Az idõben és térben szinte határtalan világegyetem százmilliárd nagyságrendûre becsült csillagrendszerbõl (galaxisból) álló halmazának egyike a Tejútrendszer, melynek „szerény” kis tagja,- a mintegy tízmilliárd éve keletkezett Naprendszer. Ezen belül (ennek részeként) bonyolult gravitációs erõk eredõjével kialakított pályán keringünk a Tejútrendszer középpontja körül.

Naprendszerünk egyedüli csillaga, vagyis a termo fúziós reakció útján energiát (ezzel együtt fényt és más elektromágneses hullámokat) kibocsátó égiteste a Nap, amely „fogva tartja” a körülötte keringõ bolygókat (holdakat, kisbolygókat) és egy ûrbeni villanyrendõrként irányítja (befolyásolja) azok mozgását, valamint a „felségterületéhez” tartozó, vagy oda „betévedt” üstökösök pályáját, „zöld hullámot” biztosítva a fáradhatatlanul keringõ (ellipszisezõ) égitesteknek.

Földünk, mint a Nap gravitációs pórázára felfûzött kilenc bolygók egyike, immár 5-7 milliárd éve kering a Nap körül, miközben – mintegy kiegészítõ mûveletként – saját (elferdült) tengelye körül is forgó mozgást végez.

Az univerzumban, ennek a felfoghatatlanul nagy méretekkel, távolságokkal, milliós, milliárdos vagy billiós nagyságrendû adatok tömegével jellemezhetõ térség egy kicsiny pontjában jött létre bolygónk, melynek „õsatmoszférájában és õslevesében” mintegy három-négy milliárd évig formálódott az élõvilág. Ennek fõemlõsi csoportjához tartozó „koronahajtása” kb. húszmillió évvel ezelõtt – fokozatosan – felhagyott a négy lábon való járással, és félig-meddig kiegyenesedõ gerinccel – két lábon botladozva – megtette az elsõ bizonytalan lépéseket az emberré válás felé. Felszabadult felsõ végtagjait munkavégzésre és szerszámok készítésére kezdte használni.

A Föld és a földi élet evolúciójában idõmorzsák töredékének is alig-alig számító évmilliók során, az új útra tévedt élõlény átlagos testsúlya 30-35 kilogrammról 55-70 kilogrammra nõtt, testmagassága 1,2 méterrõl 1,6 méter fölé emelkedett, de ami a legfontosabb, agyvelejének súlya 1250-1400 grammra gyarapodott (az emberszabású majmok agyveleje kb. 400-460 gramm), vagyis elérte a homo sapiens (értelmes ember) agyvelejére jellemzõ súlyértéket.

Ezzel a „rekordként” elkönyvelhetõ eredménnyel az ember minden élõlényt "lekörözött", mert a testsúlyához viszonyított 2%-os értéke és 100 milliárd(!) agysejtet „tároló” agyveleje minden emlõsállatét meghaladja. A rendkívül bonyolult tevékenységek, reagálások, adattárolások, értékelések, feldolgozások és számos más funkciók teljesítésére való képességével (készségével) az ember az élõvilág egyedüli, gondolkodni tudó lényévé avanzsált. Ebbõl következett, hogy az élõlényekre jellemzõ – ösztönös létfenntartási – mûveleteken felül képessé vált a beszéd-mûvészet-kultúra-tudomány-technika és számos más,- kizárólag az emberre jellemzõ, agymunkát igénylõ tevékenységek végzésére, valamint folyamatos és egyes területeken látványosan gyors fejlesztésére.

Az emberiség, „röpke” néhány tízezer év leforgása alatt a szigorúan (biológiai és kémiai értelemben vett) anyagcseréhez, szaporodáshoz és mozgáshoz szükséges feltételek biztosításán kívül, egyre több irányba bõvítette szükségleteit, melyek kielégítésére igénybe vette (felhasználta) a földön, föld alatt, vízben, víz alatt és a levegõben található szerves és szervetlen anyagokat, a tüzet, az elektromosságot, az atomot és az elektromágneses hullámok – szinte teljes – spektrumát. Meghódította a Föld legmagasabb hegycsúcsait, a dzsungeleket, a tengereket és óceánokat, láthatóvá tette a mikrovilág alkotóit, ott hagyta lába nyomát a Hold felületén, és „érzékelõ szervei” meghosszabbítására szolgáló mûszereit kirepítette a világûrbe!

