól és a magyaroktól elcsatolt, õsi orosz tulajdonnak nyilvánított területekkel.

Amikor 1917 októberében, a világ elsõ szocialista államszövetségének titulált szovjet képzõdmény létrejött, a cári elnyomástól szabadult népek többsége „készpénznek” vette Leninnek, a népek önrendelkezési jogáról szóló dekrétumát.

A finn kormány élt a lehetõséggel és 1917. december 6-án közétette a függetlenségi nyilatkozatát, amelyet a szovjetek is elismertek.

Lenin viszont nem gondolta komolyan nyilatkozatának tartalmát, és már 1918 januárjában a Finnországban lévõ szovjet 42. hadtest (!) csatlakozott a kormányellenes erõk harctevékenységéhez, de a Mannerheim tábornok vezette finn csapatok „kisöpörték”az országból a szovjeteket és kollaboránsaikat.

Ezzel a hadüzenet nélküli háborúval indult az új szovjet állam í történelme, és hasonló módon léptek fel a grúzok, ukránok, kazahok, csecsenek, ingusok, örmények, azeriak, tatárok, üzbégek és mongolok ellen is, akik megtapasztalhatták, hogy a „kegyetlen cár atyuska” alapszervi titkárságig sem vitte volna a bolsevik pártban.

Lenintõl tanulva, Sztalin is hadüzenet nélkül indította csapatait a lengyelek, a finnek és a japánok ellen, és az sem „zavarta”, hogy barátsági és meg nem támadási szerzõdés volt Japán és a Szovjetunió között, valamint az atombombák ledobását követõen - a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó császári dekrétum kiadása -, teljes mértékben dezorganizálta a japán haderõt.

A koreai háború hadüzenet nélküli kirobbantásában is Sztalin volt a „szürke eminenciás”, elévülhetetlen „érdemei” voltak Észak-Korea haditechnikai eszközökkel, jól képzett pilótákkal, lokátor-és lövegkezelõkkel, valamint tanácsadók tömegével való megsegítésében, de kudarcba fulladt az érdekszférájába tartozó szocialista tábor területétnek bõvítése.

Sztalin halálát követõen, Hruscsov nyilatkozataiból és intézkedéseinek sokaságából kitûnt, hogy közeli és távlati stratégiai tervei semmiben sem különböznek elõdjei terveitõl: a világ proletárjainak egyesítésétõl, illetve/valamint az imperializmus likvidálásától.

Hruscsov eleinte a Közel-Keletet és Dél-Afrikát vette célba, de sovány eredményeket ért el, miközben a sztalinizmus „kritizálásának” köszönhetõen, „mozgolódás” vette kezdetét egyes tagköztársaságokban, az NDK-ban (1953, berlini felkelés) és Lengyelországban. Ezért Európában akarta megszilárdítani a hatalmát, és elérkezettnek látta az idõt, hogy Nyugat-Európa felé terjeszkedjen, mert úgy gondolta, hogy a szuezi válság eltereli a nyugatiak figyelmét katonai készülõdésérõl.

A szovjet kormány és harcedzett mundéros stratégái, Zsukovval az élükön, bíztak abban, hogy az adott helyzetben (óvatosan és sokrétûen álcázva) meg lehet kezdeni csapataik nyugati irányba történõ átcsoportosítását, majd pedig egy kedvezõ pillanatban (a váratlansági tényezõt kihasználva) érvényesíteni lehet a nyugati államok szárazföldi erõihez viszonyított - nyomasztó nagyságrendû - erõfölényüket (élõerõben, harckocsikban, páncélozott szállító-jármûvekben és tüzérségi eszközökben).

Ezzel a „megközelítési” taktikával, néhány évvel késõbb újra találkozik a világ, a Karib-tengeri krízis kirobbanása során (1962. október 22-én), amikor a Kubába („lopva”) átszállított „föld-föld” típusú rakétakomplexumok és szovjet katonák jelenlétére fény derült.

1956 õszére, mintegy 110-120 szovjet hadosztály állt ugrásra készen, hogy Európában vagy (esetleg) a Közel-Keleten akcióba lendüljön. Az európai fõhadszíntérnek számító ún. Északi Hadsereg Csoportnál (Lengyelország - NSZK - BENELUX államok irányában) 80-90 hadosztály, a Déli Hadsereg Csoportnál (Ausztria - Olaszország + Ausztria – Franciaország) pedig 30-40 hadosztály állt mentre és bevetésre készen, a seregtestek elsõ és (részben) a második lépcsõiben.