A többi élõlények feletti korlátlan uralmának és a természet „leigázásának” következtében,- kedvezõ feltételek alakultak ki a homo sapiens számára, hogy benépesítse a Földet. A kezdeti néhány százas, majd ezres nagyságrendû „állomány” fokozatosan gyorsuló (intenzív) növekedésbe ment át (az Antarktisz kivételével) minden földrészen. Az eleinte szétszórtan élt csoportok (családok, törzsek, hordák) egyre nagyobb és egyre jobban szervezett közösségekbe tömörültek, megsokszorozva erejüket, meggyorsítva a felgyülemlett (sokrétû) tapasztalatok cseréjét és hasznosítását. Mindezek újabb impulzusokat adtak a populációs index növekedéséhez, a civilizáció terjedéséhez és ezzel együtt a természeti környezetre jellemzõ (évmilliók során kialakult) ökológiai egyensúly felborításához.

A Föld népességének rohamos mértékû növekedését jelzi, hogy pl. a lélekszám megduplázódása közötti idõintervallum fokozatosan csökkenõ tendenciát mutatott és mutat ma is. Krisztus születése elõtti idõszakban megközelítõleg kétmillió év kellett ahhoz, hogy a Föld össznépessége (idõszámításunk kezdetéig) elérje a 250 milliót. Ez a szám 1650-ig megduplázódott, vagyis kétezer év sem kellett az 500 milliós érték „teljesítéséhez". A "bûvös" 1 milliárdnyi lélekszám 1850-ben lett regisztrálva, tehát 200 évre zsugorodott a „duplázási” idõszak. A továbbiakban: 1935-ben 2 milliárd; 1980-ban 4 milliárd; 1995-ben kb. 5,8 milliárd; 2010-ben 6,7 milliárd; 2030-ban 12 milliárd és 2066-ban 24 milliárd a mért vagy prognosztizált adatok értéke.

Ennek a kérdésnek az érdemi vizsgálatával kevés helyen foglalkoznak, bár világszerte gondot okoz a népesség növekedésével járó energia biztosítása, valamint a környezetszennyezés növekedési ütemének visszafogása. A veszélyforrások eredõje az a kétségtelen tény, hogy az ember az élõvilág egyedüli olyan teremtménye, aki a létfenntartásához szükséges energián (kalórián, joule-on) felül egyre növekvõ többletenergiát használ fel!

Az ember a többletenergiát – eleinte – kézi erõvel, egyszerû eszközökkel (gépekkel), valamint egyes vad (vagy házi) állatokkal biztosította önmagának vagy a közösségnek. Késõbb bonyolultabb és korszerûbb technikai eszközöket állított szolgálatba munkavégzésre, illetve „energia-gyártásra”. Az ipari forradalom elõtti idõszakban, fõleg az ókorban, részben a középkorban, de helyenként az új vagy legújabb korban is, az egyes emberek, ember-csoportok vagy államok, a többletenergiát mások munkájának kisajátításával biztosították maguknak, így az élõvilágon belül kizárólag a homo sapiens használta fel egyes állatok, valamint saját fajtájának energiáját (izomerejét, gyorsaságát, ügyességét, szellemi képességét, stb.) energiatöbbletének fedezésére.

A fentieken kívül,- az ember, a plusz energiáért nem csupán az élõvilághoz nyúlt, hanem „lecsapott” a Földön „elraktározott” napkonzervekhez is, egyre mohóbban fogyasztva (lassacskán elfogyasztva) az évmilliárdok alatt(!) „bespájzolt” készleteket. Bekövetkezett tehát az a paradox helyzet, hogy a több ezer éven át energiában dúskáló és energiát herdáló emberiség kezd komoly energiagondokkal küszködni, és hamarosan katasztrofálissá válhat az ellátás, hiszen a tartalékok jelentõs részét (mintegy 80%-át) az utóbbi 300-400 év alatt felhasználta, miközben környezetét kíméletlenül pusztította!

Helyzetünk azzal is bonyolultabbá vált, hogy az energiahordozók kitermelésére egyre több energiát kell fordítani, a környezetvédelemre szükséges energia mennyiségét növelni kell, így felgyorsulni látszik a "22-es csapdájaként" felfogható energia-bevételi és kiadási hajsza, és annak káros kimenetele.

Ezen a helyzeten csak radikális intézkedésekkel lehet – átmenetileg – segíteni, mivel az újabb környezetkímélõ energiaforrások létrehozása csak bizonyos korlátok között valósítható meg, és kapacitásuk növelése nem képes lépést tartani a népszaporulattal együtt járó gondok növekedésével.