Egy Európában lezajló VSZ - NATO összecsapásnál ezek az erõk kiegészültek volna a lengyel, NDK, csehszlovák, magyar, bolgár és román haderõk kijelölt csapataival.

Ebben az idõszakban a Magyar Néphadsereg létszáma 200 ezer fõ körül mozgott, és gyatra felszerelése ellenére, jelentõs erõvel, valamint több tízezer hõsi halottal járult volna hozzá a szovjetek kalandjához.

A szovjet haderõ békelétszáma megközelítette az 5 milliót, de e mellett, kb. 25 millió (!) kiképzett tartalékossal is számolhattak.

A csapatmozgások álcázására „kapóra jött” a magyarországi forradalmi helyzet kialakulása, valamint Gerõ Ernõ segítségnyújtás iránti kérelme a Magyarországon állomásozó különleges hadtest parancsnokához Lascsenko, Pjotr Nyikolajevics vezérezredeshez (emlékezzünk a finneknél diszlokált szovjet hadtestre), hogy küldjön csapatokat Budapestre az egyes fegyveres gócok felszámolására és a közrend helyreállítására.

Hiteles dokumentumokkal igazolható, hogy a szovjet kormány intézkedésére, már 1956. október 23-án, 19.45^h –kor (!), a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) egy lövész és egy gárdahadosztály részére harci riadót rendelt el, és megparancsolta, hogy Csap-Beregszász-Nagyszõlõs térségében lépjék át a szovjet-magyar államhatárt, és vonuljanak a Hatvan-Jászberény, Szolnok-Abony körzetben kijelölt gyülekezési körletükbe! Ebben az idõben a Magyar Rádió stúdiójánál még egyetlenegy lövés sem dördült el!

A nemzetközi jog szerint, ez a durva és számottevõ erõkkel végrehajtott határsértési tevékenység már agressziónak minõsül.

Csupán ezzel az egyetlen adattal is bizonyítható Hruscsovék szándéka (célkitûzése), hiszen Batov hadosztályait (valamint a hazánkat elözönlõ többi 17-18 hadosztályt) már hetekkel október 23-a elõtt fel kellett készíteni (lõszer, üzemanyag élelmiszer, személyi állomány, térképek, tartalék-anyagok, stb.), a hadmûveleti terveket kiadni és ezen belül az együttmûködési és vezetési eszközöket összehangolni.

Márpedig: egy közepes felkészültségû tiszthelyettes is tisztában van azzal, hogy egy zavargáshoz hasonló akció felszámolására teljesen szükségtelen közel húsz hadosztályt felvonultatni az itt állomásozó szovjet különleges hadtest megerõsítésére.

Hruscsovék feltételezték, hogy a harckocsik „puszta” megjelenése Budapest útjain, elegendõ lesz a forradalmi tömegek lecsendesítésére, a rendcsinálás ürügyén beérkezõ szovjet hadosztályokat pedig virágesõvel fogadják az állampolgárok.

Optimizmustól sugárzó (derülátó) nézeteiket arra alapozták, hogy 1953. június 17-én, a berlini felkelést (megmozdulást) Csujkov hadseregtábornok csapatai kevés veszteséggel és 2-3 nap elteltével, teljes mértékben felszámolták.

Lidérces álmukban sem láttak olyan ellenállást, amelyek bekövetkezett október 24-én, hajnalban, Budapest számos pontján, majd napokon át, hasonló intenzitással folytatódott.

A virágcsokrok helyett ugyanis benzines palackokat dobáltak a harckocsikra, és a PESTI SRÁCOK PÉLDÁTLAN ELSZÁNTSÁGGAL, HALÁLT MEGVETÕ BÁTORSÁGGAL, silány fegyverekkel szálltak szembe, az állig felfegyverzett elit alakulat harcosaival és meghátrálásra kényszeríttették a betolakodókat.

A szovjet kormány nem számolt a magyar párt, állami és katonai vezetés dilettantizmusával, a legfelsõbb vezetõk minden képzeletet felülmúló gyávaságával, valamint a néptömegek aktív, vagy passzív ellenállásával sem.