A közeli vagy – még inkább – a távoli jövõben az életkörülmények fontosabb mutatóinak csökkenésével kell számolni azoknál az energiahordozókban (vagy ásványokban, termõföldekben, kultúrnövényekben, erdõkben, édesvizekben, stb.) szegény, vagy egyszerûen mostoha földrajzi és természeti viszonyok között élõ népeknél, ahol az átlagéletkor 40 év körül van (!) és a gyermekhalandóság a WHO (World Health Organization - Egészségügyi Világszervezet) szerint is meghaladja a 35 - 45 %-ot!

Bolygónk egyes államainak GNP-jére (Gross National Product - bruttó nemzeti termék) vagy GDP-jére (Gross Domestic Product - bruttó hazai termék) vonatkozó kimutatásaiból kitûnik, hogy nem ritkák azok az államok, amelyeknél a GNP még az évi (!) 100 dollárt sem éri el (pl. Kambodzsa, Bhután, Banglades, Csád, stb.), viszont vannak olyan államok, ahol a GNP több tízezer dollárt is meghaladja. A Föld össz-energia készlete, illetve a Napból érkezõ pótlások felhasználása szempontjából (és kizárólag csak ebbõl) teljesen közömbös, hogy valaki vagy valakik az energiából alig-alig részesülnek, míg mások kihasználva privilegizált helyzetüket – esetleg – esztelenül pazarolják ezt a nélkülözhetetlen, a földi életet, a civilizációt, a kultúrát, a tudományt és a technikai fejlõdést biztosító kincset.

Ebbõl a „kincsbõl” a világon egy fõre „átlagosan” évi 7,5 millió kilokalória jut, ami napi 20 548 kcal-nak felel meg. Ha figyelembe vesszük, hogy egy ember átlagos napi kalóriaszükséglete 3000-4500 kalóriai (évi 1095 - 1643 kcal), amely a létfenntartáshoz (anyagcseréhez), mozgáshoz, munkavégzéshez szükséges, akkor szembetûnõ, hogy az ember(iség) tényleges energiafogyasztása közel hétezerszeresére növekedett ahhoz az értékhez viszonyítva, amely az ember(iség) fogyasztását a tûz felfedezése elõtt reprezentálta! A legnagyobb problémát viszont az okozza, hogy a csupán statisztikai jelzést képviselõ átlagértékekben azok is benne vannak, akik napi másfélezer kalória körüli „fogyasztással” éheznek, és azok is, akik akár egyetlen óra alatt több ezer vagy több tízezer kalóriát használnak el (fel).

Visszatérve az átlagértékekre, ezen belül a valós földi energia-felhasználásra, megállapítható, hogy 1995-ben a Föld mintegy 5,8 milliárd lakosa 4,4·10¹⁶kcal értékû energiával fogja „csökkenteni” a földi készletet, 2030-ban a duplájával, 2066-ban pedig a négyszeresével!

A Földtõl 149,5 millió kilométeres (közepes) távolságon lévõ Nap középpontja körüli 16-20 millió C^o hõmérséklet, billiós nagyságrend körüli atmoszféranyomás, 100 g/cm³ anyagsûrûség és 600 km/s (átlagos) protonsebességekkel bekövetkezõ összeütközések összegzett hatása atommag-reakciókat hozott létre és sugárzási, valamint mozgási energiában energiát szabadít fel.

Egy másodperc alatt kisugárzott energia nagysága 9,32·10²² kcal, vagyis egy nap alatt 8,1·10²⁷ kcal, és egy év alatt 2,94·10³⁰ kcal. A kisugárzott energia következtében a Nap másodpercenként kb. 4,2 millió tonnát veszít a tömegébõl.

Ennek a világûrbe kisugárzott hatalmas energiának csupán egy kis töredéke jut bolygónkra, részben a légburokra, részben pedig a föld- és vízfelszínre. A növényzet növekedésére kb. 14·10¹⁶ kcal jut évente (ebbõl az erdõkre kb. 9·10¹⁶ kcal esik), így nem nehéz belátni, hogy a Föld energiapótlását biztosító napsugárzást fotoszintézis útján „konzerválni” képes növények néhány év vagy évtized múlva aligha biztosíthatják az emberiség energiaellátását.

Mivel a már említett (megnövekedett) energiaigényt alapvetõen eddig is a régen felhalmozott "készletekbõ" nyerték, , ezért a földi növényzet területi, mennyiségi és minõségi megóvása, illetve fejlesztése (bõvítése), mint elsõdleges (primer) energiapótló „üzem” létfontosságú az emberiség és az állatvilág számára!