Érdemes megemlíteni, hogy az elsõ puskalövésre úgy elszaladtak a nagy marxista hõsök (szinte kivétel nélkül minden egyes vezetõ), hogy meg sem álltak a Szovjetunióig, Csehszlovákiáig vagy Romániáig. Egyetlenegy sem állt ki hõn szeretett pártja (vagy a pártházak) védelmére, azok pedig, akik nem mentek külföldre, megbújtak otthon, rokonoknál, ismerõsöknél vagy a tököli szovjet bázison.

Zsukovék azzal sem számoltak, hogy a huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó különleges hadtest katonái, (megismervén népünket és a forradalmárok célkitûzéseit) nem kirobbanó lelkesedéssel tejesítették elöljáróik parancsát, nem volt ritkaság a parancsmegtagadás vagy dezertálás, sõt voltak olyanok is, akik fegyverekkel és lõszerrel segítették a forradalmárokat.

A szovjet kormány, a helyzetértékelést követõen békülékeny hangot ütöttek meg, Budapestrõl kivonták a csapataik egy részét, a „kivárásra” játszottak , és Nagy Imrét, az ENSZ-et, valamint a világ közvéleményét azzal áltatták, hogy az újonnan beérkezõ alakulatok csak a bent lévõk elszállításának biztosítását szolgálják.

Folytatódott tehát a gyakorlatból ismert: bolsevik konspirációra, hazugságra és magyarázkodásra épülõ - hadüzenet nélküli -, háborúra való felkészülés. Hruscsov a kínaiak, lengyelek, románok jugoszlávok bolgárok csehszlovákok és az NDK erkölcsi segítségéért (támogatásukért) futkosott, miközben Andropov nagykövet a tárgyalások szükségességével altatta el Nagy Imre kormányfõ és Maléter Pál honvédelmi miniszter éberségét.

Maléter november 3-án, a Kilián laktanyában rendezett tiszti gyûlésen azt nyilatkozta a Tökölre tervezett tárgyalást és odautazását ellenzõknek, hogy nem maradhat távol a megbeszélésrõl mert: „A Szovjetunió máris olyan hatalmas katonai erõvel rendelkezik Magyarországon, hogy ennek a tizede is elég lenne minket legyûrni. A szovjet hadosztályok felvonulása minden bizonnyal a Nyugatnak szól, Szuez miatt tüntetnek”.

Hruscsov és a KGB csapdája jól mûködött! Tökölön, 1956. november 3-án az esti órákban, a magyar delegáció tagjait letartóztatták, a tárgyalások helyett a fegyveres fellépést választották.

Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc miniszter, Kovács István vezérõrnagy és Szûcs László ezredes fogságba ejtését követõen (), a szovjetek közel 100%-os biztonsággal megismerték a forradalmárok harci csoportjainak létszámát, fegyverzetét, elhelyezkedését, lõszer és élelmiszerrel való ellátásukat, (egyes) vezetõiket, kapcsolat rendszerüket, szándékaikat (céljaikat) és harcképességüket.

Ennek az állításnak az igazolására szolgáljon Szûcs László, „Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál” c. memoárjának 125. oldalán (Szabad Tér Kiadó, 1989.) található néhány mondat: „Az õrmester Malinyin törzséhez kísért. Ott az a fiatal ezredes, Malinyin hadmûveleti tisztje, aki vele együtt érkezett Budapestre Moszkvából, és akivel az elõzõ napokban együtt dolgoztam a vezérkar épületében, közölte velem, hogy a szovjet csapatok hajnalban bevonulnak Budapestre.

Elém tette a város térképét, és arra kért, tájékoztassam, hol, melyik körzetben számíthatnak számottevõ fegyveres ellenállásra. A kérés hallatán elõször ágálni kezdett bennem a sértett önérzet, az ok nélkül letartóztatott „ellenség” ellenszenve, de aztán erõt vett rajtam a kötelességtudat, az ügy iránti felelõsségérzet, és RÉSZLETES TÁJÉKOZTATÁST ADTAM AZ EZREDESNEK” (Sic!).