Mindezek ellenére a – sajnálatos – gyakorlati tapasztalatok és statisztikai adatok azt mutatják, hogy a Föld zöldterületének állománya katasztrofálisan „zsugorodik”. Elsõsorban az erdõk irtása és pusztulása számottevõ. Ennek következtében a Föld ökológiai egyensúlya kritikus helyzetbe került, számos növény és állat kipusztult vagy a vegetálás stádiumában van! Egyes dicséretes kezdeményezések még csak apró lokális kezelésnek bizonyulnak bolygónk hatalmas sebekkel tarkított testén.

Az 1973-as olajárrobbanás – csekély túlzással – sokkolta a „világot”, és a sokkterápia egyik(!) megnyilvánulása volt a különféle üzemanyagokat „túlzabáló” motorok radikális kiszuperálása, illetve felváltása gazdaságosabb energia-átalakítókra. Hogy ez a figyelmeztetés mennyire hatásos volt, bizonyítják azok az adatok, miszerint jelenleg a világon üzemben tartott – mintegy – 100 millió tehergépkocsi és 400 millió személygépkocsi üzemanyag-fogyasztása a kétharmadát sem éri el annak a mennyiségnek, amelyet a hetvenes években kb. 75 millió tehergépkocsi és 350 millió személygépkocsi fogyasztott!

Ez természetesen csak egy adott energiafajtára és fogyasztóira kivetített példa, de vonzataként szinte azonnal új piacszemlélet kezdett kialakulni a többi energiahordozók területén is. A Biblia szerint,- Noé bárkájában vészelték át az özönvizet az oda menekített élõlények. Nyilvánvaló, hogy csupán annyi táplálékot (energiát) vehettek magukhoz, amennyi tartalék fel volt halmozva a bárkában (fedélzetén).

Bolygónkat úgy is felfoghatjuk, mint a kozmikus tér tengerében úszó (keringõ), sajátos felépítésû óriás bárkát, amelyben felhalmozódtak bizonyos mennyiségû energiatartalékok, és némi (csekély) utánpótlás is érkezik – folyamatosan – a Napból, de tartalékaink vészesen megcsappantak, az utánpótlás pedig nem biztosítja a népszaporulattal és a növekvõ igényekkel járó energia-mennyiséget. „Bolygó-Bárkánk” fokozatosan és veszélyesen elszennyezõdik, a „fedélzetén” lassan már nincsen hová elhelyezni a hulladékokat és az élõvilágot károsító mérgezõ anyagokat.

Az üvegházhatás következményeként a Föld légköre az utóbbi húsz-harminc évben 2-4 C^o-ot emelkedett, ezért a világ számos területein gyakoribbá váltak a pusztító szélviharokkal, árvizekkel és aszályokkal együtt járó károk.

Egyes kutatók (intézetek) felmérése szerint,- a sivatagok térhódítása, a megmûvelt területek csökkenése, valamint az árvizek, belvizek, és földrengések pusztító hatása következtében mintegy 20-25 millió ember kényszerült elmenekülni szülõföldjérõl!

Az élõvilágon belül, a növény és állatvilág energiáért folyó küzdelme, illetve energia-felhasználása nem jár együtt a környezet (természet) helyre nem hozható pusztításával. A növények többsége igyekszik a Nap irányába tartani „antennáinak sokaságát”, vagyis, leveleikkel fogják fel (veszik) a másfélszáz millió kilométer távolságból érkezõ elektromágneses hullámokat, gyökereikkel pedig felszippantják a napsugarak által magasba emelt (elpárologtatott), majd a földre (földbe) visszahullt vízcseppeket, a talajból „kioldott” ásványi sók nitrogéntartalmát és a fotoszintézisre alkalmas klorofilmolekuláikkal szervetlen anyagból szerves anyagot állítanak elõ, felhasználva a levegõ oxigénjét illetve szén-dioxidját. Így a növények minõsülnek a „legszolidabb” energiafogyasztóknak, sõt, energiaraktározóknak, egyben (más élõlények számára) elsõdleges energiaforrásoknak.

Az állatvilágon belül agresszívebb formában zajlik le a létfenntartáshoz szükséges táplálék (energia) biztosítása, különösen a húsevõ állatoknál, ahol (legtöbbször) a gyengébb faj „szolgáltatja” a kalóriamennyiséget az erõsebbnek vagy – esetleg – az ügyesebbnek.

Az embernél gyökeresen másként alakult a helyzet az energiabiztosítás területén, mint a többi élõlénynél, mert szükségleteinek és azon felüli igényeinek kielégítésére hozzányúlt mindenhez, amit a Földön talált. Ha érdeke úgy kívánta, megrövidítette embertársait is, de nem riadt vissza a fizikai megsemmisítés kíméletlen alkalmazásától sem.

Nagyon nehéz megfejteni, hogy miért, honnan és hogyan alakult ki az embernek ez az élõvilágra nem jellemzõ negatív tulajdonsága, hiszen a több milliót számláló növényi vagy állati egyedek között egyetlen olyan sem található, amely ok nélkül ölne. A zoológusok legújabban még a tigrisek, cápák vagy kajmánok idõszakos agresszív viselkedésére is találtak (találni véltek) elfogadható magyarázatot.

Egy gyenge lábon álló hipotézisként feltételezhetõ, hogy az emberben, mint az élõvilág egyedüli gondolkodó lényében,- kialakulhatott egy félelem a jövõjére vonatkozólag és tudatosan vagy tudat alatt igyekezett hosszabb távra bebiztosítani – sõt –, túlbiztosítani magát ebbõl az „égi” adományból, valamint a „járulékos” javakból és szolgáltatásokból.

Talán így jött létre az idõk folyamán, hogy az emberiség fejlõdésének különbözõ szakaszaiban burkolt vagy nyílt küzdelem kezdõdött az energiaforrások birtoklásáért, új energiaképzõk létrehozásáért és kézbentartásáért, valamint a mások által megszerzett (feltárt, begyûjtött, kitermelt, stb.) energiahordozók (tartalékok) birtokbavételéért.

A „tét” nagyságrendjét jellemzi, hogy ebben a küzdelemben az ember mindent bevetett, ami az adott korszak(ok)ban a rendelkezésére állt anyagi, technikai, technológiai és szellemi kapacitás területén. Szélerõmûvek, napelemek, napkollektorok, vízierõmûvek, atomerõmûvek, valamint más eszközök vagy létesítmények elterjedése kedvezõ képet mutat, de mindezek csak részben biztosítják a növekvõ szükségleteket, ugyanakkor az elõállításuk, kiépítésük vagy üzemeltetésük tetemes energiafelhasználást igényel.

Bár az eddig részletezett anyagokkal is igazolható a Föld és élõvilágának kritikus helyzete, de a jövõbeni lehetõ legnagyobb veszélyt,- a Föld belsõ szerkezetének megváltozása (pontosabban a súlypontjának eltolódása) jelenti. Vitathatatlan, hogy a Föld mélyébõl kitermelt szénhidrogén anyagok helyén keletkezett hatalmas "tárolókba" más fajsúlyú anyagok türemlenek be, és nem kizárt, hogy a vulkánok aktivizálódása is közvetett vagy közvetlen kapcsolatban van ezekkel a "mélységi" anyagmozgásokkal. A földalatti atomrobbantások, valamint bolygónk egyes területeire (városokra, mûtárgyakra, stb.,) koncentrált irdatlan mennyiségû (és súlyú) építkezések elõsegítik a súlypont eltolódását, a Föld mélyében lezajló égési, kihûlési, mozgási terjeszkedési vagy zsugorodási folyamatokba történõ "külsõ" beavatkozással.

A Föld súlypontjának eltolódása pedig megváltoztatja a Föld tengelyének hajlásszögét, ennek következtében pedig a jelenlegi meteorológiai viszonyok "átrendezését", ami viszont kontinenseket (az ottani élõvilággal egyetemben) hozhat vészhelyzetbe, metropolisok válhatnak romhalmazzá, emberek tíz-és százmilliói pedig földönfutókká.

A témakörben járatos tudósok (szakemberek) feladatát képezi, hogy minél hamarabb foglalkozzanak ezzel a komplex kérdéscsomaggal és feltárják azokat a lehetõségeket, módszereket, valamint megoldásokat, amelyekkel a Föld és élõvilága felõl elhárítható a létüket fenyegetõ veszély. Ha figyelembe vesszük, hogy a világ államai évi katonai költségvetésének összesített (becsült) összege négyezer milliárd dollár körül mozog, akkor ennek töredékével megoldható lenne az átfogó (komplex) kutatás és a legsürgõsebb teendõk beindítása, mert e nélkül bolygónk felett továbbra is ott függ,- az UNIVERZUM KOVÁCSMÛHELYÉBEN készült Damoklesz kardja...

Prof. Dr. Bokor Imre/

nyugállományú mérnök ezredes és egyetemi tanár,

az MTA hadtudományi doktora