Ehhez az idézethez csupán az a megjegyzés kínálkozik, hogy Szûcs ezredes magatartása kimerítette a hazaárulás tényét! Egy fogságba esett katona (bármilyen rendfokozatú vagy rendfokozat nélküli katonaszemély) nem köteles (és nem kényszeríthetõ) semmilyen adatszolgáltatásra.

Szûcs ezredes lepaktált a példátlan aljasul eljáró szovjetekkel, és tettének súlyát még 1989-ben sem érezte, amikor könyvét megjelentette.

A hadüzenet nélküli háború tehát ’56 november 4-én kezdetét vette, Budapest nagyrészét lerombolták, számos vidéki város épületeinek tömegében okozta súlyos károkat, közútjainkat és vasútvonalainkat megrongálták, válogatás nélkül lõtték a polgári lakosságot.

Mai pénzértékben kifejezve, mintegy 10 ezer milliárd forint anyagi kárt okoztak az agresszorok hazánknak, beleértve az agresszió következményeibõl eredõ „járulékos” veszteségeket is (pl. mintegy kétszázezer állampolgár külföldre történt menekülését).

A forradalmárok és szabadságharcosok kevés számú kézifegyverekkel és lõszerrel rendelkeztek, nehéz fegyverek, harckocsik, légierõ, páncélelhárító eszközök, kiképzett harcosok és katonai vezetõk nélkül, nagyobb és tartós sikerre nem számíthattak. Ugyanakkor, amit a spontán létrejött (sok esetben egymástól elszigetelt, együttmûködést nélkülözõ) fegyveres csoportok produkáltak, azzal kivívták a haladó világ elismerését, és hõsiességükkel, valamint véráldozatukkal a Szovjetunió erkölcsi-politikai-katonai értelemben vett agonizálásának beindítását.

Ez volt a LEGHATALMASABB FEGYVERTÉNY, AMIT A PESTI SRÁCOK ÉS TÁMOGATÓIK ELÉRTEK! Ezzel írták be nevüket és cselekedeteiket a világtörténelem lapjaiba, ezzel lettek méltó követõi az 1848-49-es szabadságharc hõseinek, ezzel járultak hozzá az emberiség legvéresebb diktatúrájának összeomlásához!

Ennek bekövetkeztéig viszont tombolt a történelmünk legkegyetlenebb, legtöbb személyi, anyagi és erkölcsi áldozatokkal járó kádári diktatúra, amely (jórészt) az agresszorok terhére írható, mert szuronyaikkal biztosították a Kádár kormány létrejöttét és fenntartását.

Kádár ugyanis nem bízott sem a hadseregben, sem a belügyi alakulatokban, sem a „délceg” munkásõreiben, csak a szovjet katonákban. Ezért fogadta el, az eddigi megszálló szovjet csapatok létszámát megduplázását, így kb. 200 ezer fõ mindennemû ellátása terhelte 34-35 évig a népgazdaságot.

Kádár még Hruscsovnak is „ellent mert mondani”, amikor a ravasz ukrán - egy meggondolatlan pillanatában -, felajánlotta a szovjet csapatok kivonását hazánk területérõl. Hruscsov akceptálta Kádár „ellenkezését” és a SZOVJETUNIÓ HÕSE c. kitûntetést adományoztatta számára.

Kádár, mint a haderõ fõparancsnoka hozzájárult ahhoz, hogy a Dunántúlon nukleáris eszközöket tároljanak a szovjetek, kitéve hazánkat annak, hogy egy esetleges VSZ-NATO konfrontáció bekövetkeztekor, az elsõ atomcsapások bennünket érve romhalmazzá és pusztasággá változtassa az országot.

Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy egyes „haszonélvezõk”,- a hõsök, a hõsi halottak és a mártírok tetteibõl, kovácsoltak tõkét maguknak, mint például Király Béla,- egy erkölcstelen, hazug, többszörös dezertõr, szélhámos, önkéntes besúgó, aki Budapest katonai parancsnokaként , semmit sem tett Budapestért, de mérhetetlen nagy sikerrel dicsõítette önmagát, és a fél világgal elhitette, hogy õ volt a Nemzetõrség fõparancsnoka, bár ilyen poszt nem is létezett hazánkban.

Az ’56-os forradalom és szabadságharc ragyogó lapjait rettenthetetlen hõsök, mártírok és áldozatok írták, de a Kádári véres és „puha” megtorlás idõszakában eltiprók, kollaboránsok, árulók, dezertõrök és kapitális hazugok írták át, erkölcsi és anyagi tõkét kovácsolva maguknak.

Az igazságra viszont lassan-lassan fény derül, és a történelem szemétdombjára kerülnek Lenintõl, Sztálintól, Hruscsovon és Kádáron át mindazok, akik szóban, tettekben vagy írásokban a vértõl csöpögõ kezû agresszorok, népirtók és hódítók pártján álltak vagy állnak mai is.

November 4-én emlékezzünk a magyar forradalom és szabadságharc hõseire, mártírjaira, gyújtsunk egy szál gyertyát az elesettek emlékére, de ne feledkezzünk meg az agresszorokról és a kollaboránsokról sem, mert már bizonyították, hogy õk sem felejtenek!

Az agresszor vagy jogutódja jóvátételt nem fizetett, kormányaink ezt nem is kérték eddig.

A rendszerváltozás után „házunk táján” is különös dolgok történtek:

- kollaboránsok tömege került kulcspozíciókba;

- az MSZMP utódpártja hemzseg a hithû kommunistáktól;

- a Pravda szellemû NÉPSZABADSÁG az újságos bódék kiemelt helyén kelleti

magát;

- a megszálló szovjeteket dicsõítõ emlékmûvet kordonnal védelmezik;

- a sztalini alkotmány toldozott-foldozott változata (valójában Buharin készítette

1936-ban) változatlanul érvényben van;

- az ’56- os emlékmûvet kivitelezõk és felavatók gúnyt ûztek a forradalmunkból;

- a még élõ ’56-os forradalmárok szegényes körülmények között tengetik

életüket, szervezeteik („objektumaik”) a harmadosztályú kiskocsmák színvonalát sem érik el.

A Medgyessy, Horn, Biszku, Kuncze, Boross, Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy, Lendvai, Lamperth, Kovács, Gergényi, Kapolyi, Draskovics, Kóka, Vadai, Szekeres, Petõ, Lévai, Demszky-féle figurák azért fürödhetnek tejben-vajban, mert az ’56-os forradalmárok „kikaparták számukra a gesztenyét”. Egyesek már-már annyira elszemtelenedtek, hogy a parlamentben és a médiákban nyíltan hangoztatják, hogy számukra ma is ellenforradalom az egész haladó világ által elismert és tisztelt forradalmunk.

Azokból élnek gondtalanul és háborítatlanul, akik a 301-es parcellában porladnak vagy azok pénzébõl költekeznek, akik a létminimum környékén élnek, akiket õk juttattak ebbe a nyomorúságos helyzetbe.

„Csúszik” a felelõsségre vonás, még olyan kristálytiszta esetekben is, amikor az érintettek rágalmazzák a forradalmunkat, szidalmazzák hazánkat és a demokrácia pajzsa mögé bújva ugyan úgy hazudnak mint amikor (csalással) a hatalom birtokosai voltak. Nap mint nap vádaskodnak és követelõznek, mintha az ország nem az õ hibájukból került volna ilyen gyötrelmes anyagi és erkölcsi helyzetbe! Ott vigyorognak és röhécselnek a parlamentben azok a söpredékek, akiknek a rács mögött lenne a helyük, vagy olyan táborban, amelyet elõdpártjaik (MDP, MSZMP) üzemeltettek hajdanában Recsken, Tiszalökön, Kistarcsán és más helyeken. Nem kell megsértõdni vagy felháborodni, nem a FIDESZ, nem a JOBBIK és nem a KDNP (illetve elõdjeik) hozták létre azokat a szép környezetben lévõ objektumokat, és nem õk válogatták ki a figyelmes, tapintatos és kulturált „kiszolgálókat” sem. Onnan „koppintották le”, ahonnan az agresszió is elindult, ahol gazdag tapasztalatok halmozódtak fel évtizedek során.

November negyedike az emlékezés, a gyász, a tragédia napja, egyben a kormányszintre emelt árulás, az agresszor és egykori kollaboránsainak, valamint mai szimpatizánsainak a szégyen napja! Lemoshatatlanul!

Összeállította:

( Prof. Dr. Bokor Imre)
az MJB elnöke